Tolnai Népújság, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-24 / 95. szám
10 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1993. április 24., szombat Üzenet az egykori, szeretetlen barátoknak Sándor György humoralista: * „Értékekhez köteleztem el magam" Létezik-e ellenzéki, avagy kormánypárti humor? A népszerű humoralistának, Sándor Györgynek - aki hétfőn este tartott nagy sikerű előadást a szekszárdi Babits Mihály művelődési ház márványtermében - nem minden célzatosság nélkül tettük fel a kérdést. Személyét ugyanis nemcsak a szakmában könyvelik el kormánypártinak, hanem szélesebb körben is: s ezt az általános vélekedést erősíti számos publikációja a kormányhoz közel álló polgári napilapban. — Nincs se kormánypárti, se ellenzéki humor - hangzott Sándor György határozott válasza: — Csak minőség van. Akik mindjárt a rendszerváltozás után rám nyomták a kormánypártiság bélyegét, azok - részben egykori cenzoraim - már évek óta készülődtek erre. Különös, de az előző érában is politikailag próbáltak fúrni azok, akik lemaradtak a minőségi versenyben. Mindegy, s hadd mondjam minden nagyképűség nélkül: érzem magam olyan tehetségesnek, hogy elviseljem ezt a látszólagos többletterhet. — Miért kapta ezeket a súlyokat? — Egy nagyon meghökkentő példát mondok: két és fél évvel az első szabad választások után még mindig ott fekszik a földön a balesetet szenvedett Magyarország. Körülállják különböző emberek, a legtöbbje ugyebár bámészkodó, ám néhányan megjegyzik: na, ugye, megjósoltam, hogy ez történik veled, örülj, hogy csak a lábadat vágják le. S vannak néhányan, akik lehajolnak, esetleg telefonálnak a mentőknek. En ehhez az utóbbi csoporthoz tartozom, s tudom, hogy ezért nem jár hála. Mindenesetre nagyon jól érzem magam. — Mostanában tartott előadásaiból száműzi a politikát? — Előadásaimban az a politika, hogy nincs bennük politika. S bármennyire is furcsa, nem a kormánypárti szimpatizánsok, vagy az MDF-esek tolonganak az estjeimen, hanem azok az emberek, akiket nem érdekel közvetlenül a politika. Mert valami helyett, magyarázkodásképpen nem adhatom elő azt, hogy én ugyan nem vagyok olyan tehetséges, de elkötelezett vagyok - szóval ez nem megy. — A szakma reagálásai miként érintik önt? — Nyilvánvaló, egyesek mindent elkövetnek az anyagi, s már amennyire képesek, az erkölcsi ellehetetlenítésemre is. Ha valami miatt szomorú vagy csalódott vagyok, az egykori barátaim miatt van: kiderült róluk, hogy vehemnens módon szeretetlenek, sőt, gyűlölködők. Mindegy, a könyveim - nem egy, nem kettő, nem három - megjelennek ... Éppen itt van az új. kötetem, mely A gaz Mo- csolay címet viseli. S a címlapot manapság a magát ellenzékinek tartó személynek is maximálisan értékelnie kell. Két szavazóurna látható a képen, egymástól kis távolságra. En is ott vagyok a fotón, a kezemben egy szavazócédulát tartok, de azt nem valamelyik urnába, hanem a kettő közé dobom be. Ez, ha úgy tetszik, kifejezi a világnézetemet. — Sándor György tehát sehova sem tartozik? — Nem köteleztem el magam az MDF-hez, s nem köteleztem el magam a kereszténydemokratákhoz. Én értékekhez köteleztem el magam, ha úgy tetszik - nagy szó - , Magyarországhoz. En kiéltem az előző érában az ellenzékiségemet, hadd legyek most egy kicsit szolidáris, egy kicsit lojális. Persze, minden emberben van egy egészséges adag ellenzékiség, s akik korábban nem nagyon hirdették a hivatalostól eltérő nézeteiket, azok most hadd tegyék ezt. Annál is inkább, mert ma ez veszélytelen, nincs tétje a dolognak. Szeri Árpád „Mű"-ezzin, bazár és csador Isztambusz A menetrend szerint mindösz- sze tizennyolc óra kellene, hogy az autóbusz Isztambulba érkezzen. Arról már nem a Kisalföld Volán Rt. munkatársai tehetnek, hogy a határokon kekeckednek , s a tizennyolcból huszonnégy lesz. A társaság a közelmúltban indított első járatán ott lehetett munkatársunk, e sorok írója, s a képek készítője. A külváros lepusztult házai közt vezet az út. Az embernek az az érzése, egyetlen lakóépület sincs befejezve, mindenhol toldozzák-foldozzák őket. Ott egy ló néz ki az ablakon, gyerekek hancúroznak a porban, távolabb asszonyok gömyedeznek a földeken hosszú ruhájukban, fejük szigorúan bekötve. Szinte unottan bámulnak buszunk után, ki tudja, hányadik kiránduló csoport robogott el már aznap arra. Ahogy lassan beérünk a Vevőre várva központba, kicsit kibiggyen az idő is, mindjárt derűsebben nézünk az előttünk hömpölygő ember- és autóáradatra: Isztambul. — Merhaba! - köszön rám egy hang. Ahogy visszafordulok, fekete hajú, vastag, tömött bajuszú férfi mosolyog rám. Udvariasan visszamosolygok és tovább igyekeznék, ám ő egyre csak követ rendületlenül. Két kezében képeslapok, térképek, albumok, mutatja a legdrágábbat és rögtön közli a tarifát: — Tíz márka. - Csak így, egyszerűen, magyarul. Megrázom a fejem, nem kívánok üzletet kötni, de ő már elhatározta, hogy feltétlenül elad nekem valamit. Végül, mint egyetlen mentsvár, maradnak a képeslapok, úgyis vettem volna párat. Egy márka. Persze nincs apróm. Adok egy kétmárkást és várok, de nem történik semmi. Látom már, búcsút vehetek a visszajárótói, végül kénytelen vagyok eltenni még tíz lapot. Rá kellett jönnöm, hogy a nagy üzleteket nem én fogom megkötni. Már azt is pozitívumnak fogtam fel, ha egyáltalán nem kellett vásárolnom semmit, egy kirakat előtti ácsorgás közben nem pucolták ki fiatal kölykök a cipőmet és még csak egy tevét sem ajánlottak fel értem kísérőtársaimnak. Amikor tíz évvel ezelőtt itt jártam, még valódi, hús-vér müezzin hívta naponta ötször imára híveit. Ma már csak hangszórókból jön az ének, s a farmeres fiatalok nemigen borulnak le a földre Mekka iráEz is Isztambul A Kék Mecset nyába. Étkezési szokásaikhoz azonban ragaszkodnak, disznó helyett birkahúsból készítik ételeiket, s az éttermek egy részében alkoholt sem árulnak. Részeg emberrel nem is lehet találkozni sehol. A városközpontban sok apró étterem sorakozik, ahová már az utcáról be lehet látni a tepsikben rotyogó ételekre s ki-ki eldöntheti, van-e valami fogára való falat. Magyar szemmel rengeteg az alkalmazott, aki a vendég minden mozdulatát lesi, zavarba ejtő ez a gondoskodás. Isztambul millió látnivalójára néhány nap alatt alig jut idő. De aki ilyen messzire elutazik, nem hagyja ki, hogy lábát ne tegye Ázsia földjére, hisz ez a földkerekség egyetlen városa, amely két földrész találkozásánál épült fel. A Ga- lata-hídon kelünk át, közben persze egy-egy pillantást vethetünk a város nevezetességeire, végül kísérőink egy elegáns teázóban látnak minket vendégül. Ez is helyi jellegzetesség, s az alma tea nemcsak itt, de a vásárlások során is állandó kísérő. Fogyasztása pedig kötelező, ha csak az idegen nem akarja magára haragítani vendéglátóit. Isztambuli bolyongásai során az utcai forgatagban elvegyülve a tapasztalatlan utazó még azt hiheti, hogy elrejtheti vásárolni vágyó turistaságát. Persze ez csak hiú ábránd. A helyi „szakértők" kilométerekről megérzik a potenciális vevő közeledtét s angol, német, magyar s ki tudja még hány nyelven rohamozzák meg portékáikkal. Az utcákon és tereken nemcsak árusokkal, tizenéves koldus kölykökkel is találkozhatunk, egy darab újságpapíron üldögélnek meztelen popsival a járda kellős közepén és szomorúan néznek az elhaladó cipősarkakra. Időnként kis tálcán teával szalad át az úton egy- egy fiú. Távolabb negyven év körüli férfi cipel egy török zászlót. Lassan beesteledik, a sárga taxiáradat azonban szüntelenül áramlik az utakon, a villamosok ablakához szinte odatapadnak az orrok, zsúfolásig tömve minden kocsi, nem véletlen, még ingyenes rajta a közlekedés. A nappali árusokat felváltja az éjszakai műszak, szinte csak külföldi turisták lézengenek az utcákon. Messzebb lengyel csoport érkezik a bazár irányából, hatalmas náj- lonzsákokban húzzák, cipelik a farmert, bőrdzsekit.. . Hazafelé döcögünk. A Kisalföld Volán személyzete udvarias - mi pedig fáradtak vagyunk. Valami ismét elmúlt, s ettől kissé szomorúak vagyunk: véget ért túránk a meghökkentéseivel varázslatos Sztambulban. Talán egyszer visszajövünk ... Ótós Réka Egy alapítvány halála Vita nélkül szavazta meg a megyei önkormányzat közgyűlése a Tolna Megyei Ifjúsági Alapítvány megszüntetésének kezdeményezését. Zajosan indult, s csendesen múlik ki az alapítvány. 1990 nyarán kellett a megyei tanácsnak dönteni, hogy megyei alapítványt hoznak-e létre, vagy pedig az Országos Gyermek és Ifjúsági Alapítvány tulajdonába kerül a volt KISZ, akkor már DEMISZ-va- gyon - egy kormányhatározat értelmében. Jelen esetben a dombori ifjúsági tárborról és a szekszárdi Béla téri épületről van szó. Csak Jobban Zoltán, a megyei gazdasági bizottság tagja és a városi bizottság vezetője tett kísérletet arra, hogy megértesse a képviselőtestülettel: ha felszámolják az alapítványt, akkor kikerül a megye hatóköréből a vagyon, ami Szekszárdnak is jól jönne. Kéregetők? Mint a tények bizonyítják, az alapítványi forma, az ott dolgozó emberek, vagy a kuratórium, vagy az éppen adott személyek, és éppen ebben a felállásban alkalmatlannak bizonyultak a vagyon kezelésére. A kuratórium tagjai szinte valamennyien olyan intézményben dolgoznak, vagy vállalkozásokban érdekeltek, amelyek maguk is rászorulnak a szponzorok támogatására. Egyszerre kétfelé „kére- getni" nem lehetett egyszerű dolog. Ki bizonyítja, hogy mások több ötlettel többet is elérhettek volna most, amikor az ifjúság szervezettsége visszesett, a korábban nagyvonalú vállalatok örülnek, ha élnek. Kié az ifjúság? A megyei önkormányzat tavaly tett még egy kísérletet arra, hogy megmentse az alapítványt. Összehívták a polgármestereket, hogy a lakosság létszámával arányosan támogassák, hiszen ezzel a megyében élő, tehát „saját „gyerekeiknek" adnak. Sok önkormányzat képviselője egyáltalán nem reagált, volt amelyik felajánlott - harmincezer forintot. Csak példa, tendencia nélkül, hogy Szekszárd költség- vetése kétmilliárd, Paksé csaknem 1,2 milliárd, Dombóváré pedig 1,1 milliárd forint. Ebből, no meg a megyei költségvetésből nem jut évente néhány millió egy ifjúsági tábort és az információs irodát működtető alapítvány támogatására. Hatmillió ideiglenesen kihúzná őket a csávából, de összesen tizenöt kellene. Kaptak már mintegy hétszázezer forintot a megyei ön- kormányzattól, de most mindenki azt mondja: nincs tovább. Nincs pénz arra, hogy egy idegen tulajdonba többet beleöljenek. Különben is, ha másé lesz, akkor sem lehet elvinni a megyéből! Az országos alapítvánnyal pedig lehet előnyös szerződést kötni, s ma már csak ez lehet a cél. Felelős nincs Annak is igaza van, aki azt mondja, hogy a kuratórium tagjai eddig a vállukon vitték az alapítványt, megtették amit tudtak, kitartottak amíg lehetett. Mára eladósodott az alapítvány, fizetésképtelenek. Pillanatnyilag azt sem lehet tudni, hogy mennyi pontosan az adósság. Minden önkormányzatnak igaza van, amelyik azt mondja, hogy. nem rá tartozik az ügy, hiszen nincs ellátási felelősségük, s a rendelkezésre álló pénz meg a feladatokhoz képest kevés. Az országos alapítványtól kapott kölcsön a megyei ötmillió forintot, abból egyet és a kamatot már visszafizették, a négyre kaptak haladékot, illetve kamatmentessé változtatták a kölcsönt. Most már ők is azt mondják, idegen tulajdonra ugyan miért kőkénének? Ezt nem mondják, de tény, hogy ha felszámolják a megyei alapítványt, úgyis az övék lesz a vagyon. Mint köztudott, az országos alapítvány alapszabályát megváltoztatták, s ettől kezdve csak a kormánynak tartozik elszámolni tevékenységével. Rókusfalvi Pál az országos ifjúsági alapítvány kuratóriumának vezetője pedig „eltűnt" nemcsak az újságírók, de a parlament ületékes bizottsága elől is. Végjáték Volt még egy utolsó megbeszélés az alapítvány székhelyén, amelyen részt vett Príger József, a megyegyűlés elnöke, meghívottként pedig Kocsis Imre Antal szekszárdi polgármester és Bonfig Ágnes, a Babits művelődési ház igazgatója. Ingerülten indult a beszélgetés, mindkét fél részéről. Volt kuratóriumi tag, aki a megyegyűlés működését akarta számonkérni. A szekszárdi polgármester elmondta, hogy mindazoknak a feladatoknak a vállalása, amelyeket pillanatnyilag az alapítvány csinál, szerepel a város terveiben. Bonfig Ágnes kérdésünkre elmondta, hogy a művelődési ház ingyen kész arra, hogy az információs iroda tevékenységét integrálja ifjúsági szolgáltatásai közé. Annak idején éppen azért nem pályázták meg a minisztériumi támogatást, mert úgy látták, hogy az alapítvány is alkalmas lehet az ifjúsági információs szolgálatra. Az érdekellentéteken nem lesz könnyű túljutni, s megtalálni a mindenkinek előnyös megoldást. Szekszárdnak kellene a Béla téri épület a jövendő művészeti iskola céljára, minél olcsóbban. Ha a dombori tábort is elvállalja feladatostul, akkor miért ő fizessen? És, kinek? A megyei önkormányzatnak érdeke, hogy minél többet kapjon az alkuban a táborért, az országos alapítványnak hogy minél olcsóbban jusson hozzá. És akkor még nem beszéltünk az alapítvány dolgozóinak személyes érdekeiről. A megyei alapítvány ma még van, mindaddig, míg megszűnését a bíróság ki nem mondja. A kuratórium dolga a célnak megfelelő működtetés. Ha az érdekelt felek akarják, még vannak lehetőségek. Az alapítvány nyitott, bárki beszállhat, vagy fordítva, az alapítvány támogathat ifjúsági célokat. Például egy művészeti iskolát. A kuratórium lemondhat. Lehetőségek sora, amelyeken lehet, hogy már túllépett az idő. Nosztalgia A dombori tábor története nemzedékek története. Sokan sokféle pártban mesélhetnének ma arról, hogy 1960-ban még katonai sátrakban kezdődött a táborozás. Nem tudni, hogy mennyi, végső soron állami pénz kellett ahhoz, hogy a mai formájában létrejöhessen az az üdülőhely, amelynek az értéke - hivatalos becslés nincs - 27-30 millióra tehető. Annyi azonban biztos, hogy ott nemzedékek dolgoztak társadalmi munkában, az érték létrehozásán. Érték, ami nemcsak anyagiakból áll. Szerelmek, házasságok és életre szóló barátságok története is a dombori tábor története. Érzelmek, munka, ami éppen nem a Kádár rendszer iránti nosztalgia, hanem sok ember számára maga az ifjúság. Volt? Volt. Ihárosi Ibolya
