Tolnai Népújság, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-24 / 95. szám

1993. április 24., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 9 „Illyés francia költő is lehetett volna" Beszélgetés Georges Charaire-rel Illyés Gyuláról és a magyar irodalomról „Magyarországnak nem volt Code Napóleonja, de voltak nagy költői, ók a törvényhozók... Amint a XIX. század Magyaror­szágáról nem beszélhetünk Petőfi nevének említése nélkül, úgy nem hagyhatja el a XX. század törté­netírója az országról írva Illyés Gyula nevét” - írta a párizsi Le Monde 1963-ban. Ki gondolná: Franciaországban a legismertebb magyar író Illyés Gyula, s ez nem kis mértékben köszönhető Gerges Charaire-nek, a költőnek, festő­nek, esztétának és színházi ren­dezőnek, akit huszonhárom éves barátság fűzött a magyar íróhoz. Az ő színházában és az ó rendezé­sében állították színpadra először Illyés akkor Magyarországon be­tiltott Kegyenc című drámáját. A sokoldalú, sokat látott művész Illyés halálának tizedik évfordu­lója alkalmából látogatott Ma­gyarországra feleségével, a ma­gyar származású Veronik Chara­ire-rel, aki a Puszták népét ültette át franciára. Georges Charaire évtizedek távlatából idézte fel magyar pályatársát.- Hogyan ismerkedett meg Illyés Gyulával?- Gara László által, aki a francia nyelvű magyar költői antológiát készítette 1960-ban. A kötet bemutatásakor Illyés Gyula és felesége kijött Pá­rizsba, ott találkoztunk elő­ször s kötöttünk barátságot. Ezek után minden évben együtt töltöttünk legalább egy hónapot, vagy ők jöttek hoz­zánk, vagy mi jöttünk ide, és nagyon sok időt voltunk vele Tihanyban. Beszélgettünk, fő­leg irodalomról. Aztán amikor 1964-ben Párizsban bemutat­tuk a Kegyencet, Illyésék újra kijöttek a premierre, s mi is el­jöttünk Budapestre 1970-ben, amikor a Madách Színházban a magyarországi bemutató volt.- Milyen embernek ismerte Illyést?- Nagyon jó kedélyű, érde­kes ember volt, reggel dep­ressziós, déltől kezdve aztán késő éjfélig nagyon jó hangu­latban megvoltunk együtt. Nagyon szeretett franciául be­szélni, felidézni a kapcsolatait, az éveket, amit ott töltött, kö­zös barátainkat.- Egy helyütt arról ír, hogy Franciaországban, ebben a világi­rodalmi nagyhatalomban nem voltak komplexusai. A magyar írókra általában nem ez a jel­lemző.- Ő mindenütt otthon érezte magát. Az az alkat volt, akit el lehetett vinni a császár­hoz, és a paraszt konyhájába, éppen olyan jól feltalálta ma­gát itt is, ott is. Egyáltalán nem volt feszélyezett Párizsban, és legalább olyan kultúrája volt, mint a legjobb francia intellek- tüeleknek. Összetett szemé­lyiség volt: egyszerre nagyon magyar, nagyon földhöz kö­tött, nagyon a magyar prob­lémákkal foglalkozott, és ugyanakkor a nyugati kultú­rát is átvette. E kettő együtt alkotta azt az érdekes embert, aki ő volt. Illyés francia költő is lehetett volna.- Ön fordította Illyés verseit. Milyen a fogadtatása Illyésnek Franciaországban ?- Franciaországban nem szeretik úgy a költészetet, mint Magyarországon. Híres francia költők kevesebb pél­dányszámban adták ki kötete­iket otthon, mint Magyaror­szágon, fordításban. Illyés Gyulát ismerik az irodalmi körökben, minthogy sok író barátja volt, de a nagyközön­ség nem, mert az nem olvas verset, de, ahogy mondtam, francia verset sem. Most, 1989 után, inkább érdeklődnek Magyarország iránt, mint előtte, azóta úgy érzik, hogy a kelet-európai kultúra is Euró­pához tartozik, de nem mondhatnám, hogy nagy pél­dányszámban adnának el bármit is. A feleségem például lefordította Konrád összes műveit, „hála istennek", ami­kor a második kötet kijött, Konrád épp börtönben volt, ami nagy „szerencse" volt ne­künk, de ezzel együtt is mindössze háromezer pél­dányban kelt el.- Illyés az irodalom népies irányzatához tartozott. Mit ér­demes közvetíteni a nagyvilágnak ebből az irodalomfelfogásból?- Franciaországban is két költői irányzat volt: az egyik a Mallarmé-féle absztrakt, amely egyáltalán nem foglal­kozott a mindennapi problé­mákkal, és a másik Victor Hu­góé, aki a népet akarta ve­zetni, ami Illyéshez is közel ál­lott. Hogy aztán ez jó-e vagy nem, az más kérdés. Magyar- országon erre szükség volt, mert nem voltak politikusok, és az íróknak kellett elvállalni ezt a feladatot. Franciaország sokkal előbb fejlődött, demok­ratikus ország volt, ahol a po­litikusok elvégezték a dolgu­kat, az írók pedig nyugodtan írhattak. Nem voltak olyan égető prolémák, amelyekben a költőknek kellett volna „taná­csot adni". A hetvenes évek­ben aztán jöttek az úgyneve­zett új filozófusok Szolzsenyi- dn után, akik politizáltak. De a XIX. században ezt a költők csinálták.- De Illyés sem filozófus, sem XIX. századi költő nem volt.- Nem az a kérdés, hogy melyik a jó, és melyik a rossz. Mind a két szellemben lehet jó irodalmat csinálni.- Önt, mint költőt, mi fogta meg Illyés lírájában ? .- Sajnos a verseit csak for­dításban tudtam olvasni, s így a nyelvi szépség részben elve­szik. A vers, ami nekem leg­jobban tetszett, az az Egy mon­dat a zsarnokságról, mert való­jában egy himnusz a szabad­ságról, és franciául is nagyon szép. Illyés, - Déry Tibor mel­lett -, a legjobban ismert ma­gyar költő Franciaországban.- Minek köszönhető ez: a pro­pagandának, vagy az életműnek?- Annak, hogy voltak fordí­tói, hogy kint volt, és voltak barátai. Aki nem beszél ma­gyarul, az nem tudja meg­ítélni, hogy milyen egy ma­gyar vers. A feleségem sok nyersfordítást készített, és a költő-barátai azt kérdezték tőle: mondd, ez tényleg jó? Magyarországon azért jók a fordítások, mert a költők be­szélnek franciául, angolul németül.- Ön hogyan látja: az ezred­végen létezik még világirodalom, vagy tsak különálló nemzeti iro­dalmak vannak?- A nagy író a világiroda­lomhoz tartozik, ha le van fordítva, de ha nincs fordítás, akkor bármilyen univerzális szellemben is alkot, nem tud­ják elolvasni. Tehát a fordítás az, ami megteremti a világi­rodaimat. Másrészt például Dosztojevszkij nagyon orosz író, de ahnyira zseniális, hogy mindenkit érdekel. A felvilá- godás korának írói vüágprob- lémákkal foglalkoztak, s bár franciául írtak, az mindenkire vonatkozott.- Illyés foglalkozott „világ- problémákkal”?- Igen. Hogy elsősorban a magyar problémák kötötték le, ez természetes, de amikor az emberi jogokról beszélt, vi- lágprobélmákat feszegetett. Tóth Ferenc Testvérek, partnerek, városok A rokonát, a tanárát meg az orvosát nem válogathatja meg az ember - mondogatta nagy­apám, ő már nem érhette meg, hogy ez utóbbit mégiscsak. Ma van a testvérvárosok vi­lágnapja: a hajdani települé­sek sem válogathattak a test­vérek között. Volt, akinek szépecske jutott, másnak a csúnyábbja, megint másnak a a szegényebbje. Az értelmező szótár imi­gyen határozza meg a testvér- város fogalmát: „Egymással megállapodás szerint rend­szeresen kulturális kapcsolat­ban lévő, más-más országbeli városok egyike (a másikhoz való viszonyában). A „testvér-" előtag ebben a konstellációban meglehetősen fura, nem beszélve arról, hogy idéz olyan fogalmakat, mint testvémép, testvérpárt, test­vérszervezet ... A „testvérvárosiasodás" akkor jött divatba, amikor ezt a felét Európának ily módon is erősíteni vélték, közben azt a látszatot keltve, hogy vidámít- ják a barakkot. Rendíthetetlenül jártak a delegációk innen oda és for­dítva. Néhány fizikai munkás, népművész, orvos, népmű­velő vagy pedagógus is helyet kapott egy-egy küldöttségben, a dolog mégiscsak arról szólt, hogy a mások pénzén lehetett utazni, enni, inni, meg amivel még a házigazdák kedvesked­tek .. . A hetvenes-nyolcvanas évekre lettek divatosak a nyu­gati testvérek. Ekkor már némi leleménnyel be lehetett cserkészni néhány német, francia, angol várost. Az ot­tani minta alapján egyre in­kább terjed azóta nálunk is, hogy a kölcsönösség alapján szerveződnek a kapcsolatok. A résztvevő személyek leg­többször a saját lakásukon lát­ják vendégül a testvérváros polgárait. No meg másként is szerveződnek a mai, inkább partner-, mint testvérvárosi­nak titulált viszonyok. A ko­rábbi kijelölt testvér helyett, akivel aztán „megállapodás szerint" lehetett jóban lenni, a természetes emberi viszo­nyok, barátságok, ismeretsé­gek, kulturális vagy sportkap­csolatok „hátán" jönnek létre a partneri együttműködések. Ez utóbbi kiválasztási mód azonban új konfliktushelyze­teket teremtett bizonyos tele­püléseken. Nemegyszer elő­fordul, hogy a különféle poli­tikai erők, baráti körök, ér­dekcsoportok abból csinálnak presztízskérdést, hogy kinek a kapcsolatából lesz „a" hivata­los, „a" városi. Ilyenkor van, hogy megfér egymás mellett több partner is, de előfordul, hogy pozícióharc kezdődik: immár nem biztos, hogy a kapcsolatért, hanem, hogy ki-ki megmutassa, hogy me­lyikük az erősebb. Ez, persze, még mindig jobb, mintha köl­csönösen kioltogatják egymást a különféle kezdeményezések és partner nélkül marad' a vá­ros. A másik kínos „lehetőség", ami óhatatlanul kínálkozik, az egymás tányérjába való ku­kucskálás. Nyugati ismerő­seim időnként röstellkedve mondják, hogy roppant kínos, amikor a magyarok - és egyéb keletiek — azt lesik, mit dug­hat a táskájukba, bendőjükbe. .. Elfogadni és adni is meg kell tehát tanulnunk civilizált módon. A határok nélküli Európa felé haladva ugyanis ezek a kapcsolatok jó „küométerkő- nek" bizonyulhatnak, de csak akkor, ha egyenrangú partne­rekként veszünk részt benne. Az pedig - ilyen szempont­ból - mindegy, hogy a város tőlünk keletre vagy nyugatra van. Több hazai település ugyanis úgy próbált megsza­badulni átkos múltjától, hogy gyorsan befagyasztotta „ál­lampárti testvérével" fenntar­tott korábbi kapcsolatait. Ta­lán mert nem vették észre, hogy a fagyasztás csak zsib- baszt, de nem mulaszt. A kapcsolat annyit ér, amennyit a polgárok haszno­sítanak belőle. Tehát akkor jó, ha a polgárok szürkeállomá­nyának épülésére, szívének nyitogatására, hajlékonyságá­nak növelésére használják. Mert a saját ismerőseink más­ságát is könnyebben fogadjuk el, ha külhonban megtanuljuk, hogy lehet szeretni a csigát és utálni a lecsót. De nem kötelező. Hangyái János Régi és új noteszlapok Nem azok, ezek a mai fiatalok! N éha a napok akkor sem tudnak rosszul kez­dődni, ha ősziesen vacogtató, borongós a kinti világ, mert legtöbbször számítani lehet arra, hogy áprüis délutánra kelve lefűti rólunk az átmeneti kabátot. Emberemlékezet óta így van ez, a bolondozásoké, képtelennek tűnő meglepeté­seké ez a hónap, s megember­elni akkor se fogja magát soha, ha az egész földkerekség la­kossága főikéi ellene. Ami azt illeti, már abban is van valami ragályosan terjedő, nem ren­des dolog, ha a televízió reg­geli hangzataival áprüis (a kis dilis) természetrajzára szán valaki akárcsak perceket is. Kint esőre áU, idebent „süt" a gombnyomással működtet­hető Nap Tv. És íme, kit lát­hatnak a mi szemeink?! A ké­pernyőn ott magaslik, sötétlik az a dolmányos nagyasszo­nyunk, akit - Istennek hála - mostanában nem láthat- tunk-hallhattunk tarfejű ifjú szittyák védangyalaként köz­szerepelni. A színhely egy kö­zépiskolai osztályterem, vala­hol Budapesten és ami folyik, az „osztályfőnöki" óra a ka­tedrával szemben ülők kíván­ságára soron kívül került a programba. Sehol egy tar fej, Martens-bakkancsos láb, bomber-dzseki, baseball-ütő, zúzásra-törésre beszerzett eszköz, ami alkalmas lehet ki­fejezésre juttatni a nagyasz- szony szerint egyedül üdvö­zítő identitástudatot. Ezek a 16-17 éves lányok és fiúk kí­váncsiak csupán a nevezett személyre, eszmerendszerére, ami tőlük távol állónak lát­szik. De azért érdekli őket még az is, hogy mit akar tu­lajdonképpen kifejezésre jut­tatni az általa viselt paszomá- nyos hucimucival, amilyenek eleddig múzeumi tárlókban pompázva meséltek eleink öl­tözködési kultúrájáról. Ahogy elnézem és haUagtom az isko­lákban szokatlan kérdezz-fele- lek játékot (aminek különben a fele sem játék!) a meghívott honanyának az égvilágon semmi oka nem lesz pedagó­gusként sikerélménytől su­gárzó arccal távozni. Óriási szerencséje, hogy a „felelte- tők" jólneveltek, udvariasak, de egyetlen kérdésük se in­tézhető el azzal a magyarko- dón lelkendezve lelkesítő szó­virág özönnel, ami miatt a rendszerváltás után is nagyon tisztelt és szeretett nevette­tünk, Hofi Géza bevezette a halhatatlanságba Béla bácsi álnéven. Itt kérem, fejek ülnek meggyőző feleletekre várva a katedra ellenoldalán és őszinta örömömre már most olyanok, melyek nemcsak ka­lap- és sapkatartóként funkci­onálnak. Magyarul, szikrányi fogadókészség sincs bennük arra, aminek reményében vendégük a meghívást elfo­gadta. Gyanítom, lesz is ebből nagy nemulass, hiszen (Izé- béla bácsi) hazai hírnevét nem éppen európai szabású reak­ciókészségével, realitásérzé­kével, a másságot tisztelő tar­tásával alapozta meg. Nagyon is belefér a róla alkotott képbe, hogy az itt „elszenvedettek" alapján újabb nyilvánosságra tör lesújtó véleményével és nem lesz rest prófétai átkokat szórni azon pályatársainak a fejére, akik bolsevikgyanús, liberális, stb, stb. eszmékkel rontották meg ifjúságunkat. Nagyon sajnálom, hogy a távolság akadályoz abban, amit szívesen tennék, időt, fá­radtságot nem sajnálva. Ked­vemre való dolog lenne kifag­gatni a vendéglátókat, múltá­val hova sorolták ezt a talál­kozást, azt kapták-e tőle, amit reméltek, jó volt-e akármire is a rendkívüli osztályfőnöki óra? A rövid riportfilm minden millimétere elutasítást sugár­zott, és utólag csöppet se ér­zem elvetemült bűnösnek magamat azért, hogy a 16-17 éves gyerekek fényes győzel­meként éltem meg. Szeretni valókként fogok emlékezni rá­juk, azzal a megnyugvással, ami a jövőért aggodalmas­kodó szülők és nagyszülők szívét manapság ritkán tölt­heti el. Pedig íme, semmi sem kerülhet tartósan rossz ke­zekbe, ami majd a mienkből életünk lejártával kiesik. Az if­jak már most adhatnak ne­künk leckét egyből és másból, bár rossz szokásaink szerint mi felnőttek alig pihentetjük azt a lemezünket, ami dögu- nalmasan azzal indul mindig, hogy „ ... ezek a mai fiata­lok!" Az igazságtalan általá­nosítással sértegetett fiatalok lám nem azok, akik itt is, ott is maroknyian, leszerepelt ordas eszmék se Istent, se embert nem néző hadrendjébe állítha- tóak a gyűlölködés, rombolás, gyilkolódás vitézeiként. Ezeknek, a mieinknek tiszta a fejük, a szívük, igazságérze­tük ép, és fölöttébb érzéke­nyek a más emberek bajaira és gondjaira. Van nekem ezzel kapcsolat­ban egy egészen friss szemé­lyesen szerzett élményem is, amennyiben Tolnán stúdióve­zetőként randevúzom újabban diákújságírókkal. Zömmel gimnazisták, s van közöttük néhány utánpótlást ígérő álta­lános iskolás is. Ezek a diákúj­ságírók havonta két alkalom­mal, szombat délelőttjeiket - olykor délutánjaikat - szánják, de úgy is mondhatom, áldoz­zák arra, hogy megismerked­jenek egy olyan legalább any- nyira hasznos-szép, mint ne­héz szakmával, amit optimista számítások szerint felnőttként legfeljebb ketten-hárman fog­nak művelni. A kis műhely tartalmi munkájának értéké­ből azonban ez nem von le semmit. Számomra már csak azért is öröm velük együtt lenni, mert igen-igen tartot­tam attól, hogy nem találunk rá a megfelelő hangra. Borsó­zott a hátam attól, hogy a szakma titkairól tanáros pe­dantériával beszéljek nekik. De indulás előtt sokáig zavart az is, hogy tulajdonképpen a nagyszüleik nemzedékét kép­viselem és hátha nem találunk rá a megfelelő hullámhosszra. Tévedtem. Műhelyünk - mert ezt alapítottunk - az egyenlő jogúak célszerű otthona lett, de annyira ám, hogy akit taní­tásra kiszemeltek, maga is megtalálta benne már az első alkalommal a tanulnivalókat. Senki se gondolja, hogy azért mondom ezt, mert túl az is­merkedésen, összerázódáson, a közös munka első lépésein, már inkább a szívemmel lá­tom őket, mint az eszemmel. Az összhang tökéletesebb a szív és ész között aligha le­hetne, pedig van, amikor „csak" beszélgetünk, máskor meg selyempapírba csomago­lás nélkül vitatkozunk, együtt eldöntendő annak a helyét, ami körünkben ellentétként adódik. S itt jön, ami miatt nem csupán szeretni lehet őket, hanem tisztelni is lehet. Nincs sértődöttség, nincs haj- ladozás az emberi értékeket megbecstelenítő komformiz- mus felé, az itt fölhorgadt in­dulatok egyirányba tartanak; tisztázni ami tisztázható, meg­tudni a lehető legtöbbet egy mesterségről, a világról, egy­másról és önmagukról. Ha van valami titka a közös ne­vezőnek, az mindössze ennyi. Amilyen megátalkodott va­gyok, még elképzelni is gyö­nyörűség, hogy izzana föl a levegő, pirulnának ki az ar­cok, villognának a tekintetek, ha a körünkben megszokott nyíltság jegyében beszélget­hetnének Izémizé tanárnőhöz hasonló akárkivel, vagy akár­kikkel. Ők, akik vénségemre fogadtak maguk közé, ilye­nek. Szerepem ebben nekem szinte semmi, amiként abban sem, hogy egybehangzóan és hevesen útálják a politikát, ami szennyáradataival a fel­nőtteket úgy meg tudja vadí­tani, és úgy le tudja konyítani. Ugyanakkor dehogyis nem politizálnak, hiszen még a szemük rebbenéseivel is az igazságra, tisztességre, ember­iességre szavaznak. indarra tehát, ami arra sarkantyúz, hogy csak annyi tiszteletet követeljünk magunknak, amennyit min­denkor képesek vagyunk má­soknak is megadni. László Ibolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents