Tolnai Népújság, 1993. május (4. évfolyam, 101-123. szám)
1993-05-22 / 118. szám
1993. május 22., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN «ÚJSÁG 9 Harminc év a gyerekekért Meczker Józsefné a paksi módszertani bölcsőde vezetője. Paksi születésű, 1963 óta bölcsődében dolgozik. Budapesten elvégezte a csecsemő- és gyermekgondozónő képzőt, aztán Kecskeméten a felsőfokú óvónőképzőt, majd ismét Budapesten a másodfokú szakgondozói szakot. Több alkalommal vett részt továbbképzésen, 1989. óta a megye területén lévő bölcsődék szakmai és szervezési munkájához nyújt segítséget. — Egy ilyen, mondhatni nyílegyenes életpálya esetében fel kell tenni a kérdést: erre készült, kezdettől fogva? — Mindig gyerekekkel szerettem volna foglalkozni, az óvónői pálya vonzott. Úgy alakult, hogy az óvodából bölcsőde lett, de ezt sosem bántam meg. Elrepült ez a 30 év, s ebből a távlatból csak azt mondhatom, a szülők és a gyerekek mindig, minden érában egyformák. — Mi a legjellemzőbb erre a pályára? — A bizalom a döntő. A bölcsődébe kerülő gyerekek a legfiatalabbak a közösségi nevelés szempontjából, s nagyon fontos, hogy a szülő megbízzon bennünk, hogy lássa, szeretik a gyerekét, törődnek, foglalkoznak vele. A mi dolgunk, hogy megismerjük a hozzánk kerülőt, tudjunk a családok gondjairól, bajairól is, hiszen ezek itt csapódnak le, a gyereknél. Sokan tévesen azt gondolják, itt nem teszünk mást azon kívül, hogy vigyázunk a gyerekekre, etetjük, gondozzuk őket. Minden gyerek egyéni bánásmódot igényel, meg kell fejteni, mit jelez viselkedésével, hiszen sokszor nem, vagy csak alig tudnak még beszélni, mikor ide kerülnek. Ezért fontos a családi háttér ismerete, a családlátogatás. — Megbecsült pálya az önöké? — Ha a fizetséget nézzük, nem mondhatnám. A megbecsülést a szülőktől, gyerekektől kapjuk inkább, hála és bizalom formájában. Azt kell mondanom, aki gondozónőként dolgozik, csak szívvel-lé- lekkel tudja csinálni, az életét teszi rá. Kizárólag a kereset miatt nem igazán maradna itt senki. Ezernyi apró fogást kell megismerni és alkalmazni, nem mindegy, hogyan nyújtjuk a kezünket a gyerek felé, hogyan vesszük rá arra, hogy elfogadjon minket, a társait. — Bizalomról beszéltünk az imént. — Ahhoz, hogy kölcsönösen kialakuljon a bizalom a szülők és a bölcsőde között, fontos a nyitottság. A szülők belelátnak a munkánkba, talán nem hangzik dicsekvésnek, de nem egyszer nyilatkoztak úgy, hogy „nem tudnak betelni" azzal, amit itt láttak, a türelemmel és szeretettel, amivel a gyerekek felé fordulunk. Ennél nem is kell több. Nagyon jó a kapcsolatunk az óvodákkal is, hiszen oda mennek majd tovább a bölcsisek, igyekszünk, hogy a jövendő óvónéni megismerje őket. A legtöbbet akarjuk nyújtani. Ezért jár pszichológus a bölcsődébe, ezért látogatjuk a családokat, vonjuk be életünkbe a szülőket. — Kérem, mondjon valamit magáról is. — Magamról csak mint gondozónőről tudok beszélni. Nekem a munkám az életem, vagy úgy is fogalmazhatok: a hivatásom én vagyok. Ha Aktivizálni az immunredszert Andrej, az „alternatív" orvos Andrej ukrán és Kijevből jött. Azt mondja, orvos, radio- biológia-kibernetika szakon végzett. Mintzer professzor tanította az elméletre, gyakorlati diagnosztizáló képességét viszont az „ujjával látó" boszorkányos nagyanyjától örökölte. Merthogy Andrej doktor, állítása szerint, röntgen és ultrahang készülékek nélkül állapítja meg a nyavalyákat. Álljak egyenesen, vele szembe, forduljak meg, üljek le, nézzek Észak felé - utasít, miközben a jobb kezében tartott kettős spirált tartalmazó fémpálcával tetőtől talpig „végigtapogat". Nagyobb a baloldali pajzsmirigyem, a baloldali szívbillentyűm nem Diagnosztálás, ahogy Andrej csinálja Meczker Józsefné egy-egy korcsoport kikerül a bölcsődéből, fájó szívvel, ugyanakkor büszkén búcsúzom tőlük. És milyen jól esik, ha nagyobb korukban is visszajárnak, rám köszönnek az utcán. Úgy érzem, hogy engem, mint embert, ítéljenek meg az ide járó gyerekek, a hivatásom alapján. Meczker józsefnét, a közszolgálatban eltöltött 30 éves munkája elismeréseként Bor Imre, Paks város polgármestere jubileumi jutalomban részesítette. Venter Marianna Fotó: Ófos Réka működik rendesen, gond van az epevezetékemmel, sorolja a nyavalyáimat. Erre szokták mondani, hogy addig egészséges az ember, míg el nem kezdik vizsgálni. Bár Andrej állítólag azt is meg tudja állapítani, hogy milyen stádiumban van a betegség. Mondja, hogy a kijevi kórházban tíz évig csak azzal foglalkozott, hogy megmondta, van-e értelme még operálni a rosszindulatú daganatos betegségekben szenvedőt avagy már nem. A korai stádiumban lévő bajokat is jelzi, amikor az élősejt még nem rákos, csak „vibrál", hangzik az állítás. A doktor kezel is. Mögém áll, itt húz, ott nyom egyet rajtam, hátrarántja a fejem, majd megtekeri, „helyrerántja" a csigolyám. Tűrjél! - közli a sziszegésem hallva. Egyszeri kezeléssel olyan egyszerű dolgokat lehet helyrehozni, mint például az elcsúszott csigolyák, halljuk. Merthogy a gerincoszlop, lévén, hogy ott futnak az idegpályák, ugyancsak fontos része az emberi testnek. Az asztalon orosz-magyar kéziszótár, anatómiai és TNM (a daganatos betegségek) atlasza, mellette sugárzásmérő műszer. Minden mindennel ösz- szefügg, nem elszigetelten kell vizsgálni a betegséget, komplexen kell nézni az emberi szervezetet, állítja az ukrán doktor. A csecsemőmirigy aktivizálja az immunrendszert, ezért annak a hatását kell erősíteni. Az aggyal ugyanez a helyzet, lévén hogy innen „jönnek a parancsok". így aztán Andrej túl a csontkovács- ságon, képes arra, hogy az agy funkcióit lelassítva, - amikor hipnózist mondok, tiltakozik ellene, - utasítsa a beteget. Az illető hall mindent, válaszol, de a fájdalomérzete megszűnik. Ha nem hozzáértő teszi ezt, nagy baj is származhat belőle, figyelmeztet Andrej. A figyelmeztetés nem árt, éppen egy nagyot roppan a gerincem. Egyébként, hogy mennyi igaz abból, amit a kijevi „alternatív" orvos állít a tudo- mánmyáról, mi a való és mi a „körítés", az laikus számára megállapíthatatlan. Ami biztos, a kezelés óta nem fáj a derekam. F. Kováts Éva Fotó: Gottvald Károly ■ rv f Zászló, lepedőben Ebben az évben emlékeznek meg a Szekszárdi Önkéntes Tűzoltó Egyesület megalakulásának 120. évfordulójáról. Megyénkben a szekszárdi volt az első ilyen jellegű szervezet, amit sorra követett a többi. Ma már szomorú statisztika, hogy ezek már csak múlt időben jelennek meg. Nyugati országokban nagyobb kultusza van a tűzoltóknak. A testvér- városi, vagy partneri kapcsolatok során a tűzoltó testületek gyakran elsőként mutatkoznak be, ha magyar delegáció vagy nagyobb létszámú csoport keresi fel őket hazájukban. A szekszárdi egyesület 1873-as megalakulása után 1882-ben avatták a zászlójukat. Ezen Szekszárd eredeti címere látható egyik oldalon, míg a másikon a tűzoltóké, a jól ismert két balta sisakkal és a mentőkötéllel, ami körülfonja az előbbieket. Megjegyzendő, hogy ez a zászló 1954-ben került el Szek- szárdról, egy akkor hatályos törvény alapján, mely minden tűzoltó testületet arra kötelezett, hogy a megalakuló országos tűzoltó múzeum részére a zászlót és egyéb ereklyéket szolgáltassa be. Akadtak természetesen akik nem tettek eleget eme kötelezettsé- üknek, ók most büszkélked- etnek díszzászlójukkal. Kiszámíthatatlan a sors. Szekszárd város tűzoltóinak zászlaja ma lepedőbe csomagolva található az Országos Tűzoltó Múzeum padlásán. Az egykori aranyozás megkopott, II. Béla arcképe erőszakos módra utaló nyomokkal eltűnt a címerből, és lehetne sorolni a restaurálásra váró zászló sérüléseit. A zászló születésének körülményeit kutatva az is kiderült, hogy egykori báli adakozásból keletkezett. Rendelkezésre áll az adakozók névsora is. Most a 120. évforduló kapcsán érdemes volna újra szponzorokat keresni, akik vállalnák a zászló felújításának költségeit, hogy a dupla brokátos jelkép eredeti szépségében jelenhessen meg az ősszel rendezendő ünnepi csapat gyűlésen. Decsi Kiss János Régi és új noteszlapok Szünetek után, jeladás „Tökmagországból" T elefon. Átkozott, áldott találmány. Olykor akármilyen dögségekre képes, mint az enyém, amikor a mást tárcsázó ujjak az én számaimat találják el, vagy mint amikor egészen más számokat hívnak és az enyém ugrik be. Újabban a kis édes mielőtt vonalat adna, úgy sípol, mint egy őrült futballbíró, amikor nem tudja levenni a szájáról a sípot. Mit mondjak, a sípolás fülrepesztő, de tudom az ellenszerét. Nem szabad a hallgatót, csak tárcsázás után a fülemhez emelnem és nem kell pánikba esni, hogy fáradhatatlanul „fújja" a magáét a készülék, míg a hívott fél számai el nem fogynak. Gondoltam, élek a 03-ban kínált lehetőségekkel, de aztán hagytam az egészet. Nem akármi azért az se, hogy nem csak sípolós tejforraló fazeka van az ember lányának, hanem sípolós telefonja is. Ha lenne több ráérő időm, az adottságot hasznosítanám ország-világ csodájára. De időm nincs, illetve ami van, nem eleve bukásra ítélt dolgokra való. Ma éppen szeretem a telefont, mert másodszori nekifutásra meg is szólal, aki hív, úgymond „Tökmagországból". A hangból hiányoznak az ifjonti bohóság színei, a találkozás ettől függetlenül nem is lehetne már kellemesebb. A napokban gondoltam Károlyra és családjára szomorkásán, hogy amióta nem jö- vök-megyek annyit a megyében, mint korábban, távolodunk egymástól. Nekem hiányoznak, hogy én hiányozhatom-e nekik, nem tudhatom. De, ha az van a mély elhallgatás mögött, hogy élnek gond, baj nélkül, mint Marci Hevesen, akor hiba egy szál se. Nincs okom se megbántó- dásra, se pedig orrlógatásra. Károlyom édesanyja - ha jól tudom, igencsak fiatalabb nálam - de ahogy korábban nem vette, most se veheti zokon, hogy egy kicsit a fiamként tartottam mindig számon ezt a fiút, mert lévén 30-40 év közötti, azt a fiatal parasztembert testesíti meg, amelyik a jég hátán is megél. S minél jobban szorongatják, annál biztosabb, hogy felülkerekedik a gazdálkodás gondjain. Nem szó nélkül persze, olyan szent haraggal tudja „méltatni" a mezőgazdaság sorsát még most is a romlás irányába szuszakoló politikát, hogy attól ég szakad, föld indul. Csak éppen azok nem okulnak belőle, akik címzettéi a káromkodástól se mentes, soha se öncélú kirohanásoknak. Most is „kirohan". Tőlem kérdezi, elmenjen-e arra a gazdafórumra, amit falujában a képviselőjük tart azzal a paraszti fülekben rossz csengésű nevet viselő államtitkárral, aki szerinte úgy ért a mezőgazdasághoz, hogy egy kistányérra való ribiszkét se lenne képes megtermelni, de hivatalból olyan okosnak kell lennie, hogy fél az ember, egyszer- csak szétdurran szövegelés közben a feje. Mondom, hogy ott a helye a fórumon, mivel szóból ért a magyar. Csak el kell már jönnie annak a fordulatnak, hogy odafönt az urak összedugják a fejüket és megpróbálják kiverni belőle a mezőgazdálkodással kapcsolatos, még a harmincas években termett lázálmokat. Ki mondja el a valót, ha nem azok, akik bőrükön érzékelik mit jelent, ha a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal és az ennek jegyében történő züllesztés honnan, hova érkezett?! Azt feleli erre, hogy szíve szerint odamenne, de volt már elég baja eddig is abból, hogy mindig elragadják igaza tudatában az indulatok. Ä másik ok a távolmaradásra az, hogy földijeinek mentalitása semmit se változott, szeretik, ha helyettük más kaparja ki a gesztenyét, mert úgy gondolják, a följebbvalókkal most se tanácsos tengelyt akasztani. Szóval... nem tudja mit gondol még estig. Erre én: úgy tippelek, mégis elmegy és ha már ott lesz, a szép jövő kormányzati feste- getése a maga csalimeséivel mindjárt nem tud olyan szédí- tően hatni, mint eddig, és már az is valami lenne. Különben? Köszöni szépen, a család jól van, igazán járhatnék már feléjük, összegyűlt jó kazalnyi megbeszélésre érdemes dolog, és hát, új néznivalók is akadnak. Tíz lova van már, büszkesége az a Bojár nevű mén, akihez én nem mertem bemenni az istállóba, most egyik szálkai lovasiskolában fedező ménként vendégeskedik. A kancák közül vemhes ennyi, a csikók száma annyi, szőlőt telepített és építettek rá egy pincét is, ami nem valami nagy szám, de arra kiválóan megfelel, amire szánták. A sertésekről ne beszéljünk, mert folytatólagosan van, ami van, krízis rogyásig. De én is emlékezhetem rá, mikor kezdődött ez is, a szarvasmarhatartás, tejtermelés válságával egyetemben. Közben a kioktató hangnemű miniszteri, államtitkári magyarázkodások olyan eredménnyel, mint amikor az ember már nem tud jobbat mondani, mint azt, hogy „Emberek, föl a fejjel, semmi remény!" Most éppen azért, hogy be ne következzék a mezőgazdaság végső összeomlása és úgy kellessen megvásárolnunk más országok parasztjaitól azt, amiből jócskán többet termeltünk, mint ami az ország lakosságának szükségleteit képes volt fedezni. Tapasztalatból tudom, ha Karcsival ötkilométernyit beszélek telefonon, akkor se fogyunk ki a mondanivalóból, meg kérdésekből. Lélegzetnyi szünet után arról nyilatkoztatna szigorúan, láttam-e a juhászoknak azt a versengését, amit valahonnan az Alföldről követítettek nemrégen és ami főzőversennyel ért véget? Ott volt az illetékes államtitkár úr is, rá nem illő ficsúros jelmezben, farmerben páváskodott a juhászok között, akik se nem barátkozó természetűek, se nem szószátyárok. Árva szóra se érdemesítették, amikor arra a lezser- kedő kérdésére kellett volna válaszolni a miniszteriális vendégnek, hogy ők „mit csinálnának, hogy jobbra forduljon a magyar mezőgazdaság, benne a juhászat sorsa?!" — Hát tudja, ha ott vagyok, én megfeleltem volna! Mertem volna azt mondani, hogy éppen itt azt ideje, hogy egy nagy nyírfaseprővel kisöpörjék a minisztériumból a szakértelem hiányától szagló urakat, akiknek semmi se drága, ha nem ők fizetik! — S gondolja, hogy ezt is közvetítették volna a televíziósok? Károly nem válaszol, ami közel sem azt jelenti, hogy a média ügyekkel, erkölcsökkel kapcsolatban nincs markáns véleménye, hiszen arról is van, hogy milyenek szülőfaluja tájékán a telefonállapotok. Erről, stílusos is telefonon néhány csípős szót ejteni, a másik téma megérdemli a személyes megbeszélést, amire rövidesen sor kerülhet. Ha máskor nem, akkor, amikor eljön Szálkára meglátogatni a Bojárt. Fölvenne Szekszárdon és haza is hozna ha van kedvem lovak közé kirándulni. Számítsak rá. Megegyezünk a találkozásban és ami nem volt mostanában, búcsúzás után órákig tart a jókedvem, mert lám, csak jó az Isten, ád jót is egy bonyodalmasnak ígérkező hét elején. L ám jönnek mennek nagy szünetekkel is a jeladások, és amíg ez működik, amíg a másik sorsa fontos tud lenni és van mondanivalónk is egymásnak, nem olyan ijesz- tőek a napi gondok, bajok sem. László Ibolya
