Tolnai Népújság, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-06 / 55. szám
1993. március 6., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 5 Canolli és colomba, azaz húsvéti kuglóf Összes tudományát és reménységét hozta el Olaszország után Tolna megyében nyitott pékséget Privatizáció, külföldi tőke, nyugati vállalkozó. A mindenki előtt ismerősen csengő szavak ez esetben tökéletesen illenek Gianfranco Pademi olasz üzletemberre, aki Brióska Kft. néven finom pékárukat előállító pékséget hozott létre a Szekszárdon, a gyártelepen, a BHG egykori üzemi konyháján. — Elhoztam az összes tudományomat és reménységemet Magyarországra, mondja a Milánó mellől érkezett cukrászmester. Gianfranco Paderni két másik olasz üzletemberrel társulva 1991. decemberében fogott magyarországi vállalkozásába. Hogy miért éppen itt és nem másutt, arról a következőket mondta az Észak-Olaszországban két, hasonló profilú üzlettel rendelkező Paderni úr. A húsvéti kuglóf — Olaszországban túl nagy a konkurencia, ráadásul nehéz hitelhez jutni, ha vajaki terjeszkedni akar. A magyarországi rendszerváltást követően úgy gondoltuk, megpróbáljuk ezt a „szűz" területet bevenni. Az előzetes piackutatások szerint van kereslet a termékeink iránt. — Miként kerültek Szek- szárdra? — Először Szegedre gondoltunk, de végülis Szekszárdon sikerült a pékségünknek megfelelő helyiséget találni. A gépeket Olaszországból hoztuk. — Milyen termékeket gyártanak? — Az Olaszországban jól ismert és keresett, saját receptem szerint készült cukrász- termékeket szeretném a magyar vásárlókkal megismertetni. Jelenleg hatféle terméket készítünk: vaniliakrémes, lekváros brióst, fánkot, krémmel töltött kagylócskát, azaz ca- nollit, aranykockát, karácsonyi és húsvéti kuglófot és különleges püspökkenyeret. — A húsvéti kuglófjuk valóA pékségben minden termék kézi formázással készül Mire jó a pedagógus? Gianfranco Paderni ban nem mindennapi, hiszen galambot formáz. — Nemcsak a formája, az összetétele is más, mint az itteni kuglófoké, import anyagok, margarin, cukrozott gyümölcs, különleges aromák, élesztő felhasználásával készítjük. Kívül egy mandulás cukormáz van rajta. Ráadásul az állagának változása nélkül hosszú ideig eltartható. Igaz, hogy 48 órába kerül míg elkészül egy colomba, azaz galamb, de mi minden műveletet kéziformázással csinálunk. — Ön munkahelyet teremtett, tíz alkalmazottat foglalkoztat. Mint vállalkozónak, milyenek a tapasztalatai Magyarországon? — A termeléssel nincs gond, annál több a marketinggel. Magyarországon nincs eladási kultúra, nem készültek fel erre. Nekem, az ügyvezető igazgatónak kell személyesen rohangálnom alapanyagok után, ahelyett, hogy engem keresnének fel a csomagolóanyagot, lisztet, cukrot, mazsolát kínáló ügynökök. Nézze, itt Szekszárdon van egy Füszért raktáráruház öt alkalmazottal, ahová nekünk kell elmennünk. Két ügynökkel ugyanezt a forgalmat tudnák lebonyolítani, ráadásul üzlethelyiséget sem kellene bérelniük. — Es önök milyen módon és hol értékesítik a termékeiket? — Felkerestük a nagyobb forgalmazókat, Szekszárdon kívül Bátaszéken, Székesfehérváron, Siófokon és legújabban Budapesten próbáljuk értékesíteni a cukrász,- pékáruinkat. — Beváltak a reményei? — Egyelőre még mindig költeni, beruházni kell a pékségbe, de bízom benne, hogy előbb-utóbb megtalálom a számításomat. F. Kováts Éva Fotó: Ótós Réka A pedagógus szó eredeti görög jelentése gyermekőrző rabszolga. Aztán következett a nemzet napszámosa, még szerencse, hogy aztán Gárdonyi Géza jóvoltából lámpás lehetett legalább a falusi tanító. Később tőle is megfosztották a szerep nélküli kis településeket, körzeti iskolákba terelve diákot tanítót, tanárt egyként. Jött a rendszerváltozás, majd a közalkalmazotti törvény, s ezzel lehet, hogy ismét jobbra fordul a tanárok sorsa. A szakembergárda stabilitását hivatott szolgálni, pártok harcától, kormányváltásoktól függetlenül, meghozva előbb-utóbb az anyagi biztonságot is. Más pontokon viszont homályban maradnak dolgok. A besorolásokat illetően például nincs egyértelmű válasz arra, hogy mi tekinthető két diplomának. A jelenlegi megszövegezés lehetővé teszi például, hogy az ötvenes években egy szakon végzettek, akik később egy másik szakot is megszereztek, kétdiplomásnak számítanak, aki viszont kétszakos képzésben vett részt, annak nyilván egy diplomája van erről. A helyzet tisztázására a Pedagógus Szakszervezet minisztériumi állásfoglalást kért. Addig is az egyéni jogviták - eredménytelen egyeztetés esetén - a bíróságon folytatódnak. Ha a munkavállaló kéri, a szakszervezeti jogsegélyszolgálat közreműködésével.Miközben kerestük a válaszokat a közalkalmazotti törvény némely passzusának helyes értelmezésére, sok helyütt ingerült megjegyzések hangzottak el a telhetetlen pedagógusokról. Az érvek között szerepelt olyan őskövület, miszerint ott van nekik a téli meg a nyári szünet, s az óraszámok is messze elmaradnak mások munkaidejétől. Aki így vélekedik, annak fogalma sincsen arról, mennyi a felkészülési idő egy tanórára. Mindennek illusztrálására elég elgondolni egy történelemtanár helyzetét. Mi lenne, ha azt tanítaná ma is, amit régen tanult? A földrajztanár se megy ma sokra, még a három évvel ezelőtt megszerzett diplomájával sem, hiszen a világtörténelem azóta is folytatódik és nem állt le a természettudományok fejlődése sem. Ugyanígy nem hagytak fel az írással az írók, költők attól, hogy évente végeznek pedagógusok különféle intézményekben. Az irodalom és minden más tantárgy oktatásának felfogása is folyamatosan változik. És akkor még egy szót sem szóltunk a nevelésről, s arról, hogy minden osztálynak más az összetétele, az előképzettsége, hogy emberekből, személyiségekből áll, s az igazi pedagógusnak ezeket is figyelembe kell vennie módszereinek megválasztásakor. Külön elemzést érdemel az önkormányzatok és a tantestületek viszonya. Ma az igazgatók új, és a korábbihoz képest kiszolgáltatottabb helyzetben dolgoznak, hiszen éppúgy munkavállalók, mint az oktatási intézmények többi dolgozója. A munkáltató a képviselőtestület. Városokban, ahol a pártharcokat nem sikerült a szakmai szempontoknak alárendelni, ennek is kiszolgáltatottak az intézményvezetők. Kis településeken előfordulhat a képviselő- testületnek olyan összetétele, amelyben semmiféle szakmaiság nincs jelen. És akkor még finoman fogalmaztunk. Tény, hogy a települések költségvetésének 38-60 százalékát az intézmények fenntartására kell fordítani, s egy kis községben nincs is más, mint az óvoda és az iskola. Ilyenkor könnyebb kimondani, hogy mindent elvisznek a pedagógusok, ezért nem jut másra. Holott ő éppúgy munkabért kap, mint bárki más és ennek közterheiről nem tehet. Az épület fenntartása, a fűtés, világítás, az oktatási felszerelések nem neki kellenek. Az iskola nem azért van, hogy a pedagógusoknak legyen munkahelyük, hanem a gyerekekért, vagy ha úgy tetszik a nemzet jövőjéért. Vannak önkormányzatok, ahol ezt látva ingyen kapnak napközit és tankönyvet a gyerekek, segélyt a középiskolások, anyagilag, erkölcsileg megbecsülik a pedagógusokat. Ezeken a helyeken azt is tudják, hogy az iskolai költségvetést kötelező egyeztetni a helyi szak- szervezeti titkárral. Városokban a művelődési bizottságok ezt általában megteszik, kisebb helyeken kevésbé jellemző. És nem azért, mert ez jog, hanem mert a pedagógusok tudják a legjobban mi kell a gyereknek. A Pedagógus Szakszervezet megyei szövetsége azokban az esetekben, amikor ez nem történt meg, a törvénysértés miatt a köztársasági megbízotthoz fordul jogorvoslatért. Ihárosi Régi és új noteszlapok Szerkesztőkém, tanuljunk kapaszkodni! E lkerültük egymást. Ha nem állítanak meg ketten is a Sajtóház felé tartva, összefutunk a portán és nem kellene forgatnom tanácstalanul deresfejű barátaim egyikének géppel írott levélkéjét, mely így fejeződik be: „Legyen szíves ezt a kis írást a lapban elhelyezni úgy, hogy a nevem ne kerüljön bele. Kézcsókkal: H. J." Az a címe a mindössze tizenkét soros anyagnak, hogy „Egyetértés", s olyasmiről szól, ami napjainkra különösen jellemző módon humánumot és esendőséget egyaránt tanúsít. Miért akkor a titkosítási óhaj? Ha nem a portán leadott küldemény vár, hanem összefutunk, biztosan erről faggattam volna, fgy utólag, arra kell gondolnom, hogy nagyrabecsült ismerősöm éppen ezt akarta elkerülni. Nem esik jól. Az se biztos, hogy közvetítésemben is szelíden mosolyogtató lesz a férjnek és feleségnek az az általa fölvezetett dialógusa, ami egy, az elmúlt évtizedek áldozatainak állítandó emlékművel kapcsolatos, szólva ek- képp: — Én is befizetek az emlékműalapba, mama. — Jól van. — Tudod, miért teszem? — Mert akármennyit megér, hogy a mi nevünket nem kell emlékkőbe vésetni! A papa befizet néhány nap múlva négyezer forintot, ami kis összeg a fogyatkozóban is még meglévő módosabbaknak. Nem úgy azoknak, akik nagycsaládosok, munkanélküliek, vagy nyugdíjasok, mint ők is, akik történetesen német származásúak. Cson- tighatóan ismerik tehát a veszteségek fájdalmát és az élet- benmaradás értékét. Itt kérdezem hát, hogy erről beszélve, mitől kell tartani, kedves János bátyám? Biztoá vagyok abban, hogy családi, baráti körben a történetet már százszor, meg egyszer elmesélte és senki se tátotta ki a száját, hogy leharapja tisztes ősz fejét. Úgy érzi, tartani kell attól, ami írva és névvel is jegyezve vagyon? Az nagyon szomorú dolog ám, mert közel sem az állampolgár jó közérzetét biztonságtudatát bizonyítja, hanem ezek lélekgyil- kos ellenkezőjét. Félelmet. Pedig hol vannak már azok kedves János bátyám, akik miatt megest citerázniuk kell a térdeknek, összekoccanni a fogaknak?! Fölfelé mutat? Azt mondja, a leírott szavak igazának korlátozása föntről folyik már megint, és furcsán érvényesül zsenge demokráciánkban a sajtó- és szólásszabadság, más a kimondott és megint más a leírt szavak fogadtatása, megítélése? Nem tudok én erre egyebet felelni, csak azt, hogy hagyja nyugodtan szorongásait a sajtó munkásaira, akik ha tisztességesek akarnak maradni, se a szájkosár-, se a hangfogóviseletre nem adják magukat többé. Amiként az állampolgárok körében, az ő köreikben is megnőtt az autonómia iránti igény, ezért a magyar újságírók színe-java soha többé nem fog már „pártunk és kormányunk" vezényletére és szájaíze szerint szólni, hogy napfényesebbnek lássuk a jelent, reménytelibbnek a jövőt! Napi dolgát, a hiteles tájékoztatás szándékával végzi a sajtó, mely az olvasónak ír és ha lehet hinni a föméréseknek, az olvasók nyolcvan százaléka ezzel így elégedett. Ezt vallja igénye szerint valónak. Nincs akkora hangja a nyolcvan százaléknak, mint a gyanús összetételű húsznak, aminek az a fő jelszava, hogy „Üsd a sajtót, ahol éred!"? Alig bír jelentőséggel, mert az ordítozás csak egy régi „divat" térhódításáról tanúskodik! Arénázó műsoraik ezért nem hatnak az újdonság erejével, felpántlikázva, árva- lányhajazva mindegyre csak azzal tudnak szolgálni, amivel szolgáltak a pártállam bolsevik észjárású sajtómoguljai, akiknek az volt mindig, mindennel kapcsolatban az ítéletük, hogy ami rossz, ami az országot romlásba hajszolja, csak és kizárólag a bűnös sajtónak tulajdonítható. Van ezzel kapcsolatban egy emlékem, ami megyénként ki tudja még hány pályatársaméval egyezik meg. Éveken át égő füllel ültem tudósítóként egy megyei vezetőtestület munkanapjait^ végig, mert bármi szerepelt az atyák napirendjén, valójában a sajtó ostorozásán kívül nemigen végeztek mást. Amikor már több volt a soknál, kávészünet idején kiszaladt a számon, hogy azok lovagolnak állandóan a sajtón, akik képtelenek érdemben szólni az ülés napirendjén szereplő témákhoz. Jaj, nagyon rondán nézett rám a rangos elvtársi gyülekezet közelemben álló feje, akinek szent meggyőződése volt, hogy szemének zeuszi villámaival is le tudja sújtani a kedve ellen szólókat. Jó sokáig nem is köszönt ezután, de észre kellett vennie, hogy inkább én vagyok az, aki nem veszem észre őt, nem méltányolom rettegett nagyságát. S mit tesz a múló idő, a lassú meggondolás? Hetekkel ezután asztalfőről csaknem szó szerint ismételte azt, ami nem véletlenül szaladt ki a számon; ő hirdette meg, hogy aki csak a sajtót tudja nyergeim, hallgasson inkább. Mintegy ráadásként - lévén, hogy szemben ült velem, kacsintott egyet. Nem igen voltak ennek az úrnak olyan tulajdonságai, amiket akárcsak tisztelni lehetett volna, de akkor megemeltem előtte képzeletbeli kalapomat. Később pedig még azon se mérgelődtem föl, amikor egy Élet és Irodalomban, szekszárdi író tollából megjelent riport miatt tombolva követelte a „pártonkívüli marxisták" azonnali kiebrudalását a megyéből. Abban volt ennek a riportnak a zsenialitása, hogy ahány megyéje van az országnak, mindegyikben ráismertek az olvasók a maguk párt- és állami vezetőire és dicstelen viselt dolgaikra. Azt mondja minap egy nálam jóval fiatalabb pályatárs, akivel arról beszélgettem - sajtóklub híján - a Garay téren, hogy a sajtó korlátozásának minden mostani igyekezete bukásra ítélt, mert munkásainak hadában ott vannak még azok az edzettek is, akik az elmúlt rendszer présében tanulták ki a nyomorgató hatalom túlélését. De azért azt ajánlotta közös hasznosításra, hogy „szerkesztőkém, tanuljunk újra kapaszkodni!" Immár nemcsak a szakmánk becsületéért, hanem az olvasókért, akik vüágosan látják, hogy nem a sajtó manipulál,, hanem az, aki a sajtót ennek gyanújával teríti be. Nem a sajtó tesz törvénysértő lépéseket, hanem a jelenlegi „főnökség", amely - akár a piros szemellenzős korábbi -, el akarja hitetni magáról, hogy ő csak szép és csak okos lehet, és igaza először, másodszor, tizedszer, századszor is csak neki lehet, midőn boldoggá akar bennünket tenni, ha bele is pusztulunk. H át ennyit egy levélke kapcsán, amit János bátyámnak azért nem köszönök meg, mert nem címezhetem nevére a köszpnetemet. De azért szívből köszöntőm, itt, mert levelet írni nem szeretek. László Ibolya
