Tolnai Népújság, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-17 / 89. szám

1993. április 17., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 Tallózás a levéltár plakátjai között Tetszhalálból feléledt frázisok „Minden becsületes magyar munkásnak tudomásul kell vennie azt, hogy a magyar munkásság végre lerázta magá­ról azt a zsidó, marxista terrort, melynek célja a magyar társa­dalmi rétegek teljes megsemmi­sítése és egy szörnyű pánszláv, bolsevista, zsidó imperializ­musnak a Duna-Tisza tájékára való kiterjesztése volt. (...) El­érkezett a nagy történelmi pil­lanat: a magyar munkásság magyar földön, magyar módon, magyar eszközökkel, az örök magyar célok szolgálatában maga oldja meg feladatait." Az idézet szellemisége - ameny- nyiben a zsidózó kitételek he­lyébe a kozmopolita minősí­tést illesztjük - napjainkban is jelen van egynémely közis­mert politikusunk nagygyűlé­sén, vagy hetilapjában, jólle­het az eszmefuttatás majd fél évszázaddal ezelőtt, 1944-ben, a nyilas érában jelent meg egy falragaszon. A magyar mun­kásokat megcélzó hirdetmény - számos egyéb plakáttal együtt - a Tolna Megyei Le­véltárban tekinthető meg, s a látogató, amennyiben átfutja a sorokat, meglepő, de egyúttal szomorú felfedezésre juthat: frázispufogtatásban ma is van honnan meríteni a magyar­ságmegváltóknak. Persze, már akkoriban is létezett egy hatá­sos fegyver, méghozzá a gúny eszköze, mellyel nevetségessé lehetett tenni az önjelölt nép­vezéreket. Egy kortesbeszéd - s feltehetően Szálasi szemé­lyének - karikírozása: „A dü- cső vezér ma megjelent 2 évi mártírkodás után a hűség- mányság házában és 2 évi iz- zadmányság után adott prog­ramot!!” címet viselő falra­gasz, melyben a szónok így ömleng: „És most le kell bo­rulnom saját nagyságom előtt, aki már tegnap 6 óra 15 perc 20 másodperckor megmondot­Amikor népszövetségi kölcsönt lehetett jegyezni tam, hogy a pálmafertály- mányság addig nem képezheti létalaprögvényünket, amíg a búvárnyomtaposás totális fel- hantálságát ki nem fekélyesí- tettük!” Míg az elsőként idézett fel­hívásban a munkások szólít- tattak meg, addig egy másik, korábbi kiáltvány éppen ezt a széles réteget tekintette nem­létezőnek. Horthy Miklós 1919. augusztus 20-án (azaz, ahogy nem minden célzatos­ság nélkül szerepel a szöveg­ben: Szent Istán napján) kelte­zett kiáltványa a Dunántúl népéhez szól. S, hogy vajon ki is tartozik a dunántúli nép fiai közé, (legalábbis Horthy sze­rint) az kiderül a dokumen­tumból. „Magyar földmíves! Első­sorban Hozzád fordulok! Te vagy az ország ereje, mert leg­közelebb állasz a magyar föld­höz, honnan minden erőnk fakad. (...) A magyar középosz­tálytól elvárom a legjobb pél­dát; elsőnek kell sietnie a zászló alá. (...) A Ti együttes munká­tok egy jobb jövő záloga. Du­nántúl ma Magyarország utolsó órbástyája, honnan egy új honfoglalás indul el, a nem­zeti eszme indul győzelmes út­jára a nemzetközi hazugságok ellen." Nos, mint ismeretes, Horthy, illetve nemzeti hadse­rege nem is annyira a nemzet­közi hazugságok, mint inkább a levert Tanácsköztársaság vélt vagy valós hívei ellen vi­tézkedett a Dunántúlon. A ki­áltványban olvasható „új hon­foglalás" egyebek mellett Szekszárdon is véresen drá­mai eseményekbe, akasztá­sokba és főbelövésekbe torkol­lott. Az áldozatok névsora szinte teljes egészében előt­tünk van, ha egy pillantást ve­tünk a Tolna megyei ideigle­nes direktórium 1919. június 30-án kibocsátott plakátjára. Ebben a direktórium tagjai a megye nyilvánossága előtt megkövetik az értékek és pénz eltulajdonításával alap­talanul megvádolt és őrizetbe vett tisztségviselőket. „A Forradalmi Kormányzó- tanács megbízásából lefolyta­tott vizsgálat alapján megálla­pítottuk, hogy folyó hó 24-én a megyei direktórium és más hi­vatali megbízottak elmenekü­lése a fenyegető ellenforradalom folytán történt és semmiféle köztulajdoni értéket nem tulaj­donítottak el. A megállapítás alapján Soós Sándor, Dick György, Ocskó László, Bencze Ferenc, Barocsay István, Dürr Béla, továbbá Mautimer Gyula és Berták Róbert elvtársakat hi­vatali állásukba visszahelyez­zük. Szekszárd, 1919 június 30. Aranyos György, Krammer Sáyidor, Dr. Lefkovits Vilmos.” A felsoroltak többsége min­denesetre nem sokáig örülhe­tett a jó hírnek: a hatalomvál­tás után kivégezték őket% Szeri Árpád Fotó: Ritzel Zoltán Elkötelezetten zenepárti — A kóruskamagyok, népi, nemzetiségi énekegyüt­tesek, kisebb és nagyobb lét­számú ének- és zenekarok előtt aligha kell bemutatni Ba­lázs Árpád zeneszerzőt. Most mégis arra kérem, beszéljen a zenével való kapcsolatáról. — Családi indíttatás. Édes­apám karnagy volt, vélemé­nyem szerint nagyszerű pe­dagógus-karmester. A közel­múltban halt meg. Édesa­nyámtól az irodalom szerétét örököltem. Kisgyerek korom­ban ezt a pályát képzeltem magamnak, ezt a hivatást. Kemény munka, sok buktató­val, de így ötvenegynéhány évemmel mondhatom, töret­lennek tűnő pályaív. — Hol született? — Szentesen, és én még népdalközeiben nőttem fel. Sajnálom a pesti gyerekeket, mert ők népdalámyékban él­nek. Itt Tolna megyében va­lami ősi ihletést, erőt kapnak a néprajzi emlékből, ami nem­csak múzeumi tárgy. Ebből emberséget lehet alakítani, a hovatartozás tudatát formálni. Higgye el, itt Szekszárdon a magyar népdalfeldolgozás is másként szól, mint egy pesti gyermekközösség előadásá­ban. Az őcsényi, decsi népha­gyományok együtt élnek a svábbal, a székellyel. Össze­mosódnak, hatnak egymásra, megtartva az önállóságukat, arcukat. Mintha három nyel­vet beszélnének a tolnai em­berek. Az Alföldön is ez tet­szett nekem, ahonnét szárma­zom. A nagyszüleim bennün­ket még népdallal altattak. Ezért a szülői házhoz mindig hazatértem, bár Budapesten élek. — A kórusokhoz való kö­tődése, vonzalma a vokális zenéhez, az utóbbi időben mintha más irányt vett volna. — A zeneakadémiai évek alatt nagy szerencsém volt, Balázs Árpád zeneszerző a minősítő hangversenyen mert Farkas Ferenc zene­szerző osztályába kerültem. Ő a daljátéktól, a filmzenéken át a szimfonikus zenén keresztül az operáig mindent írt. Ben­nünket is erre nevelt, hogy a zene legkülönfélébb ágait kell művelni. Van egy szerelem, ez nálam a vokális zene. Időn­ként ezt meg lehet csalni, én például a fúvósmuzsikával te­szem. Az utóbbi években 53 ezer muzsikus gondját vállal­tam, amikor megválasztottak a Magyar Fúvószenei Szövet­ség elnökének. Ez olyan köte­lezettségekkel is jár, hogy szakmailag adnom kell az embereknek. A fúvós hangzás nagy csábító lett az életemben. Lassan a fúvós „termésem" is olyan lesz, mint a vokális. El­kötelezetten zenepárti va­gyok. Amikor adok, azáltal én is gazdagabb leszek. — Szekszárdon a Gyerme­kek Házában beszélgetünk, ahol a helyi zeneiskola ifjúsági fúvószenekarának minősítő hangversenye volt. (Erről la­punk már beszámolt.) Ismer­jük az eredményt. Miként le­het összegezni a látottakat, hallottakat a zeneszerző, a zsűri elnök helyzetéből? — Öt évenként általában minden magyar zenekar megméretik. Minősítésen kell számot adni tudásukról. Az említett ifjúsági zenekar most öt éves. Velük azonos korú az országban kb. 55-60 zenekar. Be kell vallani azt is, hogy ko­rábban itt Tolna megyében nem találkoztunk olyan „oda kell rájuk figyelni" zenekarral. Ez abból a szempontból ért­hető, hogy a népi kultúra, a nemzetiségi együttesek a vo­kális muzsikában dominánsak voltak. Úgy érzem, hogy mel­lettük, országos jelentőségű muzsikálás nem is nagyon jö­hetett létre. Magyarországon ma 700 zenekar van. Pont- rendszerben értékeljük a telje­sítményt, egytől 150-ig. A Szekszárdi Ifjúsági Zenekar két kategóriában minősült, bár kérelmük csak egyre szólt. Úgy gondoltuk, hogy megér­demlik a nemzetiségi zene ka­tegóriában való arany okleve­let. Meg kell említeni, hogy a pontszámúk mindkét esetben 100 fölött volt. Lelkes, és ten- niakaró szülői munkaközös­ség áll a háttérben. Hangsú­lyozni kell a zenekar megjele­nését is. Nagyon szép a ruhá­juk, amit úgy tudom, hogy a szponzoroknak köszönhet­nek. — Hagyományok ápolásá­ról esett szó. Szekszárdon az irodalmi, zenei tradíciókra a jövőben talán nagyobb figye­lem fordul. Erre vonatkozóan mit üzen a zenekarnak? — Talán kevesen tudják, hogy a Szekszárdhoz jó szív­vel kötődő Liszt Ferenc két ka­tonaindulót is komponált fú­vószenekarra. Egyik éppen Szekszárdon született. Tehát van szekszárdi katonainduló. Ennek nyilván az akövetkez- ménye, amit üzenek az ifjú­sági zenekarnak, hogy ezt bi­zony meg kell tanulni! Decsi Kiss János írás közben (Áldás) Debóra, a profétanő, a király fiával, Bárákkal legyőzte a kánaánita királyt, amit negyven évi béke követett s a győzelem örö­mében diadalénekbe kezdett. A vers körülbe­lül i. e. 1250 táján keletkezett, jó fél évezred­del Homérosz előtt, s nemcsak régisége, ha­nem szépsége is helyet biztosít neki a világirodalomban. „Áldjátok az Urat!" - énekelte Debóra, de azt is kérte, hogy „így vesszenek el minden te ellenségeid, Üram, s akik téged szeretnek, tündököljenek mint a kelő Nap az ő erejében". Minden ellentétével jelenik meg, az áldás is. Ha nincs bún, erény sem lehet, mert nem tudjuk mivel mérni. Áz erény és a bún fo­galma azonban koronként változik. A kö­zépkori kardinálisok, például, ha hosszú útra mentek, arra is jutott napidíjukból, hogy úgynevezett rosszhírú házakat látogassanak meg, s átadják magukat a világi örömöknek. Balassi Bálint is így vigasztalta magát bujdo- sása idején, s áradó versben ünnepelte Zsu- zsánnát, a szép lengyel citerás lányt, „eszem vesztve, eltévesztve, szerelmébe sillyesztve, Felgerjesztve és ébresztve, szüvemet elre- kesztve, Belső tűzzel emésztve". Róma messze van Konstanztól, a zsinatok néha évekig tartottak, mint a konstanzi is, amely 1414-től 1418-ig ülésezett, az öszvér­háton utazó bíbomokoknak volt hát idejük bőven. Arra is - ne legyünk közönségesek - hogy a lupanárokban megbámulják a corti- gianákat, ezek közé tartozott az a bizonyos „friss fejér póka, Édes szűrő móka, Porcogós Annóka, Szerelemnek oka", polgári nevén Hannuska Budowskiona, akiről ugyancsak Balassi írt, oly érzékletesen, hogy oktalanság lenne azon csodálkoznunk, ha egy főpap is kedvét lelte benne, különös tekintettel arra, hogy Hannuska is Isten teremtménye. Az viszont kérdés, hogy milyen szerepe volt ebben az útszéli kalandban az áldásnak, de nem is fontos. Az áldással ugyanis vissza lehet élni, meg is tették jócskán. Fotográfia őrzi, amikor Miklós cár, mint a pravoszláv egyház világi feje, megáldja a frontra induló bakákat és fegyvereiket, ami az ellenkező ol­dalon is megtörtént. A szentelt vízzel meg­hintett ágyúk ugyanúgy dörögtek, mint azok, amelyeknek nem jutott az áldásból, a halálos veszélyben forgó baka pedig jól tudta, hogy csak Isten irgalmában bízhat. így is milliók maradtak a csatatéren, oktalanul, gyarapítván a történelem szégyenét, utolsó percükben Istent szólították vagy szilajon ká­romolták az eget, de ennek akkor már nem volt jelentősége. Az áldást azonban mégis csak komolyan kell venni. Molnár Ferenc mesél kedélyes tör­ténetet arról, amikor a szentéletú XIII. Pius pápa fogadta a magyar újságírókat, ő is kö­zöttük volt, de midőn a pápa áldásra emelte kezét, ellentétben társaival, nem térdelt le. A pápa megütközve nézett rá, mire Molnár hetykén szólt, hogy a szabály nem vonatko­zik rá, lévén zsidó. A pápa mosolygott: egy öregember áldása egy izraelitának sem árt­hat. Molnár Ferenc, aki ekkor állt a világhír kapujában, alázatosan letérdelt, a pápa ál­dása pedig elkísérte dicsőséges élete végéig. Nem tudom, szokásban van-e még, hajdan az atyák áldották meg fiaikat. Ez ünnepé­lyessé tette a jóvátehetetlen búcsút, s a távozó is tudta, hogy vagyonán kívül még valamit hagy maga után. A pap már elment, a minist- ráns fiú buzgón rázta a csengőt, végig az ut­cán, hogy utat engedjenek Isten szolgájának, aki a halotti szentségeket vitte, miközben a családtagok a haldokló ágya köré sereglettek. Volt, aki imádkozott, buzgón mondta a Min­denszentek litániáját, az öregasszonyok só­hajtoztak, közben mindenki a családfőt fi­gyelte, aki pergamenszínú arccal feküdt ágyán. Középkori festők szívesen örökítették meg a jelenetet, a kép egyik sarkában gonosz ördögök sürgölődnek, szőrös mancsukban láncot csörgetnek, hogy haladéktalanul elra­gadják a bűnös lelket. De fent, az ágy fejénél angyalok lebegnek, arcuk átszellemúlten ra­gyog, mert tudják, hogy Isten megbocsátja a vétkeket. A fiúk letérdelnek az ágy elé, fejüket kissé előrenyújtják, hogy az atyai kéz megáldja őket. Á búcsúzó összeszedi maradék erejét, kezét áldón emeli fel, hogy szeretteinek hagyja örökül azt, amivel ellesznek egészen addig, amikor majd ők adják tovább az ál­dást s ez így megy az idők végezetéig. Ponto­sabban, így volt valaha, mert kapkodó ko­runk még az áldásnak sem kedvez. Én is szívesen kívánok áldást, békességet, s ha arra érdemes keres fel, latinul köszöntöm, benedictus, qui venit in nomine Domini, te­hát áldott, ki az Úr nevében jő, titkon abban is reménykedve, hogy aki szívében gonosz szándékot táplál, a küszöbön visszafordul.' S kaptam is áldást, nem is egyszer, talán nem fölöslegesen, ha ugyan rászolgáltam. A legünnepélyesebb áldásban Rómában volt részünk feleségemmel, a Santa Maria Maggi- ora bazilikában, melyről tudni kell, hogy a hét főtemplom egyike, Luther, augusztinus barátként ide is elzarándokolt. Egy csodála­tos álom hatására Liberius pápa építette a IV. század közepén s évszázadokig gazdagítot­ták. Az apszis gyönyörű mozaikját Jacopo Torriti készítette 1295-ben, külsejét a barokk alakította ki, s azt is érdemes tudni, hogy itt őrzik a betlehemi jászolt, melybe a kis Jézust fektették. Éppen befejeződött valami szertartás, a háttérből váratlanul kilépett a bíboros, s szerpapok gyűrűjében megállt a templom közepén, hogy mindenki láthassa. Arany brokát palást borította, olyan volt, mint egy bálvány. Nem sokkal később áldásra emelte két kezét, minket pedig éltetett a remény, hogy méltók vagyunk az áldásra. Sienában is kaptunk áldást. Épp akkor ér­keztünk, amikor a pap felemelte kezét, s rög­tön a mögötte tolongó gyereksereghez for­dult, sorba állította őket, majd a szülők he­lyét jelölte ki, kis híján minket is közéjük te­relt. Már meg is jelent a fotográfus, s ekkor derült ki, hogy bérmálás volt, s maga a püs­pök rendelkezett ilyen buzgón, hogy méltó emlék maradjon a nevezetes eseményről. De kaptam másfajta áldást is, világit, olyant, amit én is tovább adhatok. Illyés írja, hogy kisdiákként találkozott Madarász Józseffel, aki hosszú évtizedeken- át a ceceiek képviselője volt. A nevezetes ag­gastyán, maga is történeti emlék, már ott volt az 1832-36-os diétán, s hosszú életének min­den híres emberével találkozott. Kezébe fogta Illyés kezét, s így mondta neki, ez a kéz illeté Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Kossuth jobbját, s mennyi másét még! Ha van ben­nünk valami titkos áram, amiben ma sokan hisznek, Madarász bácsi ezt a mágikus erőt adta tovább, áldásával együtt a gyerek Ily- lyésnek, s ez az áldás szállt át azokra, akik tőle kapták, most pedig én adhatom tovább azoknak, akik velem kezet fognak. A sugár­zás még Kölcseyvel kezdődött, s így árad to­vább, időtlenül. Ha visszafelé indulnánk el, végül eljutnánk Debóráig, aki diadaléneket zengett az Úrnak, az pedig őt megáldotta vala, s talán ez az áldás jutott el Madarász bácsüg, Illyésig, hogy mi, méltatlan utódok adjuk tovább. Csányi László Száznyolcvan éve született Adolph Kolping Gyakran hallani mostaná­ban újabb s újabb Kolping-kö- zösségek, csoportok létrejötté­ről. Honnan ered ez a mozga­lom? A visszatekintés apropó­jául az szolgál, hogy kereken 180 éve, 1813-ban született az alapító, Adolph Kolping. Égy Köln közelében lévő fa­luban látta meg a napvilágot. Apja pásztor volt, s a gyerme­keknek a nagy szegénység miatt, nem adatott meg, hogy gimnáziumba járhassanak; jó, ha szakmát tanulhattak. Adolph a cipészkedést válasz­totta, s olyan sikerrel tevé­kenykedett, hogy Köln legki­válóbb cipészmesterének kedvenc segédje lett. Felnőtt fejjel, nagyon sokat nélkü­lözve végezte el aztán a gim­náziumot, és jelentkezett pap­növendéknek. Münchenben és Bonnban tanult, majd Kölnben szentelték pappá. Itt állt a kallódó iparoslegénye­ket összefogó mozgalom él­ére, s adományokból otthont teremtett számukra: az első Kolping-házat. Halálakor, 1865-ben már Európa-szerte, Kolozsvártól Pittsburgh-ig mindenütt akadtak követői. Saját tapasztalataiból ismerte Kolping az iparossegédek - a „munkásosztály" - nehéz sor­sát, akik a céhek felbomlását követően, a kapitalizmus ki­zsákmányolt áldozatai lettek. Marx Kommunista kiáltvá­nyának megjelenési évében (1848) ő is fellépett egy prog­rammal, mely szintén az el­nyomottak érdekeit nézte, csakhogy katolikus szemmel. Kolping szerint a szociális kérdést nem lázítással és erő­szakkal, hanem igazságosság­gal és szeretettel kell megol­dani. Légy jó szakember, légy jó állampolgár, légy jó család­apa, légy jó keresztény - hir­dette. Ä társadalmat nem „kí­vülről", hanem „belülről" kell megújítani. Az első magyarországi ka­tolikus legényegyletet Adolph Kolping személyesen alapí­totta meg, 1856-ban, Budapes­ten. A mozgalom virágzásnak indult, s a II. világháború után már 224 hazai plébánián mű­ködött legényegylet, míg az új hatalom be nem tiltotta mind­ahányat. A pártállam felszá­molta a különféle csoportokat, egyesületeket, melyekben el­lenséges szerveződéseket sej­tett. Mindennek tudjuk mi­lyen hatása volt a munkaer­kölcsre. Az „Isten áldja a tisz­tes ipart!" jelszót felváltotta a „Miénk a gyár!". Magyaror­szág felemelkedésének a leg­nagyobb akadálya, hogy a lé­lek mérgeződött meg. Az idők most megváltoztak. 1990 végén újraindult a Kol- ping-mozgalom hazánkban. Már nemcsak legények lehet­nek tagok, hanem idősebb fér­fiak, nők, ifjak, lányok is. A vi­lág több mint 30 országában vannak jelen. Itthon idáig 56 Kolping-család, csoport, egye­sület működéséről tudunk. Közülük egy, a szekszárdi ka­tolikus gazdaasszony képző. Reméljük, hogy közvetíté­sükkel minél több kortár­sunkhoz eljut Adolph Kolping üzenete, az, hogy a magán- és közéletben egyaránt a legfőbb teremtett érték: az egyedi em­ber, aki önmagáért, és társai­ért is felelős. (Dr. Bolberitz Pál dolgozata alapján lejegyezte: - Wy -)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents