Tolnai Népújság, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-17 / 89. szám
4 WÚJSÁG TOLNA ÉS KÖRNYÉKE 1993. április 17., szombat Ő a fiam Ma írhattam volna arról, hogy még nem jelölték ki a leendő tolnai vásár helyét. Hogy az illetékes bizottság elnöke miképpen vélekedik a dologról... Aztán érdekesebb témák is kellették magukat. Riszáltak a sztorik, nyíltan kacsintgattak a szenzációk. De pofára kellett esniük. Ezen a napon nem érdekelt sem a költségvetési hiány, sem a munkanélküliek helyzete, sőt, még a legnagyobb drámaírónkra, a legnagyobb parasztunkra és a legnagyobb paprikajánosunkra is megbocsátóan legyintettem magamban. Nem idegesített, hogy már negyedszer nézett hülyének a redőnycsináló mester, és újra hiába vártam rá órákat. Hidegen hagyott, hogy a fürdőszobában málladozik a fal, mert rájöttem valamire. Mindezen dolgok nevetségesen „nemérdekesek". Az igazán fontosakat „natura" produkálja. Olykor természetes természetességgel fogadjuk a természet természetszerűleg megújuló sikereit. Gyakran elmegyünk a csodák mellett, van azonban, amikor beletraf- fantunk a közepibe, és nincs mese, észre kell venni őket. Kit érdekel ezen a napon nagy emberünk vérlázító gőgje, más, (kisebb) nagyembereink agygőzforraló ostobasága? Engem biztos nem. Ma ugyanis a napvilágra jött egy nyöszörgő kis emberke. Akkora, mint egy nagyobbfajta cipó, a hangja, mint egy méhecskéjé, hajacskájával bájos kis gye- rek-sünmalackára emlékeztet. Az ember nem mer hozzáérni, olyan aprócska. Történelem viselt, szálfa-emberek is gyanúsan kotorásznak zsebkendőjük után, furcsán csülogó szemmel, ha meglátják. Döbbenetesen, csábítóan kiszolgáltatott, de rúgkapálva és nyöszörögve kínálja magát a lehetőségnek, hogy ő majd jobb, okosabb, tisztességesebb, nagyvonalúbb, megértőbb lesz annál a büdös nagy valaminél, amit aktuális valóságnak hívnak ma Magyarországon. O a fiam. Sk Eső áztatta utakon A tavaszi csapadékáradat kedvez a mezőgazdaságnak, de nem kedvez a közlekedőknek. Gyalogos átkelőhelyet „gázolt" Fáddon egy Lada. Fotó: Ódry Egy arc - egy mesterség Madarakkal is foglalkozik A Magyar Denevérkutatók Baráti Köre tavaly alakult. Az országban ötven, a megyében mindössze három tagja van ennek a csoportnak; egyikük a faddi Zörényi Miklós. Nem a denevérkutatásból él; a paksi erőmű vegyésze. — Nem megyek el 15 ezerért természetvédőnek mondja -, mikor most a dupláját keresem. Persze, ha megélhetnék belőle, akkor azt választanám. Most a szabad idejét szenteli a megfigyeléseknek. A denevérbarátok zöme a madarászoktól pártolt át. ók is hálóval fogják be az állatkákat, meggyűrűzés előtt. Sietniük kell, mert a kis „vámpírok" percek alatt szétrágják a drága import hálót. Omega alakú „karikákat" helyeznek el a „felkarjukon", óvatosan, hogy ne sértsék a bőrt, a szárnyat. Újbóli befogásukkor aztán sok minden kiderül az alanyokról. Kevesen tudják, hogy a de^ ne vérek is vándorolnak. Tavasszal szétszóródnak a síkságon, ősszel bevonulnak a hegyek közé. Faodvakban, barlangokban telelnek. Éjszakai állatok. Különleges tájékozódó készülékük van: ultrahangot bocsátanak ki a szájukon át, és a visszaverődő hullámokat felfogva igazodnak el a térben. Főleg vadászatkor. Ahol ismerik a terepet, ott nem használják az ultrahangot, hanem emlékezetből közlekednek. Fantasztikus a memóriájuk! Ősszel párzanak, tavasszal szülnek, utódaikat rövid ideig szoptatják, majd szélnek eresztik. Zörényi Miklós is madarászként kezdte a levegő bajnokainak tanulmányozását - még ma is foglalkozik a tollasokkal -, de néhány éve a „bőregerek" felé fordult. Idősebb kollégáitól és szakkönyvekből tudja, hogy Magyarországon eddig 25 denevérfajt figyeltek meg. (15 gyakorit és 10 ritkábban előfordulót.) A dél-dunántúliak a Mecsekben, az alföldiek a romániai Bihar-hegységben telelnek. Ilyenkor nem szokás zavarni őket, mert ha a szunyókáló denevért leveszik, vizsgálják, gyűrűzik, piszkálják, az annyi energiát veszít, hogy nem éri meg a tavaszt. Erre is szomorú tapasztalatok árán jöttek rá a kutatók. A rendelkezésre álló szakiroda- lom világnyelveken is kevés, magyarul meg alig több a semminél. Sok megfigyelni, lejegyezni való vár még tehát a Zörényi Miklósokra. Wessely Könyvtárosok találkozója a Volent-öbölben Fojtogató financiális gondok A szomorú idő miatt csak a Duna-parti séta maradt el a faddi Volent-öbölben, csütörtökön, a Szekszárd környéki kistelepülések könyvtárosainak találkozóján. A házigazda a helyi művelődési ház és könyvtár nem titkolt célja volt, hogy propagálja az elsősorban cukorbeteg gyermekeknek épített mini hotelt: a Diabetes Centert is. Annak tulajdonosa, Dömötör Lajos röviden bemutatta a létesítményt, majd Elekes Eduárdné, a megyei könyvtárunk vezetője felkérte Paksi Évát, az ÁNTSZ munkatársát, hogy a személyiségfejlődés és a könyvtár kapcsolatát előadásában vázolja. A felmerült kérdések is bizonyították a témaválasztás helyességét. Természetesen szűk szakmai kérdésekről is szó esett, mint például kapcsolat a közművelődés egyéb területeivel, a fojtogató financiális gondok, stb. A helyszínen árulták Csányi László műveinek a napokban megjelent bibliográfiáját. így történhetett meg az a „fura" eset, hogy könyvtáros könyvtárostól vásárolt könyvet. Ebéd a Diabetes Centerben volt, majd kötetlen beszélgetés zárta a munkaértekezletet. Ódry K. Ebed után a Diabetes Centerben A szakember a holtágról Foglalkozunk majd részletesen is a Tolna megye vizeit bemutató sorozatban - a környezetvédelmi oldalon - a tolnai holt Duna-ággal. Most csak egy lényeges megállapítást szeretnénk kiragadni a vízügyi szakember, Klingl Béla mondandójából: — A térségben lévő három holtág közül a tolnai vízminősége jobb mint a bogyiszlóié, rosz- szabb mint a faddié. A holtág legnagyobb problémája, hogy sok a mederben felhalmozódott, tápanyagban gazdag iszap, és a friss víz hiánya miatt, a víz eutrofi- zálódik, s bakteriálisán is szennyeződik. A mözsi búcsú pillanatai (Kövesdi János felvételei) Olcsó élvezet Kezembe került egy lista. Címe: A közterületek engedélyhez kötött használatának esetei és azok díjtételei. Megtudható belőle, hogy Tolna városában mennyit kell fizetnie annak a merész vállalkozónak, aki állandó jellegű árusító pavilont tart fönn, gépjárműveket állomásoztat a köz szabad ege alatt, hirdető berendezést állít, iparvágánnyal bír, göngyöleget tárol 24 órán túl, netán alkalmi vásárt csap. A mutatványos tevékenység naponta és négyzetméterenként 3 forintot kóstál. (Remélem, nem minden mutogatós ússza meg ennyivel.) Míg a cirkusz - ahogy íratott: - üzletszerűség esetén, 2 új forint, per négyzetméter, per nap. Mentességet élvez a pad, a korlát, a szemétláda, de a telefonfülkén, a postaládán, a díszkúton, a zászlórúdon, sőt a szobron és az emlékművön se vasalnak be egy vasat sem. A lista végén szerepel az utcai zenélés. Ez naponta és négyzetméterenként 1 forintba kerül, Tolnán. Olcsó élvezet. Bár elgondolkodtató, mi van akkor, ha a muzsikus illegeti magát, netán kettőt jobbra, kettőt balra lép, s így bitorol két vagy még annál is több négyzetmétert? Ellenőrzi ezeket egyáltalán valami colls- tokos ember? - Wy Nyugi! Tolnán is lopnak! Rendszersemleges szarkák Olvasom, hogy a szekszárdi földhivatal WC-iből bizonyos ügyfelek cserregő szarkákat megszégyenítő mohósággal tüntetik el az olyasfajta kurrens cikkeket, mint teszem azt a szappan, a WC illatosító és a toalettpapír. Mielőtt bárki együttérzéái hajlandóságot kezdene felfedezni szívében az említett kleptomán indíttatású személyek iránt - mondván, hogy ezen cselekedetek „csupán" a rossz gazdasági helyzet, a szegénység, a nyomor jajkiáltásai - az előtt gyorsan megjegyzem, hogy meggyőződésem szerint az igazán szegény ember több méltósággal rendelkezik annál, sem hogy lopjon, de ha végül mégis rákényszerül, akkor azt élelmiszerüzletben teszi. Mert a biológia vagy akár az anyagmegmardás törvénye szerint is, ha nincs mit enni, egészségügyi papírra sem kell költeni, pláne illatosítóra. Bár lehet, hogy sokan a kisstílű tolvajkodást is az „elmúlt 40" számlájára szeretnék írni, őket azonban biztosíthatom, hogy az apróbb-nagyobb cse- nés hálisten(?) rendszersemleges szokása a magyarnak, persze nemcsak neki: Az „áf- kosban" éppoly divat volt mondjuk fej nélküli, görbe szögeket „hazamenteni" a munkahelyről, mint manapság például gyártási hibás, lyukas nejlonzacskókat elemelni (jó lesz az még valamire). De az ellenkezőjére is van példa. Néhány jeles - ma nép-nemzeti pántlikás - állam- és egyéb híres férfiúnk akkor még harcos internacionalista volt, amikor országunk azon felén, ahol a Nap lenyugvásakor aranyozza be a láthatárt, már természetes volt a házak elé zacskókban kitett gyümölcs, rajta az ára, mellette a becsületkassza, ami felett - nőmén est omen - nem strázsált senki. Nem társadalmi berendezkedés kérdése tehát a szarka-természet. Inkább jellembéli, mentalitásbeli, közgondolkodásbeli anomáliákat (vagy épp hagyományokat) kell keresni mögötte. A becsü- letkasszás gyümölcsárusítást nem lehet akárhol megcsinálni. Csak ott, ahol az emberek gondolkodása „olyan". Ahol „mások" az értékek. Kikívánkozik belőlem: ahol az emberek elértek egy bizonyos kulturáltsági fokot. Tetszik vagy sem, a Tolna megyei régió társadalma még nem üti meg a kívánatos szintet ilyen szempontból. Végezetül. Lévén lokálpaat- rióta honpolgár, üzenem a szekszárdi földhivatalban ga- rázdákodó megyei válogatott lopócsapatnak, hogy sehol sincsenek. A tolnai polgár- mesteri hivatal mellékhelyiségeiből ugyanis nemcsak a szappant, papírt, meg ilyen kicsinységeket, hanem a WC-kefét is lopják! -Sk-
