Tolnai Népújság, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-17 / 89. szám

10 »ÚJSÁG

HÉT VÉGI MAGAZIN

1993. április 17., szombat

Nem akarunk békétlenséget

Egy ütőképesebb szövetség kell

Interjú Ritt inger Antallal és Hambuch Gézával

Átalakulóban a Magyarországi Németek Szövetsége (MNSZ). Mint arról hírt adtunk, nemrégiben tanácskozásra jöttek össze a szövetség megyei elnökének meghívására a német nemzetiségi egyesületi elnökök, a klub- és tánccsoportok vezetői és a megyei képviseleti tagok, hogy a szövetség alapszabály-tervezetét megvitassák. Sajnos a tervezet készítője nem vett részt a tanácskozáson, így nem tudott válaszolni a felmerült kifogásokra, véleményekre.

A tanácskozás után először Rittinger Antal megyei elnököt kérdeztük.

— A tervezetben szerepel, hogy az MNSZ-nek lennének jelképei: jelvény, himnusz, zászló.. . A hozzászólók többsége idegenkedett tőle . . .

— Sokan emlékeznek még rá, hogy annak idején Volksbund tagjai kitették a házukra a szervezet zászlaját, kitűzték ruhájukra a jelvényt... Aztán jött a kitelepítés ...

Én azt gondolom, szép csendben lehetünk németek, és remélem, hogy a most születő nemzetiségi törvény még inkább lehetőséget ad majd erre. Hiszen nem akarunk mi mást, mint megtartani az identitásunkat. A világ legtermészetesebb dolga, hogy az ember a saját fajtájához tartozónak érezze magát, és ezért valamit tenni akar, hogy ne menjen veszendőbe. Ugyanakkor tudjuk, hogy a mindenkori állammal lojálisnak kell lennünk.

— Felmerült a származás kérdése is. Nem az a fontos, kinek ki az apja, anyja, hanem az, hogy kinek vallja magát.

— Nagyon furcsa lenne, ha ma valakinek azt mondanánk,

hogy akkor veszünk róla - mint németről - tudomást, ha annak is született. Sokan házasság útján kerültek közel hozzánk, mások fordítva cselekedtek: magyarosították a nevüket - önvédelemből. Nem lenne jó, ha most, amikor jönnek hozzánk, egyetértenek a céljainkkal, a hagyományaikat szeretnék ápolni - akkor azt mondanánk nekik, hogy nem jöhetnek ...

— A vélemények legmarkánsabban a képviselet tárgyában fogalmazódtak meg. Nevezetesen annak érdekében, hogy ne csupán az egyesületek kerüljenek számításba amikor a németség képviseletéről van szó.

— Van létjogosultsága annak az elképzelésnek, miszerint csak azt tudjuk képviselni, aki akarja is, hogy képviseljük, tehát belép hozzánk.

Félő azonban, hogy akkor nagyon kevesen leszünk. Azért az kiderült most is, hogy félnek még az emberek, mert annak idején kollektív büntetést szenvedtünk el.

Mi is: vagyunk százhúszan tagok, és tudjuk, hogy körülbelül négyezren lehetünk a környéken németajkúak. Van egy mag - ami tartja az egészet. Azzal is egyet értek, hogy egyesület nélkül nehéz lenne összetartani a csapatot. Biztosan könnyebben lehet így pénzhez is jutni... De ne legyen ez feltétel. Tehát legyenek egyesületek, de aki nem tud vagy nem akar tag lenni, azt ne fosszuk meg a szavazati jogától. Jóllehet, természetesen az lenne az igazi, ha minél több embert meg tudnánk győzni arról, hogy jöjjön közénk.

Megkérdeztük tanácskozáson

felszólalt Hambuch Gézát, a szövetség ügyvezető elnökét, aki beszélt a nemzetiségi törvény tervezetének fogadtatásáról.

— A törvény elfogadása után lesz kongresszus. Ez azt jelenti, hogy a törvény előtt nem lesz új alapszabálya a szövetségnek?

— Az lett volna az igazi, ha decemberre megszületik a törvény, mert az új helyzetet teremt nemcsak az önkormányzatokat illetően, hanem a kulturális autonómia szempontjából is. Lehet tehát, hogy ez az alapszabály-tervezet rövid időn belül - a törvény elfogadása után - elavult lesz.

Körkérdést intéztünk az 1990-ben megválasztott küldöttekhez, országos választmányi tagokhoz és a jelenleg működő 80-90 egyesülethez. A túlnyomó többség azt válaszolta, hogy a törvény megszületése után tartsuk a kongresszusunkat.

— Van-e akkor értelme most tárgyalni az alapszabályról?

— Jogos a kérdés . . . Az országos választmány hamarosan összeül majd és eldönti, mikor legyen a kongresszus.

— Milyennek képzeli az átalakuló szövetséget?

— Nagyobb anyagi eszközökkel és hatáskörrel rendelkező szövetségre van szükség, hogy jobban tudja a magyar- országi németek érdekeit képviselni.

— Mi a véleménye a tervezetről?

— Lényeges módosításokra szorul. Elő kell segítenie - mint már mondottam - egy egységes, ütőképesebb szövetség létrehozását.

— Említette, hogy a polgár- mesterek egy része ódzkodik a nemzetiségi önkormányzatoktól.

Van-e ennek az aggodalomnak létjogosultsága?

— Az eredeti törvénytervezetben szerepel egy olyan lehetőség, hogy ott, ahol a képviselők több, mint a fele nemzetiségi, a települési ön- kormányzat kisebbséginek nyilváníthatja magát. Ennek következtében azonban az ott élő magyarság kerülne kisebbségbe! Sok magyarországi német elmondta, hogy attól tart: ez ellenségeskedéshez vezethetne.

— Hogy lehetne ezt az ellentétet feloldani?

— Úgy, hogy a kisebbségek kizárólag a saját problémáikkal foglalkozzanak, ne a települési önkormányzatok feladatait vállalják magukra. A kisebbségi kérdésekben viszont legyen vétójoguk.

A szövetségünk azt javasolta, hogy a kisebbségi ön- kormányzatot kell megalakítani. Nem biztos, hogy akár ez is létrejön mindenütt. Persze nagyon jó lenne, hiszen lenne pénze, hatásköre, amelyekkel egy egyesület vagy kultúrcso- port nem rendelkezik.

Fontosnak tartom, hogy megragadjuk az alkalmat, hogy - például Szekszárdon - a városi önkormányzat mellett alakuljon egy kisebbségi ön- kormányzat, amely a törvényben meghatározott jogokkal, hatáskörökkel és pénzzel rendelkezik. Nem cselekszünk okosan, ha mindezt nem használjuk ki. Persze mindez feltételezés - attól függ, mi lesz a törvényben. Békétlenséget nem akarunk, de meg kell kapnunk a lehetőséget, hogy mint kisebbség fennmaradhassunk.

Hangyái János

Újak a szabályozók /

Átmeneti helyzetben a gyermek-pulmonológiai szakrendeles

Hatvankét aláírást tar- | talmazó levéllel kereste fel szerkesztőségünket Nagyné Csehák Júlia szekszárdi olvasónk. Részlet a kérvényből.

„Azzal a kéréssel fordulunk a szekszárdi önkormányzat egészségügyi osztályához, hogy a Vörösmarty utcában, a tüdőgondozó épületében lévő gyermek-pulmonológiai rendelés idejét megváltoztatni szíveskedjenek. Jelenleg szerdán és pénteken van rendelési idő, ami nagyon kevés, mert sok a beteg gyerek és hosszú a péntek-szerda közötti várakozási idő."

Mint az aláírásgyűjtést kezdeményező anyuka elmondta, öt éves kisfia krónikus hörghurutban szenved, az őszi-téli időszakban hetekig beteg, állandó gyógyszeres kezelés alatt áll. Mióta a gyer- mek-pulmonológián kezelik a fiát, azóta a gyerek jobban van. Gondjuk abból adódik, hogy sok a hasonló betegségben szenvedő gyerek, nagy a tumultus a rendelésen, nem egyszer előfordul, hogy az egy- től-harmincig terjedő sorszámok kevésnek bizo- | nyúlnak, „megfordulnak".

Ezért kérik az ide járó szü- I lök még egy rendelési nap beiktatását.

A szülők kérését tartalmazó levelet Nagyné ez év február 2-án átadta dr. Kottái Imrének, az orvosigazgató területi helyettesének. A válasz, miszerint jelenleg nincs lehetőség a rendelési idő bővítésére Székszárdon, nem nyugtatta meg a szülőket.

— Valóban nincs mód a heti kétszer három órás rendelési idő háromszor három órássá emelésére? - tettük fel mi is a kérdést dr. Koltai Imrének.

— Megértem a szülőket, a gyermek-pulmonológia forgalmát megvizsgálva én is azt mondom, igazuk van, jogos a kérésük, hogy ne két napra zsúfolódjon a tömeg.

— Mégsem iktatnak be még egy rendelési napot.

— Nem rajtunk múlik a dolog, „közti" állapotban vagyunk az új szabályozók bevezetése miatt. Mint köztudott, a rendelkezések értelmében ezentúl a gyermeket ellátó háziorvos beutalója nélkül a legtöbb szakrendelésen, így a pul- monológiain is nem fogadhatják a betegeket, így aztán nem biztos, hogy a rendszer életbelépésével épp akkora lesz a gyer- mekpulmonológia beteg- forgalma, mint korábban volt. Kell egy kis idő, míg ez kiderül.

— Ezek szerint marad a jelenlegi helyzet. De mi van, ha gyerek olyan napon lesz rosz- szul, amikor nincs pulmono- lógiai szakrendelés?

— Ilyen esetekben természetesen ellátja ambulánsán a kórházi osztályon ugyanaz az orvos, dr. Csábi Márta, aki egyébként a szakrendelést végzi, ha a gyereknek van beutalója.

F. K. É.

Illyés könyve

Évfordulók: születésé,

halálé. Most, április tizenötödikén a halálé volt. Fájdalom: Illyés Gyula haláláé. Az általa dedikált kötetem s a vele felidézett történet mégis a születéshez, az ő születése félszázadik évfordulójához kapcsolódik. A kötetet Illyés Gyula válogatott versei - A költő ötvenedik születésnapjára címmel a Szépirodalmi jelentette meg 1952. őszén.

Illyés ötvenedik születésnapját köszöntő két hét múltán, november 14-16. között a Magyar Nyelvtudományi Társaság Szegeden tartotta összejövetelét, hivatalosan: a Nyelvészek II. Országos Kongresszusát. Néhai nyelvprofesszoraim, Cs. Gy. és Ny. A. vezérletével a főiskoláról - természetszerűleg - mi „magyarosok" is átrándul- tunk a JATE auditóriumába a rendezvény három napjára. A kongresszus programját - előhalászva s föllapozva régi jegyzeteimet - Zsirai Miklós akadémikus A magyar nyelvtudomány haladó hagyományai előadása vezette be. Az első nap délutánján Ligeti Lajos professzor A finnugor-szamojéd (uráli) rokonság kérdéséről értekezett. A második nap délelőttjén általam föl nem jegyzett minisztériumi főosztályvezető-hivatalnok beszélt az anyanyelvi oktatás és tanárképzés feladatairól. Ehhez kapcsolódva - szintén feledhető módon - Mód Aladár idézte, dicsérte Sztálin nyelvtudományi „munkásságát".

Délután Pais Dezső akadémikus A magyar irodalmi nyelv előadásában szólt arról, hogy irodalmunk jelesei tudatos nyelvművelő tevékenységükkel miképpen járultak hozzá az egységes, mindenki által érthető magyar irodalmi nyelv kialakulásához és meghonosodásához. Pais professzor ezen előadása vezette be a következő napnak -legtöbbünk által elsősorban várt - csemege-eseményét: Veres Péter, Illyés Gyula és Déry Tibor kongresszusi látogatását és fölszólalását.

Irodalmi nyelvünk másnapi vitájában elsőként Veres Péter lépett az igehirdető pulpitusra. Péter bácsi a tőle megszokott világos okfejtéssel s tiszta artikulációval arról beszélt, hogy az elvont fogalmak, az absztrakt gondolati viszonyok nehezen - esetenként egyáltalán nem - fejezhetők ki a nép nyelvén, mert a gondolkodásbéli absztrakció távol van az ő naponta megélt természeti és társadalmi valóságától. Utalt a falusi, tanyasi gyerekek is- koábakerülésének nyelvi bajára, hátrányára, arra, amit beszédkészségüktől - ahogy ő mondta: - „megértés nélkül hiába vár el tanító, pap és jegyző". (Tudjuk: Illyésnek is - elsősorban elsős gimnázista évében Dombóváron - milyen nehézségei voltak). Szólt arról is, hogy a nemzeti művelődés vérkeringésébe bekerült új népi tömegeknek, mint kenyérre, szükségük van tiszta,világos,

közérthető nyelvre. Az olyanfélére, amilyen Petőfié -, s már idézte is:

Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul,

S a csizmaszárábul

Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

Nem várt diáktapsvihart szült a művészi-emberi harmónia, hiteles belső egység, ahogyan a Petőfi fogalmazta téli istállóbeli béres cselekvés-sor halható nyelvi formát öltött Veres Péter megejtően szép hortobágyi dialektusában. Ezután a közéleti nyelv hibáira, bűneire célozva fejezte be mondandóját, merthogy a hivatalos felszólalások, köriratok „bikkfanyelve" idegen a magyar nép gondolkodásától és nyelvhasználatától. Az író igyekezzék hát „kárpótolni" népét úgy, hogy népi nyelven - de egyáltalán ne tájnyelven - írjon.

Illyés Gyula beszédében először a költői és a prózai nyelv különbözőségéről szólt. A keményebb, kötöt- tebb, s igényesebb költői nyelvbe - vélte Illyés - kevésbé csúszhat helytelen nyelvhasználat, mint a prózáéba. A prózában viszont - akkor ez divat volt - gyakran sértő a paraszt, a parasztság erőltetett tájnyelvi beszélgetése. A köznyelvnek csak olyan tájszavakat kell felvennie szótárába - az írónak műveibe -, amelyek idegen szót, nyakatekert gondolati világot csattanó találattal helyettesítenek. Beszéde végén a nyelvészek fontos feladataként említve javasolta a magyar nyelv értelmező szótárának mielőbbi elkészítését. Ennek irodalmi nyelvtünk további fejlesztésében jelentős szerepe leend, s ezért az írók és olvasóközönség azt egyaránt türelmetlenül várja a nyelvésztársadalomtól. (A vita összefoglalójában el is határoztatott: a magyar

nyelvtudomány „ötéves tervében" leglényegesebb tennivaló az Illyés-hiányolta értelmező szótár szerkesztésének megkezdése. 1959-62. között aztán meg is jelent hét kötetben A magyar nyelv értelmező szótára).

Illyés fölszólalása után, a szünetben volt lehetőségük az érdeklődőknek az írójelességekkel való találkozásra, arra a rövid beszélgetésre is, amit egy-egy dedi- káció kérése és teljesítése két ember közt röpke percekre zsugorít. Három kötettel hónom alatt magam is ott tolongtam a „szentháromságot" - Verest, Illyést, Déryt - tisztelő s halk morajlásai hozsannázó csoportban, s ahogy lehetett, nyomultam előrefele. S bár ők hárman - Péter bácsival középen - kis karéjt alkotva egymás mellett álltak, én - gondoltam - az illyési szárnyat rohamozom meg s veszem be elsőnek, nehogy bármiféle fatális malőr (időrövidség, rosz- szullét, stb.) a földimként külön szeretettel tisztelt íróval való találkozástól fosz- szon meg, - ki tudja: talán egy életre. Merthogy akkor ott nem tudtam, nem is remélhettem: lesz - lehet! - még vele valaha is találkozásom.

A könyv: Illyés Gyula ötvenedik születésnapjára kiadott válogatott verseinek ünnepi - valójában: gyatra újságpapírra nyomott, elég

szegényes kiállítású - kötete a tülekedésben hónom alól kicsúszva éppen az író lába elé repült. Mélyen meg kellett hát hajolnom előtte. Zavaromban alig tudtam nevemhez térni, ki is kéri de- dikációját az írónak. Ö megértő s bátorító pillantással jelezte, nincs különösebb baj, mondjam a nevemet! Nevem helyett: dombóvári vagyok, - kezdtem hebegve. Ékkor éppen Illyést lephette meg valami, láttam s éreztem. Ám zavarodottságom oly mély és múlhatatlan volt, hogy még mindig nem a nevemmel, folytattam: nem is akármilyen „várhelyi", de tüke vagyok, onnan is a Hunyadi tér szülötte s neveltje, s az én apám is kovács. (Aki tisztában van Ily- lyés Dombóvárhoz kötődésének lényegi összetevőivel, tudja: ezzel a három tényadatommal - név nélkül is, - ahogy ma mondják: nyerő voltam - lehettem az írónál. (Tolla ekkor jobbjáról hirtelen bal kezébe került, hogy helyet adjon annak az első meleg parolájának, amit váratlanul felém nyújtott. S már ő mondta: Akkor ismered az Illyéséket, Lajos bácsit, Lászlót és Sándort? Mi van velük? S mi van a „nagytemető" sírjával, ahol apám nyugszik? Áll még rajta az első Baumgarten-dí- jamból emeltetett szerény emlékjel, harmicegyből? Válaszomat még elkezdeni sem tudtam, mert a türelmetlenkedő tömeg kérlelhetetlenül taszított tovább. Dedikált könyvétikönyvemet is csak utólag, másod-harmadké- zen hátranyújtva vehettem át.

A nyelvész kongresszus ezután - legnagyobb meglepetésünkre és bánatunkra Déry Tibor várt hozzászólása nélkül, rövid összefoglalóval zárult. Természetesen én még Veres Pétertől s Dérytől is begyűjtöttem egy-egy dedikációt. Péter bácsitól a Három nemzedék második kötetének Szegények szerelme, ill. Déry Tibortól a Felelet II. inkriminált kötetének akkor megjelent első lapjára. Déry váratlan hallgatása (elhallgattatása?) előttem máig rejtély, de mindenesetre magyarázható: Köpe Bálint - a Felelet munkásfiú hősének - mozgalomhoz, párthoz, hatalomhoz „méltalan, illetlen és pártszerűtlen" magatartása és egész életútja miatt éppen azokban a hónapokban „nyerte el" Révai József or- szágraszóló megrovását, fenyegetését, sőt a magyar irodalomból való végleges kizsuppoltatás ígérvényét is. Nyelvész kongresszus nélkül is volt tehát szegény Dérynék akkor éppen elég gondja-baja. Különben is jellemző az akkori irodalmi életre a mindig és mindenkit kioktató „bátorság kritikája". Éppen az Illyés Gyula félszázadik születésnapjára írott cikkében (Irodalmi Újság, okt. 23.) a Révai-tanít- vány Nagy Péter is ezt művelte, amikor elégedetlenségének hangot adva így merészelte köszöntőjét zárni: „Ezt a költőt ki kell, ki is fogja majd egészíteni a felszabadult néppel örülő, a szabadságért harcolni s építeni egyránt kész szocialista költő hangja".

Költőnk pedig - ma úgy tudjuk - már ekkor megírta, ha egyelőre íróasztala fiókjának is a versek versét, az Egy mondat a zsarnokságról címűt.

Simon Károly