Tolnai Népújság, 1993. május (4. évfolyam, 101-123. szám)

1993-05-15 / 112. szám

1993. május 15., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 Két lány, a fiús osztályból Búcsú az iskolától, szép emlékekkel Gurics Annamária és Csa­bai Gyöngyi a szekszárdi Be- zerédj kereskedelmi szakkö­zépiskola IV/A osztályának tanulói - voltak. Ma elballag­nak az iskolából, s ezzel meg­szűnik egy közösség, mely négy éven át megosztotta egymással gondjait-örömeit. Jön az érettségi, s aztán, ahogy mondani szokás: kilépnek a nagybetűs életbe. Gurics Annamária: — Mintha most jöttünk volna ide, az iskolába. Szinte csak az utolsó egy-két hónap­ban kezdtük érezni azt, hogy végzősök vagyunk. Nagyon jó volt ebbe az isko­lába járni, az iskolai diákmoz­galom vezetőségi tagjaként Gurics Annamária szép emlékekkel, jó élmé­nyekkel gazdagodtunk, s las­san kezdjük megérteni, miért mondja minden felnőtt, hogy a diákévek feledhetetlenek. Dunaföldvári vagyok, kollé­gista voltam végig, s így még jobban benne voltam az iskola vérkeringésében, a progra­mokban, többet lehettem együtt a társaimmal. Az osztá­lyunk is nagyon jó közösséggé vált, és nagyon szeretnénk egymással a kapcsolatot to­vábbra is tartani, ha lehetsé­ges. Szeretnék a kereskedelmi főiskolán továbbtanulni. Azt hiszem, még nem fogtuk fel igazán, hogy elválunk. Csak egy példa: az egyik barátnőm, amikor a ballagási meghívó­kat kézhez kaptuk, csodálko­zott, hogy az ő neve is rajta van... Csabai Gyöngyi: — Érettségi után dolgozni szeretnék, konkrét elképzelé­sem még nincs ugyan, de majd biztosan kialakul ké­sőbb. Természetesen a szak­mámban akarok elhelyez­kedni. Szerettünk ide járni, én is csak ezt mondhatom. A ta­nulás mellett a sport töltötte ki az életemet, az iskolai diákön­kormányzatban én voltam a sportfelelős. A kéri sportélete fellendült, egyre több sportágban értünk el jó eredményeket. Remélem, az A hónap műtárgya Würtz Ádám tűzzománc illusztrációja Fehér asztal, négy fehér székkel. Már-már megszokott látvány a megyei könyvtár portáján, ahol hónapról-hó- napra más-más képzőművé­szeti alkotás fogadja a belépőt. Egyre többen foglalnak helyet az asztalnál és időznek, az iro­dalmi élmény mellé képzőmű­vészetet is befogadva. Ezúttal Würtz Ádám tűzzománc képe és egy színes grafikai lapja ma­rasztalja az érdeklődőt, rövid vallomással. A művész kötő­dését Tolna megyéhez, szülő­városához Tamásihoz, nem kell magyarázni. A többszörös Munkácsy-díjas, Érdemes Mű­vész ma is szorongva gondol a szülői házra, a benne lakókra, a Koppányra, a miklósvári dom­bokra. A Porta Galéria-beli tűzzománca, mint általában il­lusztrációs rajzai, mozaikszerű megjelenítéssel tárja elénk a gondolatokat. A sima, sötét­barna egyszerű keret, olyan be- foglalója a képpé fogalmazó­dott tükröződésnek, ami a lé­lek helyéből kibillent állapo­tára is utal. Villódzón, élesen metsző vonalai pontos íveikkel határozott mondatokként kér­nek helyet. Emberalakjai meg­annyi karakter hordozói. Ösz- szerajzolt képzetek, magukban rejtik az egykori „fényes sze­lek" nemzedék útrakelésének, növekedésének, gyarapodásá­nak, emelkedésének minden nyűgét, és nyilait, de koroná­zott éveit, hónapjait, perceit is. Oly korban élünk, amikor a múlt vállalása gyanús tekinte­tek vonóhorgává lehet. Mit te­gyen egy élete delén túli mű­vész, aki a délelőtti éveket az ún. „szocreál" szimbolika bi­rodalmában élte? Lehet ta­gadni a tényeket! Würtz Ádám nem teszi. Míg a néző időz a grafika és a tűzzománc előtt, elolvasva az alkotó vallomásá­nak néhány sorát, fölerősödik benne a gyökerek életerőt hor­dozó, álmokat meghatározó szerepe. Ki-ki saját gyermek­kori éveit élheti újra, rámu­tatva a helyre, amit egysze­rűen, de annál többet mon- dóan csak „otthonnak" fogal­mazunk. Az idő múlásával ezek a kötelékek egyre mar­kánsabban kérnek teret, sem­milyen valutával nem mérhető gazdagodást adva a léleknek. Ilyen és hasonló gondolatok bölcsője Szekszárdon a Megyei Könyvtár Porta Galériája, ahol a hónap műtárgyaként Würtz Ádám alkotása június 20-ig te­kinthető meg. Decsi Kiss János Fotó: Gottvald Károly Csabai Gyöngyi itt maradók tovább viszik majd ezt a hagyományt. Versenyszerűen pingpongo­zok a szekszárdi egyesület­ben, ezt folytatni akarom to­vábbra is. Jó volt ez a négy év, jó kap­csolatunk volt nemcsak a di­áktársainkkal, a tanárokkal is, és ettől kellemes volt a légkör az iskolában. Azt hiszem, ez azon múlott, hogy öncélú vas­fegyelemre sohasem töreked­tek nálunk, elfogadták az olyan javaslatainkat, mint például az óra végét jelző dal­lamcsengő, vagy azt, hogy ne legyen kötelező a köpeny. Az iskola mindig finanszírozta részvételünket az országos diákrendezvényeken. Az osztályunk tényleg na­gyon jó volt, talán azért is, mert mi „fiús" osztály vol­tunk, a 20 lány mellett 9 fiú is járt velünk, s ez a keriben kü­lönlegességnek számított. Venter Marianna Fotó: Degré Gábor Múzeumi világnap Rendezvénysorozattal kö­szönti a múzeumi világnapot a szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeum május 18-án. A szövőszék működését Koch Jánosné népi iparművész mu­tatja be, egy újkőkori gabona- tároló edény restaurálásának folyamatát pedig Bucsányi Kálmán főrestaurátor ismer­teti. Az érdeklődők tárlatveze­tésen ismerkedhetnek meg „A csatabárdtól a géppuskáig, XVI-XX. századi fegyverek" című kiállítással, dr. Gaál Zsuzsa történész kalauzolásá­val. Dr. Kápolnás Mária törté­nész „A fényképezés első száz éve" című kiállítást mutatja be, Lovas Csilla művészettör­ténész pedig a szekszárdi kép­tár XVI.-XIX. századi műkin­cseit. Csoportok jelentkezését a 16-222-es telefonon várják. írás közben (Gabriella emléke) Batsányi János nemes alakját egy rövid versének egyetlen sora idézi. Ma is gyakran emlegetik, a költő meg­nevezése nélkül, néha a sor második felére már nem is emlékezve: Vigyázó szemetek Párizsra vessétek... A magyar felvilágoso­dás nagy költeménye, Batsányit annak idején perbe fogták miatta, s a folytatást már Kufs­tein és a száműzetés keserű évei jelentik. Bécsben vállalt szerény hivatalt, amikor Na­poleon megjelent a városban, a franciákhoz csatlakozott, állítólag része volt a magyarok­hoz intézett proklamáció szövegezésében és fordításában. A békekötés után Párizsba ment, itt fogták el 1819 nyarán, majd egy évet Spielberg börtönében töltött. Ékkor már nős, felesége Gabriele Baumberg, egy jómódú bé­csi polgár, Baumberg Flórián lánya, aki ud­vari titkár volt és levéltárigazgató, vagy hangzatosabban Hofsecretár und Hofkam- mer-Archivsdirektor. Gabriella költő volt, kortársai Bécs Sapphó- jának nevezték, amiben van némi túlzás, de fontosabb ennél, hogy Batsányi felesége volt, hű társa a száműzetés évtizedei alatt. Meg­ható ahogyan ragaszkodott zseniális férjé­hez, akinek verseit meg sem értette. Batsányi nekem első irodalmi élményem: egy város­ban születtünk, gyerekkoromban nevünk ha­sonlósága borzongással töltött el, s össze­szedve minden elemista tudományomat, ő volt az első költő, akit olvastam. Hamvaikat 1934-ben hozták haza, a tapol­cai temetőbe, ahol végső otthonra talált Gab­riele Batsányi géb. Baumbert is, s azóta Ba- umbert Gabriellának hívják. Diákkoromban gyakran tűnődtem sírjuk előtt, mert mégis csak volt abban valami vigasztaló, hogy a szülőföld, a férj jogán a feleségnek is nyughe­lyét ad, pedig Bécs Sapphójának valószínű­leg keresgélnie kellett a térképen Tapolcát. A tó partján, ahol valaha a szülőház állt, most Gabriella szobra néz a halhatatlanságba, kö­zelében férje kissé patetikus alakja, mint aki haló porában is a szabadságra figyelmezteti a méltatlan utódot. Nemrég Tapolcán jártam, s egy szép könyvvel is megleptek, Gabriella verseivel. Kétnyelvű kiadás, a magyar fordítás Németh István Péter biedermeier hangulatot árasztó munkája. Meghatódva forgatom a küllemre is tetszetős könyvet, s kíváncsian is, mert Gabriella verseit felületesen ismertem eddig. Valaha egy régi bécsi kiadás volt kezemben, s úgy emlékszem, egy-két versét le is fordítot­tam. A bécsi Sappho elnevezés mindenképp túlzás volt, kortársi hódolat az udvari titkár lánya előtt, de miért csak a hegyormokat kell számon tartanunk? Bécs ebben az időben kétarcú város, itt élt Mozart, Haydn, Beetho­ven, ugyanakkor volt benne valami kisszerú- ség is, amelynek játékszabályaira a minden­kori császár ügyelt fel. Batsányi itthon már megvívta harcát, jól tudta, hogy nincs számára hely. ó a nagy magányos: Mikes nem választja Rodostót, neki a száműzetés sors és végzet, ellentétben Batsányival, aki megpróbálja a lehetetlent, az önként vállalt idegen földön, ellenséges poli­tikai környezetben akar magyar költő ma­radni. A győzelem reménye nélkül, tehetjük hozzá, s épp ebben van valami hősi. Itthon csak emléke élt, s úgy gondoltak rá, mint a romolhatatlan örökkévalóságra; Toldy 1847-ben tisztelegni akart előtte Linzben, s akkor tudta meg, hogy már két éve meghalt. A linziek is az állhatatosság példáját tisztel­ték benne, amerre járt, megsüvegelték, bejá­ratos volt az előkelőségek házába, akik még emlékeztek arra, hogy felesége egykor Bécs Sapphója volt. Mert Gabriella kitartott mel­lette, Batsányi pedig emlékéhez sem lett hűt­len. Amikor Erdélyi János nála járt, a feleség és költőtárs már nem élt, s Batsányi, akiről feljegyezték, hogy naponta kiment a teme­tőbe, a falon függő képre mutatott, amely őt ábrázolta. Erdélyitől tudjuk, hogy a képen Gabriella lantot tart kezében, tehát Füger azóta sokszor reprodukált festménye volt. Bécs Sapphója szemét égre emeli, s áhítattal pendíti meg az isteni lantot, amelyről verset is írt, pedig üdvét nem az égben kereste, ha­nem a földön, szűkös napjairól dalolt, szere­lemről, megható egyszerűséggel. Nem volt nagy költő, de az a csendes alázat, amivel az élet titkaihoz közeledett, ma is megdobog­tatja szívünket. Verset írt, „mikor hajtincsét küldte" ked­vesének, megénekli az új női divatot, legye­zőjét, az