Tolnai Népújság, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-20 / 66. szám
1993. március 20., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 9 A hímes kövek tovább élnek Mattioni Eszter emlékének Konduktor a gyermekosztályon Nem szabad „leírni" ezeket a gyerekeket A Sándor-napi madarak tavaszt sürgetőn énekelnek. A fű megmaradt zöldjét újra festi. Lábnyomok szikkadnak a sáros földben. A mozduló évszakba borzongatón kon- dul: Mattioni Eszter meghalt. Telefonok erősítik a hír igazát. A döbbenet súlya a legközelebb állókra jobban nehezedik. Akik naponta találkoztak az emberrel, az alkotóval, azoknak mást jelent az elmúlás. Fényképek kerülnek elő műteremsarokról, szobabelsőről, alkotásokról, melyek sajátos hang hordozójával ismertettek meg százakat és százakat. Aki Tolna megyében jár, a megyeszékhelyen sétálgatva, nem mulaszthatja el a régi megyeháza épületében megtekinteni a gyűjteményes kiállítást, mely Mattioni Eszter nevét jelzi. Szerencse, hogy életében megadatott egyben látni elrendezve alkotásait abban a városban, melyhez vallása szerint szíves lélekkel kötődött. Nagyszerűen értékelhető, hogy akadtak hivatalos emberek, akik tiszteletük, becsülésük jeleként létrehozták azt a tárlatot, ami rangsorba állva immár emlékkiállítássá lépett elő. Minden bizonnyal megnő e hely látogatottsága, az eleven emlékek erősítéseként. Ilyenkor újra és újra rögzül a nézőben, mennyire tudott kiemelkedni Mattioni Eszter a festői világból, megtalálva leghívebb eszközének tekinthető hímesköveit. Aligha szükséges kutatni a pillanatot, mikor következett ez be, ahol helyet cserélt a festővászon és a betonkazetta. Megoszlanak az ítélő vélemények az értékekről, melyeket e hímes kövek hordoznak. Arról is, hogy a magyar képzőművészeti életben milyen helyet foglal el és mit követeljen némán ezután. Utódoknak, örökösöknek az legyen a dolgunk, látva Mattioni Eszter alkotásait, hogy magunk is látóvá váljunk. Vegyük észre az útmenti vagy patakhordta kövekben azt a csodát, amit a festőnő láthatott. Ha nem adatik meg másokkal is láttatnunk úgy mint neki, akkor legalább emeljük fel a követ, kavicsot. Forgassuk ujjaink között. Erezzük hűvös formájában a mindeneket alakító megtartó erőt, amit Mattioni Eszter gazdag lelkülettel erős várának mondhatott. Kevés vagy sok ez? Ki dönti el a zsebében szorongatott kavicsról? A madarak alkonyi éneke dicséretet zeng. így hallik ki a szó ma már azokból a hímes kövekből melyek Sióagárd, vagy éppen a Sárköz népének tarka díszeiről adnak hírt. Bár a szépséget teremtő kezek mozdulatlanul porrá lesznek, de az általuk teremtett alkotások hímje, dísze, éke tovább fehérük fénylőn az időben. Decsi Kiss János Fotó: Gottvald Károly Csirmaz Erzsébet konduktorként dolgozik a megyei kórház gyermekosztályán. A gyönki gimnáziumban érettségizett, majd Budapesten a Pető-intézetben szerzett diplomát konduktor-tanító szakon. Az övék volt az első, ilyen összeállításban tanuló csoport, úgyhogy kissé nehéz volt a tanulás időszaka. Másfél éve, hogy elhelyezkedett jelenlegi munkahelyén, ahol akkor még a hivatásához szükséges felszerelés igencsak hiányos volt, azóta sikerült a valamikori dohányzóhelyiségből konduktív termet kialakítani, ahol kis pácienseit fogadja. — Kevesen tudják, hogy miből áll egy konduktor munkája. Milyen korú és milyen hiányosságokban szenvedő gyerekekkel foglalkozik? — Kettő és nyolc hónapos gyerekeknél, természetesen csak akiknél szükséges, a Katona-féle neurohabilitációs traininget végezzük. Van olyan csecsemő, akinél már ekkor jelentkeznek a mozgás- sérültekre jellemző tünetek. Növekedésük során velük folyamatosan foglalkozunk. De legtöbbjük csak nyaki-háti hypotóniával rendelkezik, amit a traininggel meg lehet szüntetni. Nyolc hónapos és körülbelül másfél éves kor közötti pácienseim az úgynevezett motorikusán elmaradott gyerekek. Ez azt jelenti, hogy nem végeznek bizonyos mozgásokat, amit adott korban már kellene, de megfelelő foglalkozással be lehet indítani ezeket a mozgásokat, és nem lesz később maradandó a hiányosság. Másfél éves kortól idősebb gyerekeim nem kizárólag, de főként mozgássérültek. Azért fogalmazok úgy, hogy nem kizárólag, mert van néhány páciens, akit már több helyről eltanácsoltak, ha látom, hogy van remény a fejlődésre, elvállalom őket. — Hogyan jutnak el önhöz a gyerekek, és miként foglalkozik velük? A körzeti orvos tanácsára, vagy saját elgondolásuk alapján jelentkeznek a szülők többnyire. Itt, a gyermekosztályon dr. Surján Mária adjunktusnő vizsgálja meg őket, s ha úgy ítéli meg, hogy szükség van rá, hozzám utalja a gyereket. Amikor először találkozunk egymással, a doktornőtől kapott iratok tanulmányozása után felmérem a gyerek mozgását, elsősorban a hiányosságait, s utána személyre szóló, egyéni foglalkozásokat tartunk. Az a célom, hogy a gyerek mind mozgásbéli, mind szellemi pluszt kapjon egy-egy ilyen találkozás alkalmával. Sokszor és sokat töprengek azon, kinek milyen új feladatot találjak ki, amivel még többet hozhatok ki belőle. Az itt foglalkoztatott gyerekek számára nyárra kétszer egy hetes dombori „edzőtábort" szeretnénk szervezni, sajnos a pénzünk igen kevés, nagyon jól jönne egy kis támogatás. — Milyen a szülőkkel való együttműködés ? — Nagyon jó. Szívesen működnek együtt velem, megpróbálnak mindent úgy végezni, ahogy tanácsolom nekik, és otthon is igen sokat foglalkoznak a gyerekekkel, sokszor erejükön felül anyagilag is megpróbálnak mindent megszerezni, elérni. A legy- gyakoribb hibájuk a túlféltés, amit természetesen meg lehet érteni. Ezek a gyerekek érzékenyebbek, sérülékenyebbek, mind fizikailag, mind pszi- chikailag. A szülők aktív segítségével most azon fáradozunk, hogy a város valamelyik óvodájában egy, de inkább két csoportot tudjunk szervezni a körülbelül 10 mozgássérült kisgyerekünk számára. Nagyon fontos lenne számukra ez az óvoda, hiszen nekik is szükségük van közösségre, társaságra, s így többször és többet tudnék velük mozgásfejlesztő feladatokat végeztetni. Itt, az amubláns foglalkozásokon sok mindent megtanul a gyerek, de a közösségi magatartást is meg kell tanulnia. Természetesen speciális gondozásra, játékokra van szükségük, de úgy érzem, a városnak érdemes erre áldozni. Nem szabad, hogy „leírjuk" ezeket a gyerekeket. Az óvoda nagyon sokat jelentene nekik, később tervezünk egy iskola-előkészítőt a nagyobbaknak, mert igen fontos, hogy aki csak képes rá, elvégezze az általános iskolát és lehetőleg tovább képezze magát. Borzasztó elképzelni, hogy úgy élik le az életüket, hogy a feleslegesség, haszontalanság érzésével kell együtt élniük. Ezért lenne nagyon fontos, első lépésként ez az óvoda. Jelenleg már a szervezés stádiumában tartunk, és reméljük, hogy az önkormányzat is támogatni fogja az elképzelésünket. A gyerekeknek - hosszú távon gondolkodva - egy pszichológusra és egy logopédusra is szükségük van. Nagyon jó lenne, ha egyházi támogatást is sikerülne szereznünk. Aki érdeklődik ez iránt az óvodai csoport iránt, tőlem kaphat információt, a megyei kórház teleforián: 12-211/380. — Mire figyeljenek a szülők, hogyan lehet észrevenni a fenteol említett mozgásbéli hiányosságokat? — A hiányosságok korai felismerése igen fontos lehet. Azt tanácsolom, hogy a szülők a körzeti gyermekgyógyászhoz forduljanak, aki szükség esetén a neurohabilitációs szakrendelésünkre utalja a gyereket. Ha egy-két hónappal elmarad a gyerek mozgása a korának megfelelőtől és szükségét érzik, be lehet hozni vizsgálatra. Nemcsak a mozgásban nyilvánulhat meg elmaradás, a gyerek szociális viselkedésének, szellemi fejlődésének hiányosságai is árulkodó jelek lehetnek. Akkor sem árt egy vizsgálat, hiszen a szellemi fejlődés elmaradása magával hozza a mozgásfejlődés elmaradását, és viszont. Általános tapasztalatom, hogy gyermekkorban még aktívan vesznek részt az érintettek konduktív foglalkozásokon, de ahogy nőnek a gyerekek, egyre kevesebbet, a felnőtt mozgássérültek pedig szinte egyáltalán nem jelentkeznek. Pedig számukra is nagyon fontos volna a személyre szóló rehabilitáció. Venter Marianna Régi és új noteszlapok Horoszkóp ürügyén, magunkról H olnap otthon maradok - így a hölgy picikét se komor hangon már csak azért sem, mert amennyire tudhatom, ez nem illenék a személyiségéhez. Jó humora van, szívesen nevet nagyokat, s amilyen hirtelen gurul méregbe, ugyanolyan hirtelen ejti is a haragudnivalót. Áz ilyenre mondják, hogy szerencsés alkat, sohase ad magának időt a kétségbeesésre. A bejelentés persze, hogy másnak szól, de mit tegyen az ember lánya, ha jó még a füle és meghallja a folytatást is, hogy holnapra rosszat helyez kilátásba a horoszkópja, az a legbiztosabb védekezés, ha beéri a kutyája és macskái társaságával, akik azért külön szeretnivaló lények, mert nem volt még példa arra, hogy visszabeszéltek volna. Akárki másról örömestebb hittem volna el, hogy napjait aláveti a ma divatos horoszkóp-áradat jóslatainak, róla aztán nem. Meg is jegyzem magamban jámboran, hogy a „horoszpókozás" játéknak jó, másra alig. Arról se hallgatok, ami elég sokáig foglalkoztatta autófrászra hajlamos elmémet. Két éven át olvastam ugyanis hol finoman, hol nagyon gorombán megfogalmazva, hogy vagy egy autóban, esetleg alatta ér véget haszontalan életem. Vihogtam először, mosolyogtam másodszor, aztán beszaladt nálam is az ijedség gatyamadzaga. Akkor gyógyultam ki e kórságból, amikor nagyon ráérő időmben egyszer végiggondoltam, hogy mióta azt figyelem, mit ígérgetnek nekem a csillagok, hányszor kellett volna már balesetből kifolyólag megboldogulnom, világkörüli kalandos útra kelnem, meggazdagodnom, s életkorom miatti felmentettségem ellenére lángoló szerelembe esnem. S íme, itten vagyok a se, se, se viszonylag nyugodt rendjében. Akkortájt találtam rá Johannes Kepler német fizikusnak és csillagásznak arra a szellemes mondására, mely szerint a csillagjóslás nem más, mint egy bölcs és végtelen türelmű anya (a csillagászat) kelekótya leánygyermeke. Ha a szomszédomban lakó idős asztalosmestert kérdezném a horoszkópokról, alighanem valami hasonlót mondana más szavakkal. Talán ígyen: bolond likból bolond szél fúj; egy jó ebéd utáni laza fröccs többet ér, mint akármi jóslat. Ennyit az egy véletlenül megtudott otthonmaradásról, illetve egy, nem nagy nyilvánosságra szánt információról, de itt a végállomás. Eszembe jut ugyanis a még friss hír, hogy elvonult az influenza járvány, megszűnhet a kórházakban a látogatási tilalom. Szép ideig tartott, s tán hamarabb lehetett volna országosan dobraverni ezt a jó hírt, ha a köhögő, tüsszögő, lázrózsás arcú delikvensek sokasága megrémül kissé a jól fölismerhető tünetektől és odahaza marad a háziorvosánál tett látogatás után betegnek. De nem ezt történt. Nem az aktuálisan rosszakat ígérő horoszkóp olvastán, manapság igen sokan akkor se akarnak hiányozni a munkahelyükről, ha közeli hozzátartozójuk valamelyike naponta targoncával szállítja be őket munkakezdésre, s ugyancsak így, onnan haza. Hogy mi lesz még később ebből, csak találgatni lehet. Az, hogy az emberek egyre inkább nem mernek beteget jelenteni, semmi jót nem ígér. De hát, az amit most élünk, a nagy át-, meg átrendezések ideje, csak úgy ne járjunk, hogy a végén legyen is, meg ne is haszonélvezője a fáradozásnak, mert semmi kétség, az eredmény meglesz. Jelenti magát a halálozási statisztika alakulásában. Igaz, addig még sok munkáltató szabadulhat meg sikerrel azoktól a „nélkülözhető" munkavállalóktól, akik nem rendelkeznek exportképes egészséggel, mert időnként mégis kénytelenek beteget jelenteni . Valahol, valami nagyon nincs itten nálunk rendben, ha az ember értéke, fontossága annyira alászáll, hogy egyszercsak ott lesz előttünk a nincs tovább. Mondják ezt egyre többen, mondom én is, de mit lehet tenni, ha nem jutnak el az ilyen hangok oda, ahol jófülü embereknek kellene ülniök és azzal a nagy eszükkel csak olyan dolgokat kitalálniok, ami az örökségként embertelenül nehezet ha nem is könnyebbé, de legalább elviselhetővé teszi. Na lám, belehallgatok egy párbeszédbe, később a trafi- kos pavilonja előtt egy másikba, amely a kórházak fenntartási költségeinek pótlására újabb adót javasolni szándékozók elmebeli állapotáról szól. Nem történik semmi, csak hallom, amit nem nekem szánnak, de amivel kapcsolatban nekem se jut eszembe semmi, ami egetverő örömöt fejez ki. A magyar népegészségügy helyzete ilyen pocsék soha se volt még, és semmi remény arra, hogy napja egyhamar felvirrad, azt sem lehet még tudni, hogy a társadalombiztosítással valójában mi lesz. A nagy adósok változatlanul nem fizetnek, csak fizet- getnek, növekszik a büntetőkamat-tömeg és nem sok remény van arra, hogy a társadalombiztosítás hozzájut akár kárpótlás címén ahhoz a 800 milliárdos vagyonához, amiből talán megkap 300-at, amitől persze, hogy nem tud zöldágra vergődni szegény. Anno dacumal nem sokkal azután, hogy listába szedték a TB addig titokban tartott adósait - akik bizony kikérték maguknak a pellengérezést - fölröppent, hogy ha az adósok pénzüket tovább dugdossák és nem fizetnek, nyakukra lesznek eresztve a végrehajtók. Akkoriban ment az a mese, hogy legnagyobb adósként a MÁV-ot megfosztják ettől-attól és az élénkebb fantáziával megáldott, ironizálásra is kapható érdekeltek máris látni vélték, micsoda népünnepélyre van kilátás, ha a soros nyugdíjfizetéskor ki egy fölnégyeit mozdonykereket kap, ki pedig egyebet. Most viszont arról suttog a fáma, hogy a kormány elengedni tervezi a MÁV tb-adósságát, ami bizony, bizony mil- liárdokra rúg. Ha most azt mondja bárki, hogy ami mostan van - és még inkább ami lehet - nem az ihaj-tyuhaj tipikus esete, nem, hogy közel jár az igazsághoz, egyenesen beletalált a közepibe. Na persze, azt se árt azért kivárni szép csöndesen, hogy tényleg a kórházfönntartási költségekre szánatik-e az a pénz, ami az alkoholos italok és a dohányneműek újabb áremeléséből összejön. Nálunk évtizedes, az átkos által megteremtett hagyományai vannak a nemescélú kalapozásoknak, hasonlóképpen annak is, hogy soha se oda talál el a pénz, ahova kérik, ahova a közérdek megkívánná. Nem tudom, csak gyanítom, hogy a ho- roszkópia üzletágból egészen jól élő kis- és nagyiparosok közül nehányan elkészítették-e már ennek a széljárta, szegény kis Magyarországnak is a horoszkópját? És ha igen, ez meg, ugyan hova bújjon akár csak egyetlen illanó napra is erőt gyűjteni, ha sorozatban rossz és még rosz- szabb napokra van csak kilátása? F ogadjon el egy jó tanácsot a T. Olvasó! Ne hallgatózzék bele úton-útfélen hangzó párbeszédekbe! Kivált akkor ne tegye ezt, ha elkapta már a továbbgondolás betegségét. Ez is járványosán terjed és gyógyíthatatlan. László Ibolya
