Tolnai Népújság, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-16 / 13. szám
1993. január 16. HÉT VÉGI MAGAZIN WÚJSÁG 5 Az egyetem biztos, a döntés nehéz Szerény, halkszavú fiatalember. Ifjú fizikus. Az országos fizikaversenyeken sorra megjelenik és dicsőséget arat. Ó ifj. Katz Sándor, a bonyhádi Petőfi Sándor Gimnázium végzős tanulója, akinek édesapja ebben az intézményben matematikát tanít. — Mikor kezdődött ez a „versenyesdi", hogyan irányult az érdeklődése a fizika felé? — Különböző tanulmányi versenyeken már az általános iskola ötödik osztályától részt veszek, de akkor még a matematika szerepelt az étlapon. A fizika csak később kapcsolódott ehhez, majd egyre inkább ez a tantárgy lett a meghatározó életemben. — Tehetsége rögtön megmutatkozott a versengések során ? — A szerepléseim jók voltak, de első kiemelkedő sikeremet csak a gimnázium második osztályában könyvelhettem el. Akkor a Mikola Sándor országos fizikaversenyen értem el második helyezést. — Egyáltalán hogyan zajlanak az ilyen versenyek? — Általában három fordulóból állnak. Az elsőben könnyűek a feladatok, a második fordulóban már dolgozni is kell, aztán a harmadikban az elméleti feladatok mellé sokszor társul gyakorlati feladat is. — Úgy tudom, hogy ősszel Pécsett is nagyon szép sikert ért el. — Igen. Az az Eötvös Lo- ránd országos, egyfordulós verseny volt, amit középiskolásoknak és egy éve érettségizetteknek írnak ki. Itt nem pontszámokat osztanak, hanem első, második és harmadik díjakat, meg dicséreteket. Az első díjat egyedül nekem adták ki. — Milyen örömöt talál a fizikában? — Elsősorban a gondolkodás, a problémamegoldás örömét, de ez nem azt jelenti, hogy valamit ki tudok számolni, az igazi élvezet egy-egy feladat továbbgondolásában rejlik. Nem elhanyagolható öröm az sem, hogy többször külföldre is utazhatok versenyezni, mint tavaly nyáron is a helsinki fizikaolimpiára a magyar csapat tagjaként. Most pedig olimpiai előkészítőre járok Pécsre, s ha bekerülök a csapatba, akkor Az ifjú fizikus, Katz Sándor nyáron az Egyesült Államokba utazhatok. — Kik a felkészítő tanárai? — A gimnáziumban két évig Dr. jurisits József volt a tanárom, majd harmadiktól Er- délyesi János segít a felkészülésben. Pécsett pedig Kotek László vezeti az előkészítésemet. — Versenyeredményei alapján választhat, hogy melyik egyetemen tanul tovább felvételi nélkül. Döntött már, hogy melyik lesz az? — Mindig is mérnök szerettem volna lenni, így elsősorban a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára gondolok, de gondolkodom az Eötvös Loránd Tudományegyetem fizikus szakán is. Nehéz a döntés, még nem sikerült választanom véglegesen. — Mivel tölti szabadidejét? — Szívesen gitározom, két éve még zenekarban játszottam, mostanában pedig a számítógép programozás is egyre több szabadidőmet tölti ki. Pejsze játszani is nagyon szeretek, sokszor órákig a gépem előtt ülök, s civilizációt építek. Ez egy látványos, érdekes és egyben gondolkodtató játékprogram. — Osztálytársai nem tartják csodabogárnak? — Nem. Természettudományos osztályba járok, nálunk mindenki kiemelt óraszámban tanulta elsőben a matematikát, fizikát és a kémiát, aztán két tárgyat választhattunk ezek közül, amit igazán komolyan akartunk venni. Igaz, hogy nagyon sokat hiányzóm, tavaly majdnem évismétlő mennyiséget voltam távol, de az osztályban jól érzem magam. Nagy László Köztisztviselők a létminimumon A földhivatalnak több dolga van a kárpótlással, mint a kárrendezési hivatalnak Az indításban volt valami alapvető hiba A kárpótlás érdemi, gyakorlati része tavaly ősszel elkezdődött. A kezdeti nehézségeket egyesek úgy értelmezték, hogy a kárrendezési hivatalok húzzák az időt, mert szeretnék, ha minél tovább lenne munkájuk, fizetésük. De az elmúlt év legvégén fordult a kocka, változott a „bűnös", és a földhivatalokra kezdtek mutogatni. Az elektronikus és írott sajtóban egyre többen, egyre többször adtak hangot azon véleményüknek, hogy a tulajdon-visszaszolgáltatás döcögős tempójáért a földhivatal a ludas, mert nem rendelkezik gyors, naprakész, mobilizálható adatbázissal, az ügyintézők poros akták között, megnyálazott ujjvéggel, órákig keresgélik a szükséges információkat, most, a számítástechnika fénykorában. Másrészt elhangzottak olyan állítások is, hogy a kárpótlási hivatalok elszipkázzák a földhivatalok legjobb embereit, duplaannyi fizetést ígérve és adva, úgyhogy nem csoda, hogy utóbbi cég szinte megbénul a csökkenő létszám és a növekvő teher miatt. — Mi a helyzet a mi régiónkban? Valóban ennyire „maga alatt van" a megyei földhivatal is? Sok emberük ment át a kárrendezéshez? Mennyi a munka és ?nennyi a munkabér itt, és ott? Ilyen beszélgetés-indító kérdéseket tettem fel Farkas Istvánnak, a Tolna Megyei Földhivatal vezetőjének. — Mi abban állapodtunk meg a kárrendezési hivatal vezetőjével — válaszolta -, hogy nem ócsároljuk egymást, hanem megpróbálunk közösen haladni. De a.tények természetesen nem „titkosak". Négy vagy öt emberünk ment át hozzájuk, egyikük például, akinek mi 28 ezret tudtunk fizetni, ott kapásból 45-öt kapott. Az állományt feltöltöttük, de azt szeretném hangsúlyozni, hogy a mi munkánk nem létszám, hanem hozzáértés kérdése. Ezt a szakmát meg kell tanulni, bele kell jönni, amihez legalább öt év szükséges. A kvalifikált dolgozókat pedig gyatra fizetéssel megtartani nem lehet. Sokan már csak azért maradnak, mert évek, évtizedek óta földhivatalosok, megszokták, megszerették ezt a helyet. Nálunk 16 ezer forint az átlagkereset, a kárpótlásnál 36. És bizony előfordult, hogy egy nyolcezer forintos dolgozónk mondta meg egy ottani negyvenezresnek, hogy egy bizonyos ügyben mi a tennivaló. Egymásra vagyunk utalva, de a fizetség sajnos nem arányos az elvégzett munkával. A földhivatalnak több dolga van a kárpótlással, mint a kárrendezési hivatalnak. Mi egyrészt adatszolgáltatást végzünk, másrészt a területek kimérését. Volt a klasszikus alaptevékenységünk, és erre még rájött a kárpótlás. De egyelőre, itt a megyében, lépést tudunk tartani a történésekkel, az árverésekkel, a parcellázással. Még eddig csak egyetlen egy munkát adtunk ki vállalkozásba, a többit mind magunk elvégeztük. Arról meg engedtessék meg, hogy ne mi tegyünk, hogy az igénylőknek még nincs a kezükben a kárpótlási jegy . . . — Ezzel is a földhivatalhoz jönnek? — Igen, mert ezt szokták meg az ügyfelek. Mi számítunk az információs bázisnak. Aztán átmennek amoda, aztán valamilyen adatért visszairányítják őket, stb. Én már a kezdét kezdetén azt javasoltam, hogy ne legyen két külön hivatal, oldjuk meg a kárrendezést a földhivatalok fölfejlesztésével, kapjuk meg az odaszánt anyagiak egyrészét, s akkor nem kell az állampolgároknak szaladgálniuk, de nem így történt. Pedig megtakaríthattunk volna különféle adminisztrációs teendőket, igazolás-kiadásokat, miegymást, és van egy olyan érzésem, hogy akkor már valamennyi jogosult megkapta volna a kárpótlási jegyét. — A kormány törekvése állítólag, hogy egy erős középréteg alakuljon ki Magyarországon. De ahogy hallom, itt a földhivatalnál, harmincéves, kétgyerekes technikusok, családapák 12-14 ezer forintokat visznek haza, ami igencsak létminimumnak tekinthető. Ki akkor a középréteg, ha nem a köztisztviselő? — Meg kell mondani, hogy ha a fizetések alacsonyak is, egyéb juttatásokban (például jutalmakban) azért részesültek a dolgozóink. Ami sajnos nem egy fix, havonta-biztos pénz. Arról, hogy béremelést kapunk ebben az évben, eddig szó sem volt. A túlóra sem fizethető ki a köztisztviselőnek a törvény szerint, pedig nem egyszer szombaton és vasárnap is bejöttek a kollégák. Az viszont kedves gesztus volt az FM Földügyi és Térképészeti Főosztályának vezetője részéről, hogy karácsony előtt üdvözölte a kollektívát, megköszönve munkánkat. — Van-e jövője a hivatalnak? Visszafogadja-e hűtlen dolgozóit, ha véget ér a kárpótlás? Meglódul-e újra a szekér? — Privatizált gazdaság földhivatalok nélkül nem létezhet. A megbízható partneri kapcsolatok alapja a közhiteles tulajdonnyilvántartás. Ez alapján derül majd ki például a vállalkozások világában, hogy ki hitelképes, ki nem. Ki rendelkezik fedezetül, biztosítékul szolgáló ingatlannal, termőfölddel, stb. A Phare-program keretében támogatást kap a minisztérium a földhivatalok korszerű, számítógépes rendszerének felállításához. A megye hivatalai is megkapják a gépeket még az idén. így egy olyan országos tulajdonnyilvántartási hálózat - úgynevezett „ingatlankataszter" - jön létre, mely segítségével, ha valakinek Nyíregyháza-Sóstón van nyaralója, annak adatai is lehívhatók itt, Tolnában. Földhivatal volt, van, és lesz, mint a világ minden országában. Ebből következik, hogy szakmailag és emberileg alkalmas, az ügyfelekkel bánni tudó dolgozókra mindig szükség lesz; már ha az anyagiakban meg tudunk állapodni. Csak a szervezeti felépítésen, a hovatartozáson volna jó változtatni. Én agrármérnök vagyok, mégis az a véleményem, hogy nem szerencsés dolog nekünk egyetlen tárcához, az FM-hez tartozni. Az országok többségében, a hozzánk hasonló hivatali hálózat önálló szervezetként tevékenykedik, hisz nemcsak mezőgazdasági érdekeket szolgál. A Farkas Istvánnal folytatott beszélgetésből is kiderül, hogy a baj nem a részletekben keresendő - nem az a kérdés, hogy most a kárpótlási vagy a földhivatal a vétkes a nehézkes haladásért -, hanem az egészben, az indításban volt valami alapvető hiba. Az előkészítet- lenséggel, a „majd menet közben kialakul" magyaros elv alkalmazásával kell perlekednünk. És menet ' közben valóban kialakul. A kárpótlási hivatal szakembergárdája fiatal, jól fizetett, rugalmas. Gőzerővel dolgozik az árveréseken. Nem vitatható, hogy az egyén szempontjából nagyszerű dolog, ha egy munkahelyváltoztatás árán, hóvégén dupla- annyi pénzt vihet haza. De vajon az ügy szempontjából egészséges-e ez az át- vándorlás? Ha egy autó egyik hátsó kerekét előre szerelik, attól javulnak-e a jármű menettulajdonságai? Wessely Régi és új noteszlapok Tudósítás napi mérgelődésekről O kunk nem kevés, a hétnek akár minden napjára juthatna ilyen főcímmel egy-egy ilyen publikáció mintegy a közakaratra folyó rendszerváltás „ajándékaként". Senki ne horgásszá mélyebbre a fejét a már megszokottnál, hiszen még jó ideig ez lesz a helyzet, mert nehezebb a szülés a vártnál, balfogások okozta komplikációkkal terhes annak a piacgazdaságnak a megteremtése, amit a '90-es választásokat megelőzően teljes egyetértésben, hátuk mögött a választópolgárok igenjeivel határoztak el egy- től-egyig a mai parlamenti pártok. A piacgazdaság „szociális" jelzőjére később, akkor tevődött nagyobb hangsúly a cikkekben és retorikában, amikor fölsejlett, s bontakozni kezdett a mai kép, hogy a szükséges társadalmi átréte- geződéssel olyan jövedelmi különbségek jönnek létre, amit az érintett többség okos és felelős kezelés nélkül képtelen elviselni. A szolgáltatásaikat hangzatos reklámszövegekben ajánl- gató jövőlátóknak sohase voltam és nem is leszek kuncsaftja, pedig távolságtartásomnak nem is csak sovány bugyellárisom az oka. Tetszik nekem a világnak az a rendje, hogy a jövő elrejtőzik mai tekintetünk elől. Valahogy most mégse bánnám, ha legalább körülbelüli biztonsággal megüzenné nekem valamelyik nagymenő látnok, menynyi ideig, hány évekig gyötri még egyetlen életünket az a vadkapitalizmus, ami ránkszabadult ordas étvággyal? Valahogy egyre mesebelibbnek tűnik, hogy medrére talál a magyar piacgazdaság és kialakul az újra elosztásnak az a rendje, aminek a hiánya miatt most a kisembernek annyit kell jajdulnia, sziszegnie, káromkodnia és keseregnie. Az elmúlt hét végén futottam össze egyik szívemhez közel álló, mégis ritkán látott kollégával, persze, hogy szombati bevásárlás során. Hosszan időztünk az élelmiszerbolt egyik pultja előtt, aminek fényes üveglapján parádés kiszerelésben, fóliacsomagolású kuglóf kellette magát. ő is megcsodálta, én is. ö is az láthatta, amit én nem akartam elhinni. Pedig hát, nem mese, nem ámítás, a 65 dekás kuglófra az volt ráírva, hogy 170 forint az ára, merthogy „ez tartós kuglóf, állagromlás nélkül akár egy hétig szeletelhető és fogyasztható" tej, avagy tejeskávé mellé. Fanyar ábrázattal állapítottuk meg, hogy „ezt se fogják kapkodni!" Jött és eltűnik. Esetleg több száz kuglófkedvelő közül 1-2 reklamálja, hogy hova lett. Ellenőriztem. Csakugyan elmaradt a kapkodás, hétfőn, kedden még mindig ugyanaz a három fazékformájú és kicsinykét négerebb barnára sütött kuglóf reménytelenkedett előkelő helyén. Figyeltem is. Aki kézbe vette, hogy ismerkedjen vele, az árat meglátva olyan gyorsan rakta vissza, mintha parazsat fogott volna. Közben jajdultak, sziszegtek, káromkodtak az emberek. Hasonló szituációkban főleg az élelmiszer fronton valószínű nem is leszünk képesek más reakciókra. Semmi remény ugyanis arra, hogy esetleges mennybéli hangokra hallgatva holnaptól fogyatkozni kezdenek a karvalyter- mészetűek és szaporodni a fizetőképességgel számolók. Haragszunk pedig rendesen a lehetőségekkel visszaélőkre, akik ma kezdenek és holnapután már milliomosként akarnak mellett dülleszteni. Hallom is mostanában azt az átkot, hogy fulladjanak bele a saját zsírjukba azok, akik a társadalom alaphelyzetének ismeretében lépnek túl a tisztesség határain. Ugyanakkor azt tapasztalom, veszem észre - velem együtt - egyre többen hisznek megátalkodottan abban, hogy boldogulni, gyarapodni tisztességesen is lehet, alaposan megdolgozva ezért is, azért is. Múltunkban van erre igen sok, fényes példa. Megölte volna ezeket is az elmúlt negyven év, vagy csak a kényszer-lomtárakat kellene kinyitni és napra szabadítani ezeket és az ezek nyomán indulókat segíteni mindazzal, amivel egy állam csak segíteni tudja úgynevezett kistulajdonosait? Egyébiránt nem borított volna ki napokra szólóan a 170 forintos kuglóf, ha nem figyelném tisztelettel vegyes érdeklődéssel egyik Szekszárdihoz közeli szövetkezet sütőüzemének gyűrkőzését a meghódított piac megtartásáért. A teljesítmény előtt le a kalapot, az árkavargások idején is megtartották például /(’/kilogrammos kuglófjuk árát, mert a boltban 44 forintért jutottunk ehhez. Míg a sütőipar termékeként forgalmazott negyedkilós kuglóf 39 forintos ára miatt maradt szinte naponta a későn vásárlókra. Tessék kérem egymás mellé rakni a számokat, fehéren-fe- ketén láthatják, mi a bajunk, kiket érdemes éltetnünk és kiknek letűnésére nem kötelező még csak legyintenünk sem. (Eddig jutottam el, annak kidobolásában, ami a szívünket nyomja. S íme a hír: hétfőtől ismét emelkednek a sütőipar árai. Sajnos a dicsért példaként említetteknél is!) Egyik, kiterjedt családban élő barátnőm hivatalos úton járta meg Budapestet karácsony előtt. Szerencsével is, mert kialakult szokása szerint szakított időt a körülnézésre, bevásárlásra és újólag azt konstatálhatta, hogy a jobb fővárosi bálásboltok milyen pompás áruforrást jelentenek a vidéki viszonteladóknak. Hogy ami ott megszerezhető 600-800 forintokért, az itthon másfélszer többért kapható. Pedig hát. . . nem kell vasárnaponként forintokat összeénekelni a templomok lépcsőjén a pesti kiskereskedőknek és utcai standokat uraló viszonteladóknak. Tetszik, vagy nem, bizony tótágast áll a világ és mit sem áhítunk megalapozottabban, mint azt, hogy talpra álljanak a dolgok. De mikor lesz már ez? Meddig nehezíti, bonyolítja még életben maradásunk történelmi leckéjét, hogy politikusaink „vagyok olyan legény, mint te" indítású vetélkedőket játszanak - egyértelműen a rovásunkra és költségünkre -, s fecsérelik erejüket a kisebb-nagyobb belpolitikai műbalhézásokban? B íztatás és vigasz? Jobb híján talán csak az, hogy a polgári demokráciák soros választásain nem a nemzetfenntartót, a népet szokták leváltani. így fizetni kell (akkor már nem nekünk) azért is, hogy nyomorúságunknak im- hol annyi a vámszedője fönt és lent, amennyi egy mienknél háromszor nagyobb országnak is sok lenne. László Ibolya
