Tolnai Népújság, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-20 / 43. szám
1993. február 20. HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 5 Iskola a határon Fényes pillanatok A kisfiú - nevezzük Tamásnak most harmadik osztályos, az átlagosnál nehezebben kezelhető gyerek. A szőnyegen térdel, jobb kezét a földre teszi, forog körülötte. Néha megáll, feltekint a látogatóra, aztán folytatja tovább. Tamás betegségének neve au- tizmus. Komoly erőfeszítések árán tud az őt körülvevő világra figyelni, gondolatai, érdeklődése önmagára irányulnak. A színhely a paradicsompusztai nevelőotthon, Zombá- tól körülbelül három kilométerre, ahol hetven középesen súlyos értelmi fogyatékos gyermek él, tanul, köztük Tamás is, aki egészségügyi gyermekotthonból érkezett. Azok közül, akiket képezhe- tetlennek tartanak, akikről már lemondott a pedagógia. A világtól majd mindenhol elzárt foglalkoztató iskolák és nevelőotthonok diákjai azok, akik - a mi mércénkkel mérve - sohasem lesznek teljes értékű emberek, csak bizonyos mértékig tudják majd ellátni önmagukat, mindig a társadalom bizonyos fokú segítségére lesznek utalva. Kisebb csoport száll fel a helyi járatra, két nevelő kíséretében. „Talán hibásak ezek a gyerekek?" - fordul egyikükhöz egy jól szituált idősebb hölgy, tekintete közben a gyerekeket pásztázza. A köztudat sokszor nem tudja megkülönböztetni értelmi fogyatékosságot az elmebetegségektől, s ha igen, akkor az értelmi fogyatékos embert úgy fogja fel, mint például egy kilenc éves gyermek értelmi színvonalán álló felnőttet. A zombai gyerekek mintegy feléről a szemlélő első látásra megállapíthatja a fogyatékosságot, amelynek enyhébb formáját a szakirodalom régebben oligofrénia kifejezéssel illette, ma az ENSZ egészségügyi szervezetének javaslata egységesen szub- normálisként határoz meg. Előfordul köztük féloldali bénaság, három gyermek látásában olyannyira korlátozott, hogy hallás és tapintás útján tanul, mintegy tíz fő pedig nem, vagy alig beszél.- A tapasztalataink azt mutatják, hogy a társadalom tűrőképessége javul - mondja Kovács László, a nevelőotthon igazgatója. - Ha kirándulni visszük őket, az emberek, főként a nyugati turisták már nem csodálkoznak rájuk. Aki először találkozik velük, idegenkedik, de a bonyhádi gyerekek, akikkel többször voltunk együtt színházi előadáson, már sokkal jobban viszonyulnak hozzájuk. Az üyen intézeteknek nagy hátrányuk, hogy általában mindenhol kilométerekre vannak a településektől. Tulajdonképpen az lenne jó, ha az iskola ezzel a parkkal együtt a városban lenne, a gyerekek szoknák a környezetet. És, tegyük hozzá, az emberek őket. Egyes vélemények szerint a társadalom toleranciáját jelentősen erősíthetné, ha a fogyatékos és ép gyermekek kezdettől egy iskolába járnának, ugyanazon a tanórán vennének részt, külön szakember irányításával. A fővárosban már három éve működik egy ilyen rendszerű iskola az enyhén fogyatékos és ép gyermekek számára, eddig sikerrel, bezárni legalábbis nem kellett. Kovács László, mint mondja, az imbecillisek esetében nem tudja elképzelni az integrációt, hiszen nem is olyan rég az óvodák sem mindig vették fel, mostanában - talán a magasabb állami fejkvóta miatt -, szívesebben látják a fogyatékosokat. A gyermekek életében az egyik főszerepet természetesen a szülő viszi, s ez fordítva is igaz. A szülő szerepe ott kezdődik, hogy átlagosan minden ötödik gyerek fogyatékosságának oka az anya terhesség alatti egészségtelen életmódja, tájékozatlansága. A szülő hozzáállása nem egyforma, ha a zombai otthon több, mint húsz állami gondozottjának esetében lehet szülőről beszélni. A családban élők szüleinek nagy része elfogadja gyermekét, kisebb részük éppen tűri, néhányan pedig nem tudnak belenyugodni a helyzetbe. Nem ritka, hogy amiatt nem megy nyaralni a teljes család, mert a fogyatékos gyerek egyszerűen szégyen. S hogy mit jelent a gyerek a szülőnek? Gergő hat éves, genetikai rendellenességgel született, Down-kóros kisfiú, az értelmi fogyatékossága mellett súlyos szívbeteg. A szakirodalom nem jósol neki hosszú életet, bár állapota, orvosi eredményei nem erre utalnak. Vidám, kiegyensúlyozott gyerek, s mint a Down-kórosok többsége, nyitott természetű, hamar megszeretteti magát környezetével. A szekszárdi speciális iskolába jár. A szülők nem tűnnek elkeseredett embereknek.- Gergő születésekor megtudtam már, hogy kromoszóma-rendellenessége van, - mondja az édesanya - akkor valahonnan beugrott, hogy biztosan Down^kóros. A kórházban kellett töltenem még egy napot, akkor úgy éreztem, vége, nem lehet így élni. Két hetes korában végeztek rajta kromoszóma-vizsgálatot, addig reménykedtünk, hogy nem erről a kórról van szó. Aztán hosszú ideig teljesen romokban voltunk. Mentünk mindenhova, ahol tudnak ilyen gyerekekről, kapaszkodókat kerestünk, mindenben magunknak kellett rájönnünk, ki tud segíteni.- Két éves koráig magunk alatt voltunk, inkább csak a rossz oldalát néztük a helyzetnek, addig tartott, amíg elfogadtuk őt így, ahogy van.- S hogy most mit jelent nekünk? Sok örömöt - mondja az apa. - Gergő fantasztikus kiskölyök, nem lehet nem szeretni. Most abban reménykedünk, hogy elvégezhesse az iskolát, hiszen az életkilátásai - a szívbetegsége miatt - nagyon rosszak. Pedig Gergő viszonylag jó helyzetben van: biztosítva vannak fejlődésének feltételei, mert a pedagógia mai hozzáállása szerint alapvető szakmai pesszimizmusra vall kijelenteni, hogy egy gyermek képezhetetlen. A fogyatékosokról ugyanis régebben azt tartotta a szakma, hogy őket nem képezni, csupán szoktatni lehet. A gyerekek szelekcióját Tolna megyében a Tanulási Képességeket Vizsgáló Szakértői Bizottság végzi. A bizottság mindössze három szakemberből áll, munkafeltételeik meglehetősen mostohák. A pedagógiai és pszichológiai diagnózis mellett a tanköteles kort még el nem ért gyerekek rehabilitációjával is ők foglalkoznak. Mint azt Simon ]udit, a bizottság vezetője elmondta, 1992-ben mintegy 970 gyermekkel volt dolga a bizottságnak, közülük 128-an minősültek valóban értelmi fogyatékosnak, és kerültek speciális iskolába. A fennmaradó nyolcszáz ál-debilis volt, az ő fejlődési zavaraik nem ideg- rendszeri alapon jelentkeztek. S hány gyermeket nem lát gyógypedagógus? Ezeknek a számát, akiknek az életkora az újszülöttségtől tizenhat éves korig terjed, a szakember kettőszáz és négyszáz közé teszi. Nagy azon esetek száma is, amelyek kiesnek a szakértők hatásköréből, a gyapapusztai mozgásában korlátozott gyerekhez ugyanis gyógypedagógus, konduktor nem tud kijárni, a szülők pedig az utazást nem tudják megoldani. A gyerek lassan behozhatatlan lépéshátrányba kerül, csakúgy, mint az a tizenegy éves Hegedűs Józsika, aki állítólag két hetet járt életében iskolába, s kedvenc szórakozása az újvárosi temetőben kóborolni. A gyámhatóság a szülőkkel szemben tehetetlen, ennél fogva a gyógypedagógus sem tudja „behálózni". 4* A legfontosabb kérdés, amely megfogalmazódik a gyerekek kapcsán tálán az, hogy élhetnek-e valaha is tartalmas életet, van-e, lehet-e életcéljuk. Gergő, ha elvégzi az iskolát, visszakerül a családba, helyzete megoldatlan lesz, többé-kevésbé állandóan felügyeletre szorul majd, arra, hogy munkát találjanak neki, nagyon kicsi esélye van. A zombai neveltek közül elvétve egy-kettőnek akad munkahelye. Néhány éve az állami nagyvállalatok meghatározott számú állást biztosítottak fogyatékosok számára, sőt a szekszárdi 505. számú szakmunkásképző intézet foglalkozott enyhén fogyatékos gyerekek képzésével is, ma már ezek a lehetőségek megszűntek. A nyolc év tanulás után két év haladékot kaphatnak a gyerekek, - eddig tart a munkára felkészítés időszaka -, utána egy részük megy vissza a családba, ahol - a tapasztalatok szerint - a foglalkozás hiánya miatt gyakran visszafejlődnek, sokan beszélni is elfelejtenek. A többieknek az egyetlen alternatívája a regöly-majsa- pusztai és a pálfai szociális foglalkoztató, ahol folytatják, jól megszokott, elzárt életüket. A fiúk tudják: ők nem lesznek katonák. Tóth Ferenc A boldogság megfoghatatlan, elszáll, mint a kék madár. Nem a regényekben, hanem a mi kis mindennapi életünkben hol vannak a tünékeny, de fényes pillanatok, amikor úgy érezzük: most kellene megállítani az időt! Ó, azok a csodálatos emberek! Dombodban nyaraltunk mind a hárman. Nem volt rohanás, kapkodás, ráértünk beszélgetni, olvasni, enni, játszani. Nem azért mondom, mert az enyém, de a lányunk egyszerűen gyönyörű volt, és hihetetlenül okos. Komolyan mondom. Hallottál már négy éves gyerekről, akivel barc- kohbázni lehet? Mennyit nevettünk rajta, hogy többször egymás után Gobbi Hildát, meg Piros Ildikót, mi a felnőttek nem tudtuk kitalálni. Ma is úgy emlékszem rá, mintha most történne meg, pedig már tizenöt éve volt. Ragyogó reggelen mentünk a boltba, hogy még a meleg előtt elintézzük a teendőket. A víz fölött könnyű kék pára lebegett, a fák ontották az oxigént, a nap sugarai pásztákban villantak ránk az úton. Az ebédünk már megvolt, mert a nedves part menti homokban gyerekünk boldog visításai közben sok-sok hófehér gombát szedtünk. Egy helybéli titokban elárulta nekünk a lelőhelyet. A kislány csacsogott, nevetett, előreszaladt. Egy sor ismerőssel találkoztunk, nagyot köszönt nekik, s kedvesen vá- laszolgatott a felnőttek hülye kérdéseire. Aki elment mellettünk, annak köszönt. Már öt méterről ránk mosolyogtak az idegenek is. Csupa fény és ragyogás volt a reggel és az emberek arca: a mi gyerekünk ugrabugrált az úton. Mikor odaértünk a bolthoz, azt mondta a kislány: anya, én eddig nem is tudtam, hogy az emberek e n y i r e kedvesek! Égszínkék mosoly Először egy mozielőadáson találkoztunk. Minket gimnazistákat „kivezényeltek" a filmszemle díszelőadására, hogy legyen közönség, és nem hogy kötelező lett volna a matrózblúz, hanem éppen el- lenkezzőleg! Nem is mehetett mindenki, csak a magyar-, meg a filmesztétika-szakkörö- sök. Másodikos gimnazista voltam, tizenhat évem minden világmegváltó tervével, és a kivitelezésben való bizonyosság könnyedségével. Körülbelül úgy éreztem magam, mint ha én lennék a filmszemle sztárvendége. A mozi túlsó felén pillantottam meg. Ö is nézett. Fogalmam nem volt, hogy kicsoda, s ő sem tudott addig a létezésemről. Mikor kijöttünk az előadásról, ott állt. Halkan köszönt, de gondolj bele, kezit- csókolomot! A második alkalom egy színházi előadás volt, ahol mindketten társasággal voltunk, de bólintott, s megint csak messziről néztük egymást. Rohadt egy ködös nap volt a harmadik, amikor úgy érzed, hogy megfulladsz, mert elmosódnak a körvonalak, a ködös félelem megüli a lelket, hideg nyúlós, és szomorú gondolatkígyók tekerőznek benned. Mentem a város főutcáján, úgy éreztem, a magas házak rám dőlnek, és akkor megpillantottam Őt! En vettem észre először, komolyan, elgondolkodva jött szembe. Már majdnem elment mellettem, amikor észre vett. A szemében először komolyságot láttam, majd a felismerés örömét, végül elöltötte az egész utcát, a világot az égszínkék mosoly, ami csupa szeretet volt. Huszonhét évvel ezelőtt történt, s azóta gondolkodom rajta, hogy kisütött-e tényleg a nap, vagy csak bennem villant fel az első szerelem. Az otthon melege Ugyan, az ilyen hangulatok nagyon is hétköznapi dolgok. Ha elmesélem, akár giccses- nek is nevezheted. Igenis boldog vagyok vasárnap délután, ha az ablakon besüt a nap és együtt van a család, a nagyobbik lányom valami felis- merhetőt zongorázik, a kicsi rejtvényt fejt, és a feleségem is leülhet végre pihenni. Erről jut eszembe egy régebbi talán hasonló hangulat, azt biztos nem találod kispolgárinak, mert annyira groteszk volt. Tulajdonképpen teljesen véletlen volt, hogy kiutaltak nekem egy garzonlakást. Előtte már majd egy évtizede laktam itt is, ott is, idegenként. Kollégiumokban, majd albérletben. Amikor először menetem el megnézni, nem akartam mindjárt eljönni onnan, kicsit még maradtam volna, de nem volt hova leülni. Végül a lehajtott vécéfedőn ülve éreztem, hogy most már van otthonom, önálló életem, s ha úgy alakul, akár saját családom is lehet. Akkor, ott a lakás legkisebb helyiségében biztosan boldog voltam. Ihárosi Ibolya Készülődés a farsangra Régi és új noteszlapok Piszok a szőnyeg alatt O lvasni, hallani mostanában (sajnos nem eleget és nem is elég közfigyelemre érdemesen), hogy megjelentek köreinkben a kétségtelenül dallamos nevezetű Pedicu- lus-félék, a hajas fejet, a ruházatot kedvelő, az emberhez nem csak ragaszkodó, hanem hozzá rendkívüli módon alkalmazkodó élősdiek. Persze, hogy nem egyedül, ott van kíséretükben a Phthirius pubis nevezetű, mely a szemérem- a hónalj-, szemöldök- és szempilla szőrzeten honos. A fej és főleg a ruházat kellemetlen lakóival szemben ez nem terjeszt - tífuszt, visszatérő lázat - olyan betegségeket, mint a másik kettő, de csípéseivel rokonaihoz hasonlóan ekcémát, szőrtüsző-gyulladást, bőr- gennyedést vált ki. Szólt aztán a hír arról is, hogy Hegyeshalomnál, nem az ország nyugati részén sorakozó kapujainkon lépték át a határt. Ezt a közlést fogadják nyugodtan kétkedéssel. Az élősdiek 'szaporodását, terjedését nem rendszerekhez való tartozások, ideológiák segítik vagy gátolják. Korábbi, hazai tapasztalat is van arra, hogy se a tetvességnek, se a rühösség- nek nem akadálya a rendezett, úgy ahogy polgárosult élet és higiénia. Vidoran föl- és ösz- szeszedhetőek a tetűfélék a ci- vüizáció, urbanizáció „áldásaként" akárhol a világon, főként ott, ahol sok ember fordul meg, amikor embertömegek mozdulnak meg - mint napjainkban is. Még csak kényszerű összezártságra sincs tehát szükség ahhoz, hogy vakarózni kezdjünk. Igen sok évvel ezelőtt, nem emlékezem már miféle hivatalos ügyben kellett tiszteletemet tenni a bőr- és nemibe- teggondozó akkori főorvosánál, aki elpanaszolta, milyen gondot jelent számukra az egészségügyi kormányzatnak az a tilalma, ami szerint szó sem lehet a terjedőben lévő tetvesség elleni védekezés meghirdetéséről. Legföljebb az a megengedett, hogy beszéljenek, tartsanak előadásokat arról a rejtélyes bőrbetegségről, ami viszketéssel jár. Az meg elő ne forduljon sehol, hogy a sajtó kibeszélje, mitől viszket, ami viszket. Annyira a szocializmustól idegennek gondolták egyébként az egészségügy irányítói a tetvesség, tetvesedés lehetőségét, hogy akkoriban a gyógyszer- ipar se gyártotta már az élősdiek irtásához szükséges készítményeket. Szegény orvosok erre akkor döbbentek rá, amikor a hozzájuk fordulók beváltatlan receptjeikkel jöttek vissza - a baj miatt amúgy is röstellkedve -, hogy más szer fölírását kérjék. Sokáig nem volt ilyen szer. Azaz hogy mégis. A nagyon szegényemberes ősi, petróleumos mosás, bedörzsölés, vagy a le- kopaszítás, a ruházat kifőzése és más ehhez hasonló házi fertőtlenítő megoldások. A baj fölszámolása persze így sokkal lassabban és nehezebben ment, kezdve azon, hogy az érintetteket előbb az értetlenkedés, majd a szégyenkezés tartotta vissza az orvosi rendelőkben való megjelenéstől. Pedig ahol a tetvek megtelepednek, ott a leggyorsabb védekezés sem tud elég gyors lennni. Belátom, nem túl gusztusos mindezekről cikkezni, de vegyék számításba, hogy egyetlen nőstény Pediculus, 300 pete lerakására képes. Négytől tizenkét nap kell a peték kikeléséhez és az ennyi idő alatt keletkező lárvák már vérszívásra képesek! További 6-12 nap pedig elég ahhoz, hogy ivaréretté váljanak. Meglehet, mégse jutott volna eszembe tollhegyre tűzni ezt a kényelmetlen témát, ha egyik tavasziasan szép nap delén a városközpontban föl nem fedeztem volna, hogy az átmeneti téli szünet után megjelentek ismét a batyuzó utcai árusok, akiknek működését mindig azok veszik védelmükbe, akik kis- pénzűekként vevők a kézben, karon, földre terített valamin árult olcsóságokra. Gondoltak már arra, hogy az árusok élő veszélyforrást jelentenek, hogy még a vadonatúj ruhadarabokkal is hazavihető valami hosszú kényelmetlenséget okozó „ajándék"? Lehetne pedig tartani a bajtól, hiszen a már tetves egyénekről akárhol lepottyant élősködőket még a kutyák, macskák is közvetíthetik. Hogy az akármennyire alighasznált, de csak használt ruhák közvetítő szerepéről ne is beszéljek ... Úgy látszik, be kell rendezkednünk, valahogy a védekezésre. Nem úgy, ahogy az anno dacumal dívott, hogy ne beszéljünk arról, ami kényelmetlen, netán elriasztó. Vannak népegészségügyet fenyegető bajok úgyszólván az egész világon, ezekről nem hallgatni, hanem beszélni kell! Akkor is ezt kell tenni, ha netán az orvosok - kormányzati utasításra - ismét csak rejtélyes eredetű bőrviszketésről nyilatkozhatnának. Van arra számos jel, hogy megmaradt az ország életének irányítóiban is az a pártállami készség, ami csöndet parancsol, tabut hirdet. Sajnos van arra példa, hogy a magát küldetéses főokosnak tartó ember azzal kiabálta tele a füleket, hogy a békési sertéspestist gonosz újságírók szabadították az országra, hogy ezzel tegyék tönkre a húsexportunkat. Lenne, lett volna pedig valós kikiabálnivalója. Így például az, hogy ami 40 év alatt a pártállamnak nem ment teljes sikerrel; a kormány két év alatt tönkre silányította a mezőgazdaságot. S zóval... drukkolok, nehogy ellenünk ható konspiráció tárgya lehessen az élősdiek megjelenése, mert „a piszok a szőnyeg alatt is piszok" és a Pediculus átkosan szapora bogár „akit" nem érdekel a társadalmi berendezkedés ... László Ibolya
