Tolnai Népújság, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-20 / 43. szám

1993. február 20. HÉT VÉGI MAGAZIN WÚJSÁG 7 Kihant olt atjuk édesanyánkat Műtét nélkül, legfeljebb 80 perc alatt Zúzzák a vesekövet Dr. Pulai János Pálfi Jánost kezeli Az itt következő írás nem vállalkozik oknyomozásra. Ahhoz ugyanis mélyebben kel­lene ismerni a szereplőket, az egymáshoz való viszonyukat, bonyolult „szeretem-nem sze­retem" rendszerüket, hangula­taikat, évekre, évtizedekre visszamenően. Merjük beval­lani: nem derül ki, hogy kinek van „igaza". Az itt következő írás mind­össze arra szorítkozik, hogy tolmácsolja a Kovács fiúk ér­zelmeit, közölje azokat a rezig­náltból indulatosba csapó fél­mondatokat, melyeket a kesző- hidegkúti temetőben, édesany­juk ravatalától alig száz mé­terre mondtak. + A dombok közé szorult kis falu, Keszőhidegkút temetője az egyik magaslaton található. Csúszkálnak az autók a hozzá vezető földúton, csúszkálnak az emberek is a döngölt föld­lépcsőkön, lejtős, itt-ott jeges feljárókon. Mindenütt, egészen a ravatalozóig kirajzolódik a női és a férfi lábbelik nyoma. Hamlik Istvánnét temetik, akinek első házasságából való két fia - Kovács János és Gábor -, megesküdött, hogy botrányt csinál. Aztán mégis elmarad a balhé, bár a levegő feszültség­gel teli, lezajlik a szertartás. Igaz, hogy a 25 körüli fiúk nem is nagyon vesznek részt rajta: ez nem a nekik tetsző, nem az általuk rendezett temetés. Majd lesz egy másik, az anyjukhoz méltóbb, Tamásiban. Félrejön­nek beszélgetni, amíg a pap végzi a búcsúztatást. Zokszó nélkül ott hagyják a koporsót; úgy tűnik, hogy nekem na­gyobb lelkiismeretfurdalásom van emiatt, mint nekik. — Mért lenne jobb Tamási­ban eltemetni az édesanyjukat, mint Keszóhidegkúton? — Ott élt 33 évet - válaszol­ják -, minden rokonunk ott van, kriptát szeretnénk neki épít­tetni. Csak azt kértük, legalább két hétig tartsák a föld felszínén, amíg mindent elintézünk. — Es nem volt megoldható? — Sehol se hallgattak meg bennünket. A polgármesteri hi­vatal még hozzá is járult ehhez a temetéshez, ötezer forinttal. Mi­ért, amikor a fiainak van pénze? — De itt volt férjnél.. . — Igen, a szüléink 1980 de­cemberében elváltak, aztán ke­rült anyánk Hidegkútra. A13 év során először élettársak voltak, az utolsó négy évben meg há­zastársak, a mostohaapánkkal. — jól éltek? — Hát, olyan közepesen. — S most tulajdonképpen mi körül folyik a vita ? — Azt mondják, hogy az anyai jussunkból levonják a temetési költségeket. — Mennyi a juss? — Olyan 20 ezer forint kö­rüli ingóság. — Ingatlan? — Kétszobás, fürdőszobás ház. De az a mostohaapánké lesz. — Tartották a kapcsolatot az édesanyjukkal? — En tartottam - mondja Já­nos, az elsőszülött -, de az öcsém nem. Igaz, hogy legutóbb én is haraggal váltam el tőle. — Mégis ragaszkodnak hozzá, hogy ne Hidegkúton legyen elte­metve ... — Most ráteszik azt a három köbméter földet, aztán nekiál- lunk pereskedni. Nem tudott ő soha megszokni itt. Kihantol- tatjuk, és elvisszük Tamásiba, ahol a helye van. + A Kovács fiúk a temetés előtt három napig nem alud­tak. Talán valamit jóvá akar­tak tenni, talán bizonyítani, ta­lán kiharcolni, elrendezni, megoldani a megoldhatatlant. Komolyan tartani kellett attól - ők tartottak tőle leginkább -, hogy nem állják meg, hogy ne adjanak egy-két embernek egy-két pofont a szertartáson. Azoknak, akik szerintük út­jukba álltak, akik nem enged­ték, hogy úgy történjen ez a dolog, ahogy ők elképzelték. Ahogy édesanyjuk is rendelte volna ... Nem mondható, hogy csa­ládjukat a szeretet megbont­hatatlan köteléke fogta össze. A magyar kisemberek sorsát élték, élik, abból a közegből valók, ahol a veszekedős né­pek tanyáznak. Ahonnan nem szokás nyelvtanfolyamokra, állófogadásokra és • testépítő klubokba járni, ahol az anya­giak állandó hiánya miatt, sem magukkal, sem másokkal nem tudnak mit kezdeni, ahonnan gyógyíthatatlan hiá­nyérzettel indulnak el regge­lenként, és ahová feszültsé­gekkel telve érkeznek „haza". Az ütve, káromolva is sze­retők, az eltaszítva is vissza­várok csele­kedeteire lo­gikus magya­rázat nincs. Egymáson vezetik le in­dulataikat, a haddelhadd gyakran enyelgéssel zárul. Mert munkál a mélyben va­lami. Valami érthetetlen birtoklási vágy, együvé- tartozási, kö­zösségi érzés, mely, bármi történjék, nem tagad meg, hozzá tarto­zol, és mindig megbocsát. Wessely A Dombóvári Városi Kór­házban második alkalommal végeztek vesekőzúzást műtét nélkül. A hír hallatán kerestük fel a kórházban dr. Fél Pál uro­lógus főorvost. — Az urológiai osztály in­dulása óta eltelt 15 év alatt ju­tottunk el idáig. Négy évvel ezelőtt közadakozásból létre­hoztuk azt a műtéti arzenált, amivel bőrön keresztül lehet elvégezni a vesekőeltávolítást. Ezután következett a vese és vesevezetékkő húgycsövön keresztül történő eltávolításá­nak lehetősége. Mostantól pe­dig - a legkorszerűbb mód­szerrel - extrakorponális kőz­úzással szabadítjuk meg a pá­cienst a veseköveitől. — Hogyan vehető igénybe ez a kezelés? — A beteg a körzeti orvos vizsgálata és javaslata után kerül szakrendelésre, Tolna megyében hozzánk vagy Szekszárdra. Ha a vizsgálatok alapján a kő spontán ürülése nem várható, akkor döntünk a kőzúzás mellett. Ha beavat­kozásra alkalmas a beteg, ak­kor a kitűzött időpontra - álta­lában havi egy alkalom - be­hívjuk. — A kezelés igénybevéte­lének van-e egészségügyi szempontból kizáró oka? — Minimális az ellenjaval­lat. Terhesség alatt vagy vér­zékeny betegeknél, esetleg sú­lyos szívbetegek esetében nem végezhető. — Mi a kezelés lényege? — A berendezés elektro­mágneses vagy piezoeletro- mos hullámokat kelt. Ezeket a hullámokat egy folyadékkö­zegen átvezetve a bőrön ke­resztül a vesekőre koncentrál­juk és azt szétzúzzuk. A kő szétesik tizedmilliméter, mil­liméter nagyságú darabokra. Ezek aztán saját útjukon a húgycsövön keresztül kiürül­nek. Néha a kelleténél na­gyobb kődarabok keletkez­nek, melyek elakadhatnak a vesevezetékben. Ezért a bea­vatkozás elvégzésére csak azok az intézetek kapnak jo­gosítványt, amelyek képesek a szövődményeket megszün­tetni. A szekszárdi betegek köveit is itt zúzzuk, és visszaszállítjuk őket a szekszárdi kórházba. Az esetleg előforduló szövőd­ményeket az ottani kollégák hárítják el. A beavatkozás óriási előnye az, hogy sokszor ambulanter elvégezhető, tehát a kórházi befekvés minimális. Ha fel is kell venni a beteget, általában 24-48 óra megfigyelés után tá­vozhat. A kövek spontán kiü­rülése 4-6 hét alatt következik be. Mivel ez különösebb kö­vetkezményekkel nem jár, csökken a betegnapok száma, a táppénzigény. Ha szellemi vagy könnyű fizikai munkát végző betegről van szó, akkor egy-két, legföljebb hét nap után munkába állhat. A vese­kövek eltávolításának ez a módszere az esetek 75 száza­lékában elsőnek választandó módszer. Természetesen ki­sebb fájdalom jelentkezhet a vékonyabb testalkatú egyé­neknél. Náluk vénásan, infú­zió formájában szüntetjük meg. A követ ultrahanggal cé­lozzuk meg, és ultrahang kontroll mellett zúzzuk. Min­den esetben egy video-printer felvétellel megörökítjük az eredeti és a végső állapotot. A beavatkozás általában 30-80 percig tart. A kezelés abban az esetben ismételhető, ha a kő nem zúzódik szét kellő mér­tékben. Ilyenkor újabb bea­vatkozásra kerülhet sor 4-6 hét múlva. Ha három kezelés sem eredményes, akkor jöhet számításba más módszer. Mi a szekszárdi kórházzal közösen Tolna megyei betegeket keze­lünk, beszélgetésünk napján például tizenhetet. A berendezésről Hegyi Jó­zsef, az UVÉK Kft. technikusa elmondta, hogy azt a hozzá­tartozó szállítóautóval, transzporterrel együtt 1,5 mil­lió márkáért Münchenben vá­sárolták. Ott képezték ki a ke­zelőszemélyzetet is. A kft. szerződést kötött az ország 17 kórházával, így a dombóvári­val is négy évre. Az országban jelenleg ez az egyetlen ilyen mobil készülék. A kórháznak havonta egyszer egy helyisé­get, kezelőorvost, nővért és egészségügyi felszerelést kell biztosítania. így járják az or­szágot, a gép minden nap üzemel. Idáig jutottunk a beszélge­tésben, amikor végétért Né­meth Jánosné szekszárdi be­teg kezelése.- Hogy érzi magát, mit ér­zett a kezelés alatt? — Köszönöm, jól vagyok, talán egy kicsit gyengének ér­zem magam, de úgy különben könnyebb. Nagyon beteg vol­tam, három éve műtötték is. Most, remélem jobb lesz. A kezelés nem fájt, olyan kis apró ütéseket éreztem, a dok­tor úr állandóan figyelt, kér­dezett, nagyon rendesek vol­tak. Köszönöm. Tilinger Sándor A testvérek Fotó: Pusztai Turbuk Mátyás hányatott, küzdelmes élete A cikói Turbuk Mátyás bá­csi a bukovinai Hadikfalván született 1922-ben. A Turbuk gyerekek hamar elvesztették apjukat. így a három árváról (közülük Mátyás bá a kö­zépső) édesanyjuk gondosko­dott, aki varrónőként kereste meg a kenyérre valót. Varrt mindent: blúzt, krecsánt, nad­rágot. Két román osztály elvég­zése után a 8 éves Mátyást szolga gyereknek adták, s az évek során több gazdánál megfordult. A legtöbb időt mint tehénpásztor töltötte el. Mezítláb őizte, vigyázta a jó­szágot. Szaladt utánuk ár- kon-bokron, tarlón keresztül, nehogy a vetésre menjenek. A fizetség: kevés pénz, két ing, s gatya. Reggel kivitték a hideg má­iét vagy túrót és a csutkával bedugott üveget, melyből g yakran kilöttyent a vert tej. sszel, amikor már reggelente hűvös volt az idő, alig várta, hogy trágyázzon valamelyik tehén és beleállhasson áléit, meggémberedett lábaival. A hideg beköszöntével aztán bocskort adott a gazda. 18 éves múlt, mikor otthagyta a szolgaságot és Nagyváradra majd Kolozsvárra ment bará­taival a katonaság elől. Csak jóval később tértek vissza. Kezdődött az optálás, a hazatérőlevelek osztása: Lo­soncra került. Kis idő múlva következett a tömegkivonul­ta tás, s a család Bácskába, Te- merinbe kényszerült. Itt is­merkedett meg leendő felesé­gével, s tavasztól az esküvő napjáig mint (leendő) család­tag náluk lakhatott. 41-ben Pé­ter és Pál napján esküdtek meg, méghozzá öt hadiki fiú: Ambrus Antal, Csernik Fe­renc, Szentes Ágoston, Szőcs Ambrus, no meg Turbuk Má­tyás. (Később valamennyien Cikón telepedtek le). Az es­küvőt Dálnoki Veres Lajos tá­bornok rendezte.- Nászajándékként mind­egyik párnak 1-1 szerb házat adott, hozzá szekrényt, asz­talt, székeket. A bírónk, mondhatnám székely vezé­rünk Barabás Gáspár azonban Ambruséktól, s tőlünk elvette a házat. Nekem azt mondotta: Matyi fiam, te ügyes vagy, tudsz magadnak építeni, kapsz tőlem telket. Ekkor 42-t írtunk, s elmondhatom, 43-ban már a saját házunkat lakhattuk. A ház alapjához a téglát, úgynevezett bikatéglát Újvi­dékről hoztuk tizenegyné- hány szekérrel, kocsival. Á fa­lazáshoz használt nagyméretű vályogtéglát sárból, szalmá­ból, törekből tapostuk, gyúr­tuk és formáztuk ki. Hárome­zer vályogtéglából húztuk fel a házat. Ä munkát kalákában végeztük bátyám irányításá­val, aki amolyan ezermester­nek számított. Amint a ház el­készült, elballagtam a község­házára házszámot kérni, ám Bujdosó jegyző úr kérdőre vont: - Hol a rajz? Hol a kivi­telező mesterember? Sürgősen kerestem egy mestert, aki 20 pengő ellenében, ami nagy pénznek számított, megcsi­nálta a rajzot. Ezek után az elöljáróság megtekintette, szemrevéte­lezte a házat, bizony a cserép pénz híján csak szimplán lett feltéve, s emiatt, meg a ritka lécezés miatt ledobatták a te­tőt. A jegyző adott egy írást s felszólított, hozassak megfe­lelő mennyiségű lécet, csere­pet. Úgy történt, másnapra megint elkészült a tető meg égy rakott sparhelt. Végre lakhatóvá nyilvánították az otthonukat. Nemsokára csek­ken 3 ezer pengőt utaltak ki a nevemre, amit 20-25 év alatt kellett volna visszafizetnem, mivel önerőből építkeztem. A pénzt nem fogadtam el. Negyvenhárom őszén be­vonultam Újvidékre, a 16. számú határvadász század­hoz. Újoncként olyan ruhákat kaptam, ami nagyobb testű, magasabb katonának felelt volna meg. Az első koszt len­cselevesből állt. Alig kezdtem hozzá az ételhez, hallom hogy kiáltanak: csajkákat elmosni! Gondoltam, bekapom s aztán elmegyek elmosni. Egy öreg katona kikapta a kezemből a csajkát, és a fejembe borította, a többiek nagy kacagása kö­zepette. Az esetnek szemta­núja volt a hadnagyunk és fő­hadnagyunk. Alighanem megsajnáltak, mert behívtak az irodába. Ott kérdezték, lenne-e kedvem tiszti szolga­ként dolgozni. Rábólintottam. Elküldték a ruharaktárba, hogy kérjek normális méretű ruhát. Kaptam én biz olyan ruhát... négy-öt jókora ütést bottal a fenekemre, hogy elro­hantam. A főhadnagy kitöl­tötte a ruhautalványt, s tény­leg kaptam reám illő viseletét. Jó dolgom lett, ám megijed­tem mikor a főhadnagy kö­zölte, elküld tisztes iskolára. Engem, aki csupán 2 román osztályt végeztem, s szinte ími-olvasni sem tudok?! A 6 hónapos iskolát 60 fő kezdte s feleannyian végeztük el. Díszpéldányként, hogy úgy mondjam, kiállítottak a szá­zad elé, hogy 2 iskolával leg­jobbként végeztem el a 6 hó­napot. Palánkéra a nagy őrsre kerültem. Nagy őrs volt még Bácson. A kisebb őrsöket ál­landóan támadták a partizá­nok, például: Dunabekét, Dálnokot és Doroszlót. A par­tizánok Dunabökény irányá­ból jöttek. Ilyen orvtámadás­nak esett áldozatul a komám, szegény Márton Fábián is. (Neve olvasható a Cikón ta­valy állított emlékművön). Negyvennégyben Bajánál átkeltünk a Dunán és Sárpilis valamint Decs között nagy üt­közetet vívtunk, hatalmas veszteségek közepette. Orosz fogságba kerültem, ahonnét sikerült megszöknöm és eljut­nom az időközben Kajdacsra menekült feleségemhez, apó- somékhoz. Ezzel számomra végétért a háború. Egyébként még az előbb említett ütközet előtt tizedessé léptettek elő. Kajdacsról sok más család­dal együtt Cikóra költöztünk, ahol egyik házból a másikba tettek, mivel gyerekünk nem született, mindig a kis há­zakba tettek. Laktunk, ahol most Rützék illetve Szőcs Jenő és családja lakik. Gazdálko­dással, állattartással foglal­koztunk, míg nem 51-ben bá­nyászokat toboroztak a hidasi bányába. Mivel szakmám nincs, a bánya jól fizetett, je­lentkeztem s felvettek. Aztán kezdett szerveződni, alakulni a téesz. Állandóan zaklattak: - Mátyás, kétlaki ember nem lehetsz! Válassz! Választot­tam, leadtam a földeket az ál­lamnak, jártam továbbra a bá­nyába: 65-ben a bányában ol­dalomlás történt, eltört a ge­rincem. Több mint fél évig kórházban feküdtem, s ilyen gondolatok cikáztak a fejem­ben: - tudok e majd rendesen mozogni, menni, járni. . . Hál 'Isten fölépültem, de nehéz fi­zikai munkát már nem végez­hettem, leszázalékoltak 50 százalékra. 67-ben bezárt a hidasi bánya, s engem, a rok­kantat más bánya nem vett át. így kerültem a hidasi öntö­débe, a zománcgyárhoz, ma­lomhoz, Németországba 3 hónapig gyárszerelést tanulni. Legvégül a TÁÉV-nál dolgoz­tam, onnét mentem nyugdíjba 80-ban kettő év korkedvez­ménnyel. Azóta teszek-veszek a ház körül, a kertben, tyúko­kat, nyulakat, hízókat tartok. Sajnos néhány éve meghalt a feleségem ... - érzékenyül el sokadszor Matyi bácsi.- Több, mint tíz éve Har­kányból átruccantunk Mária- gyűdre, s a temetőben a közös sírnál ismerős neveket véltem felfedezni. Kérdeztem a teme­tőcsősztől, hogy kerültek ide ezek a volt bajtársak? 44-ben az oroszok beterelték őket az iskolaépületbe s mind egy szá­lig lemészárolták. A nevüket a nyakukban lógó dögcédulák­ról olvasták le. Örülök, hogy eljött, meg­hallgatott, bár tudom, az én történetem csak egy a sok-sok százezer közül, de ha olvassák a fiatalok, elgondolkodhat­nak, hogy bár az élet szép, csupa küzdelem és néha ke­gyetlen! Hunyadi István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents