Tolnai Népújság, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
4 »ÚJSÁG TOLNA ÉS KÖRNYÉKE 1993. március 13., szombat Szórványünnepségek Tolnán az idén nem lesz március 15-e. Illetve 15-e lesz, csak központi ünnepség nem. Az intézmények, üzemek egymástól függetlenül, „szórványosan" keresik fel az emlékhelyet - koszorúk, zászlócskák elhelyezése céljából -, ha akarják, és amikor akarják. Önszántukból. A művelődési házban a „TOVÁBB" Szabadidős Társaság tagságának emlékestje lesz, de az is amolyan saját, klubszerű rendezvénynek ígérkezik. Nekünk már semmi se jó, mondhatná, aki mondhatná. Ha kivezénylik a munkásokat, az iskolásokat szavalatokat hallgatni, lobogókat lobogtatni, az se. Ha nem kötelezik a részvételt, nem szerveznek felülről műsort, az se. A polgármester, Keszthelyi Márton így vélekedik: — Eddig nem volt valami nagy érdeklődés az ilyen ünnepségek iránt. Alig néhányan lézengtek. Ezért döntöttünk úgy, hogy nem tartunk központi megemlékezést. Mi azért elhelyezzük majd a városháza koszorúját az emlékműnél, de különösebb csinnadatta nélkül. S mások is hasonlóképpen ünnepelhetnek. A továbbiakban pedig az oktatási bizottság fogja eldönteni, hogy melyek lesznek az esztendőnek azok a napjai, amelyeken kívánatos, hogy összehívjuk a tolnaiakat, együtt-emléícezni. Hát igen. Ha egyszer egy település megiramodik a városiasodás útján, akkor történnek ám csuda dolgok! Wessely Gábor Mi lesz már a telefonnal ? Egy arc - egy mesterség Mi lesz már a Duna-parttal? Mi lesz már a holtággal? Mi lesz már a laktanyával? Mi lesz már a mozival? Mi lesz már a Munkásotthonnal? Mi lesz már a telefonnal? Sorakoznak a kérdések, az 1990-ben megválasztott városvezetésnek címezve. Mit végeztek idáig? Van-e több burkolt út, park, lakás, üzlet, középület Tolnán, mint az „átkosban"? Özönlenek-e ide a vállalkozók? Kínálnak-e lehetőségeket a helybelieknek, és a letelepedni vágyóknak? Létesítenek-e kirendeltségeket, fiókokat itt a bankok és a biztosítók? Akadnak-e látható jelei a haladásnak? Szerencsénk van, mert most beszámolhatunk valamiről, ami végre elintéztetett. Az egyik kérdésre - Mi lesz már a telefonnal? - van válasz. Jend- vai László, a polgármesteri hivatal ügyintézője arról tájékoztatott, hogy megérkezett a Matáv Rt. által aláírt szerződés, mely a korábbi feltételek szerinti megállapodást rögzíti. Az 1700 igénylő, Tolna és környékén, legkésőbb '94 végéig telefonhoz jut. Az érintetteket néhány napon belül kiértesítik a részletekről, többek között arról is, hogy a 35 ezer forintos hozzájárulást április 16-áig kell befizetniük, s ehhez, ha kérik, az OTP helyi fiókja hitelt nyújt.-WyBevezetésképpen megpróbálom leírni, hogy egyszeri-kétszeri beszélgetés után milyen embernek is gondolom én Steinbach Ferencet, aki közel négy évtizedet dolgozott a tolnai selyemgyárban, akit onnan nyugdíjazása előtt nem sokkal kipateroltak, és aki azóta a helyi gimnázium - diákok és pedagógusok által is elfogadott, megbecsült - textiles szakoktatója. Nem könnyű a dolgom, mert testre szabott jelzőket nem lehet őrá találni. Csak „majdnemekkel" és „nem egészenekkel" próbálgathatom közelítgetni; egyik oldalon túl bő rá a gúnya, másikon szűk, nem fér bele. Akadnak olyan „minősítő" szavak, melyek, ha azok emberi tartalmát vizsgáljuk, maximálisan rá illenek, ugyanakkor, ugyanezek a jelzők, más szemszögből totálisan idegenek tőle. Például. Optimista? Nem egészen, és nem mindig. Életvidám, de nem mások terhére, nem felszínesen és nem mindenáron. Nem úgy, hogy történhet bármi, én fütyülök rá. Rendelkezik valamiféle - bizonyára veleszületett - akadályáthidaló képességgel. Nem másokra hárító, hanem önerőből megoldó érzékkel. Jámbor? Majdnem. Elfogadja, amit a sorsa hoz, de egy bizonyos ésszerű határig harcra, ellenszegülésre is képes. Ugyanakkor abszolút hiányzik belőle az a fajta jámborság, ami az utasítások gondolkodás nélküli végrehajtásában, szolgalelkűségben nyilvánul meg. Igazságszerető? Nagyon. De nem az a forradalmár típus, aki a saját eszméi diadalra juttatásáért mindent feléget, s maga is tűzbe megy. Steibach Ferenc tolnai születésű. Az idén novemberben vonul nyugdíjba. Kalauzolásával most tekintsük végig az elmúlt hat évtizedet, eddigi életét, mely - a két szép nagy gazdaságpolitikai esemény, az államosítás és a privatizáció időszakát leszámítva - zavartalan munkálkodással telt. — Rajtam kívülálló okok miatt kerültem a textiles pályára. Amikor érettségiztem Szekszárdon, '52-ben, a szüleim kuláklistán voltak, ezért a továbbtanulásomra semmi esély nem kínálkozott. Vegyészmérnök akartam lenni, de nagyon boldog voltam, amikor segédmunkásnak felvettek a tolnai selyemgyárba. Aztán ott maradtam, 37,5 évig. Leszerelésem, 1956 után az akkor igen jól működő hernyóselyem fonoda vezetője lettem, hozzám tartozott a gu- bóraktár is, a mai Herbária. Magyarországon, a II. világháborút követően már csak Tolnán volt hemyóselyem feldolgozás, de '68 után nyilvánvalóvá vált, hogy ennek is vége. Ekkor lehetőséget kaptam, hogy Pesten megtanuljam a szintetikus fonalak terjedelmesítését. Ilyen munka '69 nyara óta folyik Tolnán, és én 20,5 évig irányítottam ezt az üzemrészt a gyárban. 1990 januárjában átszervezés történt, egyértelművé vált, hogy a vezetés nem kíván velem dolgozni, és eljöttem. Több mint egy évet voltam az Alfa Ipari Vállalat tolnai részlegénél, s utána kerültem a gimnáziumba. Korábban, a hatvanas években, már tanítottam itt anyagismeretet és kötéstant, csakhát alaposan kiestem a gyakorlatból. Köszönettel is tartozom az igazgatónak, hogy lehetőséget és időt adott a visszatérésre. Most a textiles szakközepeseknél és az iparisoknál is én oktatom a szaktárgyakat. Azt hiszem, megfelelő hangot és kapcsolatot sikerült kialakítanom a diákokkal. Nyugdíj után még egy évre visszajövök, mert akkor végeznek az utolsó osztályok, s azt azzal be is fejeződik a textiles képzés Tolnán. — Úgy tudom, a selyemgyárban egy emlékszobát is berendeztek a hőskor tárgyi emlékeivel. Annak mi lesz a sorsa? — A hemyóselyem-gyártás gépeit, eszközeit, szakkönyveit mutatja be az a kis kiállítás; utóbbiak között mongol, kínai, tatár nyelvű is akad. Meggyőződésem, hogy a maga nemében páratlan gyűjtemény ez Magyarországon. Nem lenne szabad hagyni, hogy elkallódjon. Talán az ipartörténeti múzeumban volna a méltó helye. — Hogy élte meg ezt a „váltást": gyárból az iskolába? ■— Érdekes módon nem viselt meg annyira, mint hittem, pedig azelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy én máshol dolgozzak, ne a selyemgyárban. De megszerettem ezt a munkát is. Ha az ember odaadó, és törődik a gyerekekkel, megéri. Aki persze a tavaszi meg a nyári szünetért lett pedagógus, az elképzelhető, hogy unja a tanévet. — Nem veszi túl könnyen, hogy alaposan kibabráltak magával? Kuláklista, átszervezés, és hipp-hopp, tönkre ment egy élet. Ilyenkor az igaz honpolgár minimum, hogy elkezdi szidni a kommunistákat... — Én derűlátó vagyok, de csak módjával. Ha például a rendszer jövőjéről van szó, remélem, hogy ennek a lehetetlen állapotnak, ennek a marakodásnak előbb-utóbb vége szakad, és gyerekeink már egy normálisabb világban élhetnek. A selyemgyári eljövetelemről azt kell mondanom, hogy nem probléma, mert jobb helyre kerültem. A kommunisták szidásáról meg azt, hogy egy párttitkárnak köszönhettem, hogy „kulák- ságom dacára" segédmunkási álláshoz jutottam '52-ben. Wessely Fotó: Pusztai T. Csillogó szemek Részletek A kertész könyvéből, március idusán „Tavaszodott. Legalábbis a naptár szerint. Mert ezen az estén is igen hideg volt. A hó már eltűnt, de a keményre fagyott sár meglehetősen vigasztalan képet nyújtott. A kisváros szinte teljesen kihalt volt. Az emberek bezárkóztak a házaikba. Fásultan meredtek a tévére, bár gyakran kikapcsolták, ha elegük lett a rossz hírekből. Az utcára csak a legszükségesebb esetekben tették ki a lábukat, ha dolgozni vagy vásárolni mentek. A kertész és néhány barátja - a színész, a zenész, a képzőművész, a sebész, a nyelvész és az építész - egy kávéházban üldögélt. Beszélgettek. Elegük volt a télből. Persze nemcsak a télből, sokmindenből. Mint általában, bizonyos időkben, bizonyos helyeken. (. ...) Éppen ott tartottak, hogy vajon az üvegházhatás következtében, a Föld általános felmelegedése miatt esetleg kiküszöbölődhet-e a tél, mint fagyos évszak, ezzel együtt pedig a periodikusan visszatérő borús, vagy inkább semmilyen hangulatok is eltűnhetnek-e, amikor asztalukhoz lépett egy hozzájuk hasonlóan viharvert idegen, és megkérdezte tőlük, leülhet-e melléjük. Különös szeme volt, barna és furcsamód csillogó. ( ...) A következő percekben a barna, csillogó szemű beszélt. — Egy csomó virág kéne, megváltozna sok minden. Nem tudom, értitek-e, mit akarok ezzél mondani. A kertész szíve erre nagyot dobbant. Orrcimpái megremegtek, arca kipirult, és tavaly nyár óta először lett fényes a szeme. A kertésznek küldetése van - gondolta - életen innen, és túl. Hiszen a szülőszobák előtt is virágot szorongatva izzadnak az apukák és 'minden síron nő virág'. (....) Elmondta, hogy igaz, sokan elkoptatták már a „virág" szó jelentését, ő azonban ettől függetlenül virágokkal ültetne be minden szabad teret. És hogy ő tudja, hogy ettől a tél is elviselhetőbb lenne, meg a fájdalom is, a hideg is enyhülne, a tehetetlenséget a tehetség váltaná fel. És egyáltalán. Több kertésznövendéket az iskolákba! Na persze nem piacpolitikai megfontolásokból, nevezetesen, hogy így törjék le a Nőnapkor, Anyák napján, Katalinkor vagy Erzsébetkor néha szemérmetlenül drága virágok árát. Nem, ő a nagybetűs kertészekből szeretett volna többet látni. Na, de erre már a többiek se bírták ki szó nélkül. Egymás szavába vágva bizonygatták, hogy nekik is vannak ám virágaik, csakhogy azokat másképp hívják. Az építész elmondta, hogy az ő virága a 43 emeletes toronyház, ami 270 év múlva sem kezd el süllyedni, és aminek az ablakaiból nem ugrálnak ki az ott lakók, és nem azért, mert nincs rajta ablak, hanem, mert jól érzik magukat az otthonukban. A színész közbevágott, hogy az ő virágai pedig a versek és a színpad, meg a szűnni nem akaró taps, a képzőművész azt mondta, hogy a rajzok, a szobrok éppúgy virágok, mint a virág. Ä zenész a húrokról, a billentyűkről és a 440 Hz-es zenei „A" hangról áradozott. A nyelvész meg a zöngés és zöngétlen mássalhangzók különbségének csodáját zengte. A sebész a csúnya sebek ösz- szeforrásának megismételhetetlen varázsáról kiabált gesztikulálva. (....) Jó volt végignézni rajtuk. (....) Éjfél volt, amikor a kertész és barátai, a barna, csillogó szeművel együtt összenéztek, majd szemük összesített csillogását a kávéház vendégeire irányították. Azok, nem tudván ellenállni e ragyogásnak, saját szemeik fényét is beleolvasztották a közös csillogásba. Ünnepélyes csend lett. A kávéház vendégeinek összesített szemragyogása repült most már szerte a városban. Lágy, enyhe szél támadt. A meleg feltartózhatatlanul kezdett hömpölyögni az utcákba. (... .) A teremben megfeszültek a rágóizmok, a testek kiegyenesedtek, a hátak el kezdtek borsózni, a fejek felemelkedtek, és a kávéház derűs komolysággal összemosolygott (....) Tavaszodott. Most már úgy tűnt, végérvényesen. A város kellemesen bizsergető nyugtalansággal ébredt a nevezetes kávéházi éjszaka után, noha nem volt tudomása semmiféle nevezetes éjszakáról. Ennek ellenére már a 3 műszakban dolgozók is felkapták a fejüket párnájukról és ellenállhatatlan kényszert éreztek, hogy kinézzenek az ablakból, mi is folyik az utcákon. Egyelőre csak esővíz folyott, mert friss, jó- szagú zápor köszöntött jó reggelt. A tegnapi borzasztó hidegnek reggelre nyoma sem maradt. A hamarosan az utcára tóduló emberek vidáman tocsogtak a felgyülemlett esővíztócsákban, nem törődve a cipőik lyukain befolyó vízzel. Különben is, a Nap már erősen törekedett kibújni a felhők mögül. És valami izgatott, élénk mozgás kezdődött. A tegnap még szürke fák mára világosfeketékké és sötétfehérekké változtatták a színüket és majd' kicsattantak az egészségtől. A verebek éktelenül csiviteltek, és hancú- roztak a pocsolyákban, hogy lemossák magukról a téli port. Még szemtelenebbül lopkodták a kertész kutyájának reggelijét, de a kutya most mintha még invitálta is volna őket és csak fogócskázás gyanánt ugrott néha feléjük. Az emberekre meg rá sem lehetett ismerni. Az utcán voltak! Sőt! Élfoglalták az utcát! De nem volt náluk sem transzparens, sem csépha- daró. Csak épp jól érezték magukat. Futkorásztak, vigyorogtak, csámborogtak, mosolyogtak, kergetőztek, kacagtak, tébláboltak, röhécsel- tek. És egyiküknek sem jutott eszébe azon gondolkodni, mitől van ilyen jókedvük. — Mi lesz itt?! - kérdezte mégis falfehéren egy, a politikában jártas hivatásos jelszókészítő úr, aki csokornyakkendőben volt. — Mi van itt! - veregette hátba egy borostás, csipás- szemű politikai antitalentum, és a kezébe nyomott egy fagylaltot, amit a maszek fagyisok ingyen osztogattak. Majd nevetve futásra ösztökélte a csokornyakkendőst. Az elgondolkodott egy kicsit, majd lassan elvigyorodott és pirosló arccal, szökdécselve elvegyült a tömegben. (....) Eközben a kávéházi társaság jókedvűen figyelte az eseményeket. Tudták, hogy küldetésük elején vannak még, hogy a csillogás nem csökkenhet, sőt, egyre erősödnie kell, mert sokan vannak, akik még nem keltek fel az ágyból. És sokan, akik hamarosan visszafekszenek. Az emberek túlnyomó része észrevette, hogy az ifjak szemének csillogását nem a vírusok okozzák, és ezt megértve úgy érezték, ők ezentúl nemcsak a dunai halászlére, nemcsak központifűtésre, nemcsak szekszárdi óvörösre, nemcsak ingyenes belépőkre fognak vágyni. Fontos lesz számukra ezentúl a ragyogás is, amit egymás szemében keresnek majd. Mért csak ez viheti őket valahová. Az most miftdegy, hogy másfél métert haladnak, vagy a végtelent célozzák meg. De tovább kell menni, ez a lényeg. Azon a napon felragyogtak a szemek a városban. Na nem mindegyik, de sok. Aznap elindultak. Másnap..." És itt megszakat a történet. Valaki ugyanis kitépte ezt a lapot A kertész könyvéből. Pusztán vandalizmusból-e, vagy a szíve fölött őrizni ezt az oldalt, esetleg meg akarta kímélni az olvasót az esetleges szomorú folytatás felett érzett csalódástól, nem lehet tudni. S.K. Télutó Szedresen
