Tolnai Népújság, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-27 / 72. szám

1993. március 27., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN «ÚJSÁG 11 A fényképezés első 100 éve A múlt héten nyílott a szek­szárdi Wosinsky Mór múze­umban a fenti címet viselő ki­állítás, mely a fényképnek, mint történeti tárgynak a be­mutatására vállalkozott. A ki­állítás rendezője, dr. Kápolnás Mária történész-muzeológus elmondta, hogy nemcsak a fénykép története elevenedik meg, hanem azt is sikerül ily- módon bemutatni, milyen ér­tékei vannak a múzeum gyűj­teményének . A kiállítás anyaga a múzeum gyűjtemé­nye mellett a Legújabbkori Történeti Múzeum, a Magyar Fotográfiai Múzeum, az Or­szágos Műszaki Múzeum, va­lamint Borgula Emil gyűjte­ményéből állt össze. A fényképezés története a dagerrotípiával kezdődik, me­lyet, mint találmányt, 1839-ben jelentettek be a fény által írott képről. Megjelent aztán a másolható papímega- tív, majd az üvegnegatív. Ez utóbbihoz tojásfehérjét hasz­náltak és addig soha nem lá­tott árnyalatokra tettek szert a fotográfusok. Ezt a korszakot a nedves lemezek időszaká­nak nevezhetjük. A képet rög­tön, helyben kellett elkészí­teni, ezért aztán ha mondjuk egy tájképet készített a mű­vész, a több mint 50 kilós fel­szerelést magával kellett ci­pelnie a helyszínre. A fényké­peket utólag tették színessé. Látható a kiállítás anyagá­ban a ritkaságnak számító pa- notípia, mely elég csúnyácska képet eredményezett, ám mi­vel kevés maradt fenn belőle, igen nagy a történeti értéke. A fotográfiák vevőkörének ki- szélesedése az 1850-es, '60-as évekre tehető. A fénykép már nem olyan drága, tömegével jelennek meg a műtermek. Érdekesség, hogy a híres fes­tőnek, Barabás Miklósnak is volt műterme a fővárosban. De csak egy évig működött, lévén a jó festő rossz üzletem­ber, ám az általa készített fo­tók, ritkaságuk miatt szintén nagyon értékesek. A száraz lemezek feltalálása mérföldkő a fényképezés tör­ténetében: 1878-ban történt. Az üvegnegatívokat ezután bármeddig tárolni lehetett, a nagy, nehéz, úgynevezett ka­marákat felváltották a könnyű fagépek. Ettől a korszaktól maradtak fenn egyébként ma­guk a gépek, mivel elődeiket a vegyszerek hamar tönkre tet­ték. Igazi kuriózum a zsebórát formázó detektív-kamera. Lám, a hatóságok találékony­sága már igen hamar jelentke­zett. Még további fejlődést ho­zott a technika tökéletesítése, mely által a beállított fotók mellett megjelenhettek a pil­lanatképek is. Ezekben az időkben min­den fotográfus nagy gondot fordított a képek hátuljának esztétikus megjelenítésére, mely a mester nevének, címé­nek, címeinek, sokszor az ára­inak feltüntetésével a múlt századi reklámhordozó sze­repét is ellátta. A múlt század végén dobta piacra a Kodak-Estmann cég az első boxfényképezőgépet, mely az amatőrfényképezés elterjedését segítette elő, ám egyáltalán nem a műtermi fényképezés rovására. A múzeum alapítója, Wo­sinsky Mór a Zichy Jenővel közös kelet-ázsiai útján már felhasználta a fényképezést, a pillanatképek mellett tárgy­fényképeket is készítettek. Tolna megyében eleinte csak vándorfényképészek dolgoztak, ám mikor kialakult egy olyan közeg, mely már el tudott tartani műteremet, ez utóbbiak is megjelentek, a múlt század vége felé. A XX. század elejét Kiss Jenő és Va­sas Sándor neve „fémjelzi", legjelentősebb azonban az 1910-ben induló Borgula-mű- terem, melyet Borgula Ede, aztán Borgula Vilmos veze­tett, napjainkban pedig Bor­gula Emil. Látható a kiállítá­son egy Borgula-műterem, a 20-as, 30-as évekből. A polgárság köreiben pedig egyre nagyobb divat lett a fénykép, lakásdísz, emlék­tárgy és ékszerdísz formájá­ban. Megjelent az úgynevzett fotóporcelán, látható a kiállí­táson például a család arcké­peivel díszített süteményestál, váza és tubákosszelence. Szo­kássá vált a családi esemé­nyek fényképen való rögzí­tése, erre példa a József főher­ceget és leányát a vadászaton ábrázoló kép, vagy egy másik, mely a kettős Garay-esküvőt mutatja be. A század harmincas éveire a fénykép tömegcikké vált, ér­téke egyre kisebb lett, s egyre kevesebb gondot fordítottak megőrzésére is. A kiállítás szeptember 30-ig látható a Wosinszky Mór mú­zeumban, naponta 10-től 18 óráig. Venter Marianna A Wosinsky Mór múzeum, a hajdani vásártér mögött írás közben (Galilei bírái előtt) Ünnepélyesen fogadták Rómában. V. Pál pápa megáldotta és meg­csodálta távcsövét, aminek a főpapok is cso­dájára jártak. Ez 1612-ben történt. A követ­kező évben adta ki könyvét a napfoltokról, s ebből a Nap tengelyforgására lehetett követ­keztetni, amiért néhányan támadták, mond­ván, a Bibliában erre nincs utalás, de barátai, köztük Barberini bíboros, a később VIII. Or­bán pápa, védelmére keltek. 1616-ban ismét Rómába idézték. A tét nagy volt: arra kellett választ adni, hogy a mozdulatlan Föld a mindenség középpontja vagy bolygónk csak egyike a világegyetem megszámlálhatatlan csillagainak. Kopernikusz nagy művét az égitestek mozgásáról, ekkor már indexre tet­ték, mert magyarázata ellentmond az egy­házatyák értelmezésének s Galileit figyel­meztették, hogy hagyjon fel tévtanaival. El­lenfelei azonban nem nyugodtak s nem is fe­lejtettek. Évek múltán, 1632-ben ismét Ró­mába rendelték. Beteg volt, hordágyon vitték az aggastyánt s 1633 elején az inkvizíció elé kellett állnia. Elmarasztalták s még azt is meg kellett ígérnie, hogy beárulja azokat, akik a Föld mozgásáról szóló tant hirdetik. A pillanat megrendítő. Az agg tudós bírái előtt áll, térdre ereszkedve hazudtolja meg az igazságot s csak magában mormolja, „és mégis mozog a Föld". De ezt az utókor gon­dolta hozzá, magában sem mondott semmit és jól is tette. II. János Pál pápa nemrég bo­csánatot kért Galilei szellemétől, ami nemes gesztus, bár a Föld az egyházi tilalom elle­nére az elmúlt három évszázad alatt is gond­talanul járta égi útját. A tanulságot azonban le lehet vonni, mert maradjon csak mindenki a maga mesterségénél, ha éppen van neki. Olcsó dolog lenne pálcát törni az egykori tu­datlan főpapokon, de a kérdés ma már vég­tére nem is tudományos, hanem erkölcsi s így hangzik: helyesen cselekedett-e Galüei, amikor jobb meggyőződése ellenére megta­gadta az igazságot? Példa természetesen mindenre van. Az evangélium elbeszélése sem nevezhető épü­letesnek: Péter háromszor tagadja meg mes­terét s az apostolok, amikor hírét veszik Jé­zus elfogásának, gyáván elmenekülnek, a ke­reszt tövében csak János áll, a legkedvesebb tanítvány. A feltámadás örömhírét asszo­nyok viszik a bujkáló apostoloknak, akiknek úgy látszik, erre a bizonyságra volt szüksé­gük, hogy visszatérjenek a mesterhez. Mind­ebben van valami emberi. Az árulás? - kérdezhetjük, s a kérdést sú­lyosbítja, hogy Jézus közvetlen környezeté­ből futottak el a tanítványok, pedig nekik kel­lett volna megvédelmezniök a mestert. El­játszhatunk a gondolattal, miként változik meg a világtörténelem menete, ha ellenállnak az erőszaknak s Jézus elmenekül a katonák elől. S mi történik, ha Káin, mielőtt fölemeli bunkóját, Ábelhez lép s azt mondja, ne hara­gudj, testvér. Helyette szörnyű példával szolgál, pedig Isten tekintete elől sem bújha­tott el. De ez csak játék a történelemmel. Végül is Galilei ott áll konok bírái előtt, akik nem lát­nak az orruknál tovább, mert a Nap valóban fölkel és lenyugszik, de ez olyan, mintha va­laki a mozgó vonatból kitekintve azt mon­daná, elindult a bakterház. A kérdést más oldalról kell megközelíte­nünk. Galilei a kor legnagyobb tudósa, vele kezdődik a modem fizika. Tudja, hogy a te­remtett világ nem csupán látvány. A Jupiter holdjai vagy a Szaturnusz gyűrűje az isme­retlen és megismerhető bizonyítéka, ami megszabja az újabb feladatokat. Nem a lát­vány a fontos, hanem amit sejtet, a törvény, neki pedig a mindent mozgató titkát kell megtalálnia. S most ott áll megátalkodott bí­rái előtt, akik az égről beszélnek, de nem tudnak kilépni a kitapintható világból. Az igazság legtöbbször nem veszélytelen, a tekintélyelv ellen pedig nincs érv. Á kon­cepciós perekben bevált módszer volt, hogy a halálra kiszemelt vádlottat addig sanyar­gatták, amíg aláírta kicsikart vallomását. A bíró ezt olvasta fejére s újabb poklot hívott volna ki maga ellen, ha megpróbálja vissza­vonni. A halálos ítélet a hamis vallomáson alapult s a bíró akkor is megnyugtatta lelki­ismeretét, ha részt vett az ördögi körforgás­ban, a hóhér pedig, mint minden rendszer­ben, szakszerűen végezte dolgát. Az már a mélylélektan területére tartozik, hogy miért volt szükség erre a cinikus játékra, amikor beismerő vallomás nélkül is teljesítette köte­lességét a hóhér, amiből az következik, hogy az ál-igazság is veszedelmes. De térjünk vissza a jól ismert történeti képhez: Galilei bírái előtt áll. Nem egyenlő felek, a főpapok, sajnos, tudatlanok, legföl­jebb mosolyognak, amikor a tudós kavicso­kat ejt le a pisai ferde torony erkélyéről s pul­zusán méri az időt. Az egyházatyákra hivat­koznak, akik épp oly keveset tudnak a fiziká­ról, mint ők s Isten bölcsességét úgy képzel­ték, hogy a mindenség középpontjába terem­tette a mozdulatlan Földet. A hatalom azon­ban az ő kezükben van, az inkvizíció az ő in­tésükre lép működésbe. Dölyfükben úgy vé­lik, Isten nevében cselekszenek, s akkor sem merült fel bennük kétely, amikor három év­tizeddel korábban a hóhér meggyújtotta a máglyát a kedélyes Cameo dei Flori téren Giordano Bruno alatt. Galilei jól emlékszik erre, azt is tudja, hogy Bruno nem volt fizikus, játékos elméleteket talált ki a világok sokféleségéről, s ez is elég volt, hogy elítéljék. Mit kell hát tennie Galile­inek? Természetesen eljátszhatná a hősi sze­repet, amit az utókor talált ki számára, s hallva a vádakat, lábával haragosan dobbant, s azt kiáltja, mégis mozog! Inkább jöjjön a hóhér, lobogjanak a máglyák, az igazság mindennél fontosabb, tisztelendő urak, ak­kor is, ha az ablakon kitekintve minden olyan, mintha körülöttünk forogna a világ. Hamis látszat! - kiálthatná felháborodottan az aggastyán, de a történelmi igazság egé­szen más. Letérdelt tudatlan bírái elé, s még azt is megígérte, hogy feljelenti a tévtanok híveit. Ez történt Rómában 1633 tavaszán s több mint háromszáz évet kellett várni, hogy a pápa kiengesztelje Galilei szellemét. De ez nem tartozik ránk. Úgy képzelem, ha Galilei fiatalabb, nyilván vállat von és azt gondolja, nincs jelentősége a komédiának, mert bárhogy döntsön a kérdésben teljesen illetéktelen bíróság, a Föld mozgását ez nem zavarja. Ha annyira akarják, miért ne mon­daná a tisztelendő uraknak, legyen az ő igé­jük szerint, a tényeken ez nem változtat. Gab­iéit ebben az esetben épp úgy tisztelnénk, ta­lán dicsérnénk is ravaszságát, kompromisz- szumkészségét. De nem ez történt. Keserűen, kiábrándulva a világból, tagadta meg az igazságot s utolsó éveit nemcsak a betegség tette fájdalmassá, hanem a világ megátalko- dottsága is. Tekintélyét azonban ez sem csökkenti. Arra figyelmeztet, hogy eseten­ként okosabb kitérni a tudatlanság elől; eh­hez is kell lelki nemesség. Mert a Föld mégis csak forog, s akkor is járja égi pályáját, ha egyesek időnként kételkednek ebben. Csányi László vallomás is fogadja a nézőt. Cseh Gábor nem. vállal többet, mint amire hivatottnak érzi magát. Annyit, hogy megörö­kítse mindazt, ami Szekszárd közelmúltjához, jelenéhez tar­tozik. Utcasorok, szurdikok, erdei, mezei utak, öreg pincék és emberek jelennek meg ka­rakteresen festményein, grafi­kai lapjain. Természetesen megoszla­nak a vélemények mindezek korszerűségéről, de az alkotó elmének ki határozhatja meg, melyik úton, milyen eszkö­zökkel induljon és járjon? Cseh Gábor a valóságot hite­Porta Galéria, megyei könyvtár A hónap műtárgya Mintha nem lenne elég gondja a Tolna Megyei Könyvtárnak! Nem múlik el fél esztendő és valami új do­loggal állnak az olvasók fogá­sára, megtartására. Mindez annyi munkával jár, hogy az ott dolgozóknak ... szóval tisztelet, tisztelet! A legutóbbi esemény a nyelvi labor átadása volt. En­nek megnyitóján, csak úgy - szinte véletlenül - szó esett ar­ról is, hogy a könyvtár bejá­rata mellett, a jövőben mindig láthatnak egy-egy képzőmű­vészeti alkotást. Csak egyet, egy megyénkben élő, vagy el­származott, a könyvtárral szo­rosabb kapcsolatban levő al­kotó ember munkájának egy darabját. Ezt a portán helyezik el. így lett Porta Galéria. Szel­lemes elnevezés és kezdemé­nyezés. Hány munkahelynek kellene most felkapnia a fejét és körülnézni saját „portáján", hogy lemásolja, utánozza - mert nem szégyen - ezt az öt­letet? A kiállító művészek egy­másutánisága semmilyen sor­rendet, rangsort nem jelent. Valamennyien egy ügyet, a képzőművészet, a kultúra mindenkihez eljuttatását szolgálják. Elsőként Cseh Gá­bor alkotása jelzi a Porta Galé­ria műtárgyát. A szekszárdon lakó és könyvtárat látogató emberek­nek aligha kell bemutatni és különös figyelmükbe ajánlani a festőt és alkotását. Gottvald Károly reprodukcióján a Pin­cesor látható, mint egyik jel­legzetes Cseh Gábor fest­mény. A helyszínen egy rövid ön­Cseh Gábor alkotása lesen adja vissza. Látni tanít, hogy a legegyszerűbb helyze­tekben is vegyük észre a szé­pet. Legyen az egy útszéli tó­csa, egy romos kápolna, vagy egy barázdált parasztarc. Ennyi! Ez volt, maradt festői programja. Ezzel nyerte meg tárlatlátogatóinak többségét. Nem késztet elvont gondola­tok megfogalmazására, csak kimetsz egy felületet a lát­ványból és lemezre rakja. Színkompozícióval kialakított egyéni árnyalatai messziről felismerhetők. A hónap műtárgyának téli hangulatával ez esztendőben sokan találkoztak. Az évszak hideg szépségében örvende- zők e festmény előtt is szíve­sen állnak meg pillanatokra. Sokuknak maradt friss, vagy távolabbi élmény a behavazott öreg pincék sora. A lucskos fények tükrös villódzása. Festmény a könyvek között! Teljesebbé tett hatás. Vajon mivel lehet értékelni kellően a könyvtárosi, népművelői munkát, melyek a lőporszagú hétköznapjainkban ilyen kis béke szigeteket igyekeznek építgetni? Decsi Kiss János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents