Tolnai Népújság, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-24 / 303. szám

8 M5PUJSAG KARÁCSONYI MAGAZIN 1992. december 24. Szelíd utakon járva Számtalanszor érezzük egy-egy természeti jelenség­nél, vagy amikor a táj képe hat ránk, szívesen magunkkal vinnénk a hatást, a látványt. Ugyanakkor valószerűtlennek érezzük, ha megfestett képen látjuk ugyanazt. Forster Jakab festőművész olyan pillanato­kat ragad meg a mindenna­pokból, melyek másoknak is emlékidéző örömöt jelente­nek. A gyönki származású, ma Budapesten élő festőmű­vész alkotásaival több alka­lommal találkoztunk Tolna megyében. Legutóbb Kölesd fogadta vendégül. Látszatra véletlen találko­zás a szekszárdi, de Forster Jakab figyel a legapróbb je­lekre is, melyek meghatározói életének, így azt is tudja, mi­kor kell a nyilvánosság elé lépni szavakkal megfogalma­zott gondolataival és mikor a festményekkel. A beszélgetés kezdetén még tiltakozott az írásban való megjelenéstől, mondván nagy felelősség ma szólni. Talán jobb a csönd! Ké­sőbb a csöndről esett szó, amit néha az alkotás megkövetel, aztán ... Mégsem hallgathat! Míg elbeszéli vargabetűs festői útját, színes fényképeket vesz elő legújabb munkáját bemutatva. Amit vállalt, meg­lehetősen regényes, romanti­kus feladat. Az országot járja nyugattól keletig, városokban, falvakban, erdőszélen és me­zőn, pataknál és hegylábánál megállva pasztellrajzokat ké­szít. Mindig a szabadban dol­gozik és nem műteremben. A pillanat adta fény és árnyék já­téka kihívást is jelent számára. A hívásra felelni kell! Ezen a ponton filozofikus gondolatokat fogalmaz az el­hivatottságról, a hivatásról. Annyit összegez, hogy aki mindent vállal egyetlen cél érdekében, az hivatás szerint Mórágyi utca él. Föladva, ha kell családi kö­rülményt, munkahelyet, el­hagyva barátot, ismérőst, semmi más nem lebeghet előtte, csak a cél! Az motivál­hat és nem kíséri mindig anyagi, vagy erkölcsi siker. A miértekre nincs ilyenkor nor­mális gondolkodásnak megfe­lelő válasz, csak feladat van! Reprodukciói között lapoz­gatva, tolakodik a kérdés: mennyire korszerű mindaz, amit Forster Jakab csinál? Maga a munkamódszere is a múltat példázza. Nem kocsi­val, hanem vonattal, autó­busszal érkezik mindig a kö­vetkező állomáshelyére. Meg­előzi általában a technikai be­rendezése, amit két-három nappal korábban postáz. A szálláshelyei baráti körökben vannak. Amint gyarapodik festményei, pasztellképei száma, úgy nő az új ismerő­söké is. Számtalan találkozá­sai közül valami különös ok­nál fogva a csöndesekre emlé­kezik. Amit például Pannon­halmán, vagy Mucsiban élt meg. Festőállványát körülve- vők kérdéseire válaszolva a napi politikai események hát­terébe lát. Tizenegy település szere­pelt munkatervében, több mint száz alkotással. Galyate­tőről érkezett Szekszárdra. Si­került téli hangulattal jönnie. Tájképfestő lenne Forster Ja­kab? O maga erre azt a választ adja, hogy „világfestő". Azaz a körülötte levő világ meg- örökítője. Mindezt sajátos hangú érzékenységgel teszi. Színei a pasztell adottságai­nak megfelelőek. A valóságot nem realista módon ábrázolja, csupán jelzi a megismerhető­ség határait. „Az egész világ nem a mi birtokunk" - tuda­tában éles, határozott vona­lakkal választja el a közvetlen közelben, a tapinthatóság ha­tárán belül levő dolgokat a horizontra fekvő, de csak szemmel kísérhető tárgyak elmosódott foltjaitól. Mint épí­tész az épületeket sosem hagyja figyelmén kívül. Az emberi arcok alakok csak rit­kán és egy-egy utcarészletű képen jelennek meg. Kötődései újabb tervek szü­letését segítik. Ebben fontos szerep jut Tolna megyének, a gyermekkori helyszíneknek és a történelmi események okozta kapcsolatok szakadá­sának. Forster Jakab hivatása lett a festészet. Korán, vagy későn hallotta-e az elhívást? Talán felesleges kérdés, mert az alkotásaival találkozónak sem ez jut az eszébe. Úton van, pályán van. Egyenes te­kintettel vállalja múltjának minden szakaszát. Legyen az a gyönki szegénysor, vagy a budapesti csillogó szállodák galériája. Sokat fest, vagy ke­veset? Nem vállal olyan ter­het, ami energiája tartalékait is emésztené. A nappalok kezdő szakaszában dolgozik szíve­sebben és a délutánokat újabb motívumok keresésével tölti. Felkészül a következő napra. Nem volt ez másként kanadai útján sem. A külországokat járva is olyan látásmóddal él, ami az egyetemes, az európai­ság gondolatvilágához a leg­megfelelőbb. Olyan helyen érzi igazán jól magát, ahol az évszázadok értékeit éppen olyan gonddal vigyázzák, amilyen pontossággal terve­zik a holnapokat. Festményein a ma nyugalma, békéje van je­len. Ezt sugározza lénye min­den találkozásban. Erről szól, szavakban, ennek elengedhe­tetlen szükségességét vallja minden vonala, oldott színes foltja, szelíden, amilyen min­den emberi lélek az esztendő fordulóján. D. K. J. írás közben (Karácsony, hóesésben) Decemberre leesett a hó, a Mikulás már szánkón érkezett, vígan szóltak lovainak csengői s el sem tudtuk képzelni az öregurat, amint sárban caplat nehéz puttonyával. Gyorsan kiosztotta aján­dékait, s igyekezett vissza otthonába, amiről senki nem tudta, hol van, s egy évig hírét sem hallottuk. Mögötte, tisztes távolban, virgonc krampuszok ugrándoztak, patájuk nyomát néha felismertük a hóban, de nem sokat tö­rődtünk vele, mert mindenki az eget kém­lelte. Valahol a felhők mögött már gyülekez­tek az angyalok, s tudtuk, a szent éjszakán megjelennek az égbolton s békességet hir­detnek a jóakaratú embereknek. Az angya­loknak csillag mutatta az utat, toprongyos pásztorok nyomultak mögöttük, nyápic hangjuk kicsit idegenül vegyült az angyalkó­rusban, de arcukon áhitat ült, s ezen az éjsza­kán senkinek nem jutott eszébe, hogy szá­mon kérje tőlük, miért nem ismerik a kottát. Az emlék nem hagyja jussát, az idővel is szabadon játszik. Gyerekkorunkban min­denki tudta, hogy a Mikulás szánkón érke­zett, csengős lovai vígan kapálták a havat, a szentséges éj angyalai sűrű hóesésben száll­tak a házak között, benéztek az ablakokon, s miután letették a karácsonyfát, megrázták a csengőt, de az is lehet, hogy jókedvű neveté­süket gondoltuk csengettyűszónak, s mentek is tovább, mert sok dolguk volt ezen az éj­szakán, mi pedig áhitattal álltuk körül a fel­díszített fát. Láttuk elszálló alakjukat és szár­nyuk suhogását is hallottuk az ünnepi csendben. Később se firtattuk, hogy valóban így tör- tént-e, mert minden egy másik vüágban zaj­lott le, ég és föld határán, hol nem érvénye­sek az itteni törvények, az pedig angyalok­hoz méltatlan fontoskodás lenne, ha a részle­teket firtatnánk. A kegyelet, bár jobb lenne a szeretet utáni sóvárgást mondanunk, a tényekkel sem tö­rődött sokat. A karácsony ünnepe biztosan állt a naptárban, ellentétben a húsvéttal, a pünkösddel, pedig Jézus születésének nem­csak napja, de még az éve sem biztos. A nap­tárkészítők sokat törték a fejüket, összevetet­ték a Szentírást a történeti tényekkel, keres­ték, mikor volt a nevezetes népszámlálás, Pontius Pilatus helytartósága, s úgy találták, hogy Jézus valószínűleg 7-8 táján született, a nevével jelzett időszámítás bevezetése után. Az ókeresztények vízkereszt napján emlé­keztek születésére, de nem a karácsony volt számukra az igazi ünnep, hanem a húsvét, a boldogság ígéretét hozó feltámadás. Min­dennek azonban alig van jelentősége. A ka­rácsony ünnepét a szeretet szentelte meg, a misztikus remény, hogy mégis megváltható a világ. Aki szétnézett az első évszázadok kavar­gásában, nem sokat látott ebből. Császári ön­kény borult az ismert világra, az uralkodó sa­ját családtagjait sem kímélte, anyákat, felesé­geket, barátokat öltek meg, a jámbor hívőket vadállatok elé vetették. Változik a szín, kelet­ről barbár hordák lepik el a birodalmat, Ró­mát ismételten kirabolják, a császárokat sorra megölik. Ezekben a vértől iszamos századokban a feltámadás hite jelenti a reményt, hogy újra lehet kezdeni mindent, semmivé rontva az ördög művét. Amikor megszólal Notker Bal- bulus karácsonyi szekvenciája, „ejha, énekel­jük ennek a napnak verseit", már nyolc év­század múlt el a megváltás óta, s a dadogó - innen mellékneve, Balbulus - csak most kö­szönti áradó versekben Jézus születését. Ta­lán ez volt az első karácsonyi vers, s mintha azt akarná jelezni, hogy a feltámadásig még sok idő van előttünk, előbb köszöntenünk kell a Megváltót, „kitő fél a Pokol s a kegyet­len halál retten". A világtörténelem vigasztalanul véres színjáték, melyben a gonosznak mindig több esélye van, egyébként már eljött volna az Úr országa, miképp a mennyben, azonképpen itt a földön is. Megállás nélkül zakatol a vi­lágtörténelem őrült malma; a legkereszté­nyibb király zsoldosai hónapokon át garáz­dálkodnak a Szent Városban s a Sacco di Romát ma is a kereszténység örök szégyene­ként emlegetjük. A részeg landsknechtek szent edényekből vedelik a bort, megerősza­kolják az apácákat, nem kímélnek senkit, de ismét változik a szín. A 30 éves háborúban égő várósok mutatják az utat a részeg kato­náknak, nem sokkal később protestáns pa­pokat hurcolnak gályarabságra, s még be sem gyógyultak a sebek, új háborúk csata­kürtje harsan és szól mind a mai napig. A szeretet nem ad védelmet a gyűlölet el­len, de ha így van, legalább egy éjszakán tér­jen vissza a remény: Hódié Chirtus natus est nobis, ma született nekünk Krisztus. Az egyház megszentelte s kezdettől hódolt a Kisded előtt, a karácsony mégis lassan vált az egész világra kiterjedő népi ünneppé. Év­századokon át egy volt az ünnepek sorában, Szent Ferencnek is kevés követője akadt, mi­dőn karácsony éjjelén az erdő mélyén idézte meg Betlehem szellemét. A karácsonyfa is későn terjedt el, hozzánk a múlt század má­sodik felében érkezett, német földről. Aján­dék is került alája, s ahogyan a világ mind komorabb lett, úgy telt meg új tartalommal az ünnep. A szeretetet jelképezte, ami az év nagyobbik felében hiányzik a szívekből, s az emberek azt kívánták, legalább egy nap le­gyen az évben, amikor elhallgatnak a fegyve­rek, kialszik a gyűlölet lángja, a garázdák magukba néznek s arra gondolnak, ideje lenne másként élni. Az egyház a szeretetet hirdette, a betlehemi Kisded békességét, de a karácsony lassan függetlenné vált a szertar­tásoktól, a bibliai eseményekre is csak halvá­nyan emlékeztetett, mert a szegénység vi­lágünnepe lett belőle, hogy az evangéliumi jóhír legalább így jusson el mindenkihez. A Bibliában azt olvassuk, Isten, látván a vi­lág romlását, megbánta, hogy embert terem­tett s csak Noé és házanépe kapott kegyel­met. Ezen az éjszakán biztosan megenyhül, megáldja a családokat, amikor áhitattal ülik körül a karácsonyi asztalt, halat esznek, kalá­csot majszolnak, vörös bort kortyolnak s legalább néhány órára maguk is elhiszik, hogy szeretik egymást. A gyerekek az ablakban állnak, integetnek a tovaszálló angyaloknak. Vidáman esik a hó, mert bármilyen idő van, erre az éjszakára mindenki úgy emlékezik majd vissza, hogy havazott, legtöbben az angyalt is látták, mert ugyan ki más hozta volna a karácsonyfát? Aztán elmúlik az ünnep, s folytatódik minden, ahol néhány órára megszakadt. Most már azt is el lehet képzelni, hogy csú­nya, csatakos éjszaka volt, az ünnepi asztalra nem jutott kalács, de a szülők életük végéig arról mesélnek, hogy nem volt mindig sze­génység, munkanélküliség, volt idő, amikor ezen az éjszakán fényes angyal hirdette a bé­kességet, hullt a hó s a fehér pelyhek betakar­ták az egész világot. Csányi László A kisded és a három fejszés — Ne haragudjon - igazított haján az alig húszesztendós lány a bejárattal szemközti pult mögött - a főnököm megtiltotta, hogy bárkinek is adjak szállást, magán az is látszik... Ez volt a harmadik hely az útmenti fogadók közül, ahol nem adtak nekik szállást. Az asz- szony ideje lassan lejár. Napok múlva meg­szüli a gyereket, akinek se háza, se hazája nem lesz, mert mid a kettőt szétrombolta a háború. Nem bírták tovább az otthoni világot. Mene­külni kellett. Ezt valamikor el sem képzelték volna, hiszen megépítették a házat még apjá- ékkal és élték a kisemberek életét. Volt a műhe­lyének is munkája mindig. Erre nem gondolt, hogy a saját szomszédjai fogják fölégetni mindazt, amit évszázadokon át megteremtet­tek. Lassan fordult ki a fogadó ajtaján. Úgy érezte, hogy ezt a tehetetlenséget már a fel­esége sem bírja. Megalázottnak érezte magát éppen abban az országban, amit az anyja sa­játjának mondott valamikor. Sötét este volt. Szó nélkül indultak egy irányba. Kavicsok ropogtak talpuk alatt. A fo­gadó a falu szélén állt. Azt gondolták ez az utolsó ház. Sehol nem volt más fény. Talán negyedórányi járásra távolodtak a la­kott területtől amikor emelkedni kezdett az út. Lassultak lépéseik. Az asszony nagyokat só­hajtott, de nem szólt semmit. Egyszerre hirte­len kiejtette kezéből a csomagokat és felszisz- szent. A férfi mellé lépett és gyorsan lerakta a hátizsákot is. Átfogta az asszonyát. — Csak nem? ... - kérdezte bátortalanul, mert nem akarta, hogy éppen ilyen körülmé­nyek között történjen meg az amit annyira vártak. Megálmodták évekkel ezelőtt, hogy mi­lyen lesz a gyerek. Akkor nem lehettet szervi okok miatt. Egy kis műtéttel sikerült... Most tessék itt vannak az út mellett. — Uramis­tent - nyögött egy aprót az asszony és nem tudta fusson-e valamerre, vagy meg se moz­duljon. j A férfi kissé rémülten nézett körül a sötét­ben. A dombtetőn, mint lm épület vonalai raj­zolódtak volna. — Nézd csak! - szólt az asszonyhoz - ott! Ott talán lesz valami! A csomagokért nyúltak és megindultak a ház felé. Kissé megnyugodott az asszony. Mintha legelőn jártak volna. Pár- násnak érezték lépéseiket. Talán tíz perc is be­letelt, míg közelebb értek a házhoz. A lámpát nem használták, mert megegyez­tek. Igaz, hogy ók sem látnak, de őket sem lát­ják. Csönd volt. Nagy csönd. Nem ház ahova értek, hanem valami akol, nyári szállása állatoknak. — faj! - nyögött az asszony, mikor meg­botlott. — Megütötted magad? - kérdezte a férfi, és dzsekije alól előkapta a zseblámpát. Körülpáztázta a gyenge fénnyel az asz- szonyt, majd pár lépést telt. Felmérve körül­ményeiket. Szénahalom volt egy sarokban. — Leülsz? - kérdezte a férfi és választ sem várva gyorsan csomagolni kezdett, a plédet ke­reste. Mozdulatai otthonosak voltak. Mindig ó ké­szítette elő a fekhelyet. Most az asszony ta- rotta a lámpát és nagyon fáradtnak érezte ma­gát. Nem is ült, hanem azonnal eldőlt is mintha nyomban álomba merült volna. A férfi odakuporodott mellé. Simogatni kezdte. Az asszony két kezével a hasát ölelte. így voltak egy ideig, amikor az asszony gyorsakat léleg­zett, hirtelen sikítani szeretett volna, de össze­szorította fogát. Soha nem érzett még ilyet... Úgy gondoja ez már az. A férfi megérezte mozdulataiból a riadalmat. Egymás keze után kaptak. Szorítani kezdték ujjaikat. — Várj! Várj! - suttogott a férfi és gyorsan csomagolni kezdett. Kis lepedőt, pelenkát és törölközőt ka­pott elő. — Segítek! - gyöngéden az asszonyhoz ha­jolt. Megcsókolta, majd gyorsan lehúzta szok­nyáját és az alsóneműt. Lepedőt terített a szé­nára. Igyekezett, nehogy vétsen és elkéssen. Az asszony sírni kezdett, de csak a könnyei folytak. Ilyen hasítást még nem érzett. A férfi letérdelt az asszony széttárt lábai elé, miután a zseblámpát felakasztotta egy gerendára. Az asszony nekifeszült a fájdalomnak, amikor for­róság buggyant vöröslőn a fehér lepedőn. A széna tompán zizzent. A férfi szekercéhez szo­kott tenyerét tartotta az assszony combjai közé és — Kicsi angyalkám! - mondta hangosan az asszonynak. A himbálózó lámpa fényénél ve­resen, lucskosan toccsan valami a világra! Az asszony úgy érezte mintha beszakadt volna a hasa és olyan könnyű lett benne min­den. Félrebillent a feje. — Fiam! - szólt a férfi. Pillanatra megállt, mert valami visszatartotta röppenő mozdula­tát. A köldökzsinór volt. Nem merte elengedni a gyermekét. Gyöngéden szájához emelte és el­rágta a zsinórt. Vér buggyant belőle. Ujja közé fogta. Másik kezével a cipőjéhez nyúlt. Kirán­totta a fűzőt, és elkötötte a gyerek hasán a vér­zést. Betakarta lepedőbe és áttörölgette. Az asszony kinyújtotta feléjük a kezét. A férfi ösz- szefogta a már használt lepedőt és félrehúzta. Másikat keresett a zsákból, míg szorította ma­gához a bagyulált gyereket. Törölközőt húzott elő és ráborította az asz- szony forró ölére. Gyöngéd mozdulatokkal tö- rölgette a fáradt testet. — Ne sírj, kisfiam! - zokogva nevetett az asszony, mert alig hitt a szemének, amikor maga mellé fektették a kicsit. A férfi tett-vett. Az asszony elkérte a zseb­lámpát a férjétől. Mindketten nézték a száradó gyereket. — Kicsim - szólt az asszony - ne hara­gudj, hogy nem úgy fogadtunk ahogy meg­ígértük, de el kellett jönnünk. Nagymamiékra rászakadt a ház a robbanáskor. A Messzipapát megölték, amikor sorban állt a kenyérbolt előtt Hangosan felsírt az asszony. A férfi fölé ha­jolt és megcsókolta homlokát. Vigasztalgatta. — Nem ilyen életet szántunk neked! -foly­tatta az asszony szaggatva gondolatait. .. Tudd, hogy a béke a legfontosabb dolog, ha egészséges vagy és dolgozhatsz. Soha nem szabad a másik emberre kezet emelni haragból. Szeretned kell mindenkit, mint önmagodat! Érted ezt kisfiam? Tanítanod kell majd, hogy szeretet nélkül semmire sem jut az emberiség. Nagyon nehéz szeretetben élni! A férfi betakarta mindkettőjüket. Felegye­nesedett és kiment az akol elé. Fölnézett az égre. — Mennyi csillag!? - csodálkozott félhan­gosan. Hunyorgott, mert egy mintha különö­sebben fénylene, mint a többi. Ezt a csillagot nézte hosszan, szinte belefájdult a szeme. Az assszony egyenletesen szuszogott, mikor melléjük hajolt a férfi. Átölelte mindkettőjüket és takarót húzott magukra. Elaludtak. Három férfi jelent meg az akol bejáratánál. Vállukon fejsze és tarisznya. A férfi felugrott: — Én József vagyok, a feleségem Mária és ó... - a gyerekre nézett, amikor az egyik fejszés megszólalt: —A Fiú! Ereztem, hogy valaminek történni kell ma, mert álmomban ... Letette fejszéjét és egy zacskó tejet húzott elő. A másik két fejszés is letérdelt Máriához. — Jól van? - kérdezte az első fejszés, mi­közben kilyukasztotta a tejeszacskót és töpör- tyűt tett egy falat kenyérre, amit Máriának nyújtott. Hátrafordult egyik társához. — Te Gáspár! Mönjünk vissza a faluba és jelöntsük, hogy hogy mögszületött... hogy mögszületött a Fiú ... József Máriára nézett. A fejszések csoma­golni kezdték a szénán heverő ruhadarabokat. Mária fölállt. — Gyüjjenek! - szóltak a fejszések és meg­indultak a mezőn a falu felé. Halk motorbúgás hallatszott, majd egyre erősödött. Egy rendőrségi helikopter közele­dett. Föléjük ért. Egy kört rajzolt a levegőbe az embercsoport fölött, aztán leereszkedett mellé­jük. A három fejszés gyorsan elmondta, hogy kik ók valójában. A rendőrök megemelték sap­kájuk szélét, aztán gyorsan intézkedtek. Egyik jegyzőkönyvet írt azonnal, a másik elhelyezte a helikopterben a csomagokat, felsegítette Má­riát a Kisdeddel, aztán Józsefet. Lassan emelkedett a gép. A három fejszés hosszan nézett utánuk. Decsi Kiss János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents