Tolnai Népújság, 1993. május (4. évfolyam, 101-123. szám)
1993-05-15 / 112. szám
1993. május 15., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN «ÚJSÁG 9 kellett találnom mindenre, mert két hetes késésssel kaptam csak meg a választ. Öt év után sikerült a Pintéreknek egyesíteni családjukat. Hosszas utánjárás után 1961-ben kapta meg a kivándorlási engedélyt Pintér Ká- rolyné három kiskorú gyere- mekével úgy, hogy előtte le kellett mondaniuk a magyar állampolgárságról. Hontalanként hagyták el a Magyarországot, nem tudták, visszatérhetnek-e valaha. Vonattal mentek, a férj Baselben várta őket. Amikor meglátták egymást, sírtak, nevettek, azt sem tudták mit mondjanak először. Az öt éves lányuk kérdése hozta vissza őket a földre: — Ki ez a bácsi? - kérdezte nagyobb testvéreit a kicsi, aki nem emlékezett apjára. Egyesülve a család nekilá- tott új egzisztánciát teremteni. — Nem volt könnyű dolgunk, nekem kezdetben még egy Guten Tag sem jött ki a számon. Szerencsére a párom, lévén, hogy az édesapja gimnáziumi igazgató volt, jól beszélt németül, hamar feltalálta magát. Mikor mi kiértünk, ő már megbecsült szakember volt. A férj dolgozott, a gyerekek iskolába jártak. Mikor nagyobbak lettek, a feleség is munkát vállalt egy gyárban. — Hasznossá akartam tenni magam, nem akartam egész nap tétlenül otthon ülni, bár azt is megtehettem volna. Meg aztán egyetemre, főiskolára járattuk a a gyerekeinket, két keresetből mégis köny- nyebben éltünk. A család 1977. február 27-én látogathatott először haza. Aztán évente többször is. Itt töltötték az évi szabadságukat, bebarangolták az egész országot. Mehettek volna a világ bármely pontjára, ők mégis mindig haza jöttek. Hiába éltek Svájcban Pintérék, a gyerekeikkel csak magyarul beszéltek, magyar konyhát vezettek, nem akarták, hogy elfelejtsék a hazájukat. Az unokák is, mind a négyen, beszélnek magyarul, jóllehet csak az egyik menyük magyar, a másik svájci. Ők ma is ott élnek, ott dolgoznak. — A gyerekeim, az unokáim nagyon hiányoznak, de megyünk mi is, jönnek ők is, - mondja a haza települt mama, majd rögvest hozzáfűzi, alig várja, hogy megkapja a magyar állampolgárságot. — Várom, hogy ne csak a szívemmel, hanem papíron is megint magyar legyek. F. Kováts Éva Fotó: Ritzel Zoltán Kérték a visszahonosításukat Ha papíron nem is, szívében mindig magyar volt Kellemes, barátságos az új otthon — Kérjük a visszahonosítá- sunkat, én és a gyerekeim is. A férjem nem, mert ő Svájcban is harminchat éven át magyar állampolgár maradt. Nagyobb magyarok voltunk ott mi, mint akik itthon maradtak ötvenhatban, - mondja Pintér Károlyné jelenleg még svájci állampolgár, de gyakorlatilag már hőgyészi lakos. A házaspár 1992-ben ugyanis hazatelepült. Telket vettek, házat építettek, hem akármilyet, előregyártott, szombathelyi házat. — Azért esett erre a fajta építkezésre a választásunk, mert garantáltan jó a hőszigetelés. Nálunk nem lebeg a függöny, ha fúj a szél, - mondja a háziasszony, miközben bemutatja a házat. Hogy a több évtizedes svájci tartózkodás nem múlt el nyomtalanul, azt a lakás beosztása világosan mutatja. A nappalival egy légterű konyhán kívül külön mosó-szárí- tóhelység, külön zuhanyozó, külön fürdő, tévé- és háztartási szoba. Az egyikben zavartalanul lehet olvasni, rádiózni, televíziót nézni, a másikban vasalni, varrni. Az otthon melegét a villanyárammal működő padlófűtés biztosítja, a hangulatot a márvány kandallóban izzó fahasábok adják. Pintérék ismét itthon vannak. A faluban sok az ismerős, a barát, gyakoriak a látogatók. (A Pintér házaspár a kép jobb oldalán.) — A honvágy hozott haza bennünket, tudja, édesapám nagyon nagy magyarnak nevelt engem, - mondja ízes szóval az asszony. Hogy akkor mégis miért és mikor hagyták el hazájukat, arról Pintér Károlyné a következőket mondja. — A háború után osztályidegenné nyilvánították a családunkat. A kitelepítés elől jöttünk Pestről Gyönkre. A férjemnek ott kellett hagynia az egyetemet, nem volt jövőnk. Ötvenhatban kinyílt a határ, felcsillant a lehetőség a szabad életre. Az Utolsó pillanatig habozott az uram, végül novemberben egyedül vágott neki a világnak. Én nem mehettem, előtte operáltak. A férj szerencsésen kijutott Svájcba, a feleség Gyönkön maradt a három gyerekkel. A legkisebb hat hónapos volt, a legnagyobb négy éves. Hogy mit élhetett át Pintémé egyedül maradva, egy disszidens feleségeként, arról nehéz szólni. Még ma is elcsuklik az asszony hangja, ha azokról az évekről szó esik. — A férjem levelei tartották bennem a lelket, minden nap írt nekem, én is neki. Megírtam a gondjainkat, a problé- máiat, de megoldást nekem Szeresd felebarátodat! Szeresd felebarátodat, szól a keresztényi parancsolat, amit már csak azért is szívesen megfogadna az ember, mert most és itt a keresztény szellemiség állami rangot kapott. Az ember meg legyen rendes állampolgár, ha teheti. Szeretném hát szeretni felebarátaimat. Bekapcsolom a tévét, dől belőle az erőszak. Hiába pörgetem a tizenkét csatornát, szinte mindegyiken amerikai krimi megy, s néha már igazán nem tudom, kinek kellene drukkolnom, mert mindkét oldalon csak ölnek, ölnek, akié az erkölcsi győzelem, az is tömeggyilkosként dicsőül meg. A Híradóban - többek között - az az elborzasztó, hogy igazi emberek, igazi halálát láthatom tömegével. Világ- és középhatalmak addig tehetetlenkedtek, amíg már csak tömeggyilkosként fékezhetik meg a tömeggyilkosságot. Délután is tanulságos tévét nézni, mert a parlamentben derék honatyáink azon vitatkoznak melyik párt nem „privatizált" még eleget a közvagyonból tagjai és szimpatizánsai számára. Más. Négyszáz évvel az erdélyi "türelmi rendelet" - után azon törik a fejüket a keresztényi erkölcsök és a krisztusi szeretet nevében, hogy előírják, ki hogyan hihet ezután. Látatlanban ki akarják mondani emberek tömegéről, hogy ők bizony destruktívak, ha ilyen, meg olyan vallási szervezet tagjaként akarják hinni az egy igaz Istent, deisták, pantheisták, ateisták ugyanis még sosem alapítottak egyházat. Ettől persze még szerethetném felebarátaimat, ha nem vonnák nap mint nap kétségbe erkölcseimet és magyarságomat azok a nyilatkozók, akik szintén ugyanabban az erkölcstelen és magyartalan világban éltek az elmúlt negyven évben, mint én. Biztos hazaáruló is vagyok - mint a parlament többsége, amelyik megszavazta, - mert helyeslem az ukrán-magyar alapszerződés minden általam ismert passzusát. Azt is, amelyben megígérjük, hogy nem támadjuk meg mostanában Ukrajnát, és azt is amelyben széles körű jogokat biztosítanak a kint élő magyaroknak. Hadat üzenni lehet. Meg is tették az ország egykori urai, hogy sorban hadat üzentek a Szovjetuniónak és az Egysült Államoknak, olyan körülmények között, amikor ezzel automatikusan hadban állónak tekintette magát - a köztük lévő szövetségi szerződés alapján - Nagy-Britannia, beleértve Kanadát, Ausztráliát és Új-Zélandot. Az ilyesminek persze megvannak a maga következményei, hogy mifélék, azt megmutatta a párizsi békeszerződés és megmutatják majd Boszniában is. Azért szerethetném még felebarátaimat, ha nem kellene majd minden nap boltba járni, s nem látnám miket művelnek. Ordítanak az eladóval, ha drága az áru, ha zsíros a hús, ha süt a nap, ha esik az eső. A sorban azt hiszik, ha rámtolják a kocsit, ha a nyakamba lihegnek, akkor gyorsabban haladunk. Ha nem tetszik az írásom, ha egyéni érdekeiket sérti, akkor minősíthetetlen hangon üvöltenek a telefonba, s fenyegetőznek. Ha attól egyszer komolyan félni kell, akkor már csak papolni lehet a sajtószabadságról, gyakorolni aligha. Még nem félek. Szeressem felebarátaimat, ha az áldozat anyja nem érti miért kell írni a gyilkosokról, ha azt mondja a telefonba, hogy ő engem tudna megölni, ha éppen kéznél lennék. Annyira már nem fontos az ügy, hogy személyesen keressen meg, és annyira nem bátor, hogy szemtől-szembe mondja el kifogásait. Inkább ordít látatlanba, gyilkos indulattal. Már magam sem értem, hogy ezek után, ennek ellenére, és ezekkel együtt miért szeretem mégis felebarátaimat. Ihárosi Ibolya Régi és új noteszlapok Felnőttek vagyunk, kéremszépen Ez volt az a csepp, ami túlcsordult a pohár peremén és úgy hallom hétközi mozgáskörömben, többek pohara is csordult majd ugyanazon okból, pedig a címzettek közül a többség őszintén örül a vasárnapi mise és istentisztelet közvetítéseknek. A közömbösök? Jóval többen vannak az előbbieknél, de hang nélkül viselik el rádiózás nélkül a délelőtt 10 és 11 közötti időt. Azt tapasztalom, ők az edzettebbek e világ újmódi erőszaktevéseivel szemben, s látnak vüágosabban sok dologban. De sem az egyik, sem a másik tábor nevében nem akarok megszólalni, csak és kizárólag a magaméban, jóllehet, erre korábban is lett volna már okom. Vártam erre, az utolsó cseppre? Nem, nem! Jött, az anélkül és sejthető is volt, hogy bekövetkezik. Esetemben íme, így ... Olyat mond a szakmában igazolt tehetsége okán jónevű, így jobb sorsra érdemes rádiós kolléganőm, amitől eláll a lélegzetem. Volt már nem is egy mosolyogtató megnyilvánulása az istentiszteletek és misék fölkonferálása, vezetése közben, eddig úgy gondoltam, hogy a megfelelés mindenáron való ösztökéje miatt esetük és botlik annyit és akkorákat. S teszi is mindaddig, amíg ki nem alakul az igény szerinti egyházi adások mértéktudó, normális rendje. Most azonban engem, akit az ökuménia szellemében érdekel a hazánkban működő egyházak liturgiája is, borzalmasan zavar a visszatérő riporteri tüsténtkedés, fontoskodás, hogy „kicsuda, micsuda" az igehirdető, ténykedését „az átkosban" miként végezte, vagy nem, honnan, mikor épült templomból, imaházból történik a közvetítés. Próbáltam magamat hozzászoktatni a gondolathoz, hogy hovatovább szolid intimitások közlése is bedobásra kerül, így például olyasmi, hogy Valaholfalván a nagytiszteletű asszony gyógyhatású bodzalekvárának receptjét miért érdemes közkincsesí- teni, még az áhitat percei előtt. Úgy látszik, akármi lehetséges, ha már az is, ami kihozott a sodromból, megtörténhetett. A közvetítés gazdája magabiztosan fejezte ki zárszavában azt a reményét, hogy azoknak, akik hallgatták, bizonnyal „különleges élményt" jelentett az orthodox mise. Ekkor, a tovább gondolás révén tartósult mérgemben szörnyűséges gondolataim támadtak annak biztos tudatában, hogy a szertartások közvetítésére nem indulatok fölkeltése végett került sor. De, ha meg nem áll ez a fajta, most honosodó túlbuzgás, olyannyira szórakoztató műsorként kezdi el sugározni a rádió a szertartásokat, hogy még azt is fölkonferálhatják, hogy „írta, rendezte, játszották". így csinálják ezt másutt is itt a közeli és távolabbi szomszédságunkban? Úgy képzelem, másutt beérik „a kevesebb a több" mértékének alkalmazásával, hiszen elég is annyi, hogy most pedig a rádió ilyen és ilyen misét, istentiszteletet közvetít!" A mi jelen gyakorlatunkban sokkal inkább taszító mint vonzó, a kifejezetten szakrális események műsorként való közvetítése. Széleskörű közvéleménykutatás nélkül letehető a nagyeskü arra, hogy ennek a gyakorlatnak a tetszési indexe még a közepest se érné el. Bizton állítom, hogy még a hívők körében sem, és az ő véleményük azért lesújtóbb, mert primitívnek, szájbarágósnak ítélik a riporteri túüihegést, ami sértő. Ezt kellene észre- vennie valakinek, mert ha így folytatódnak tovább a vasárnap délelőtti adások, nem azt eredményezik, ami ezeknek a célja lenne. Két éve betegség és más gondok miatt szeretteimtől távol, egyedül készültem ka- rácsonyozni, telefonbeszélgetésünk tárgya azért lett a szegedi dómból közvetített éjfeli mise. A javaslatra fogékony testvéreimmel abban állapodtam meg, hogy ha már nem lehetünk valóságosan együtt úgy, mint valamikor, amikor az egész család átvonult a szomszédságból a dómba, legyünk legalább lélekben együtt a televízió segítségével! Fogjunk ki a cudar életen, ami távol tart bennünket egymástól olyan ünnepen, amikor szüléink elhalálozása ellenére is együtt kellene lennünk. A gyönyörű terv meghiúsult, és ez hónapokkal később derült ki, amikor augusztus húszadikán összehoztuk Szegeden a soros családi találkozót. Kudarcunk oka pedig az volt, hogy a televíziósok nem tudtak ellenállni a pompás színtérnek, úgy közvetítették az éjféli misét, mint valami monstre színházi eseményt, nagy látványosságot, éppen ezért elsikkasztva belőle azokat a felemelő tartalmakat, ami miatt még a hitükben ingadozók is igyekeznek a szenteste éjfelén konduló harangok szavára templomainkba. A kamerákat a teljes pompájú szertartás szereplői kötötték le, a püspöki ornátus ragyogása, a szerpapok tömege, hosszan időztek az arcokon a kamerák és tán az ide végképp nem illő, profán kandiság volt az orgonazúgással konkuráló riporteri túl- beszélésen kívül az, ami megkeserítette a mézet. Magam, akkor fogadtam meg, hogy soha többé nem leszek egyházi szertartás részese a televízió segítségével, mert kibékíthetetlenül más a szándékunk. A tévések grandiózus munkájuk díjaként a sikerrel akarnak találkozni, a nézők pedig azzal, akiért jönnek, akivel találkozni akarnak, ha nem is minden nap, legalább az év minden kimagasló egyházi ünnepén. Itt be is rekeszthetném a „különleges élmény" riporteri reménye okán szabadjára eresztett zsörtölődést, ha nem járna eszemben visszatérően - és kínzóan - egy éjszakába nyúló televíziós fórum, aminek tárgya nemrég a boszniai apácák megerőszakolása, teherbeesése volt. Tudós teológusok és egy szerzetesnő mondották el véleményüket arról, hogy a meggyalázottak, a pápai tiltásnak megfelelően miért nem vetethetik el magzataikat, miért kell világra hozniok a háborús bűntett során megfogant gyermekeket. Számomra, innen számítva ez a történet az ezredfordulótól néhány lépésnyire arról az életidegen vakbuzgóságról és vakhitről szól, aminek akkor se lennék képes magamat alávetni, ha az ellenállók megtörésére - korszerűsítve, vagy anélkül - előszednék Tor- quemada Tamás közismerten kegyetlen inkvizíciós eszközeit. Hívők és nem hívők egyaránt felnőttek vagyunk kéremszépen, fogékonyak szívünkben a jóra és érettek fejben arra a gondolkodásra, mely a kettő harmóniáját képes megteremteni az ember- szabású életért! László Ibolya
