Tolnai Népújság, 1993. május (4. évfolyam, 101-123. szám)
1993-05-08 / 106. szám
10 »ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1993. május 8., szombat Zágrábi harangok A vezető szakács Zágrábban, a déli harangszót ágyúlövés robbantja szét. Az óváros legmagasabb pontján, a kilátónál, a ragyogó áprilisi napsütésben a horvát főváros panorámájában gyönyörködő turisták rémülten rebbenek szét. A helyiek csak mosolyognak. Az idegenvezető is. Nem a szerbek lőnek, a középkori vártorony ágyúja dördül el minden délben, jelezve az ebédidőt. Zágrábban, április 28-án a Szerbiával folytatott háborúból a felületes szemlélő nem vesz észre semmit. Az utcák tiszták, a parkokban a fű frissen nyírt, a virágágyásokban tulipánok pompáznak. A kirakatokban bőséges áruválaszték, az utcákon nyugati autók sora. Az emberek nyugodtak, jól öltözöttek. Ülnek a vendéglátóhelyek teraszán, a kerthelyiségekben, fagylal- toznak, kávéznak, malacsültet esznek, hideg sört isznak. Ké- regetőt, koldust, mint nálunk, nem látni. A vámegyedben a műemlékek gyönyörűek. A gótikus stílusjegyeket mutató katolikus székesegyház beállványozva, restaurálásra vár. A kígyót szorongató halász szobra mögött a kovácsoltvas gázlámpa ma is működik, esténként a vámegyedben remegő gázláng fénye világítja az ódon falakat. Az évszázados emlékek között sétáló idegen épp úgy érzi magát, mint tíz évvel korábban, a titói egység, a relatív jólét idején, amikor példaként emlegették a szocialista államokban Jugoszláviát. — Furcsa háború ez itt Délvidéken, a mi számunkra alig érthető, — mondja pécsi televíziós kollegám, aki a háborús konfliktus kirobbanása óta szinte minden jelentősebb csatározás helyszínén megfordult. Járt Baranyában, látta a rombolást, a halottakat, a sebesülteket, a Szentlászlóról, Varazsdról menekülőket. És járt a harcvonalban, ahol szemben áll egymással horvát és szerb, csetnik és usztasa. Meséli a televíziós, hogy a harcvonalban szinte koreogra- fálni lehet az eseményeket. Délelőtt egy pár órás lövöldözés, aztán ebéd, pihenés, tévézés, videózás, majd délután egyszer csak szól valaki, hogy gyerünk, harcoljunk. Ilyenkor aztán ismét kezdődik az eszeveszett géppuskatűz. Most áll a front, egyik oldalon a szerb katonák kártyáznak, a másikon a horvátok. Középen az ENSZ kéksisakosai ügyelik a csendet, meg a lapokat. A kérdésre, hogy mikor lesz itt béke, a görögországi tárgyalások ellenére sem tud senki választ adni. A szerbek ragaszkodnak az elfoglalt területekhez, a horvátok vissza akarják szerezni azt, ami az övék volt. Egy talpalatnyi földről sem mondanak le. Talán ezért van, hogy az otthonukból elűzött horvátok is inkább Magyarország, illetve Nyugat felé menekülnek, mint Zágráb irányába. Pedig józan ésszel az ember úgy gondolná, hogy ilyenkor inkább az övéi közé megy az üldözött, a határszélről le Zágráb, Rijeka irányába, Turista csalogató hely Zágráb óvárosa az immár szuverén Horvát Köztársaságba, saját államába. Hogy miért nem ezt teszik mégis sokan, azt csak találgatni lehet. Talán abban reménykednek, hogy előbb-utóbb visszatérhetnek otthonaikba, így addig a szomszédos országban kémek menekült státuszt, ami bizonyára előnyösebb, mint saját hazájukban hontalannak lenni. A harcoló Horvátország ugyanis szegény. Nincsenek energiaforrásai, sem nagy ipari üzemei. Kevés a munka- alkalom. Ezért aztán az ide menekülő honfitársakat nem fogadják tárt karokkal. Az üldözöttek többsége csak mellékvágányon veszteglő vasúti kocsikban húzhatja meg magát. Gyerekek, öregek, egész családok élnek kilátástalan körülmények között. Vagyonuk nincs, állást, lakást nem kapnak. Napjaikat várakozással töltik. Közben hallgatják a harangok zúgását. Mért a harangok Horvátországban, Zágrábban minden nap meg- kondulnak. Holtakért, élőkért, horvátokért és talán a szerbekért is szólnak. F. Kováts Éva Bonyhádon a Rittinger Hotel '91 novemberétől üzemel. Vezető szakácsa Borsos Ernő. őt kértük meg, beszéljen magáról, szakmájáról, munkahelyéről. — A Máza és Szászvár közti kis településről Császtá- ból származom. Az általános iskolát Szászváron fejeztem be, majd Pécsre a vendéglátó- iparba jelentkeztem szakácsnak. A 3 éves gyakorlati időt a komlói Békében töltöttem és maradtam további 2 évet bizonyítvánnyal a kezemben. Aztán Zomba, Hőgyész a sorrend, megint Komló, s Bonyhádon az Etelka. Rittingerékkel onnét az ismeretség, ők hívtak ide és a nyitástól itt vagyok. Kis korom óta szerettem a konyhában sündörögni, s tetszett a tiszta munka. Aki rám néz, az láthatja, szeretem a hasamat.. . gyerekkoromban sem volt másképp. Kanyarodjunk visz- sza a jelenbe: Hárman vagyunk szakácsok, s mivel üzletvezetői végzettségem van, én lettem a vezető szakács. A konyhai személyzet 3 szakácsból, 2 kézilányból, 1 takarítónőből és 3 tanulóból áll, bár félig-meddig az anyagbeszerzőt ugyancsak ide sorolhatjuk. Egyik szakács és kézilány reggeltől négyig van, míg a másik úgy jön, hogy délben ketten legyünk. A munkarend 6 munkanap+3 szabadnap, persze ez eltér rendezvények, nyári csúcs alkalmával. A menü kínálatot hetenként programozom egy hétre előre. Reggelinél 10 féle a választék, s fél 7-től 10-ig folyamatos a reggeliztetés. Ebédnél általában 2 féle menü van, mely levesből és második fogásból áll. Az ebédeltetés déltől akár négyig is elhúzódhat, s legtöbbször 100 személy veszi igénybe. Igyekszünk változatos étrendet kialakítani, igaz minden ebédnél van hús, persze mindig másképp készítve. Nagypénteken halászlevet főztünk. Úgymond külön tipikus specialitásunk nincs, de a gombával és velővel töltött sertésbordát, melyet kezdet óta készítünk, tudtommal a megyében másutt nem csinálják. Az ízlések természetesen különbözőek. Akad aki a házias ízeket óhajtja: töltöttkáposzta, magyaros kakasgulyás. Más a bélszínt gazdagon: gomba, gépsonka, szárnyasmáj, zöldborsó, köretnek rizs vagy krokett. Németeknél jellemző a sok saláta, ók először a salátát fogyasztják mártás és fűszeres öntet kíséretében. Nyersanyagkészletünkből adódóan vegetáriánus vendég érkezése esetén sem jövünk zavarba. Különleges kéréseknek úgyszintén megpróbálunk eleget tenni. Őrömmel mondhatom, reklamáció hozzám még nem jutott el. Húsz évnyi rutinnal a hátam mögött nyugodtan kijelenthetem, lehet minden ételt korrigálni. Egyébként rutinból főzök, s vallom 1-2 kóstolás minimum kell ahhoz, hogy az étel jó legyen. Lakodalmakra is vállalunk főzést, előtte azonban tételesen megbeszéljük a menüsort, ilyenkor kikérik a véleményem, megfogadják tanácsaimat. A baromfit általában otthonról „háztól" hozzák, s piaci áron vesszük át. Májusban hajrá van, hisz jön a ballagások ideje. „Teltház" esetén, ha kell, még a főnök és a neje is „beszáll" krumplit, hagymát pucolni, aprítani. Gondolkodtam már saját kifőzdén, éttermen is, de a nincsből nem lehet tervezni. Szeretem a szakmámat, úgy érzem szíwel-lélekkel csinálom, ám sokszor elgondolkodom: Vajon meddig még? Ez nem egy nyugdíjas állás, mivel a napi 10 órás talpalás, a strapa előbb-utóbb „kihozza" a visszeret, tönkreteszi a lábakat. Mindenesetre, amíg bírom csinálom. Hunyadi István Horvát, dalmát címer jól megfér egymás mellett Székelyföld Párizsától Tolnáig Földi István életútjának emlékezete A Székelyföld máig legjobb és legnagyobb ismerője, Orbán Balázs hat kötetes alapművében olvashatjuk: Háromszék a Székelyföldnek legszebb, legérdekesebb s minden tekintetben legkitűnőbb részét alkotja. Ezen „három" szék: kézdi-, orbai- és sepsi-szék nem hivatalos fővárosa, Kézdivásárhely ugyancsak Orbán Balázs tollától nyerte el a Háromszék Párizsa megtisztelő elnevezését. A város régtől fogva „a kézi- és szellemi-ipar" központja volt ott, ahol már a legrégibb időkben is öt útvonal keresztezte egymást, köztük az Erdélyt Moldovával összekötő. Földi István kilencven esztendővel ezelőtt (1903. április 23-án) indult életútja csomópontjai fölrajzolásához, szép titkának megértéséhez - úgy vélem - nagy mértékben segítségünkre lehet szülőmegyéje s - városa Orbán Balázstól fentiekben idézett természeti, táji és társadalmi, emberi értéke, valósága. Földi István a kézdivásárhe- lyi messze földön híres „kézi-ipar" egyik köztiszteletben álló századfordulós asztalosmesterének legkisebb gyermekeként látta meg a napvilágot. Elemi iskoláit szülővárosában kezdte, majd ugyanott a minoritarendi főgimnáziumban folytatta. A ferencesekből kivált rend jóhírű gimnáziuma 1921-ben kötött ballagótarisznyát érettségizett diákja nyakába. Földi Istvánnak szüksége is volt arra a kis „vászonszőtt" tarisznyára, amelyik az édesanyai hamu- basült pogácsát s az atyai kevéske pénzecskét rejtette korca közé. A legkisebb Földi-gyerek - mint a mesében - ugyanis ekkor élete hosszú vándorlását megkezdve elindult Erdélyből. Budapesten a Képzőművészeti Főiskola ajtaján kopogtatott. ígéretes tanulmányai befejezése előtt - akkor már Romániában - behívták katonának. Óromániába vezényelték, ahonnan nagyon keserves két esztendei szolgálat után szerelt le. Újra „kijőve" Erdélyből fejezhette be tanulmányait Budapesten. Itt 1928-ban szerzett rajz és ábrázoló geometria szakos tanári oklevelet. A fiatal középiskolai tanár annyira szerette szülőföldjét és népét, hogy egy pillanatra sem merült fel benne a gondolat, hogy - bár lehetősége volt rá - az anyaországban vállaljon állást. Most már diplomát őrző tarisznyával tért vissza övéihez, szülővárosába. Otthon azonban a román kormány végzettségét igazoló magyar tanügyi okiratát negligálta. Önálló élete 1929-es nősülésével így nehezen indult. Minden lehetőséget meg kellett ragadnia, hogy már nem csak önmaga, de családja megélhetését is biztosítani tudja. Édesapjától örökölt, von zu haus magával hozott kiváló „kézi-ipari" tehetségével színpadképeket, kulisszákat festett művelődési házaknak, festményeket restaurált műgyűjtő helyeknek és személyeknek. írással, a magyar nyelv művészetével már korábban is próbálkozott. Első irodalmi igényű riportjai a helyi Székely Újság hasábjain jelentek meg. Majd külső munkatársa lett a Nagyváradon megjelenő Erdélyi, később Magyar Lapok-nak és testvérlapjának, a Néplapnak. 1931-ben aztán már önálló újságszerkesztői vállalkozásban és szülővárosában indítja útjára a hetente kétszer megjelenő Székely Föld-e t. Földi Istvánt már ebben az időben sokoldalú szellemi-fizikai érdeklődése és önkéntes társadalmi szolgálata tette szülővárosa ismert, elismert polgárává. Sportszerető emberként labdarúgó csapatot szervezett, parancsnoka volt az önkéntes tűzoltóknak s vezetőségi tagja a katolikus dalkörnek. Művészeti, kézműipari és irodalmi ismeretterjesztő előadásokkal járta be Háromszék falvaiban a gazdaköröket. 1936-ban a katolikus egyház két éves bentlakásos mezőgazdasági iskolát szervezett a 15-18 éves falusi fiatalok részére. Földi István ebben az iskolában, hogy a román hatóságok bele ne köthessenek, papíron „titkár", valójában igazgató lett. Míg a szaktárgyakat délelőtt szaktanárok, gyakorlatvezetők tanították, addig ő esténként az önképzőkörben irodalmunk és történelmünk nagy eseményeiről s jeles személyiségeiről beszélve-beszélgetve hintette titokban a magyar kultúra magvait. Közben fáradhatatlanul írt, versek és novellák sokasága került ki soha nem pihentetett tolla alól. így jelent meg 1936-ban Ne- mere-fúvás címmel a Könyvbarátok Társasága kiadásában első novelláskötete. Ezzel a sokirányú és fáradhatatlan munkásságával csakhamar egész szülőmegyéje elismerését és megbecsülését kivívta magának. Eszak-Erdély visszacsatolása (1940) után egy évig a helyi leánygimnáziumban rajzot, ábrázoló geometriát és művészettörténetet tanított. 1941- 44 között a megyeszékhelyen, Sepsiszentgyörgyön a népművelés irányítását bízták Földi Istvánra. Mint titkára a megyei művelődésnek rengeteget dolgozott ezekben az években. Ézen közben társz- szerkesztője volt a Székely Nép napilapnak, így egy percre sem fordított hátat a nyomtatott betűvetés mesterségének és művészetének. Történelmi regényét Gábqr Áron címmel 1942- ben az ottani Jókai Nyomda adta ki. E regényéből készült az a színmű, amelyet 1943- ban majd minden székely városban bemutattak nagy sikerrel. Az előadásokból befolyt jövedelmet egy Gábor Áron szobor felállítására szánta, amit a történelem közelgő vihara miatt - sajnos - már nem valósíthatott meg. A háború kegyetlen szele, az üldöztetés feltámadása családjával együtt úti szekérre s vasúti vagonokba kényszerítette sók ezer társával egyetemben. 1945-ben így jutott el Budafok-Hárosig, ahol ideiglenes szállást kaphatott. Kenyérkereseti lehetőséget pedig - napi bejáróként - az akkori Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumban. Itt értesült a bukovinai székelyek Tolnába telepítéséről. Mivel Erdélybe az ő visszatérése már egy életre lehetetlenné vált, önként jelentkezve vállalta, hogy a Tolnába, Bonyhád környékére települt székelyek gyermekeinek iskolát szervez. így került 1946-ban Tevelre, ahol néhány erdélyi kollégájával megalakította, létrehozta a Körösi Csorna Sándor Székely Tanintézetet. (Illés Dezső tanár az intézet történetét a 80-as években szak- dolgozatában részletesen feldolgozta.) Ennek igazgatójaként mindaddig serényen dolgozott, amíg az egyre inkább a napi politika befolyása alá került közoktatásügyi kormányzat az iskolát „nem kívánatos tanintézetként" feloszlatta. Földi István - immár az anyaországban - vándorolt tovább. Dombóvár 1945-től fogadta be Székelyföld Párizsának idevetődött értelmiségi polgárát. Az akkor Gőgös Ignác nevét viselő gimnázium igazgatóhelyetteseként 1964-ig tanított az intézetben. Pedagógia tárgyú cikkeit, tanulmányait szívesen közölte mindig a Köznevelés és a Pedagógusok Lapja. Lelkiismeretes nevelői munkája mellett itt is folytatta írói tevékenységét. Először SICULI- CIDIUM (székely-öldöklés) címmel írta meg színművét az 1764-es mádéfalvai veszedelemről. Ezt Bonyhádon az idetelepült székelység népi színjátszói többször bemutatták Szakács Antal ugyancsak székelyföldi tanár kiváló rendezésében. 1955-ben Körösi Csorna Sándor címmel, a nagy székely vándor életéről írt újabb színdarabot. E művét Gömöry József gimnáziumi tanártársa rendezésében a dombóvári gimnazisták vitték színpadra. A nyári szünetekben lankadatlanul járta megyénk székely falvait, hogy adatokat gyűjtsön Mádéfalvától a Dunántúlig könyvéhez. A kötet már csak posztumusz műként, 1967-ben bekövetkezett halála után jelenhetett meg a megyei levéltár kiadásában. Földi Istvánt Tolna, Dombóvár igyekezett gyermekeként befogadni, mégis élete utolsó éveiben nagyon györötre, kínozta a szívét a lelkében fel-feltámadó honvágy. Ezt csitítva írta meg Századelő az udvartereken címmel szülővárosa, Kézdivásárhely történetét, amely szintén hálája után, 1971-ben, de mégis „otthon" jelent meg 54 folytatásban a Megyei Tükör hasábjain. Ezidőben kezdett hozzá élete történetének feldolgozásához is, ám életútja számbavételében csak 1945-ig juthatott el, mert tollát a kegyetlen halál kicsavarta kezéből. (1967.június 28.) Az erdélyi írókat, művelődési munkásokat szinte mind ismerte személyesen, ám a háború után velük kapcsolatot alig tudott tartani. Áz idehazai két nagy székelyhez, az író Tamási Áronhoz és a néprajzos Domokos Pál Péterhez fűzje szívbéli barátság-kötelék. Földi István életútjának summázását leghívebben kéziratban maradt emlékiratának mottója eleveníti föl az emlékező előtt: A történelem kényszerítő akaratából, s nem a magam jószántából apróztam el életemet. És a mindig sürgető újrakezdés miatt nagy akarásaim csak tervek maradtak. A romániai forradalom után a székelyföldön mindig „újrakezdő" magyarság a maga kulturális életének egyik közösségét Kézdivásár- helyen Földi István Művelődési Egylet néven tartja számon, tiszteli. Simon Károly