árnyképet, amit egy irodalombarát­nak ajándékozott, s az is alkalom a versí­rásra, midőn „A tűnt idő, s a jövendő mezs­gyéjén Utolszor üt ez évben az óra" (Németh István Péter fordítása, miként a többi idézet is.) „Boldog örökidőt senkinek sem ád Az ir- galomtalan sors" - sóhajtja s a korabeli sab­lon azt kívánja, hogy búcsút vegyen lantjától: „Utolszor pendítlek meg drága Lantom" - sóhajtja, ezt azonban, szerencsére, nem kell komolyan vennünk. Lefordítja férjének Pá­rizsból küldött francia nyelvű versét, ő pedig jó humorral üzen Párizsba nyomorúságáról, mert lakbért kell fizetnie, nincs tüzelő, pén­zesládája üres, örökségének is fuccs, das ist die Lage - zum Teufelholen! - vigye el az ör­dög. Vannak nagy pillanatai is. Szerelmese féltékeny, mert megcsókolta barátnőjét, mire így válaszol: Ich küsste Sie und dachte Dich - megcsókoltam s rád gondoltam, ami majd Goethe regényében, a Vonzások és választá­sokban tér vissza, mint egy reménytelen sze­relem kétségbeesett kísérlete. Ismétlem, nem nagy költészet, de ez a meghitt, bensőséges hang, a biedermeier csa­ládias, csendes öröme jószerint hiányzik lírá­inkból, s legföljebb a vele alig mérhető Mol­nár Borbálára, Ujfaly Krisztinára, Dukai Ta- kách Juditra vagy a göcseji Helikon költőnő­ire gondolhatunk kortársai közül. Korábban csak néhány verse talált fordí­tóra, ezek is antológiák mélyén rejlenek, s most itt van ez a tekintélyes válogatás, mely- lyel Tapolca tisztelgett emléke előtt. A szülő­föld? - a gondolat is képtelen, soha nem járt itt, férje utoljára 1800 táján bolyongott erre, találkozott Kisfaludy Sándorral, akit őszin­tén tisztelt, s állítólag elment a messze Deb­recenbe, Csokonaihoz, de Tapolca ekkor már csak a szülőföld egyre jobban elmerülő em­lékét jelentette számára. Tapolcán azonban nem feledték. Nem tudom, hogy annak ide­jén rajtam kívül olvasta-e valaki, de neve mindig tiszteletet keltett, s a város ünnepe volt, amikor hazahozták hamvait. Gabriellát sem hagyták a linzi földben, maradék poruk ekkorra elkeveredett, végképp egyesültek. Gabriella tehát nem meghívott vendégként érkezett a tapolcai temetőbe, hanem férje jo­gán, s az évtizedek során tapolcai asszonyság lett belőle. Néha, amikor nem látja senki, ta­lán le is száll tóparti szobra talapzatáról, s szétnéz a városban. Egyszer mintha láttam volna. A róla elnevezett fogadóban szálltunk meg, s amikor hajnalban felébredtem, fá­tyolba burkolt nő suhant el a tó partján. Csányi László „Diki", a demokrata herceg Többször jártam barátaim­nál Tolna megyében, Hőgyé- szen, Mucsiban. Többször szóba került a Liechtenstein család neve, azé a családé, amely jelentős szerepet ját­szott Hőgyész XX. századi tör­ténetében. Elkezdtem a Hő- gyészen élt Liechtenstein csa­lád után kutatni és könyv­tárba ültem, hogy a szakiroda- lomban kikeressem Hőgyész kialakulását, múltját, eredetét. A Tolna megyei nagyközség története és a Liechtenstein család szerepe, sorsa új, érde­kes összefüggésekre engedett következtetni. A ma majd 3600 lelket számláló Hőgyész közel két­ezer éves múlttal rendelkező nagyközség. Legkorábbi em­lékei még az Árpádkorba nyúlnak vissza. A középkor­ban Hőgyész ismert, virágzó falu volt, amit a török meg­szállás elpusztított és felszá­molt. Az újkori Hőgyész egyik alapítója Ántuan Mercy - az 1700-as évek elején - német lakosság betelepítésén fárado­zott. A Dunán lefelé úszó be­vándorlókhoz odament és a falu számára kiválogatta az iparosokat és szakmunkáso­kat, akiket a falu újjáépítésé­nél felhasználhatott. A követ­kező 150-200 év alatt a magyar és a betelepült német lakosság híres és ismert mezővárossá fejlesztette Hőgyész. Ezt a vi­déket a középkori herme­lin-vadászok, hermelinnel ke­reskedő lakosok lakták. Ab­ban az időben a heremelin - azaz hölgymenyét-vadászato- kat hölgyészeknek, a XVII. századtól hőgyészeknek hív­ták. Ennek a népszerű foglal­kozásnak az emlékét őrizte meg, nevében a község. 1927-ben költözött a köz­ségbe Liechtenstein Alfréd herceg olasz feleségével és ott két fiú és egy leánygyermekük született. .Alfréd herceg a ro­kon Apponyi család birtokát kapta meg és azt kibővítve kezdett el gazdálkodni. Me­zőgazdasági mérnökként rö­vid idő alatt modernizálta a azdaságot, fellendítette a özség életét, számtalan munkalehetőséget - és az át­lagosnál magasabb bért - biz­tosítva a környék lakóinak. A hercegi család nemcsak a mo­dem gazdálkodásban muta­tott példát: példát mutatott a szorgalomban, a munkaszere­tetben, a demokratikus gon­dolkodásban. Az embereket ők nem származásuk, hanem cselekedeteik alapján ítélték meg. A világháborús front köze­ledtével a herceg felesége a gyermekekkel Ausztriába, majd Liechtenstein államba menekült. A herceg-apa még két évig próbált Magyaror­szágon élni és dolgozni, de a lehetetlen körülményeket látva, ő is családja után ment. A Liechtenstein család leg­idősebb gyermeke Alexander, „Diki", 15 éves koráig Hőgyé- szen élt. Édesanyjától az olaszt, apjától a német nyel­vet, a hőgyészi barátoktól, gyerekektől a magyar nyelvet sajátította el és így a magyar lett a harmadik „anyanyelve". Alexander Hőgyészen tanult magyarul írni, itt járt elemi is­kolába. A négy elemi után a budapesti Rákóczi gimnázi­umba vették fel. 1944 késő őszén - amikor ötödik gimna­zista volt - eltávoztak az or­szágból. Alexander külföldön, erdészeti tanulmányokat vég­zett és Dél-Ausztriában, Ka- rintiában, a Wörthi-tó mellett egy családi erdőbirtokon faki­termeléssel foglalkozott. Több évtizeden át végezte ezt a munkát sikeresen, főleg a ju­goszláv tengerpartra szállított. Néhány éve visszavonult, a birtokot fiainak adta át. Alexander von Liechtens­tein herceggel a portréműsor­ban Ausztriában, a karintiai kastélyának kertjében beszél­gettünk. Nosztalgiával emlé­kezett a dunándtúli lankás dombok között leélt gyönyörű gyermekkorára, a barátokra, a kedves hőgyészi ismerősökre. Beszélt édespajáról, akitől a „minden ember egyenlő" el­vet tanulta és átvette, beszélt a szülői családról, ahol azt, hogy „parasztos", nem volt szabad kiejteni. Beszélt Liech­tenstein államról, amelynek hivatalosan az állampolgára és ahol a fővárosban, Vaduz- ban az év néhány hónapjában lakik. Karintiában, a birtokán jobban érzi magát.S beszélt ar­ról, hogy a szíve mégis ma­gyar maradt: 1949 óta hazajár Hőgyészre, a barátok, az em­berek, a táj miatt. Fiaival meg­ismertette a Dunántúl szépsé­gét és az országot. (A hercegről szóló portréfilmet május 31-én, hétfőn 22.25-tói ve­títik a TV 2-es csatornáján.) Jánosi Antal

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents