Tolnai Népújság, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-19 / 299. szám

8 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. december 19. Asszonyok szigeti Mottó: Nem szánja a szomjú- zót, ki szomjúságot nem érzett. (luvenalis) Amikor elmentél tőlem, nagyon aludtam. Igaz, csak pár óra volt, de nem néztem az időt. Kint még égtek az ut­cai lámpák. Bekapcsoltam a magnót, mert úgy éreztem táncolnom kell. Meséltem neked, hogy én sosem tud­tam táncolni. A faluban, ahol felnőttem, nem volt táncta­nár, csak a szomszéd város­ban. Oda a szüleim nem en­gedtek. Egy lakodalomban felkért egy fiú. Úgy, de úgy szégyelltem magam, mert azt hittem fából van a lábam. Soha senkivel nem mentem azóta táncolni. Egyszer az öcsémet próbáltam rávenni, táncoljon velem. Elhülyés- kedte. Nagyon szeretem a zenét. Mindenem megmozdul és frissebb leszek. Szívesen ke­lek emiatt korábban, hogy he­tente legalább egy-két napon táncoljak munkába indulás előtt. Megtehetem, mondják, mert egyedül élek. Nagyon egyedül. Nagyon, nagyon ... Nem akarok most ráderől­tetni sötét hangulatot, de na­gyon rossz, amióta magam maradtam. Akkor is mond­ták, hogy bátor vagyok, ami­ért elválok, de inkább a ma­gány, mint olyannal élni, akit számtalan ponton nem értek meg. Az önvizsgálódásaim oda juttattak, hogy kezdem a ho­roszkópok minden jövendö­lését elhinni. Nekem mindig mondanak valamit, ami fel­készít a holnapokra. Sokkal nagyobb figyelmet kellene ezekre fordítani, de sokan csak divatos hóbortnak tart­ják mindazt, amit a termé­szetgyógyászok is csinálnak. Agykontroll!!! Végigjártam ezeket, könnyebb. Sokkal könnyebb, de ha kicsit nem figyelek magamra, észrevét­lenül rám ront a magány. Közben ilyen őrült emberek vesznek körül, mint te is. Fog­lalt vagy és tudom, hogy másként éled meg a velem való kapcsolatot. Körülvesz a népes családod, akitől én nem akarlak elszakítani, de azt a rohadt telefont azért fölvehetnéd. Pirosra izzítot­tam múltkor is a zsinórt, annyit kerestelek. Kedves ba­rátom, akinek bármikor füty- tyenthetek, azonnal rendel­kezésemre áll, mindjárt ész­revette, hogy nem találkoz­tunk. Meg is kérdezte, hogy jártál-e itt, mert látott a vá­rosban. Ne kérdezd, hogy miért nem őt használom fel asszonyos örömeimhez. Ha megfeszítenének, akkor sem tudnám. Ő szeret és majd megőrül, hogy csak a köze­lemben legyen, de nem tud­nám elviselni, hogy megölel­jen. Tudod, te mi ez? Ugyan­akkor alig várom, hogy te megérints. Már a jöttödet is megér­zem. Alig tettem le a csoma­gomat itt a szobában, a sok-sok kocsi közül hallom, hogy jössz. Akkor kanyarod­tál ide a ház elé. Elönt valami forróság, amit nem tudok megmagyarázni, pontosab­ban, nagyon jól tudom mi zaj­lik le, csak ilyen ellen mindig tiltakoztam. Aztán persze, hogy mindig ilyenbe ütközők és én, aki sok-mindent végig is csinálok a magam erejéből, ennek képtelen vagyok elle­nállni. Nő vagyok és ennyi az egész. Amikor arról beszé­lünk, hogy minden férfi egy­forma és egyet akar, akkor én a másik oldalról vállalom, hogy minden nő ugyanolyan egyforma és ők is ugyanazt akarják, mint a férfiak, csak előtte futnak egy-egy tiszte­letkört. Alig várják az alkal­mat, a pillanatot, hogy valami változatosság köszöntsön rá­juk, ránk. Akinek megadatik, az él is vele akkor is, ha bor­zalmas csalódások kísérik és megalázódnak is mondja magát. Semmi, semmi, semmi nem pótolja a szerel­met. Ezt a világba kiáltom és nagyon nagyon örülök, hogy megismertelek. Azóta még- inkább szeretnék táncolni naponta. Mindig, mindig. Soha nem lesz alkalmam, hogy egy bálteremben átölelj és a zene ritmusára mozdíts, szoríts. Imádom, amikor ki­szorítod belőlem a levegőt. így! így! Hadd kapcsoljam be a magnót! .. . Kösz! Jaj, de jó! Most elleszek egy darabig! De jó hozzád simulnom! Ész­revetted, hogy már a harma­dik órája vagyunk együtt? Képzeld, ha nem lenne semmi kötelezettség, hanem csak szeretkezheténk ked­vünkre? Veled élem meg ezeket a hihetetlen órákat és irigylem azokat, akik ottho­nukban teremthetik meg mindezt maguknak. Bár két­lem, hogy akad ilyen, mert a munkahelyemen én pont az ellenkezőjét tapasztalom. Te, amikor telefonál egy-egy férj az irodába, hal­lani lehet, hogy ez csak a ház ura lehet, mert olyan rövid, hűvös információkat adnak. Aztán amikor a barát jelent­kezik, akkor megváltozik ám az asszonyságok színe, hangja. Felfrissülnek egy-egy ilyen hívástól. Én is természe­tesen. Vállalom is. Azt is el­fogadom, hogy erkölcstelen, sőt bűn amit csinálok, de nem kerülhetem el a sorsom. Előző életemben biztos na­gyon sokat vétkeztem és most azzal bűnhődök, hogy újabb bűnöket követek el, de hiszem, hogy a másik lé­nyem, ami halálom után jön, nagyon boldog és felszaba­dult lesz veled. Addig azért táncolj még kérlek! Ha ezt látnák az em­berek, hogy ruha nélkül itt a szoba közepén és hajnalban táncolunk! így érzem magam szabadnak. Mikor akarsz el­menni tőlem? Nekem kora reggel be kell mennem az ex­port miatt. Indítják a kamiont és vállaltam Zsóka helyett, hogy megcsinálom. Tudod hova ment barátjával? Holló­kőre! Három napra. Kiestél a ritmusból! ... Jó! Nem bánom! Legyen a te akaratod szerint, de marad­jon a zene, legföljebb... le­het, hogy igazad van, rendi- csek! Nem szólok egy szót sem. Könnyű dolgom lesz, de tapaszt kérek az ajkadtól! Decsi Kiss János írás közben (Szeretetcsomag) Valamelyik jótékonysági szolgálat százhúsz szeretetcsomagot küldött karácsonyra az egyik faluba. A százhúsz csomag azt jelenti, hogy a százhuszonegye­dik szegénynek nem jutott s természetesen a többinek sem, pedig az egész falu szegény, mindenkinek jól jött volna a kétezer forint ér­tékű adomány, melyben élelmiszert küldött a jókedvű adakozó, akit, mint tudjuk, szeret az Isten. A falu népe azonban másként vélekedett, pedig a polgármesteri hivatalban napokig törték a fejüket, ki legyen a százhúsz kivá­lasztott. De ha van százhuszonegyedik, sőt ötszáznyolcvanadik szegény is, nem lehet igazságot tenni. A falu felbolydult, akiknek nem jutott az ajándékból, elfogultságot em­legettek, kivételezést, sötét korrupciót. Máról holnapra fellángolt a harag tüze, évtizedes jószomszédság, barátság váltott át ádáz gyű­löletbe. Tudjuk, a szegénység rossz tanácsadó, s aki urai előtt meghunyászkodik, gyakran fe­lebarátjában látja ellenségét. A karácsony sem enyhíti meg a szíveket, s hiába kanalaz valaki otthon tyúkhúslevest, olthatatlan gyű­lölettel emlegeti szomszédját, aki két kiló rizst is kapott a csomagban. Az öreg, aki es­ténként snapszlizni szokott szomszédjával, miközben egy-egy fröccsöt is fölhajtottak, el­torzult arccal, kivörösödve lecsapja a kanalat s azt kiabálja, „ezek a Bátonyiék mindig ilye­nek voltak, ha tehetnék, a kútunkból is ki­lopnák a vizet!" Soh többé nem fognak es­ténként kártyázni, a gyűlöletből, amennyit lehet, a gyerekekre is hagynak. Vannak félresikerült ajándékok is. Mesélik, hogy az egyik tiszántúli városba a Népjóléti Minisztérium küldött az öregeknek karácso­nyi csomagot, de a várt öröm elmaradt, he­lyébe bosszankodás lépett, a megcsúfoltság érzése. Amikor kiderült, az amerikai kato­náknak az Öböl-háborúból visszamaradt út- ravalóját vásárolták meg, volt benne néhány doboz ismeretlen rendeltetésű konzerv, pa­pírzsebkendő, fogkefe, vécépapír és óvszer, amire a hazájától távol került katonának nyilván szüksége van, de mihez kezdjen vele a tiszántúli nyugdíjas? Az öregek háborog- tak, volt aki szemétbe dobta az egészet, csak az ajándékozó mentegetőzött, mondván, hogy az ismeretlen összetételű konzervek szavatossági ideje még nem járt le. Ajándékozni is tudni keli, azt pedig már régen megtanulhattuk volna, hogy akkor is örüljünk, ha a szomszéd kap csomagot. Ab­ban a bizonyos faluban csak százhúszan örültek, a többiek véleményét így summázta az egyik megbántott öreg: inkább ne küldje­nek semmit, akkor majd nem lesz háborúság. Mert ha neki nem jut, másnak se legyen, így vagyunk egyformák. A világtörténelemben az első gyilkosságot az irigység sugallta. Ábel áldozati füstje bé­késen szállt az ég felé, már az Úr zsámolyáig ért, s ezt Káin nem tudta elviselni. Miért ez a nyámnyila Ábel a kedves, amikor ő az erő­sebb, öklével leüti az őstulkot vagy a bölényt, tehát őt illeti a hatalom és a dicsőség, s íme, áldozati füstje szétterül a földön, sötéten, mintha varjak telepedtek volna az oltár köré. S azt gondolta, ha az enyém nem kell, akkor az övé se jusson el az Úr trónusához. A többit tudjuk, irtózatos ökle, mely leterítette az ős­tulkot, könnyen végzett öccsével. Az Úr pe­dig elfordítá orcáját, hogy ne kelljen látnia Ábel véres tetemét. Akkor is elfordul, amikor éretlen suhancok leütik a nyomorult öregasszonyt, még bele is rúgnak, s elsze­dik nyolcvan forintját, amiből a következő nyugdíjig kellett volna élnie. S elfordul akkor is, amikor az irigy öreg azt mondja dühösen a riporternek, inkább senki he kapjon szere­tetcsomagot. Az újságok tele vannak rémséges hírekkel. Szomáliában csontig fogyott gyerekek bá­mulnak az üres világba, s várják, hogy kap­janak egy bögre tejet, de nem érkezik meg a segély, rablóbandák támadták meg a teher­autó-osztagot s elragadták az élelmiszerek­kel teli csomagokat. Boszniába nem engedik be az ENSZ szállítmányát; ha nem lőhetik le az ellenséget, a’kkor dögöljön éhen; hja ké­rem, hadiállapot van. Az első világháború végén XV. Benedek pápa hosszas diplomáciai manőverezés után el tudta érni, hogy a frontokon legalább ka­rácsony éjszakáján hallgassanak a fegyverek. A végeredmény szempontjából nincs sok je­lentősége, legföljebb azok lehettek volna há­lásak, akiket erre a napra szemelt ki a halál angyala, de a Végzet könyvében senki nem lapozhat. A következő napokon a katonák egyébként is épp oly bőszen öldösték egy­mást, mintha nem is hallottak volna a Meg­váltóról, igaz, ezért kapták a zsoldot, termé­szetesen csak azok, akik a névsorolvasásnál jelen lehettek. Pedig azt kellett volna tenniük, hogy másnap se lőjenek, és harmadnap sem, a lövészárkok elgyötört, tetves katonáinak el kellett volna indulniuk egymás felé, hogy azt mondják, testvér, nem. akartalak megölni, eredj haza, öleld meg a feleségedet, gyereke­idet, s mondd meg nekik, hogy megszületett a Megváltó, aki békességet hozott a földre. Nem így történt, tudjuk. Szomáliában éheznek, a bosnyák hegyek között a menekü­lők hiába várják az élelmiszerrel megrakott teherkocsikat s a fegyverdörgésben az erdő rémült madarai is végítéletre várnak. Egy tá­voli magyar faluban szomszédait szidja a felbőszült öreg, s azt mondja, ha neki nem ju­tott, senkinek se küldjenek szeretetcsomagot. Itt abba is hagyhatom. Káin naponta meg­öli Ábelt, á háborúk még mindig nem értek véget, a gyűlölködő öreg a szeretet ünnepén pokolra kívánja szomszédait. A megváltásra továbbra is várnunk kell, s reménykedve mondjuk, talán majd most, mert már igazán nem késhet soká. Holnap, holnapután? Két évezrede mindenkihez szól az angyal éneke a betlehemi éjszakában, csak meg kellene végre hallani, mert a megváltás közös ügyünk. Csányi László Juventus Rádió A Balaton és környéke információit 1989-ben kezdte sugározni a Juventus Rádió, két órás műsoridővel. Az adásidő, némi meg­torpanások után, ma már napi 12 órára duzzadt. A jelenlegi mű­sorstruktúra ez év tavaszán alakult ki. Műsoruk gerincét a du­nántúli és a fővárosi hírek , tudósítások, kereskedelmi infor­mációk adják, némi reklámmal és zenével fűszerezve. A magán vállalkozásban üzemelő adó mintegy nyolcmillió potenciális hallgatóhoz szól. Képünkön: dr. Turgyán Tamás a híreket is­merteti a hallgatókkal. (MTI fotó, Hámor Szabolcs) Másképpen gondolkodnak bizonyos dolgokról Kik is azok a metodisták? HMM Beszélgetés Gyurkó József szekszárdi lelkésszel A metodista egyház alapí­tója, John Wesley anglikán lelkész volt, aki az észak-ang­liai Epworthban született 1703-ban. A metodista ébre- dési mozgalom lényege a Krisztussal való személyes hitbeli összeköttetés, külsősé­gek helyett a belső valóságok. Áz egyházi cselekmények ha­tóereje helyébe a megfeszített és feltámadott Krisztusban való hit lép. A magyar metodista moz­galom közel száz éves múltra tekint vissza, az első nyilván­tartott gyülekezetek német nyelvterületen, a Bácskában alakultak, majd 1905-ben Bu­dapesten folytatódott a hit szolgálata, később elterjedt a Nyírségben, majd a Dunántú­lon, Baranya és Tolna megyé­ben. A második világháború után a nyíregyházi gyülekezet 90 százaléka Szlováloába tele­pült, a dunántúli németek ki­telepítésével az egyház hívei­nek mintegy kétharmadát ve­szítette el. A mozgalom 1945 és 1950 között megújult, s az állam 1947-ben teljes jogú egyháznak ismerte el a meto­dista közösséget. A többi egy­házhoz hasonlóan 1949-től erős politikai nyomás neheze­dett rá, mely a 60-as években enyhült csak. Súlyosan érin­tette a metodistákat az 1973/74-ben bekövetkezett szakadás, de sikerült a nehéz időket átvészelni, s most, a megváltozott körülmények között megújult reménységgel végzik szolgálatukat. A metodista egyház szek­szárdi gyülekezeti központja a Munkácsy utca elején talál­ható. Gyurkó József a kis- templom lelkésze. — Lelkész úr, kérem beszéljen arról, honnan vezetett az ön útja Szekszárdig, s eddig a kistemp- lomig? — Egy Miskolc melletti kis faluban, Kistokajban szület­tem. Az ötvenes években eb­ben a faluban kialakult egy összetartó kis metodista közö­ség, a gyermek istentiszte­letre, vasárnapi iskolába rend­szeresen eljártam, s 18 éves koromban vált világossá szá­momra, hogy Isten nem egy elvont fogalom, hirtelen sze­mélyes Istenné, élő, feltáma­dott személlyé vált számomra. A katonaság után hat évig ta­nultam teológiát, majd a dombóvári gyülekezetnél szolgáltam, aztán Budapesten, a püspökhelyettes mellett dolgoztam, majd Györköny következett, ahol 13 évet töl­töttem el. Második ottho­nommá vált ez a falu, pedig eleinte nehezen fogadtak el, aztán egyszer csak eljött a napja, mikor nem „a lelkész" lettem, hanem „a Jóska", s mi­kor elhelyeztek onnan, akkor hiányozni kezdtem. — Miért éppen Szekszárdon alakítottak ki gyülekezeti közpon­tot? — A metodisták máskép­pen gondolkodnak bizonyos dolgokról. Soha nem volt Ma­gyarországon nagyszámú a gyülekezet, mert mi nem arra törekszünk, hogy minél több tagja legyen a gyülekezetenk, hanem arra, hogy aki hozzánk csatlakozik, annak a szándéka a szívéből jöjjön. Az én elvem az: soha nem futni a többi után, mert nem biztos, hogy minden ajtón be kell lépni, amin mások is bemennek. Meg kell várni azt az ajtót, amit számomra nyitnak ki. Az én hitem szerint van egy lát­ható és egy láthatalan egyház. A láthatatlan egyházhoz azok tartoznak, akik hisznek Jézus­ban, s ruhájukat megmosták Isten Bárányának vérében. Amikor ebbe a városba jöt­tem, hiszem, hogy Isten vezé­relt. Mint már mondtam, nem a létszám a fontos, hanem a mindennapi misszió, egy olyan színt vinni ennek a vá­rosnak az életébe, ami eddig hiányzott. — Ön az I. számú általános iskolában tanít. — Nagyon hálás vagyok az iskola igazgatójának, hogy le­hetőséget biztosított szá­momra, hogy bibliaismeretet tanítsak. Hangsúlyozom, nem hittant. Nem akarom rákény­szeríteni a gyerekeket saját hi­temre, ismeretet adok, a vá­lasztást pedig rájuk bízom. A metodista egyház sarkalatos pontja: nem áttérést szeret­nénk, hanem megtérést. Nem az a lényeg, ki milyen ruhát hord, mert nem ruhát, szívet kell váltani. Nem ellenséges­kedésre van szükség, hanem bensőből fakadó döntésre. — A világ mai problémáira milyen választ ad az ön egyháza? — Ne sopánkodj a sötét­ségben, hanem gyújts gyer­tyát! Ez egy kínai közmondás, de benne van a válasz. Ami­képpen az irgalmas szamari­tánusról szóló példázat is dik­tálja, természetesen nem zár­kózunk el a segítségnyújtás bevett formáitól, tehát a kari­tatív szolgálattól, a fő célunk az, hogy a hit által az emberek bensőjét, felfogását változtas­suk meg, hogy maguk oldhas­sák meg problémájukat, s el tudják viselni az életet, olyan formában, amilyenben az számukra adatott. Különösen fontos ez most, amikor a sze­retet ünnepe közeledik. Jézus megszületett ebben a világ­ban, de nem mindenkinek a szívében. Venter Marianna

Next

/
Thumbnails
Contents