Tolnai Népújság, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
1993. március 13., szombat ÜNNEPI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 9 Történetek az ifjúságról A demokrata Diki herceg felújítaná A per Hágában folyik, a vakolat Hőgyészen pereg A Liechtenstein kastély „rendszerváltásai" Évek óta kérdéses, hogy mi lesz a sorsa a Hőgyész központjában található késő barokk stílusú, műemlék jellegű épületegyüttesnek, az egykori Liechtenstein kastélynak. Az aranykor A Kossuth utca 8. szám alatt a rendőrőrs szomszédságában található, a helyiek által csak kis kastélynak nevezett - nagy kastélynak az Apponyi kastélyt hívták - épületet és a környező földeket, a falu egykori ura, gróf Apponyi Antal ajándékozta vejének, herceg Liechtenstein Alfrédnak esküvője alkalmából. Az inkább polgári stüusú, mintsem nagyvilági építészeti jegyeket mutató kastély 1945-ig szolgált a Liechtenstein család lakhelyéül. A hercegék igen demokrata érzületű emberek voltak, gyerekeiket svájci intézet helyett a helyi iskolába Íratták, Alfréd úr pedig nem restellte olykor maga befogni a kocsiba a lovakat. Az angol, francia nevelőnő mellé magyar kisasz- szonyt is fogadtak, így két fiuk és lányuk anyanyelvi szinten sajátította el a magyar nyelvet. A kastély ekkor élte fénykorát. 1944-ben, a front közeledtével háborús események miatt a hercegné gyermekeivel menekülni kényszerült. Férje még egy évig Hőgyészen maradt, nem akarta a birtokot elhagyni, csak akkor távozott, amikor látta, hogy minden menthetetlen. A család a második világháborút követően az ősi fészekben, a mini állam, Liechtenstein fővárosában, Vaduzban telepedett le. Hő- gyészi kastélyukat és a hozzá tartozó földbirtokot, a mintegy kétezer holdat államosították. Új idők, új „tulajdonosok" A kastély, a mellette lévő volt gazdatiszti és cselédlakásokkal később a helyi állami gazdaság tulajdonába került, az épületet szolgálati lakásokra osztották, a gazdaság vezetői költöztek az egykori főúri lakba. A lakók csak lakók voltak, nem tulajdonosok, a kastély lassan, de biztosan pusztult. A település egykor legszebb épülete a rendszerváltás idejére az enyészet martaléka lett, a máló vakolattal csak a leszakadt ereszcsatornák versenghetnek, pedig többször, több helyen is szó került a jobb sorsra érdemes kis kastély sorsáról. Komolytalan ötletek Az új idők első jeleként 1987-ben az állami gazdaságtól a helyi tanácshoz került az épületegyütes, de a tulajdonjog kérdését senki nem tisztázta. Ekkor még két család lakott a kastély földszinti részén. A falu vezetése az épület hasznosítására ez időben három változatot dolgozott ki. Eszerint vagy első osztályú szállodát vagy kaszinót, vagy műterem-panziót hoztak volna létre az egykori főúri lakban. Az elképzelések megvalósításához szükséges pénz viszont hiányzik. Csak az állagmegóváshoz 7 miihó forintra lenne szükség. Ezért a tanács inkább a kastély eladásán gondolkodik. Mint vevő szó esik egy bizonyos Majna-Duna nevezetű nyugatnémet-magyar vállalatról, amelyik megvásárolná az ingatlant. A község kitűnő földrajzi fekvése, természeti adottságai vonzanák a turistákat. Az üzletből a vevő „komolytalansága" miatt nem lesz semmi. Később az önkormányzat megkapja a kastély kezelői jogát, 1991. áprilisában már japán-magyar kulturális központ létrehozásáról van szó. Mindenki örül, az elképzelésből azonban nem lesz semmi, továbbra is tisztázatlan ugyanis a tulajdoni helyzet. Közben a kastélyból újabb lakó távozik, így már csak egy bérlő marad az ősi falak között, ami nem is baj, legalább van aki vigyáz a gazdátlanná vált ingatlanra. Diki hazajár Mindeközben herceg Lichtenstein Alfréd fia, a gyermekéveit itt töltő, a hő- gyészi iskola padjait egykoron koptató, a helyiek által csak „Di kinek" becézett Alexander rendszeresen hazalátogat. Szeretné ha felújítanák a kastélyt, ha ismét régi fényében tündökölne egykori családi otthona, ezért még anyagi áldozatokra is hajlandó, nyilatkozza, habár akkor még szó sincs kárpótlásról, a tulajdon visszaadásáról. A demokrata herceg mégis hajlandó lenne hozzájárulni a restaurálás költségeihez. Csakhogy az önkormányzatnak nincs pénze. Illetve ami van, az másra kell, a kastély felújítására nem marad semmi. Kárpótolatlanul Újabb fordulatot az ügy akkor vesz, amikor az országy- gyűlés megszavazza a kárpótlási törvényt. Herceg Alexander Liechtenstein másokhoz hasonlóan ekkor visszakéri a hőgyészi kastélyt és a hozzátartozó földeket. Liechtenstein állam nem kapott kárpótlást a magyar államtól, hangzik az indoklás a kérelemben. A kérelmet elutasítják. A fellebe- zést a herceg képviseletében dr. Koppány Endre jogász nyújtja be a Hágai Nemzetközi Bírósághoz. A herceg már most felújítaná a régi családi fészket, de amíg nem dől el a reprivatizáció kérdése, várakozni kénytelen. Az önkormányzat sem tehet semmit, amíg az ingatlan per alatt áll. Mindenki vár, csak a kastély oromfaláról potyog szép csendesen a még meglévő maradék vakolat. F. Kováts Éva Fotó: Ótós Réka Egyik nagymamám mindig mondogatta, hogy ezek a mai fiatalok ugyan nem viszik semmire, mert hiányzik belőlük a szorgalom és a kitartás. Még jó, hogy ritkán találkoztak, mert a másik meg azt mondogatta végignézve unokáinak orgonasíp-során: „Mennyivel okosabbak, mint mi voltunk annak idején. Azt se tudtuk mi fán terem a rádió meg a televízió. Ki gondolta volna, hogy az ember egyszer majd a Holdra jut", érvelt a mama az egyetemes és szükségszerű fejlődés mellett, bízván unokái jövőjében. Mi, régi fiatalok Majd a mai fiatalok megmutatják - mondogatta váltig - hogy mire képesek! Hát, mit mondjak? Azok a gyerekek-fi- atalok mi voltunk. Volt, aki megmutatta és volt aki nem. A mai negyvenesek közül sokan ma oly félve őrzik „maradék" állásukat, hogy közben elfeledkeznek még a minimális kollegialitásról, szolidaritásról is. Félnek, félünk, attól, hogy idős szüleiket hamarosan éppúgy támogatni kell, mint a gyerekeiket még mindig. Mi lesz, ha kiterjed a háború, mi lesz, ha tovább emelkednek az árak, nő a munkanélküliség, ha visszatér valamelyik már meghaladni vélt múlt? A félnivaló persze tetszés, életkor, vérmérséklet szerint folytatható, ha valaki nagyon akarja. Egy mai vélemény Némely parlamenti képviselő, különösen a kézimunka- tanárnő kinyilatkoztatásai komoly politikai, morális, sőt filozofálgató viták tárgyai voltak - nyilván lesznek is -napokon át a lapokban. Mígnem egy egyetemi hallgató rövid és határozott nyűt levélben, névvel lakcímmel, tárgyszerűen kérte az említett képviselőt, hogy ha a jövőben a magyar ifjúságról szólna, valamely aktuális bölcseimét közkinccsé téve, amúgy általánosan, akkor minden esetben tegye hozzá, hogy kivéve X.Y-t, vagyis őt. Neki semmi kedve beletartozni abba az ifjúságba, amit a hölgy emleget. Kívül helyezi magát az ügyön, s ezzel minden előítéleten, hamis általánosításon, minden átlagoson és tipikuson. Egyszerű, világos, határozott álláspont. A négy jóbarát Hat éve, elsős gimnazista koruk óta barátok. Az ország három különböző pontján járnak egyetemre, de ha- vonta-kéthavonta meglátogatták egymást. Amikor egyikő- jüket Hamburgba vetette a jó sorsa, a többiek beültek egy autóba s alig tizenkét óra alatt meg is érkeztek. Csodálatosnégy nap volt, mesélik, mindent megnéztek, amit egyáltalán látni lehet ennyi idő alatt ebben a hatalmas kikötővárosban. Visszafelé már lassúbb és viszontagságosabb volt az út, de a következő nyáron ketten felültek a vonatra és meg sem álltak Velencéig, a tengerpartig, meglátogatták San Mari- nót is. Mindenki nevetne rajta, ha megtudná, hogy mindezeket mennyi pénzből vitték végbe, s hogy mennyi élményt raktároztak magukba. Az idén szintén vonattal, más barátokkal együtt Leningrádba készülnek, hátizsákostul. Úgy számolják, fejenként tízezerből mindez megvalósítható. Az ügynök élete Két középkorú hölgy beszélget, s megvetően emlegetnek valakit, akiből házaló lett. S, valljuk be férfiasán, vagy nőiesen, hogy a manapság oly divatos - s bizonnyal Szükséges - üzletkötői elfoglaltságról a műveltebbeknek Artur Miller drámája jut eszébe. A fáradt, megalázott, kiszolgáltatott ügynök, akinek földszintes álmai sem válnak valóra. Még gyermekei jövőjében sem. Ismerősöm fia tizenkilenc évesen, érettségivel és technikusi minősítővel - jobb híján - egy ócska Skodával szegődött az egyik biztosító szolgálatába. Fix fizetés nélkül, százalékért. Az első hónapban még kölcsönkért a benzinre, mert azt is csak teljesítményre lehetett elszámolni. A következőben már visszafizette, így ment fokról-fokra előre egészen addig, míg fél év múlva már tíz másik fiatal ügynököt irányított. Egy év múlva a cég nyújtotta kedvezménnyel rendes autót vásárolt, irodát kapott, s újabb lehetőségeket a hálózat fejlesztésére. Már harmincán vannak, összetartanak. Kedvességükkel, magabiztos eleganciájukkal mindenkit levesznek a lábukról. Hősünk egyszerre két intenzív nyelv- tanfolyamra jár, s maga dupla annyit keres, mint diplomás, jó állásban lévő szülei együtt. Ihárosi Ibolya Tulajdonosra vár a kastély Régi és új noteszlapok Legyünk milliárdosok, receptre G yönyörű lehetne ez a nap, alig van valami az állítólag szépítőszerként is hasznosítható márciusi hóból. Ezer ágra süt a nap, hóvirág virít az asztalomon egy nyolcvan fölötti lovagom figyelmességéből. Dolgom se olyan sok, mint máskor, prücskölészhet- nék alapjáraton, csak éppen és alig, amikor úgy telik az idő, hogy tesz is valamit odább az ember, meg nem is. Ritka pillanatok az ilyenek, élvezhetném zavartalanul, ha nem ködlene föl lelki szemeim előtt egy arc és gazdájának az a számonkérő dühe, amitől ma egy hete sóbálványba kellett átmennem a piacon, ami nem, percekre sem alkalmas hely szoborállásra. — Tud még maga valaminek örülni? - így a mélynövésű férfiú, termetét jóval meghaladó hangerővel. Éelel- ném jólnevelten, hogy persze, de nem kíváncsi a mondandómra. Sejtelmem sincs mióta nyomom a bögyit ennek az egyoldalú ismerősömnek, akit még csak látásból se ismerek, viszont beazonosított valahogyan és most újságolvasóként érvényesíti a jogát. Véleményt közöl, azt nevezetesen, hogy „folyton morgok, mint a bolhás kutya és ideje lenne, ha az élet szépségeiről mesélnék szombatonként a t. olvasóknak!" s nem lehangoló dolgokat, amitől az örökzöld növények is elhervadnak. Zsurnaliszta elvetemültségemre mi sem jellemzőbb, mint az, hogy nem semmisülök meg, hanem köszönöm szépen a hozzám intézett szavakat, mint meggondolandó- kat. De elhallgatom, hogy pár nappal ezelőtt egy idős asz- szony kapott el az utcán, megköszönni éppen azt, ami miatt a mérges öregúr haragjára érdemesített. Ez az asz- szony azt köszönte, hogy mintha kitalálnám a gondolataikat, érzéseiket, helyettük beszélek. Én is köszöntem a köszönetét. Ennyi... Ha nem ugrana be únos-untalan a piaci dalia emléke a képbe. De hessegetés után is vissza-visszatér, s olyanként, mint akitől kitelik, hogy legközelebb esetleg meg is pofoz, ha nem igyekszem úgy látni, élni a világot, ahogyan ő. Sokért se adnám, ha többet tudnék felőle, mint amit megtapasztalhattam. Valójában az érdekel, hogy mitől olyan nagyon elégedett és bizakodó. Isten neki, bevalla- nám, hogy bármi nehéz, próbálok én is bizakodásba kapaszkodni, mert ha nem ezt tenném napra-nap, ahhoz se lenne olykor elég kedvem és erőm, hogy fölkeljek, egyéb tevékenységekről nem is szólva. Igenis nyomaszt az a csalódottság, ami sajnos sok millió embert betölt még rajtam kívül. Az én hangom csak egyetlen, a morgolódások tengerében. Ugyan mit, kritikusom talán bohóckodást vár? Legyen kedve szerint. Tudatom vele és a hozzá hasonlókkal, hogy napok óta több dolog előtt is értetlenül állok, ülök és jár- tamban-keltemben se szabadulok ezektől. A pálma kétségkívül azé a problémáé, hogy ugyan miként fog megélni 15 ezer forintos nyugdíjából szabadon választott parlamentünknek az a könnyen fölpaprikázódó képviselője, aki „lemondását fontolgatja". Sajog miatta a szívem, jóllehet, az illető az évi nyugdíjemelés tárgyában a nyugdíjasok érdekei ellen szavazott - a kormány szájaíze szerint. Tudok-e valaminek örülni? De még mennyire! Ebben az esetben az tölti el a lelkemet jóízű derűvel, hogy a képviselő úr se eszi a kását forrón és csak később kezdi kipróbálni, mit jelent megélhetési alapként tizenötezer forintocska. Tán fogalmat alkot arról is, hogy mire elég 6-8 ezer forint. .. Van azonban egy másik örömöm is. Ennek forrása egy Suzan Miller nevezetű „igen jó asszony", aki a napokban köszöntött ránk zseniális ajánlatával, amit ezer egynéhány forintokért megvásárolva akár multimilliomosokká is lehetünk. Suzan asszony ugyan kissé konfuzus interjúban meséli el a szisztémáját, s úgy, hogy lényegéről - mint afféle jó üzletasszony - szót se szól. Annál ingerlőbben a kezdetben, bemelegítőként lehetséges ezrecskékről, majd az ezeket követő milliócskákról. A recept természetesen kapható, mert a Miller-féle meggazdagodás szisztémája kolosszális. Alkalmazásában megszakadni nem kell, foglalkozhatunk vele hét végén, munka után, bármikor, nem kell hozzá se tapasztalat, se szak- képzettség. Szóval, az is meggazdagodhat, akinek mák- szemnyi esze van, az is csak azért, hogy ha beüti, ne kongjon annyira a feje. Mi ez kérem, ha nem ok az örömre? Gyerekek játékból, nyugdíjasok unalomból is nekiláthatnak a milliárdok begyűjtéséhez, gondolom, nagy- rabecsüllt hivatásának megfelelően az APEH is készen áll a pénzelhelyezési magángondok enyhítésére. Valamit azért nem értek ám és irulva-pirulva mondom, hogy morogni késztető bolhám ez ügyben is száz meg száz. Ha olyan áldott szívű ez a piacgazdasági Suzan Miller, ugyan miért nem kormányunknak ajánlja föl a költségvetés helyrebillentésének lehetséges módozataként? Mi tarthatná vissza sorsunk küldetéstudattól duzzadó dönt- nökeit, hogy próba-szerencse alapon hozzálássanak - egy lehetséges megoldásként - a Miller-szisztéma állampolgári kötelességgé tételével utat taposni Eldorádó felé? Nem tudnak bízni ebben a - a közölt fotó tanúsága szerint - kissé csintalan tekintetű asz- szonykában? Ugyan kérem! Melyik harminc körüli szőke szépasszonynak nem csintalan a tekintete? Tessék csak megvenni - esetleg az 1993. évi nyugdíjemelésből kispórolt pénzből - a módszert és próbaként csak a pénzügyben dolgozó hivatalnokokat kötelezni a pénzcsinálásra! Siker esetén a kör tágítható. Kötelezni lehetne a képviselőket is, hogy midőn kisurrannak az ülésteremből - aminek padsorai közismerten kényelmetlenek és alkalmasak arra, hogy tyúkszemet éktelenítsenek oda, ahova az nem való -, felüdülésre kiszakított idejüknek legalább negyedét a Miller-szisztéma művelésére szánják! Lesz itten akkor mindjárt olyan gazdagság, hogy a Világbank hozzánk jön kalapozva kérincsélni és mi megengedhetjük magunknak, hogy valamicskét visszaadjunk neki a velünk szemben eddig alkalmazott szigorból. H ogy mindez nem ok igazi örömre? Tény és való, de azért játékként jobb a néma megadásnál, amíg legalább a morgolódás megengedett és nem számít felségsértésnek, hogy dolgainkról a hivatalostól eltérő a véleményünk. László Ibolya
