Tolnai Népújság, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-13 / 37. szám

1993. február 13. HÉT VÉGI MAGAZIN ÍPUJSAG 5 Egyet mondok, kettő lesz belőle Egy válás nyomában Keserű valóság A válás, bármilyen is volt a házasság, rendszerint nem örömteli folyamat. Még ke­vésbé az, ha az egyik fél hal­lani sem akar róla. A dunaföldvári képviselő- testület legutóbbi ülésén úgy döntött, két önálló intéz­ményre bontja a hetvenes évek óta integráltan működő általános iskolát és óvodát. Első látásra egyszerűnek tű­nik: ami eddig egy volt, ez­után kettő lesz, a valóság vi­szont ennél egy kicsit bonyo­lultabb. Az elveszett „házasságlevél" A történet kezdetei mitikus homályba vesznek. Amikor az „ántivilág" megyei vezetői kezdeményezésére a két in­tézmény „összevonásra ke­rült", még senki sem sejtette a fejleményeket. Az öt évre pá­lyázat alapján kinevezett óvo­davezető, Bartáné Ringbauer Paula „mandátuma" tavaly jú­lius 31-én lejárt. Ismételt pá­lyázatában az óvoda önálló­sága mellett érvelt. Ekkor zavarodott össze a helyzet, mert amíg ez megtör­ténik, kérdés, hogy ki jogosult az óvoda irányítására? Az összevont intézményt vezető iskolaigazgató, vagy az óvo­davezető? Egyáltalán beszél­hetünk-e óvodavezetőről egy összevont intézményben? Se­gítségül lehetett volna hívni az alapító okiratot, a „házas­ságlevélnek" azonban nyoma veszett... A régi tanácsi veze­tők már nem élnek. Tavaly nyáron megszületett az új okmány, s ez leszögezi, hogy ahol nincs önálló óvoda, ott óvodavezető sincs. Bartánét visszaminősítették beosztottá, az óvodatitkári státuszt meg­szüntették. Az óvoda így már jogilag is megszűnt önállóan létezni. A négy épületben működő óvoda élére egy, az iskolaigazgatónak alárendelt tagozatvezető került, aki a szakmai munkáért felelt. Megindult a harc a leválás ellen, illetve mellett, s ebben, ahogy az ülésen a képviselők többsége is kiemelte, már nem volt ritka a személyeskedés. A harmincegy óvónőből hu­szonegyen még a nyáron a vá­lás mellett szavazott. Lóky Istvánná iskolaigazgató, a „mammut" irányítója, mint mondta, kötelességének érezte, hogy mindent megte­gyen az együttmaradásért. Ki a kibic?- Miért kezdeményezték az önállósodást? - kérdezem Ráczné Prajda Terézt, és Bar­tánét, akik jelenleg tizenhét óvónő bizalmát élvezik.- Az indíttatásunk elsősor­ban pedagógiai, szakmai jel­legű - válaszol Bartáné. To­vábbképzésekre lett volna szükségünk ahhoz, hogy az 1989-es új program szerint dolgozhassunk. Ezek „pénz hiányában" elmaradtak. Egy óvónői fizetésből pedig to­vábbképzésre járni nehéz.- Az igazgatónő ezt írásban tételesen cáfolja. Felsorolja pél­dául, hogy kik vettek részt a „Közlekedési ismeretek" című tanfolyamon.- Mi is cáfoljuk őt. Akik voltak továbbképzésen, azok saját zsebből fizették a költsé­geket, vagy a szervező állta' azokat. A „Közlekedési isme­retek", amelyet a Művelődési és Közoktatási Minisztérium finanszírozott, nem tanfo­lyam, hanem konferencia volt, ezt az iskolaigazgatónak tud­nia kellene.- jelentett másban is akadályt e „házasság”?- Igen. Évek hosszú során nem kaptunk például pénzt játékra. Tudtuk, hogy az is­kola megkapta a fejkvótát az óvodásokra, és tudtuk azt is, hogy mennyit fordítottak eb­ből ránk. Az iskola az 1993-as tanévre ötvenezer forintot tervezett be játékok és szak­mai anyagok vásárlására, ti­zenhárom csoportnak. Aki ismeri a szakmát, tudja, hogy ez mennyire kevés. Amikor óvodavezető voltam, a „peda­gógiai tevékenységem" abban merült ki, hogy erőszakoskod­tam egy zár megjavítása miatt, vagy azért, hogy lenyírják a füvet. A képviselők elé került anyagban. az óvónők kifogá­solják: szaklapokra, az önkép­zést szolgáló anyagokra egyáltalán nem kapnak pénzt. Az igazgatónő felelete: kíván­ságlistát összeállítani könnyű, hiszen kíbicnek semmi sem drága... A „népgazdasági" érdekek Lóky Istvánná, az iskolán, óvodán kívül a zeneiskolát, és s kisegítőt is irányítja, a gaz­daságossággal érvel. Filozófi­ája szerint, ahol több a gyerek, jobban kihasználják az épüle­tet, tehát kisebb a rezsi. Felfo­gását bizonyítandó, ’újságcik­ket tesz elém, amely szerint a mai oktatáspolitika a zsúfolt intézményeknek kedvez. Fla a „mammut" egyik „ágazata" bajban van, könnyen át lehet csoportosítani onnan, ahol nincs szükség teljesen a fejk­vótára. így például az integ­rált intézménynek tiszta ha­szon a gyógypedagógiai tago­zat, amelynek az állami támo­gatása az összes oktatási in­tézmény közül a legmaga­sabb. Az óvónők alighanem ezt a teóriát is sérelmezik. Nehezen indul az érdemi beszélgetés, a leválás előzmé­nyeiről kérdezném, Lóky Ist- vánné inkább a pénzügyi gondokról beszél.- Az anyagi háttér nem meghatározó, - javít ki -, hanem döntő, onnan kell a mai világ­ban kiindulni. Most egy isko­laigazgatónak menedzser tí­pusúvá kell válnia. Ebben az intézményben emellett min­dig is alapkérdés volt, hogy mindenki jól érezze magát a munkahelyén.- Az óvónők írásos előterjesz­tésükben káoszról, bizonytalan­ságról írnak. Ön erre azt vála­szolta: bizonytalanságra csak an­nak van oka, aki nem becsülettel végzi a munkáját. Más okuk nincs panaszra?- Nem hiszem. Aki becsü­letesen dolgozik, az csak di­cséretet várhat a szülőktől és a felettesétől egyaránt. A szak­mai hit és a hozzáállás nem azon múlik, hogy ki a munkál­tató.- A leválás mellett szavazó képviselők úgy vélték, hogy az ehhez hasonló mammut-intéz- mények a nevelómunka, és az át­láthatóság szempontjából sem szerencsések.- Nem tudják megítélni. Ezt csak az tudja megítélni, aki egy mammut-intézményt már irányított.- Nem a finanszírozásra gon­doltak .. .- Ha gondoltak rá, ha nem, ez a valóság. Ugyan már! - emeli fel hangját az igazga­tónő. - Fűteni attól még kell! „Családi" demokrácia? Az intézmény felépítésében volt egy régi kedves ismerős: a demokraikus centralizmus elve . Az óvodatagozat négy épüle­tének választott felelősei ma­guk közül ismét választottak vezetőt, akit tagozatvezetőnek hívtak , s az intézményvezető - Lókyné - alá volt rendelve. A demokrácia újfajta gyakor­latával az óvónők a szeptem­beri tanévnyitón szembesül­hettek, amikor Lókyné beje­lentette: az új főnök Savanyó Józsefné. Vitának nincs helye.- Az óvónők az eljárás mi­att voltak felháborodva - mondja Ráczné. - 1987-ben már választottak demokrati­kusan egy óvodavezetőt, 1992-ben is két óvónő pályá­zott. Csak az nem, akit oda­raktak.- A polgármesteri hivatal ál­láspontja szerint nem volt mire pályázni, hiszen óvodavezetői státusz nem létezett.- Nem értünk vele egyet. Itt lényegében az oktatási tör­vény, és az integrált intézmé­nyekről szóló rendelet szem­pontjai ütköznek. Az egyik meghatározza az óvodavezető munkakörét, a másik azt mondja, ilyen nem létezik. Másrészt én nem is tudom be­csülni azt, aki nem a szakmai tudása alpján jut egy pozíci­óba. Ha Savanyóné kiváló pe­dagógus lett volna, akkor pá­lyázik. Savanyó Józsefné reagálása a képviselők elé terjesztett anyagból: „Nem értem, miért kell öt hónapja védekeznem, bizonyítanom munkám meg­felelő elvégzését, miért tá­madhatnak meg öncélú embe­rek." A demokráciához érdekes adalékot szolgáltatnak a neve­lőtestület szavazásai is. Az el­sőről már esett szó, második alkalommal Lóky Istvánná személyesen beszélgetett el az óvónőkkel, valóban támogat- ják-e a leválást. Az eredmény az volt, hogy túlnyomó több­ségük aláírta, jobb lenne ha maradna minden a régiben! Harmadszorra a városházán, titkos szavazással huszonhét megjelent óvónőből tizenhe­ten szavaztak a leválás mel­lett. A közös szerzemény A történetnek itt még nincs vége, hiszen mint minden vá­lóper után, most következik az osztozkodás. Az iskola máris kijelentette, hogy az eszközök, szerszámok meg­osztása lehetetlen. A tanulsá­gok egyike: kettőből egyet csinálni könnyebb, mint egy­ből kettőt. Tóth Ferenc Jó lenne igazságot szolgál­tatni mindenkinek. A héten két ember egy cso­port nevében és érdekében fordult a nyilvánossághoz la­punkon keresztül, mert még­iscsak gyalázat, hogy egy hó­napon át 3500-5500 forintért keíl robotolniuk. Igaz, de az is, hogy azért ilyen kevés, mert a munkát biztosító német part­ner minőségi, és e miatt mennyiségi követelményei­nek így tudnak megfelelni. Ez a dolog lényege akkor is, ha sok kérdésben igazuk van. Meg lehet-e élni ennyi pénzből, ha nyolcezer forint az OTP részlet, s az ember el­vált, gyerekét egyedül neveli, s hatvannégy forint egy kiló kenyér? Fel lehet háborodni azon is, hogy az órabérük egy márkának felel meg, de alig megismerkedve a tényekkel, máris látszik a cseppben a tenger, melyben háborog ten­gernyi bajunk. Ha a követelményeket nem tudják vállalni, akkor ez a munka sincs, mert másutt ke­vesebbért, akár napi egy már­káért is meg fogják csinálni. Nagy volt a KGST. „Telefóniát" eladták kül­földre - ezt úgy mondják ele­gánsan, hogy nem magyar cég nyerte el a nemzetközi tendert - és ettől tízezer embert került az utcára. Most meg kell ra­gadni mindent ami van. Kitö­rési pontnak, lehetőségnek maradt az autóipar, ott vi­szont olyanok a minőségi kö­vetelmények mint nyugaton. A bérek nálunk meg olyanok, mint amilyenek, s csak akkor lehetnek magasabbak, ha meg tudjuk termelni az árát. Mindenki fél, hogy nem tud megélni, hogy elveszíti a munkáját, hogy kiszolgálta­tott, s valójában azt sem tudja, hogy kinek, vagy minek. Nincs jövőkép, mert a jövő még bizonytalan. Akkor is ha a gyár egyben maradt, ha a vagyon megvan, beleértve a nem örökéletű szaktudást is. Ki tudja, mikor és ki lesz a tu­lajdonos, és mit tervez? Ebben a helyzetben ahelyett, hogy összefognának az emberek inkább egymásnak esnek. Egy darabig tűrik az áre­melkedést, a férj, a feleség munkanélkülivé válását, a hi­vatal packázásait, hiszen csak azoknak a száma szaporodik. Sorba állnak az útlevélkére­lemmel, másodállást vállal­nak, nincs idő a családra, a ba­rátokra. Nem adnak és nem kapnak jó szót, nem mennek moziba, színházba, beszél­getni. Elfélejtenek szeretni és kiborulnak azon, hogy úgy érzik, őket sem szereti senki. Egyszer csak elszakad a cérna, és jönnek a demagóg követelések. Tárgyalnak a fő­nökséggel, de mindenki más időpontban érkezik. Sztrájk­kal is lehet fenyegetőzni, mert a hazai vezetés ezt még eltűri, még akkor is, ha hetven ember van a gyárkapun belül is, aki­ket át lehetne csoportosítani. Aztán vagy megtanulják az új munkát, vagy megtanulja más. És itt még nincs is szó új szakmáról! Mint az állatorvosi ló este, olyan az ügy, mert kiderül például, hogy a műhelyben lehet vitatkozni a normással, a művezetővel, az üzemvezető­vel, aki végül is embertelen stílusban zárja le a vitát. Ért­hető, neki is le kell vezetnie a feszültséget. Érthető? Egy nyugati üzemben ez el­képzelhetetlen. Ott a munka­időben munka van, nem vita. Nem úgy kellene ennek ná­lunk is zajlania, hogy az ér­dekcsoportok megszervezik önmagukat, és a megfelelő gazdasági szinttel civilizált körülmények között, higgad­tan és elegánsan egyeztetik ál­láspontjukat, majd megálla­podásra jutnak? Bérvitát biztosan nem egy csoportnak kell kezdemé­nyeznie és ilyen ügyekben nem az igazgató munkaidejét terheli annak meghallgatása, hogy milyen a közvetlen fő­nök. Másutt a minimálbérek­ről ágazati szinten döntenek, részkérdésekről meg gyári szinten, és nem a betanított munkások bevonásával. Lehet firtatni, de minek, hogy más miért és mennyit keres hozzám képest. Azért, mert az ő munkáját, vagy ha úgy tetszik munkaerejét a tu­lajdonos ennyiért vette meg. Ennyi az ára a munkaerőpia­con. Addig van a posztján, ameddig jól végzi a munkáját. Ha nem látszik más megol­dás, kihívják a sajtót, majd az rendet csinál. Hol? A német normarend­szerben? Keserű a valóság, de csak ez az egy van. Ihárosi Ibolya Régi és új noteszlapok Ki kaphat levelet az OTP-től? M ár nem is haraggal, csak úgy, ógva-mógva monjda a magáét, mint aki semmit se tud úgy, mint azt, hogy szavára legföljebb a sors­társai figyelnek igazán. Ha jól tudom, maholnap ingyen utazhat amennyiben ezt fizi­kai állapota megengedi, de még helyi viszonylatban se sokszor örömködhet majd az oda-vissza úton megtakarít­ható 44 forint miatt. Özvegy, féléve temette el a feleségét és most egyedül küszködik az élet minden ajával-bajával. Kérdez. Azt tudakolja, észrevet- tem-e, hogy mostanában min­ket (mármint a nyugdíjasokat) szugerálnak? Tudom-e, hogy onnan föntről egyre több elő­beszélő arról akarja meg­győzni az érintetteket, a lét­minimumon élőket is, hogy még az anyjuk hasában se volt olyan jó életük, mint most... Túloz? Csak annyira, amennyire esetenként magam is kapható vagyok, ha méregbe guríta­nák. Mostanában pedig jóval többet „gurulok", mint amennyi még nem károsítja az egészséget. Kupa miniszter úr szavaival élve, bizonyosan bu­tácska vagyok állampolgár­ként, mert föl nem foghatom, mi a manóért rágják a közfi­gyelem házában törvényhozó­ink végtelenített módozatban, hogy mikortól és mennyi le­gyen az 1993- évi nyugdíjki­egészítés. A tervezet már múlt év őszén készen volt. A mellette és ellene szólók igéiből Bős után valahol Budapest alatt is föl lehetne építeni a Dunare- kesztőt, a legújabb magyar huzavonák egyik emlékmű­veként. Imhol ezen, a 6. héten sem született meg a döntés - s igazam ne legyen -, előfor­dulhat, hogy a 7. héten se ke­rülhet le a napirendről, pedig az ország több, mint 2,5 millió lakosa szenvedi az időrabló huzavona minden keservét, átkát, nehezét. Melyik károm­kodva, öklöt rázva, melyik pedig azon monologizálva, vagy társalkodva gondolko­dásra kész társaival, hogyhát akkor hogyan is vagyunk most, amikor annak a rendje és módja szerint hátunk mögé utasítottuk az „emberarcút", amelyik legaláb a látszatokra adott valamit, tudván, hogy a világközvélemény mérlegé­nek serpenyőjében sokat nyom, milyen elbánásban, fi­gyelemben részesíti az állam, a társadalom a gyerekeket, öregeket, családokat és a bete­geit?! Túl az év küszöbén ugyan mi jóra várhatunk? Azonkí­vül, hogy fogyatkoznak a túlé­lés minden polgárt megillető esélyei, változatlanul nem sokkal többre, mint a heten­ként megérkező politikai mű­viharokra, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy - szá­mítva emberi esendőségünkre -, legalább néhány napig le­kössék, eltereljék a lényeges­ről a közfigyelmet. Szóval, van abban valami, hogy szu- gerálgatva vagyunk és nem éppen imádattal övezett mi­niszterünk szavajárásával élve, olykor buták is. Enyhébb változatban butácskák, akik hol nem fárasztják szürke ál­lományukat országos dolgok miatt, hol pedig demagó- gia-gyanúsan eresztik szabad­jára a lepényiesőjüket. Na és?! Igazán ki figyel oda?! Maholnap már annak sincs jelentősége, hogy demagóg hangzatokra hegyez fület az istenadta nép és véleményt úgy formál! így az előbeszé- lők. Jut eszembe, hogy a kádári konszolidáció zsenge éveiben volt egy jeles papi személy, aki telebeszélte vasárnapi asz­talunkat a hatalom szilárdítá­sát célzó bölcselmeivel. Szó­széket a rádió tolt alá, a prédi­kációk tehát az egész ország népének szóltak. Soha nem fogom megtudni, hogy há­nyán hallgatták istenfélőén. Magam istenfélő vagyok ugyan, de nem sokáig hagy­tam, hogy beleizetlenkedjen ünnepi tányéromba, mert ha valaki asztalunk körül éppen oda akart rá figyelni, a családi békesség kedviért és önvéde­lemből én kalandozásra eresz­tettem az eszemet. Haragud­tam a püspökre, mert olyano­kat mondott, hogy „mind becstelen ember az, aki fölza- bálja az aranyat tojó tyúkot és nincs megtakarított pénze!" Na, meg is kapta tőle dörge­delmesen a magáét az akkor bizony sokmillió „becstelen", mert a hülyék is tudták, hogy az ötvenes évek vagyongyűj­tésre nem voltak alkalmasak. S imé a repriz, az egyszer már úgy, ahogyan bevált csak némileg módosított szöveg felújítása, nem kifejezetten csak nyugdíjasoknak szánva. Kiötlői (az állítólag okos és szakmájukban kiváló embe­rek) föl-fölröppentenek olyan mellébeszélő híreket, hogy ennyi, meg annyi milliárd az ország lakosságának a megta­karítása, semmi alapja a pa­naszkodásnak, pedig se nem a nagycsaládosok, se nem a kétmilliónyi kisnyugdíjas és munkanélküliek rejtegetik dá- riusi gazdagságukat bankok­ban? Ajaj, már megint szeplős a becsületük! Pedig hát... más itt a baj. Sokkal inkább az, hogy a kormány - ez a nagyon mienk, ez a mi történelmet igazító nagy reményeinknek a letéteményese - cinkeli or­szágosának lapjait és a rakja, rakja talonba mindazt, amiért az államnak kötelessége ga­ranciát vállalni. Néha elkerülhetetlen, mégse szeretnék magánfáj­dalmakról énekelni, de azért azt csak el kell dúdolnom - sa­ját példára hivatkozva -, hogy a milliókra rúgó megtakarítá­sokat nem a nyugdíjasok pro­dukálják, ismereteim szerint a nyugdíjasok több, mint két­harmada alulfizetett aktív éve­iben nem jutott annyira zöldágra az „emberarcú" időszakában, hogy megtolla- sodjon, tartalékoljon, így kénytelen az infláció és áreme­lések terhével küszködve egyik nyugdíjfizetéstől a má­sikig eléldegélni, majd csak a vegetáció szintjén. S ha nevet, kínjában teszi, mint én is mi­nap, összetalálkozva a hírlap­boltban meredek humoráról nevezetes kollégámmal, aki valamivel korábban lett a TB alattvalója, mint én. Ö az, aki halálkomoly arcot vágva úgy föl tud napi dolgokról szólva akárkit pörgetni, hogy még egy hajszálnyi fokozás és kész a szerencsés esetben nyom- bani halállal végződő gutaü­tés. Mindenki tuja, hogy vi­gyázni kell vele, mert megvál­tozására már semmi remény, mégis sikerrel járnak élcelődé­sei, ugratásai. Most is ... Azt kérdezi, hogy megkaptam-e már az OTP-től a levelet? Fo­galmam sincs, miféle levélre gondol azon kívül, amit egy­számla tulajdonosként szok­tam kapni. Az megjött időre. Na, akkor - mondja - számít­hatok egy újabb küldeményre, amiben az OTP azt adja tud­tomra, hogy ácsi, egy nyugdí­jas se válthatja már ki a tizedik takarékkönyvet, mert sok, ami sok. Érjem be tíz megtelt könyvemmel, mert nem pap­sajt az élet, gondolni kell az ország aktív lakosságára is. nekik kell juttatni a megtaka­rítások kézenfekvő lehetősé­gét. Jót kacagunk a „műsor" vé­gén és megyünk a dolgaink után. Mert az van. Már csak kénytelenségből is, meg per­manens dühöngenivalóként, hogy a nyugdíj mellé kerített keresményünkből 30-35 szá­zalékot leadózhatunk. Csak 5-10 százalékkal kevesebbet, mint azok, akiknek keresmé­nyük nemcsak közelíti, jóval meg is, haladja a milliót. Mit lehet itt tenni? B izony annál nem többet, föl a fejjel, mert ha kínok­kal is, megszületik egyszer (legalább az utódok örömére) a tisztességes közteherviselés rendje; a TB is mindenkor pénzéhez jut, és a kisemberek világától messze élőkbe is gyökeret ver legalább annyi empáthia, hogy nem odáznak olyan döntéseket, mint mond­juk az évi nyugdíjemelés ... László Ibolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents