Tolnai Népújság, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-05 / 287. szám
8 MSPUJSAG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. december 5. Miért volt tilalmas a harminc színű pántlika? Magyar főrendezőként a temesvári német színházban Jelenet a szekszárdi előadáson Nemcsak magyarnak, németnek sem volt könnyű lenni Ceausescu Romániájában, jóllehet ez utóbbi nemzetiség nem élt olyan erős szorításban, mint a többi. Ez is közrejátszott abban, hogy Darida István András, a Temesvári Magyar Színház főrendezője, tapasztalva az egyre inkább ellehetetlenülő helyzetet, 1985-ben a helyi német színházban folytatta tovább művészi tevékenységét. — A magyar színházban szigorúan megrostálták a darabokat - tudtuk meg a főrendezőtől, aki hétfőn este - társulatával együtt - a Motten- kischt című vígjátékkal mutatkozott be a szekszárdi Deutsche Bühne kamaratermében. — Keményen és mindenféle álcázást mellőzve működött a cenzúra, előzetes megtekintés és engedélyeztetés nélkül nem lehetett fellépni. A német színház mindennapi életébe viszont nem avatkoztak be ilyen durva formában. — Mi lehetett az oka ennek a megkülönböztetésnek? — A németekkel - úgy is mint nemzetiséggel - nem volt különösebb bajuk a románoknak, ami ebben az ösz- szefüggésben azt jelenti, hogy Németország és Románia között soha nem merült fel területi vita. Sőt, az „apaország", a Vaterland bőkezűen fizetett - márkában - minden német nemzetiségű kivándorlóért. Persze, azt erős túlzás lenne állítani, hogy a Ceausescu diktatúrában öröm volt németnek lenni, de az tény, hogy a temesvári német színházban majdnem azt tehettem, amit szerettem volna. —: Itt már nem működött olyan éberen a cenzúra? — Előzetes megtekintés itt is létezett, de a magyar színházzal ellentétben itt nem szűrték ki a gitáron található harminc színű pántlikából éppen azt a hármat, azaz a pirosat, fehéret, zöldet. Mert ez valóban előfordult, sőt, nemcsak a harminc színű pántlikának kellett eltűnnie, hanem az egész jelenetnek is. A néDarida István András met színházban ilyesmi nem volt, a cenzorok közül sokan nem is tudták, hogy milyen színekre kellene árgus szemekkel figyelniük. — Egyébként manapság milyen a viszony a nemzetiségek között Temesváron? Már csak azért is, mert ez a város a többnyelvűségéről is közismert. — Csak a felszínt érintve azt válaszolhatnám, hogy most minden szép és jó. Ehhez legfeljebb még azt tehetném hozzá, hogy Temesváron nincs magyar utcanév, sőt, kétnyelvű feliratot sem lehet látni. Az egyik téren található Mária szobor márványtáblájából évekkel ezelőtt kivésték a magyarok nagyasszonya megjelölést. Máig nem került vissza a helyére az a két szó. Magyar, vagy részben magyar nyelvű iskolák szerencsére vannak, de nem ennyiből kellene, hogy álljon a nemzetiségi kérdés kezelése. — Miként jött létre a temesvári és a szekszárdi német színház'közötti jó kapcsolat? Hiszen korábban már felléptek ugyanitt, akkor az Öngyilkos című darabbal. — Az egyik kapocs éppen az Öngyilkos című tragikomédia. Frigyesi András, a szekszárdi Deutsche Bühne igazgatója ugyanezt a darabot állította nemrég színpadra Ausztriában. Mikor Pécsett, egy nemzetiségi találkozón megtudta, hogy mi is ezt tűztük műsorra, meghívott bennünket. A sikeres előadás után rögtön megállapodtunk egy újabb vendégszereplésben, ennek eredményeként került a szekszárdi, illetve a bátaszéki közönség elé a Mot- tenkischt. Remélem, hogy nemsokára a Deutsche Bühne is ellátogat Temesvárra. — Hol lépnek fel legközelebb? — A románia forradalom évfordulójáról december 15. és 19. között Budapesten is megemlékeznek, egyebek mellett temesvári színházi napokkal. A temesvári nemzeti színház Örkény István, a magyar színház Csurka István, a német színház pedig Göncz Árpád egy-egy darabjával mutatkozik be a közönségnek. Szeri Árpád Fotó: Gottvald Károly Asszonyok szigeti Eső, péntek 13. Mottó: Nem szánja a szomjú- zót, ki szomjúságot nem érzett. (luvenalis) Már megszoktam, hogy nem vagy. Nem bosszankodtam, kicsit örültem, mert arra gondoltam, nálatok talán rendbe jött minden. Nagyon hosszú volt ez a hét, hogy nem találkoztunk. Legalább mondanád, hogy hiányoztam. Gondoltál egyáltalán rám? Tudod mit, most akkor inkább ne szólj egy szót sem... Nagyon jó a közeledben lenni. Milyen meleg a kezed! Szinte betakarja a vállam. Nem tudom megmagyarázni, mi ez az egész! A gyerekeimmel ha csak szóba hozzuk a nevedet, azonnal beleborzongok és alig várom, hogy lássalak. A férjem nagy tisztelettel beszél rólad. A múltkor rászóltam, hogy hagyja már abba. Kedvel téged, ennyi az egész. A múltkor találkoztam feleségeddel és elnéztem, milyen csinos asszony, és nem értettem viselkedésed. Persze azt sem, hogyan tud nemet mondani, ha közeledsz hozzá! Én biztos vagyok benne, hogy nem hagynám ki egyetlen félreérthető mozdulatodat sem. Hát látod, ilyen különbözőek vagyunk mi nők. Ne, ezt ne kérdezd, hogy miért ragaszkodom hozzád! Soha senki nem tud erre választ adni. Fogalmam sincs, hogy miért pont te lettél, aki naponta erőt ad nekem. Tudod, éppen ettől a naptól reméltem, hogy találkozni fogunk. Hetek óta esik az eső és ráadásul péntek van, 13-a. Amikor kerestél, mondták^ hogy a biztosítónál vagyok? Képzeld, az az őrült! Állok a lámpánál, mert piros volt. A visszapillantóban feltűntik egy Volkswagen. Furcsa érzésem támadt! Mondom Panni- nak, mert ő is velem jött vásárolni, hogy te, vigyázz, mert belénk jönnek! Talán mégegy- szer megismételtem és már csattant is. Egy feltűnően fiatal, barna bűrő fickó volt! Olyan nyeglén beszélt velem és a rendőrökkel is, hogy azt hittem felpofozom. Azt hajtogatta, hogy a biztosító majd fizet. Úgy a kocsimba rontott, hogy az előttünk álló lökhárítóját is leszakítottuk. így aztán elöl és hátul is megnyomódott a Ritmo. Tudod, legjobban az fáj, hogy amikor a férjemnek megmondtam, káromkodni kezdett, hogy már megint a kocsi. Csak később kérdezte, nekem nem lett-e bajom. Úgy remegtem egész nap, bőgni tudtam volna ... Jó, hogy szakítottál rám időt. Nagyon sok a munkád? Mások mondják, hogy itt-ott látnak a városban, mindig rohansz. Úgy emlegetnek téged, mintha minden lépésedről tudnom kellene. Hangsúlyaikban valami cinkos összejátszást érzek. Lehet, hogy képzelődöm! Mondd, meddig járhatunk még ide a faházba? Igaz, hogy fűteni lehet... Jó, hallgatok, ha azt akarod!... Hű! Látod, ezt nagyon szeretem benned, hogy egyik pillanatról a másikra fölforrósítod a vérem ... Te! Te!... Kérlek, még szoríts magadhoz! Ma különösen nagy szükségem van rád! Áldom a jó sorsom, hogy találkoztam veled azon a hangversenyen. Ki a fene gondolná, milyen kapcsolat, ha tetszik: szerelem születik egy leszakadt kabátgombtól. Emlékszel te erre? Egyszerre hajoltunk utána és összekoccant a fejünk ... Hadd bújjak még! Elszomo- rítóan esik! Feltűnt neked, hogy állandóan esős napokon találkozunk? Lehet, hogy az eső mosott össze bennünket? Ez annyira jól sikerül, úgy átázom az illatoddal, hogy napokig magamon érzem. Nagyon jó most veled. Ezentúl csak félig adok a babonákra. Nem érdekel a péntek 13., nyugtával dicsérem a napot és az éppen most nyugszik. Itt vagyok a karjaidban, annyi izgalom, idegeskedés után. Decsi Kiss János írás közben (Lina néni, a kecske) Nem baj, ha tudjuk, hogy Harry Houdini magyar ember volt. Budapesten született 1874-ben és Weisz Eriknek hívták. Miért érdemes az emlékezetre? Világhírű illuzionista volt, aki 1903-ban kimenekült egy szökésbiztosnak mondott orosz börtönből, ahova kísérletképpen csukatta be magát, s tízezer dollárt ajánlott fel annak, aki olyan természetfeletti jelenséget mutat be, amit ő nem tud utána csinálni. Houdini-Weisz megtarthatta pénzét s két könyvet is írt, melyben leleplezte a csodatevőket és szellemidézőket. Úgy látszik, mégsem volt elég meggyőző, a kételkedés ma is a csodát várja. Néhány hónappal ezelőtt a titokzatos körülmények között eltűnt orosházi lány apja egy híres látnokot hozatott, hogy szólítsa szellemeit. A kísérlet nem sikerült, a bűvész nem látott semmit, azóta sincs meg az orosházi kislány. Ha Houdini-Weisz Erik él, nyilván azt mondja a kétségbeesett apának, hogy ő sem tudja, hol a lánya, kérjen valami mást, kívánságára mozsárágyúból löveti ki magát, szeme láttára változik pumává, lesz házinyúl, sáska, vagy berber oroszlán, de az illu- zionizmusnak is vannak határai. A képzelet mégsem éri be a földi jelenségekkel, elindul az égi mezőkön, Isten közelébe szeretne férkőzni. Már a Paradicsomkertben megjelent a kísértő, s miután hosszú, hegyes nyelvével megnyalta szája szélét, kígyófejével a tudás fája felé intett, s azt mondta, ha esztek gyümölcséből, Őhozzá lesztek hasonlatosak, szépségben és tudásban. A vágy azóta is él bennünk, szeretnénk megistenülni, főleg ha egy kis gyümölcslopás az ára, mert ez mégis csak más, mintha valaki túrja a földet s orcája verejtékéből a megemelt OTP kamatot se tudja kifizetni. Isten - bibliai tény - semmi hajlandóságot sem mutatott, hogy'megossza titkát a jelentkezőkkel, akik jobb híján aláhamisították a kinevezési okmányt, s messiásként jelentek meg felebarátaik előtt. Sok volt belőlük, valamennyit felsorolni nincs hely, nem is érdemes, a tanulság azonban megszívlelendő, mert a csodát váró ember legtöbbször beéri a pótszerrel, akkor is, ha egy ál-Petőfiről van szó. A sok közül csak egyet említek meg, regényes sorsa volt. Sábtáj Cvinek hívták, 1676-ban halt meg egy albán faluban. A szmirnai zsinagógában közölte hittestvéreivel, hogy ő a messiás, akik hitték is, nem is. Hivalkodásában azonban jóvátehetetlen hibát követett el, azt mondta, a török szultán átadja neki a trónját. Istennel még csak lehet huzakodni, a szultánnal azonban nem, aki úgy ráijesztett az ál-messiásra, hogy az ijedtében áttért Mohamed hitére. A török azonban ezzel sem érte be, száműzte Sábtáj Cvi- tet, aki végül Albániából indult az örökkévalóságba. A történet azonban ezzel nem ért véget. A XVIII. század közepén felbukkant egy Jacob Frank nevezetű szentember és azt mondta, ő Sábtáj Cvi reinkarnációja. Voltak hívei, mert hívek mindig vannak, őt azért is szerették, mert a megváltás biztos tudatában a ledér életre bíztatott, éppúgy, mint Szent Ferenc rendjének korai elhajlói. Karrierje kacskarin- gós volt, miután a zsidók kiközösítették, katalizált s III. Ágost lengyel király vállalta a keresztapaságot. Az inkvizícióval így is meggyűlt a baja, becsukták, s miután kiszabadult, alább adta, báróként próbált szerencsét, de hívei elfordultak tőle, ő pedig egy Rajna menti kisváros polgáraként halt meg, végképp feladva a reinkarnációhoz fűzött reményeit. Válságos századok mindig a transzcendens élményre vártak, az elszántak az ördöggel is szövetkeztek, a jámborok Istenben bíztak, s ha a körülmények kedveztek, az ő nevében léptek fel vagy egy szent megtestesülésének hirdették magukat. Hit és hiedelem végigpróbált minden lehetőséget, de megnyugvást nem lelt, nem is lelhetett, mert egy kivetített világképben kereste otthonát és a saját képére teremtett Istent. A lélekvándorlás ősi hiedelem, ma is találkozunk vele, s nyilván az benne a vonzó, hogy nem szól mellette egyetlen érv sem. Személyes tapasztalatom, hogy műveltség, filozófiai érdeklődés nem befolyásolja, a rejtelmes remény legszívesebben irracionális tájakon rendezkedik be, a megfoghatatlan túlélés élteti, mint Illyés versében, „csak ne kelljen halálba menni". Inkább elmennél csikasznak, vak lónak, a végén lennél puszta föld, mondja Illyés, de aki a lélekvándorlásban hisz, mindezt természetesnek találja. Nekem kicsit szokatlan, s éppen azért érdekelt mindig, mert felfoghatatlan. Lehet, hogy az ál-messiások Istentől elrugaszkodott szélhámosok, ám akkor az ördög szolgálatában állnak, ez pedig ugyancsak megérdemli figyelmünket. Ezért érdekelt Lina néni története is, aki szinte kínálta, hogy szembenézzek a reinkarnáció sejtelmes titkával. Lina néni szomszédunk volt, tisztességben őszült meg, de nem sokkal utóbb, hogy eltemette férjét, találkozott az egyik szekta hittérítőivel, s úgy érezte, megtalálta Istent. Néha megálltunk a kerítésnél és beszélgettünk. Időjárásról, termésről, unokákról. Egyszer aztán szemérmesen bevallotta, hogy megtért. Szemét lesütötte s maga sem tudta, szégyenkezik-e vagy dicsekszik. Sok út vezet Istenhez, - mondtam jámboran, de erre fölkapta a fejét. Nem, - mondta határozottan - a többi elkerüli a Mennyei Kaput. Ráhagytam, ezen nem érdemes vitatkozni. Néhány napig otthon voltam, s reggelente már várt a kerítésnél. Egyre többet tudtam meg az új hitről, s azt is elárulta, hogy éjszakánként megidézi halott férjét. Az ördög letelepszik az asztalhoz, kér egy pohár bort, s csendesen elbeszélgetnek. — Ez nem tetszik nekem, Lina néni, - mondtam fejcsóválva. — Nem jó az ilyesmivel játszani. Emlékszik a Bibliából az endori asszonyra? Emlékei között kutatott, segítettem neki. Ó volt, aki Saul király kérésére megidézte Sámuel szellemét. Meg is jelent, de nem sok köszönet volt benne, mert azt jövendölte, hogy fiaival együtt a filiszteusok kezére adja az Ur. Lina néni ártatlanul mosolyogott. Jaj lelkem, mi nem ilyesmiről beszélnünk. Az én Jánosom elmondta, hogy odaát is gazdaember, s most tanakodnak arról, hogy mi legyen majd velem. Mert mindenki új alakba öltözik, érdeme szerint. — Ezt mondta János bácsi? - Lina néni mélán állt a szüret előtti napsütésben és bólogatott. — És mi lesz magából, nénémasszony? - Lina néni sokáig hallgatott, nem tudta, elárulhatja-e a végső titkot. Mégis csak elárulta: kecske. Megütközve néztem rá: kecske? Lina néni szemérmesen elfordította fejét s zavaros magyarázatba fogott, hogy bűnei miatt át kell változnia, mert ezeket nem lehet úgy levetni, mint a piszkos fehérneműt. így kell előkészülnie az igaz életre, amikor megint Jánosának felesége lehet s folytathatják a gazdálkodást, immár az örök dicsőségben. Lina néninek még volt néhány éve, hogy megbeszélje Jánosával a részleteket, s amikor legutóbb otthon voltam, szüleim említették, hogy meghalt. Sírjához nem mehettem el, mert szektájának szabálya szerint jeltelen gödörbe tették, mondván, Isten mindent tud, ilyen földi hívságokra nincs szüksége. Biztosan így van, ezen sem érdemes vitatkozni. Más nyomot sem hagyott maga után. Lánya, unokái mindent széthordták, szerény házát eladták, kis földjével együtt. Egyszer mégis mintha viszontláttam volna. A szőlők között igyekeztem haza s egy kis tisztáson, karóhoz kötve, kecske legelészett. Lina néni! - kiáltottam fel, de a kecske rám se hederített. Újra szóltam neki: Lina néni, nem ismer meg? Végre felemelte buta fejét, közömbösen végigmért, de még csak nem is mekegett. Lehet, hogy mégsem Lina néni volt? Csányi László A sárándi bőrműves s: Állattartó emberek gyermekeként született és már nyolcesztendős korában megismerkedett a bőrművesség fortélyaival a sárándi Dankó Imre. Mostanában többnyire karikás ostorokat, bicskatartókat, pásztorkészségeket készít. MTI Fotó - Oláh Tibor
