Tolnai Népújság, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-16 / 13. szám
8 »ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1993. január 16. Történelemóra helyett Lélekharang és tábori lap Bertalan Sándor alkotása előtt Sivár park közepén nagy barna téglalap választ el a térből egy szeletet valamerre. A hófödte gyalogutakon lábnyomok kerülik újra meg újra ezt a szobrot, emlékművet, mert az. Bonyhád város állíttatta 1992 pünkösdjén. A szobor talapzatán koszorúk. Karácsonykor tehették oda azok, akikhez a kompozícióhoz tartozó harangláb felirata is szól: „Szeretném, ha e harang szava eljutna mindazokhoz, akik ugyan nem élték át a poklot, de emlékezni akarnak az áldozatokra, és fejet hajtanak azok emléke előtt, akikért a harang szól" ... * Fiatal lányok állják körül. Középen egy férfi magyaráz. Kissé távolabb másik férfi jelenik meg, kisgyermek kezét fogja. A lányok elől ellép a beszélő és a gyermekkel érkezőhöz siet. Megáll előtte, átöleli és ennyit mond: Köszönöm. A lányok döbbenten nézik a jelenetet, mikor kiderül, hogy aki utánuk jött a kisunokájá- val, a szobrász: Bertalan Sándor volt. A szobor egy hatalmas tábori levelezőlap formáját idézi hiteles betűivel, ahol a címzett helyén ez áll: a II. világháború bonyhádi áldozatainak emlékére. Feladó: Bonyhád város lakossága. A lap hátoldalán 350 név szerepel. Ók azok, akik a háborúban meghaltak. A névsor alatt egy mondat: „Kegyelettel emlékezünk 1125 zsidó honfitársunkra, akik mártírokká váltak a világháború poklában." Fontos számadatok vannak és lapunk is rendre beszámolt a megyénk határain belül állított háborús emlékművek avató ünnepségeiről. A bonyhádi szobrász - Bertalan Sándor - nem egy szokványos ötletet valósított meg. Arra gondolt, hogy írni kell a halottaknak. Ő maga pontosan tudja, mert megélte a tábori levelezőlapok reményt, életet jelentő, hordozó szerepét. Hányán várakoznak az ilyen postai küldeményekre? Ha valóban válaszolni akarunk erre a kérdésre és összeszámolni a bonyhádi kötődést, akkor a felsorolt ezemégyszáz hozzátartozóival kezdjük. Gondoljunk arra, hogy 1942-45-ben a város lakóinak száma nyolcezer körül volt. Vonjuk le a soha vissza nem térőket ebből ... Micsoda adatok? Legyen memento ez a szobor is, mint társai szerte a világon, hogy soha ne szülessenek ilyen és hasonló tábori levelezőlapok. Vajon elegendő emlékeztető készült-e napjainkban? Bertalan Sándor alkotása mindenkihez szól, minden nemzet emberéhez. Fajra, nemre, felekezetre való tekintet nélkül. A béke szimbóluma az ő „levelezőlapja". Azé, amire valamennyiünknek szükségünk van. Szerencsés embernek mondhatjuk Bertalan Sándor szobrászművészt. Azok közé tartozik, akik megengedhették maguknak, hogy életüket úgy formálják, alakítsák, hogy szabadok legyenek. Ne kelljen eladni lelkűket, ne szolgáljanak olyan hatalomnak, rnely- lyel rokonítani gondolataikat nem tudják. Úgy él ő Bony- hádon, nem hangoztatja magáról, hogy művész, csupán annyit: alkotó ember. Olyan, aki azt is megengedheti magának, hogy a komoly ösz- szegű honoráriumot lemondja, amit egy-egy alkotásáért a zsűri megállapít, mint például ennél a háborús emlékműnél. Találkozhatunk Szekszárdon a Stuttgart udvarban egy díszkútjával. Pakson a Makovecz Imre által tervezett templomban a gyertya- és a szenteltvíztartóval. Pécsi múzeumban, bakonyi művésztelepen, Villányban áll Bertalan Sándor alkotásai közül néhány, amelyek gondolkodásmódjának tárgyba formált alakjaiként maradnak az utókorra. Ezzel a „tábori levelezőlappal" örökre beírta nevét a város történetébe. Alkotását minden itt élőnek, ide érkezőnek látni kell! * Azok a történelemtanárok, akik a harang hangját hallják, elhozzák tanítványaikat erre a térre és itt beszélnek a második világháborúról. De sokakban megkondul az emlékezés hangja. Idős asszonyban, óvatosan lépked a téren. Körülnéz, mielőtt a szoborhoz ér. Próbál a lépcsőn fölmenni, de csúszik. Elmegy a havazott koszorúk előtt. Jobb kezével megérinti a levelezőlapot, a szobrot. Leveszi szemüvegét, mintha az párásodott volna. Fölnéz a harangra és elindul a mellékutca irányába. Fekete ruhája élesen rajzolódik a fehér hótól. Decsi Kiss János írás közben (Bonbon) A hadvezér, katonai rangfokozatát tekintve, vezérezredes, egy napon elhagyta törzsszállását, ami ebben az időben az Alexejevka közelében levő olajgyárban volt, s az első vonalig merészkedett. Rossz híreket hallott, azt beszélték, hogy katonái kedvetlenek, hiányzik belőlük a harci hév, nem érzik át, hogy itt, a Don mellett is a hazát védik. Az emberi hálátlanságra gondolt, az ellenséges propagandára, az általános tudatlanságra. A végsőkig ki kell tartani, gondolta elszántan, s úgy döntött, minden erővel megakadályozza a szétvert csapattestek menekülését. Az utolsó emberig, az utolsó töltényig kell harcolni, aki visszavonul, koncolják fel, ha úgy adódik, tizedeljék meg a legénységet. Hüvelyk- és mutatóujjával végigsimította ívelt bajuszát, amiről azt gondolta, hogy az akkor divatos filmszínészre emlékezteti, majd intett s tisztiszolgálja tudta, hogy farkasbőr bundáját kéri, s nem sokkal később elindult kíséretével. A parancsnok, főhadnagy vagy százados, mert ennél magasabb rangú tisztet nem szoktak az első vonalba küldeni, tisztelettel fogadta. A hadvezér mereven, de mégis jóságosán hallgatta a jelentést. Közben valami meglepő történt, a parancsnok ötven év múltán is zavartan beszélt róla. A hadvezér egy bonbonnal teli dobozt húzott ki zsebéből, vett belőle, majd megkínálta a parancsnokot is. A jelenet groteszk és jóvátehetetlen. Kint süvölt a szél, negyvenfokos hideg van, s az átmenetileg biztos fedezékben a hadvezér bonbonnal kínálja beosztottját, mintha egy kényeskedő úriasszonyt kínált volna a pesti társaságból. A rejtélyt nehéz feloldani. Ezek szerint a hadvezér állandóan hordott magánál bonbont, ami mégis csak szokatlan egy kemény katonánál, akinek hadműveleti terveken kívül az jár az eszében, hogy hány bakát kell felkoncolni. Piperkőc szokás, de az ellentétek nem zárják ki egymást. Weöres versében véres munkája után Dzsingisz khán hazamegy és megeteti a kanárit. Talán csicsereg is neki, összecsücsörített szájjal, de amikor felesége késve hozza a papucsát, akkorát rúg bele, hogy végigcsúszik a szobán. A kanári csicsergése és az asszony sikoltása egyformán kedves a khánnak, mindegyik a birtoklás ténye, mert a madár és az asszony egyaránt az övé, szerepüket akár fel is cserélheti, a világrend nem változik, ha a kanáriba rúg bele, s az asz- szonnyal kedveskedik. Egy doboz bonbon sem változtat a tényeken. A beosztott tiszt feszes vigyázzállásban vesz a dobozból, kibontja az ezüstpapírból s megvárja, amíg a hadvezér bekapja, csak azután emeli szájához, óvatosan, bocsánatkérő mozdulattal, mert itt, az első vonalban, mégis csak léhaság ez a békeidőkre emlékeztető nyalánkság, lázadás a hadi reglama ellen. A tiszt - főhadnagy vagy százados - ezért olyan ünnepélyes, mintha szentelt ostyát venne magához. A hadvezér azonban nem azért merészkedett az első vonalba, hogy bonbonnal kínálja beosztottját. Töprengve szopogatja a csokoládé bevonatot, s végül megszólal, rekedten, sértődötten. — Úgy hallom, hogy a katonák között nincs minden rendben. Azt is mondják, hogy sokan elégedetlenek. Nem értem. A haza mindenek előtt! - és itt felemelte hangját. A tiszt a bonbont szopogatja, végre lenyeli. — Alázatosan jelentem, - s úgy érzi, nem szabad hallgatnia, el kell mondania mindent, a tél nyomorúságát, a háború céltalanságát, a negyvenfokos hideget, a rossz ellátást. Mély lélegzetet vesz, s beszélni kezd. Lehet, hogy főbelövet, gondolja közben, de akkor is beszélnie kell, mert soha többé nem lesz erre alkalma. — Alázatosan jelentem ... - még érzi szájában a bonbon kellemes‘ízét, de beszélni kell, akkor is, ha a hadvezér félóra múlva agyonlöveti. És beszél, nem szónokol, hanem tényeket közöl, melyek úgy koppannak, mint a gépfegyver ropogása. Igen, vezérezredes úr, a katonák csüggedtek, nem tudják, miért vannak itt, megfagynak az irdatlan hidegben, rossz az ellátás, az otthon pedig messze van. Félnek, tetvesek és éheznek, örökké éheznek, s egyetlen gondolatuk, hogy mikor mehetnek haza. A hadvezér kedvetlenül nézett maga elé. Ilyen a paraszt, gondolta megvetően, s a dobozból kivett még egy bonbont, de a tisztet nem kínálta meg. Nem érzik át, hogy a haza mindenek előtt? - kérdezte, s a tiszt most már bátrabban folytatta. A haza nekik az otthon, a ház, a kis föld, a szilvafák a présház oldalában ... - s elhallgatott, mert a hadvezér arca megkeményedett, szigorú lett, kegyetlen. Zsidó propaganda, - mondta undorral. Belebújt farkasbőr bundájába, s kíséretével elvonult. Hazaárulók, gondolta, így mi lesz a német Vaskereszt lovagkeresztjével, amire több tábornok is tett már célzást. De azért kiküldött egy vizsgáló bizottságot, amely két hét múltán érkezett meg a Donhoz. Negyven bakát hallgattak ki. Szorongva léptek a tiszt urak elé, akikről soha nem lehet tudni, mit forgatnak fejükben. Nem tudják, mi dolguk itt, amikor otthon nélkülük takarították be a termést s kiforrt a bor is. Ruhájuk rongyos, fáznak, éheznek, mindig éheznek. A bizottság jelentést készített, de ebben kevés szó volt hidegről, csüggedésről, tet- vekről, s arról is mellékesen esett szó, hogy a katonák utálják a háborút és haza akarnak menni. A tiszt urak az ellátással kapcsolatban is óvatosan fogalmaztak: „A koszt miatt esetenként panasz hangzik el, néhányan kevésnek tartják az élelmet." Amikor a hadvezér kezébe vette a jelentést, éppen új hadparancsot fogalmazott, melyben elrendelte, hogy a sebesülteket, gyógyulásuk után, a tábori kórházból haladéktalanul vissza kell rendelni az első vonalba. Amikor a jelentést elolvasta, megnyugodott. A hideg ellen lehet védekezni, gondolta elégedetten, a tetveket ki lehet irtani, bár az ilyen csürhénél ez nem is olyan egyszerű, mert olyanok, mint az állat. Kivett egy bonbont a dobozból, ami ott volt íróasztalán. Az ellátást azonban komolyan kell venni, de, ne felejtsük el, hogy a háború az háború. Félretolta a készülő hadparancsot, s új papírt tett maga elé. Szép írása volt, a betűket széles ívben, valósággal rajzolta. így írta le: Elrendelem, hogy a katonák, az élelmezés pótlására, soron kívül, fejenként tíz deka szalonnát kapjanak. Ismét vett a bonbonból, s elégedetten nézett maga elé. Már csak az aláírás hiányzott, azt is odakanyarította: Jány Gusztáv hds. pk. (A történet hiteles, hasonlót nem is lehetne kitalálni. A tényt Sára Sándor dokumentumfilmié- ben mondta el a tiszt, a kevés túlélő egyike. így csak keretet kellett találni ehhez a baljós és groteszk történethez. Jányról egyébként mindenki, aki találkozott vele, azt mondja, kemény katona volt, hajlíthatatlan, fanatikus. Lehet, a bonbonhistória kegyetlenségével is jól megfér. Jányt egyébként sok tízezer magyar katona pusztulásáért vonták felelősségre. A népbíróság 1947. október 4-én golyó általi halálra ítélte. Az ítéletet 1947. november 28-án hajtották végre.) Csányi László Családias bemutatkozás Mint ahogy lapunk mai számának más he lyén olvashatják a tudósítást, ismét családi este, tartottak Decsen a faluházban. Ezúttal a kép zómúvészetet, az irodalmat, zenét kedvelő Kist Jánost mutatta be Say István. A család egyik tagjának, Decsi Kiss Jánosnak a nevével lapunkban is gyakran találkozhatnak olvasóink. Ezúttal néhány rajzát ajánljuk figyelmükbe.
