Tolnai Népújság, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-06 / 31. szám
8 MÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1993. február 6. „Fölvillan a kép és megszólal a hang.. Pali bácsi könyve Réges-régi baráti beszélge- ‘ tésünk egyik egyezsége volt Újvári/ Lajos festőművésszel, hogy a harmincas-negyvenes évek népi íróinak jeles tagjait - ahogyan az idő és a hatalom engedi - meginvitáljuk Dombóvárra. Szabó Pál - a sokunknak akkor, s ma is: Pali bácsija - és dedikált könyve, amit máig jószívvel őrzök, így került ebbe a credoba. Látogatásának története, s könyvének ajánlása még az ó-időből, 1965-ből való. Könyve mégin- kább: hisz azt 1942-ben jelentette meg a Püski Sándor Magyar Elet kiadója Lakodalom címmel. A könyv hamarosan - még 1945 előtt - Keresztelő, Bölcső kötetekkel kiegészülve az író nevezetes trilógiájává bővül. Ez a szabópáli „hármaskönyv" az egykori bihar- ugrai zsellérnek és kőművesnek nemcsak tulajdonképpeni „nagy belépője" volt a magyar irodalomba, hanem alapja az 1949-ben megjelent Talpalatnyi föld című regényének, s az abból készített, filmtörténetileg máig híres játékfilmünknek. Szabó Pál budapesti felkérése és meggyőzése a dombóvári útra Lajos barátom - nem könnyű - feladata volt, aki még a negyvenes évek közepétől ismerte, s bírta Pali bácsi atyafiságos barátságát. Az itthoni program előkészítését az ügyet empátiával fogadó, s szolgáló két-három - mindenekelőtt a jóemlékű népfi-iro- dalmár: Istók Kálmán - tanártársam segítségével közösen végeztük. A félnapos írói látogatás programja kettős pillérre épült: délután a város középiskolásai találkozhattak, s beszélgethettek az íróval, este műveiből Istók Kálmán igazán szakszerű, s művészi válogatásában - maga is bihari származék, s még debreceni bölcsészként régi tisztelője Szabó Pálnak - az Apáczai iskolások irodalmi színpada máig emlékezetes összeállítással tisztelte meg az írót, s érdeklődő közönségét. Ezután a kollégiumban terített közös vacsorát szinte még be sem fejezve - amely a város egyik első számú vezetőjének műveletlen és faragatlanul önző magatartása miatt majdhogynem súlyos malőrt szenvedett -, négyesben siettünk Istók kollégám Deák Ferenc utcai lakásának menekítő mélyére, hogy ott „négy-öt magyar összehajol" módján zavartalanul folytassuk éjszakába nyúló beszélgetésünket vendégünkkel, Pali bácsival. Magammal vitt Lakodalom kötetének ajánlása a történeti környezetnek ezt a múltját őrzi. Szabó Pál könyvében Piros Gőz fóska és Juhos Marika bihari parasztfiatalok szerelmét juttatja révbe, a szerencsés, jó befejezésig, ami egyben új életük kezdete is: a lakodalom-hep- piendig. A regénybe szőtt szerelmi történet a falu mindennapjaiba, látszólag eseménytelen és mozdulatlan életébe ágyazódik. Szabó Pálnak tulajdonképpen élete végéig igazi eleme és tárgya saját faluja. Nagyszerű s kifogyhatatlan mesélője az ottani embereknek, eseményeknek, anekdotáknak, kisebb-nagyobb történeteknek. Ösztönösen oly nagy mesélője ennek a falu-világnak, hogy a regényszerkezet terelő korlátjain sokszor átbukik, megtörik az írás gerince, a történet egységes íve. így aztán föl-föltűnő mesezúgok, anekdota részletek, s idilli novellácskák térítik el időről-időre a cselekményt természetes medrétől. Olvasmányosan szépek, s emberien líraiak - ezért nagyon szeret- hetők! - ezek a jó értelemben vett meserészek regényében. Első fölfedezője s ajánlója, Móricz Zsigmond is írt már a méltán csodálható szabópáli próza-líráról: „Legtöbbször úgy éreztem, a mese madara visz föl-föl, az alvilágból a fölvilágba. Még nem tudom, sas-e? griff-e vagy "csak" alföldi barna kis madár." Érdemes idéznünk két ilyen lírai kitérőt regényéből. Az első felejthetetlen természeti pillanatfelvétel: „Meggyengült az idő váratlanul, a jégcsapok sárgán keseregtek az ereszeken. A vermek barnállanak a kerteken, s kilátszanak a távoli szántások. Csak az udvarokon fehér még a hó, ahol vastagabban esett. Kék füst kavarog az udvarok felett, a ganédombok sárgán gőzölögnek. Keleten lila az ég, de nyugaton olyan, mint a fony- nyadó alma. Piros is, meg nem is. Cinkék ugrálnak a bokrok közt, az ablakok felé tekint- getnek. Szemük kemény, és csudálkozó. A gyermekek a kertek alját róják, száraz bürökből dudát faragnak, behunyják szemüket és belefújnak. Messze hangzik a duda szava, mintha vándorok hívogatnák egymást a pusztán." A másik, emlékezetes emberi, szinte külön kis novellája a kötetnek: „Szapora Bálint, a, Zsíros Töt Gábor szolgája zörgeti a kórót az udvaron, rakja egyik helyről a másikra. Úgy látszik, nincs egyéb dolga. Hogy miért nem jó helyen van ez itt, ahol eddig volt, ő nem tudhatja. Csak azt parancsolta a gazda, hogy rakja át innen a túlsó oldalba. Egyebet nem mondott, hiába is kérdezte volna. Mert Zsíros Tót Gábor fimájszos ember, akinek meg vannak a maga saját elvei. Ilyen elv például, hogy jobb hiába dolgozni, mint hiába heverni. Úgy látszik, azért rakatja most más helyre szolgájával a kórót." Amikor most a Lakodalom lapjait forgatom, negyedszázad múltán is fölvillan a kép és megszólal a hang, amelyet az Istók Kálmán rendezte irodalmi színpad hozott vissza bennem. Az akkori mesteri összeállítás záróképében egy bihari Boldog embert invitált színpadra a dombóvári diákság, s felnőtt olvasóinak közössége. S amíg Pali bácsi a nézőtér soraiból a világot jelentő deszkák felé irányította lépteit, hangszalagról - mintha Móricz-atyánk hangja lett volna - a kitűnő akusztikájú teremben az alábbi, tisztán olvasott s jól hangsúlyozott szöveget hallhattuk: „Szabó Pál, aki mindezt írta, hat elemit végzett; kisgazda. Van neki egy hold földje. Egyetlenegy a magyar birodalomból. Egy holdja van ebben a Csonka-Magyarországban. Van neki egy holdja! Van neki egy talpalatnyi földje! És azon a földön úgy meg tudta vetni a lábát, hogy az övé az egész falu. Övé minden embere, férfiak és nők és gyermekek, és az övé minden hangulata, a szélmalom elhordott tégláitól a földesurak szétzilált ezer holdjang ... Előttem a könyv, a mai magyar irodalom legnagyobb ígérete; itt megszólalt előtterma néma, és könyvet írt a magyar analfabétizmus valami isteni csoda által." A fel csattanó dombóvári tapsvihar emberi melegséggel köszöntötte az elérzékenyült, majdhogynem könnyező írót, Szabó Pált. Simon Károly írás közben (Költemény az elnöknek) Türtaiosz, a sánta költő, - így tudja a hagyomány - csata előtt a sereg elé bicegett s lelkesítő verset mondott a spártai harcosoknak, amit nem sokkal előbb írt, épp úgy, mint Petőfi a Talpra magyart, az eseményekhez igazítva mondanivalóját. Bátran küzdeni! - zengte Türtaiosz s azzal buzdította a spártaiakat, hogy szép a halál, ha az első sorban harcol a férfi s az ilyenek a nők szemében is kedvesebbek. Türtaiosz politikai célokat szolgált, s így mondják, versei, melyekből csak néhány maradt ránk, valóban tűzbe hozták a harcosokat, még az öregek is türelmetlenül rázták a dárdát, mint egyik verséből kiderült. Aztán vagy győztek a spártaiak vagy nem, ez már nem tartozott a költőre. A vers szavára azonban mindenki figyelt, mert akkor is az istenek üzenetét közvetítette, ha a harcosok soha többé nem látták Spártát. Vannak ünnepélyes pillanatok, amikor az is költővé válik, akinek alig van köze a költészethez. Mint az a fiatal francia hídépítő százados, Rouget de Lisle, aki 1792 április 25-én éjjel a forradalmi seregek buzdítására megírta azt a verset, még zenét is szerzett hozzá, amit ma Marseillaise néven ismerünk. A szerző igazi műkedvelő, amit előtte és utána írt, nem érdekel senkit, maga is elfeledve halt meg, minden dicsőséget elvett tőle saját verse, ami ma is felhangzik minden ünnepségen. Pedig békeidőben ugyancsak időszerűtlen ez a harciasság, nem is ízléses, mert az ellenség piszkos vérét emlegeti, aminek meg kell öntöznie a győztesek földjének barázdáit. A vers nemcsak eszmét szolgálhat, személyek előtt is hódolhat,, mint Berzsenyi ünnepélyes ódái, amelyek ékes jelzőkkel illetnek nem egy olyan személyt is, akiről ma csak a szakkönyvek tudnak. De az ünnepelt személynél fontosabb az ünneplés eszköze, a vers, melynek zenéje, rendezett sorai a múló alkalmat is emelkedetté teszik, emlékezetessé. A versnek mindig ez volt a feladata, a régi kisasszonyok is ezért írták féltett könyvükbe azokat a verseket, amelyek megtetszettek nekik, s úgy vélték, személyes tulajdonukká lesz, ha maguk kezével másolják le sorait. Ez már régen kiment a divatból, a vers - így mondják, de nem akarom elhinni - elvesztette hitelét, a lelkes ifjú nem Petőfi vagy Ady sorait súgja imádottja fülébe, mert néhány mozdulattal is közölni tudja szándékát. Ünnepi toldalékként időnként még fel-felhangzik egy vers, hogy a magasnak vélt politikai szónoklat után a hallgatóság kifújja magát, s ilyenkor, mint a nem is jelentéktelen Vargha Gyula epigrammájában „verseket olvas fel satöbbi úr". Rákosi még megkívánta, hogy ódákat zengjenek neki, pedig legföljebb epigramma illett hozzá, de a vers már régen ráadás, az ünnep elhanyagolható része, nem pedig maga az ünnep. Ézért lepett meg a hír, hogy az új amerikai elnök beiktatására egy költőnő verset írt s maga olvasta fel a hagyományosnál is fényesebb ceremónián. A költőnő nevét a magyar hírszolgálat nem közölte, igaza is van, ebben a zaklatott világban miért lenne fontos egy költő, s egyébként is, mit akar ez az egy ember, kérdezte Vas István. Versét nem olvastam, feltehetően nem is jó vers. Az alkalmi költeményekben egyébként is több a szándék, mint az öntörvényű líra, ez Rouge-de Lisle versére is vonatkozik, azt pedig nem tudjuk, hogy a harci vágytól türelmetlen Türtaiosz sorai mit is mondtak a spártai harcosoknak, mert minket mégis csak zavar a retorika, a politikai program. De ezek a versek soha nem önmagukban hatnak, mert a rájuk rakódott történelem legtöbbször elfedi a napi politikát, s ma már azt sem kérdezzük,hogy örök dicsőség övezi-e a spártai harcosokat. De hát mi is egy vers? Kötött beszéd, a prózától formája is megkülönbözteti, ami azért jó, mert puszta látása elég arra, hogy akinek olyan a kedve, rögtön tovább lapozhasson az újságban. Egyébként nem tanít semmire, nem ad új ismeretet. Vergilius nevezetes tankölteménye, a Georgica, a földművelés, a mezei szorgalom dicsérete, Lucretius verse, a De rerum natura, kora tudományos ismereteit foglalja össze, de ezeket, bármily érdekesek is, csak részleteiben érezzük költői alkotásnak. A versnek legtöbbször nincs tartalma, mindig arról szól, ami a sorokon túl van, mert az aligha érdekelne bárkit is, hogy Petőfi befordult a konyhára vagy négyökrös szekéren utazott. Az alkalmi vers sem kivétel, mert senki sem Arany ódájából értesült Széchenyi haláláról, s az elnökválasztás tényét sem az amerikai költőnőtől tudták meg a választók. Mégis bizonyos tisztelettel gondolok a költőnőre és versére, ami feltehetően nem jó. Miről is szólhat egy ilyen alkalmi költemény? Köszönti az ünnepet, elismeréssel szól a választási hagyományról, mert immár a 42. elnök lép hivatalába, bizalmat ígér az új elnöknek, akit választékos jelzőkkel illet. Berzsenyi gróf Széchenyi Ferencet „Astrae- ánk koszorús papjának" nevezte, tölgykoszorút nyújtott gróf Teleki Lászlónak s báró Prónay Sándort köszöntve már maga is azt kérdezte, „hová, hová ránt ömledező hevem?" Akkor pedig az új elnöktől sem kell sajnálni néhány ékes jelzőt, s a lelkesedésből következtetve senki nem fog ezen megütközni. De azt hiszem, fontosabb maga a tény, az, hogy vers hangzott el az ünnepségen, amit a szerző maga olvasott fel. Amerika józan, a munkában hisz, s legalább ennyire a pénzben, a tőke pedig nem érzeleg. A világ is elfordult a lírától, nálunk legföljebb egy-egy reklámversezetnek van keletje, ami az eladásra váró árucikk dícséretét mondja el, rekedten, két sántikáló sorban. A vers hovatovább lázadást jelent a fennálló szokásjog ellen, a forma, az emelkedett hang kihívás, s arra figyelmeztet, hogy prózai korunkban a vers a szó ünnepe, ahogy Csorba Győző mondta, már pedig ünnepre is csak kivételesen van szükségünk. S lám, megtörtént a csoda, a hivatalos esküszöveg után, két ünnepi ágyúlövés között, mielőtt felröppentek a petárdák, megszólalt a költő és senki nem kérdezte, hogy verse benne lesz-e majd antológiákban, mert a vers ténye fontos. Mi pedig, az óceán innenső partján reménykedve gondolunk arra, hogy nincs veszve minden, mégis csak szükség van a szó ünnepére, a múzsák pedig nem pártoltak el végleg az emberiségtől. Csányi László Hetvenöt éve magyarul Isten kezében Romániai magyar költők istenes versei Pezsgő nem durrant, a professzori dolgozószoba asztalán csak teáscsészék gőzölögtek és ünnepi beszédek sem hangzottak el. A jelenlévők, köztük a tudósító, halk beszélgetéssel ünnepelték az évfordulót - 75 éve, hogy Kelet- Európa egyik legrégibb felső- oktatási intézményében, a 360 éves tartui egyetemen létrejött a finn-ugor nyelvek tanszéke és elkezdődött a magyar nyelv oktatása. AII. Gusztáv Adolf svéd király alapította egyetem mindig is kiemelkedő szerepet játszott az észt nemzeti gondolat ápolásában, a kis nép öntudatának erősítésében. Magától értetődő hát, hogy a függetlenné vált Észtországban itt szerveződött meg az első olyan tudományos műhely, amely a rokon népek kultúrájának tanulmányozásával és oktatásával kívánta erősíteni az észtek identitás tudatát. A távoli rokon nép nyelvének tanítását eleinte saját erőből próbálták megoldani, de hamar kiderült, hogy hozzáértő segítség nélkül az oktatás vakvágányra fog futni. Négy évnek kellett azonban eltelnie, amíg a tartuiaknak sikerült felvenniük a kapcsolatot a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemmel, ahonnan Vizányi Elemér személyében kiválóan képzett nyelvészt küldtek a baltiak segítségére. Vizányi hat éven át tanított Tartuban, s nem csak a magyar nyelv szabályaival, hanem a XVIII-XIX. századi magyar irodalommal is megismertette hallgatóit. Györke József és Fazekas Jenő követte még 1940-ig, amikor Észtország függetlenségének megszűnése után egy időre vége szakadt a magyar nyelv tartui oktatásának is.- Évtizedeknek kellett eltelniük, amíg ismét magyar szó hallatszott az öreg egyetemi épületben - mesélte Ago Künnap professzor, az uráli nyelvek szakértője, a finnugor tanszék vezetője. - A nyolcvanas években már ismét működött a tanszék, s a magyar nyelv, ha csak kis óraszámban is, az észt filológia szakos hallgatók tantárgyaként ismét helyet kapott az oktatási programban. Eddig évente mintegy száz hallgató ismerkedett a magyar nyelv alapfogalmaival, de a helyzet az idei tanév kezdetén megváltozott. Átszerveztük az egyetemi oktatást, s ennek kapcsán 61-re csökkent a magyart tanulók száma, de a csökkenés a minőség számottevő javulásával járt együtt. Európában elsőnek Erdélyben mondták ki a vallásszabadságot, számos reformátor működött itt, Bethlen Gábor, a protestáns fejedelem európai méretű uralkodó, mindez hozzájárult ahhoz, hogy az istenhit talán sehol nem volt olyan eleven, mint Erdélyben. Trianon után nem a hit tartalma változik, hanem formája, új keretek között kell megtalálni az Istenhez vezető utat, azt is tudva, mint Dsida Jenő írja versében, hogy mindenkinek „egyformán szolgálni nem lehet". Ezekben az évtizedekben „Isten trónja üresen áll" - írta Horváth Imre, a költők pedig a maguk módján keresték a földi és égi utakat. A termés hihetetlenül gazdag s ebből válogatott Lisztóczky László, midőn 63 költő 315 versét gyűjtötte kötetbe, amit a sepsiszentgyörgyi Castrum Könyvkiadó adott ki, több hazai és egy kolozsvári alapítvány támogatásával. Nem vallásos versek ezek, a szó megszokott értelmében semmiképp, a költők Isten és ember, a múló földi lét és a mindenség kapcsolatát keresik, néha a. kételyt sem hallgatva el, mint Kányádi Sándor: „Imádkozni csak itthon/ gyermekkorom öreg/ templomában tudnék/ ha tudnék". Talán Reményik Sándor az egyetlen, akit vallásos költőnek mondhatnunk, az Isten-gondolat benne a legelevenebb, minden szavában, cselekedetében jelen van, néha már a szentek beletörődésével: „Bizonnyal minden úgy van jól, ahogy van./ És ez az eszme megnyugvást is ád:/ Ki sorsával vív, alá ja kerül/ És győz, ki néki megadja magát," Egy olyan antológia, amelyben a minőségnek a témához kell igazodnia, természetesen nem lehet egységes. Ebben is találunk gyengébb alkotásokat, s lehet, hogy a szerkesztő figyelmét, mint maga írja, néha elkerülte egy-egy régi folyóiratszám, verseskönyv. A terjedelem s kötet érdemén azonban ez nem változtat, mert az egész erdélyi lírát áttekinti s olyan versekkel találkozunk benne, amelyek az egész magyar költészet értékei. S olyanok is vannak jócskán, amelyek emlékezetünk peremén lebegtek eddig, mert ilyen vagy amolyan okból a közkeletű antológiákból is kimaradtak. Elsősorban Berde Mária gyönyörű versére gondolok, az Erdélynek ajánlott Az én apám kivételesen szép vallomás, s van olyan is, amely a felfedezés erejével hat, mint a regényíró püspök, Makkai Sándor verse. Erdély költészete rendkívül gazdag volt az elmúlt hét évtizedben, számos lírikust igaz értékeink között tartunk számon. Áprily Lajos, Bartalis János, Dsida Jenő, Horváth Imre, Jékely Zoltán (miért csak egy verssel szerepel?), Kányádi Sándor, Reményik Sándor, Szilágyi Domokos, Tompa László minden XX. századi antológiába helyet kap, mégis ez a gyűjtemény több, mint szép versek antológiája. A kisebbségi sors, a világ legtöbb helyén, kitermel egy magatartást, s ez nemcsak az életmódot jelenti, a személyes sorsot, hanem a szigetlakó magányát is, aki idegen nyelvi közegből hallatja szavát, mindig saját közösségének dalol, de úgy, hogy a távolban élő testvérek is meghallják. Ez lehet beletörődés vagy éppen a lélek mélyén rejtőző elégtétel ás, mint Szent- imrei Jenő versében: soha nem tudjuk meghálálni/ Uram,/ Hogy minket bárány-küldetésünk/ Nem engedett farkassá válni". De lehet fájdalom is, ami kozmikus bánatban oldódik fel, mint Bartalis Jánosnál: „Megtépett rózsafa ma népem./ Villámsujtotta fa./ Tört ág a nemzet./ Ó, Isten!/ Ma minden szó csak imádság lehet." A legszebb versek örökkévalóan zengenek s visszhangoznak a mi szívünkben is, a megváltás reményét hirdetik, a népek békéjét, a költészet közös örömét. Nagyon szép kötet az Isten kezében, Hervai Katalin illusztrációi is hozzájárulnak, hogy jó érzéssel vegyük kézbe, s mindenképp dicséret illeti a nagyváradi Imprimeria de Vest nyomdát, ahol készült. Viszont nagyon hiányzik egy mutató, amely a költők életrajzi adatait tartalmazná, megjelölve a versek közlési helyét. Egy ilyen gondosan szerkesztett munkánál ez is követelmény. Csányi László
