Tolnai Népújság, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-20 / 66. szám

1993. március 20., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 írás közben (Lukács György kérdőjelei) Nem voltam ta­nítványa, hívei közé sem tartoztam, még csak nem is találkoztam vele soha. Dicsfény övezte, a háború előtt mindenképp, ami Szerb Antalnak köszönhető, aki ismételten hivatkozott A regény elmélete című, később megtagadott könyvére. A Theorie des Ro­mans zseniális mű, arról szól, hogy az eposz, a dráma zárt világegyetem kifejezése, a re­gény a szabadságé. Akkor is a Theorie szer­zőjét 1 ttuk benne, amikor a háború után haza té -t. Mindenütt tisztelet fogadta, nem­zetközi hírneve áttört a moszkvai emigrációs évek homályán, aminek részleteiről mit sem tudtunk Annak is híre járt, hogy külföldi egyetemek várták, de úgy érezte, itthon a he­lye. Később mást is megtudtunk róla, a kép el­homályosult. Nem a filozófia szabadságát védte, hanem a der mává merevedett mar­xizmust, s ebben a S2 illemben kezdte meg a magyar irodalom ált tékelését, esetenként végzetes következményekkel. A modern irányzatokat eleve elutasította, Kafkát épp úgy nem értette meg, í unt Camus-t, ezt még betudtu1' annak a szemléletnek, amit a múlt századból örökölt. De Babitsot is ellenséges értetlenséggel nézte, pt dig a század tanúja­ként láthatta kibontakozását, mégis úgy érezte, kezdettől ellenlábasa volt, pedig fegyver ársak is lehettek volna. Majd jött a botrányos Madách-vita, de nemcsak a Tra­gédia világegyeteme volt számára idegen, hanem Kemény Zsigmond, Arany európai látköre is. Lassan tanítványai is elfordultak tőle s egyre gyanúsabb lett a pártban is, hiába tett újra meg újra hűségnyilatkozatot. Pedig olyai» megaláztatások érték, mint Rudas dogmatikusságában is olcsó támadása vagy az 56-os forradalom utáni évek csiki-csuki já­téka, amikor a Nagy Imre-kormányban vál­lalt minisztersége miatt csak nemzetközi te­kintélye mentette meg a börtöntől. Végül teljesen magára maradt. Fáradhatat­lanul írta ontológiáját, mintegy jóvátételként a pártharcokban elprédált évekért, de ezt, azt hiszem, ma már nem olvassa senki. Ám az if­júkori tanulmányok világítanak, a Theorie des Romans zseniális felismerése máig nem vesztett fényéből, a későbbi műveket azon­ban a dogma nyomasztja, mert számára mindehhez Marx volt a mérce s makacsul ra­gaszkodott ahhoz, hogy az osztályharc az esztétikai ítélet szempontjából is meghatá­rozó. Szerb Antal azt írta róla, hogy a Ta­nácsköztársaság alatti pálfordulását nem le­het megmagyarázni, de ha így történt, kitar­tott melle1 :e s akkor sem tagadta meg, ami­kor már cs^k maga állt a vártán. Az emléktáblát, amivel lakóházát jelölték, nemrég szétzúzták, mintegy a márványon állva bosszút. Ezt őszintén sajnálom, pedig még csak hívei közé sem tartozom. A tábla nem dicsőségét hirdette csak tényt közölt, hogy ebben a házban élt es dolgozott. Voltak, akik úgy gondolták, ennyit sem érdemel. Az más kérdés, hogy az idő mit őriz meg a terjedelmes életműből? A történészek megír­ják, hogy népbiztos volt, miniszter, de nem il­lett hozzá a történelmi szerep, mert mégis csak filozófus volt, tévedéseivel együtt. Job­bára németül írt, Goethe nyelvén, de stílusa nehézkes volt, igaz, Hegel sem volt stüus- művész. A német kritikusok meg is rótták ezért, úgy látszik, haláláig megőrzött valamit a lipótvárosi gazdagok idiómájából, ami nem is csoda, mert otthon németül beszéltek, anyja nem is tanult meg magyarul. De ennek aligha van jelentősége. Lukács György halha­tatlanságát másutt kell keresnünk. Aki ifjúkori levelezését olvassa, a század­elő nyugtalan évtizedeit éli át. Ez volt a ma­gyar polgári progresszió világa, a Monarchia díszletei megkoptak, a hatalom tehetetlensé­gében a háborúba menekült, ami a lehető legrosszabb megoldás volt. A szellem más tá­jakon kalandozott: Freud vagy Kafka épp úgy jellemzi a Monarchiának ezt a néhány évtizedét, mint Rilke vagy Gustav Klimt, a bécsi szecesszió ünnepelt festője. Nálunk Ady és a Nyugat ígéri a forradalmi változást, amit akkor progressziónak hívtak. Lukács György ebbe a vonulatba tartozik, akkor is, ha a Nyugattal nem volt zavartalan a kapcsolata. A német kultúrán nevelkedett, Heidelbergben szeretett volna egyetemi ta­nár lenni, Ady, Babits és a Nyugat azonban mindig egész Európában gondolkozott. A Vasárnapi kör, bár jelentőségét később eltú­lozták, kitűnő szellemeknek adott otthont, elég Tolnay Károlyra, Mannheim Károlyra, Balázs Bélára emlékeztetni, fontos kezdemé­nyezés volt a Szellem című folyóirat, amit Lukács Fülep Lajossal szerkesztett, annak el­lenére, hogy rövid életű volt s nagyon kis példányszámban jelent meg. Középpontjá­ban a mindenki által csodált Lukács állt, tőle várták egy korszerű esztétika és filozófiai rendszer megalkotását. Akkori élete valóságos kalandregény. He­idelbergben épp úgy otthon volt, mint Buda­pesten vagy Firenzében, ha útra kelt, ezer kö­tetes könyvtárat viH magával, regényes sze­relem fűzte egy fes,ónőhöz, Seidler Irmához, aki kapcsolatuk felbomlása után öngyilkos lett. Majd feleségül vette Jelena Andrejevna Grabenkót, aki anarchista volt s halálának évét sem tudjuk, mert a Szovjetunióban a po­litikai önkény áldozata lett. S megtörténik az, amire nehéz magyaráza­tot találni: Lukács, a dúsgazdag bankár ün­nepelt fia népbiztos lesz A bukás után me­nekülnie kell, Bécsben húzza meg magát s itt éri az első megaláztetás: elvtársai megvádol­ják, hogy ellopta a párt pénzét. Keserű évek következnek, a moszkvai emigráció sem hoz megnyugvást, s amikor letartóztatják, élete is veszélyben forog. Hazatérte után más életve­szélyek között folytatódnak a pártbeli viszá­lyok, amit jól példáz Hajós Edit sorsa. Orvos volt, Balázs Béla első felesége, ő is Lukács szűkebb környezetéhez tartozott. 1919-ben a Szovjetunióba ment, az SZKP tagja lett, a Komintern belső munkatársa. 1949-ben - vesztére - Magyarországra jött s koholt vá­dak alapján rögtön börtönbe zárták. Lukács meg sem kísérelte, hogy szót emeljen érte, igaz, közben Balázs Bélától is elhidegült. Élete utolsó szakában sűrűn kopogtattak ajtaján nyugati újságírók, ő pedig szívesen válaszolt, védte a marxizmus utolsó állásait, óvatosan nyilatkozott a szovjet rendszerről, amit elítélni nem mert, dicsérni nem tudott. Megírta, mentségére, Marxhoz vezető útját, s közben talán az járt eszében, hogy Jaspers, Heidegger egyenrangú társa lehetett volna. Mi is így gondoljuk. A többi nem ránk tartozik. Marx megkapja illő helyét a XIX. század filozófiatörténeté­ben, de a kísértet, amit életre hívott, hiába járta be Európát, elillant, egy kísérlet emléke lett. Lukácsból is csak a mű maradt meg, telve ellentmondással, de emléke annyit megérdemel, hogy néha belelapozzunk könyveibe. Sztálinról áradozva írt, amit ké­sőbb megbánt, nem árt ezt is megjegyezni, mert arra int, hogy a szellem embere őrizze meg különállását. Azt sem kell bizonyítani, hogy Marx nem jelenti az emberi gondolko­zás végét, jöttek után mások, nála jelentőseb­bek is. Emléktábláját mégsem kell szétzúzni. Csak azt jelezte, hogy otthona volt s Dunára nyíló ablakából figyelhette a világot, melynek ten­gere örökké forr, mint Berzsenyi versében. Csányi László Szenthelyi Miklós „hegedűórája" a Művészetek Házában A hegedűművész Szenthe­lyi Miklós emlékezetes estet szerzett hallgatóinak a szek­szárdi Művészetek Házában. Már a plakát szövege is sejteni engedte, hogy nem szokványos produkció ké­szül. A művész egy fiatal he­gedűst kívánt bemutatni - Lendvai Józsefet - aki tanít­ványa is. Elsőként e „tanítvány" he­gedűjén csendült fel G. Tar­tini: Ordögtrilla szonátája. Az 1726-36 között komponált mű a szerző assisi-i vezeklése alatt írt szonáták egyike, mely a megkísértett ember látomása az ördög mindentudásáról íródott. Nehéz eldönteni, va­lóban a megkísértés volt e ih- letője e műnek, vagy sem, az viszont tény, hogy csak vir­tuóz játékos képes előadni. Nos, a fiatal Lendvai nem csupán technikai bravúrok so­rával oldotta meg feladatát, hanem belső, zenei érettségé­nek és a tudatos megformá­lásnak birtokosaként is alkotó művész volt. Szenthelyi Miklós és Judit Beethoven D-dúr szonátájá­nak interpretációja élményt je­lentett a közönségnek. Áz 1800-ban írt mű a fiatal, ám már érett komponista alko­tása. Az élet „tanította" belső vívódásait, a „búskomorság lelkiállapotát" is megérő szer­zőt megértő és megértetni ké­pes művész-páros produkció­jában életre kelt a mű. Beetho­ven „új muzsikája" a lélek rezdülései, s ezt újra élve a hallgató is kényszerül megke­resni a párhuzamot önmaga lelkében e zenével. Nos, Szenthelyi Miklós hegedűjá­téka a lélek hangjainak rezdü­léseit zúdította hallgatóira úgy, hogy a kíséretet adó zon­gora egyenrangú zenei part­nerként volt jelen a pódiu­mon. A szünet után Ravel 1924-ben komponált műve, a „Tzigan" hangzott el fergete­gesen, mély zenei átéléssel Szenthelyi Miklós előadásá­ban. A késői művek közé tar­tozó kompozíció XX. századi zenei hangzásokat tükröző megszólaltatására bizony csak nagyon érett muzsikus vállal­kozhat, s ezt a „belső lobo- gást" tudta velünk elhitetni az előadó. Majd ismét a fiatal Lendvai József következett. Paganini: Nel cor piu variációit adta elő. A szóló hangszerre, 1730 táján megírt „ördögi" technikát kö­vetelő mű bizony próbára te­szi az előadására vállalkozót. Lendvai sikeresen vette fel a küzdelmet a megszólaltatá­sért, megoldásaiban sok he­lyütt nagyszerű hangzások születtek meg, ám a mű egé­szét még nem tudta oly biztos, belső zeneiséggel megszólal­tatni, mint azt Tartini művé­nél megtette. Nehezen írtam le e sorokat, hiszen a nagyszerű tanítvány már igazán „mű­vész", ám én mégis úgy érez­tem, e mű még nem volt „tel­jesen" az övé. Az utolsó blokkban elhang­zott hegedű-duók előadása nagyszerű muzsikálás volt. Tanár és tanítvány olyan „he­gedűórát" rögtönzött a hallga­tók számára, amelyről Bartók Béla álmodott 1931-ben, ami­kor megírta e 44 népdalt tar­talmazó, gyermekeknek szóló művet. A zenei anyanyelv igaz „megszólaltatását" kaptuk oly természetességgel, amelyre csak értőn szerető és tudato­san adni akaró művész képes. Szenthelyi tanár úr a tanítvá­nyával „kurzust" tartott a pó­diumon úgy, hogy nem is vette észre a hallgatóságot. Hála Istennek, hogy nem vett észre bennünket, hiszen így csak a muzsikával volt elfog­lalva. Magával ragadta a ta­nítványt, élvezték a közös ze­nélést, élvezték Bartókot. Bar­tókban pedig azt a felsejlő, belső érzéseket felszabadító „valamit", amely csak az édesanyától megtanulható nyelv megszólaltatásával köt össze bennünket. Bartók tudta, hogy a Kárpát-meden­cében élő népek ősi zenéjében sok helyen vannak találkozási pontok, sok helyen vannak azonosságok, melyeket újból és újból ki kell mondanunk, hogy végre igazán megértsük egymást. Ezt a hangokban fel­sejlő érzést adta át ezen az es­tén újra Szenthelyi tanár úr és tanítványa. Köszönjük a „hegedűórát", tanár úr! Dr. Rosner Gyula „Szeretnék belekukucskálni a jövő századba" Egy kis terefere Szabó Magdával A randevút otthonában be­széltük meg, de az utcán várt. Elkéstem, rosszkor jöttem? — Dehogy ... Csak meg­ígértem az orvosoknak, hogy minden nap sétálok egy kicsit. Azt mondják, szüksége van rá a szervezetemnek. Valamikor nagyon jó tornász voltam. Kü­lönösen talajon és szeren. Olyan dolgokat produkáltam szőnyegen, kötélen, bordásfa­lon, hogy azt mondták, gumi­ból vannak a csontjaim. Ma is közeláll a szívemhez a torna, szívesen nézem a közvetítése­ket. Ilyenkor mindig arra gondolok: mi mindenre képes az ember?! S eszembe jut, hogy egyik kezünkben ott az istenadta lehetőség, az atom, amely megoldhatná a világ rengeteg problémáját - a má­sikban az atomfegyver, amely maga a vég, a pusztulás. Ki tudja, melyik kezünket hasz­náljuk? — Mondják, az írók örök ki­váncsiak. Szabó Magda mit sze­retne megtudni? — Nagyon szeretnék kicsit bekukucskálni a jövő szá­zadba. Sajnos, nem lehetek sem részese, sem formálója. — Sajnálja, hogy a XX. szá­zadba született? — Jaj, dehogy! Szeretem ezt a szörnyeteg századot, ami egyszerre gyönyörű és bor­zasztó. Boldog vagyok, hogy akkor élhettem, amikor már volt-van tévé és rádió, amikor vannak mindenféle csodálatos szerkezetek. Anyám és férjem ha csak közelébe mentek va­lamilyen elektromos holmi­nak, az egész utcában rövi­dzárlat lett. De akkor jöttem én és megcsináltam, amit el­rontottak. — Ilyen ügyeskezű? — Kivéve ha kézimunkáról van szó. Abból fel voltam mentve egy életre ... Egyéb­ként semmi olyasmit nem tu­dok, amit egy normális nőnek illik tudnia. Ha egy percnél több időt töltök a konyhában, biztos, hogy eltörök, kiöntök, odaégetek valamit. — Mondják, hogy zárkózott, magának való ... Nem szereti az embereket? — Ilyesmit azt hiszem, senki nem mondhat. Én épp abban a hitben élek, hogy ahogy én szeretem az embe­reket, úgy szeretnek ők is en­gem. Talán az lehet megté­vesztő, hogy mindig sietek, nincs időm sokat csacsogni, cukrászdába járni. De ha lá­tom, hogy valakinek valami­ért nehéz a szíve, akkor min­dig van időm számára. Tu­dom, sokszor kell valaki, aki­nek kipanaszkodhatja magát az ember. S ilyenkor vállalom azt, hogy - hallgatok ... László Zsuzsa (FEB) A könyv, amely magyarázza önmagát Beszélgetés dr. Reisinger János irodalomtörténésszel Az uh ibbi években a mindennapi élet különféle területein, sajtóban, politiká­ban, kultúrában, oktatásban p"vre cvakrabban találkozunk Jj C‘. a keres, ténvséggel, s minden­hol m;s álalásban, más arculattal fői ' ü. fordítják felénk. A bibnaiskolák országszerte tartott előadá­sok»., i csaknem tíz éve dol- gozr ak azon, a keresztény val­lás forrását, az Ó- és Újszövet­ség könyveit megismertessék közönségükkel. Mi újság tehát a régi könyvek világiban - kérdeztük Reisinger Jánost, irodalomtörténészt, a Biblia­iskolák Közösségének vezető­jét.- Valaha megkülönböztették a Biblia szó szerinti, morális, alle­gorikus, teologikus értelmezését. Hogyan értelmezi a Biblia-kuta­tás ma a könyvet?- Ugyanúgy sokféle értel­mezési mód létezik, mint ré­gen, de ezek gyakorlatilag há­rom alapvető értelmezésre szűkíthetők le. Vannak akik azt mondják, hogy a Biblia önmagában nem értelmez­hető, kell hozzá egy egyház, amely megóv az eltévelyedés­től. Mások szerint nem kell egyház, kellenek viszont szakavatott teológusok, hébe­rül, görögül tudó kutatók. A harmadik megközelítés - én ezt képviselem - azt mondja, hogy a Biblia önmagában ér­telmezhető, s ehhez saját maga megadja a kulcsokat. Van aho szó szerint lehet ér­iem, vau ahol jelképeket használ, amelyeket azonban mindig felold valahol. A Bib­liának már a harmadik fejeze­tében ott van a bárány jelképe, amit csak János evangéliuma old fel. A Biblia megértéséhez nem kell több tudomány, mint az emberi beszéd megértésé­hez. A hermeneutikai kör te­hát akkor zárul, ha valaki úgy fogalmaz, hogy meg is lehes­sen érteni, s valaki úgy hall­gat, hogy meg akarja érteni. A Biblia pedig nagyon világosan fogalmaz.- A Biblia megértése így egy - a könyvvel foht.itott - beszélge­tésben valósulna meg?- Igen, ha a Bibliát gondol­kodva olvassuk, ha feltesszük a kérdéseinket. Éppen itt, Szekszárdon mondták a hall­gatóim, hogy éppen azért döbbenti meg őket ez a fajta értelmezés, mert azt látják, hogy gondolkodni kell. A hit­tanon mindig azt tanították, hogy mindent el kell hinni. Ez nagy csúsztatás, mert a Biblia nem arra való, hogy kioltsa a gondolkodást, hanem hogy megtisztítsa azt. Jézus mindig visszakérdezett az emberekre, akik kérdezték őt: „mester, mit tegyek, hogy az örök éle­tet elnyerjem?", ő kérdéssel válaszolt: „mint olvasod, hogy van megírva a prófétáknál?". Jézus mindig gondolkodásra késztette az embereket, mert az értelem az ember legérté­kesebb része. A Bibliát is csak gondolkodva, - ha akarom így is ki lehet fejezni: párbeszéde­ket folytatva - lehet megér­teni.- Manapság a kereszténység - a felszínen legalábbis - egyre in­kább teret nyer. Hol a helye ennek a könyvnek, ahogy Ön fogalma­zott: a „törvény előttieknek", az ingadozóknak, a nem hívó embe­reknek a fejében?- Azt tudom mondani, amit egy filozófus nyilatko­zott nemrég a Népszabadság­nak: hogyha Magyarországon a Bibliát nem ismerik meg szé­lesebb körben, akkor csak az marad, ami eddig is volt: le- szektáznak, leeretnekeznek, lezsidóznak embereket. Sajnos az a helyzet, hogy a Bibliát ma épp olyan nehéz megismer­tetni, mint a kommunizmus idején. Az úgynevezett rend­szerváltás után, amikor a hit­tan, a vallási műsorok, lapok elárasztják az országot, meg­int csak a Biblia szorul ki, mert vannak egyházi érdekek is. A katekézis, a hittanok, soha nem voltak teljesen fedésben a Bibliával. Az, hogy most több gyerek tanul hittant, nem je­lenti azt, hogy most több gye­rek ismeri a Bibliát.- Sok éves bibliaiskolai tapasz­talata szerint az ezredvég szá­mára mennyire „rejtőzködő" a keresztény Isten?- Ha az emberek nem ol­vassák a Bibliát a személyes felfedezés vágyával, akkor nem tudom, Isten hogyan is­merhető meg. A történelem­ből is megismerhető, de már egy előzetes tudás, a próféciák alapján. A természetből is megismerhető, de az ember már annyira elrongálta a ter­mészetet, hogy itt az isteni munka már nem látható száz százalékosan. A teljes forrás a Biblia.-Ma sokan értetlenül állnak a keresztény kultúrán, műveltsé­gen alapuló hagyományvilág előtt. Visszahelyezhető-e a ke­resztény erudíció az őt megillető helyre?- Szerintem az, hogy valaki nem ért meg egy festményt, egy műtárgyat, a kisebbik probléma, - ez talán furcsán hangzik épp egy művészetek­kel foglalkozó ember szájából. A nagyobb probléma az, hogy az emberek nem értik meg Is­tent és egymást. Túl kis cél lenne, ha arra törekednénk, hogy megértsünk egy törté­nelmi folyamatot, vagy egy művészeti teljesítményt, ah­hoz képest, hogy az ember békességre jusson Istennel, s ezáltal egymással. Itt a művé­szet segíthet, betöltheü a híd szerepét, de biztosan nem le­het valláspótlék. A hitet nem pótolhatja az egyház és a val­lás sem. A hit személyes küz­delem gyümölcse, ami azok­nak adatik meg, akik valóban az igazság keresésére töre­kednek. Tóth Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents