Tolnai Népújság, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-19 / 299. szám

1992. december 19.

HÉT VÉGI MAGAZIN

NÉPÚJSÁG 5

Mikor, kinek, mit?

Akinek nincs otthon egy dobozban, zacskóban éltévé egy pici piros szívecske, egy hajfürt, esetleg egy kiscipő, összeeszkábált dobozka, amit hat éven aluli gyermekétől kapott, az nem is szülő.

Már ebből is világosan látszik, hogy az ajándékozás bonyolult dolog, de semmiképpen sem lehet pénz kérdése. Unos-untalan mondogatjuk, írjuk, hogy a másság tisztelete mennyire fontos lenne társadalmunkban, hogy e nélkül nem őrizheti meg a társadalmi béke.

Es a lelkünk békéjéhez mi kell?

Például ugyanaz - hogy tiszteljük a hozzánk tartozóban is a másik, a más embert.

Van a családban valaki, aki'biztosan nem örülne, ha vennék neki bármely drága kristályvázát, sőt valószínűleg heves aggodalom fogná el elmeállapotomat illetően, ha bármikor is azt kapna tő- lem. Ezzel szemben a bőréből bújna ki örömében, ha valamely úton-módon hozzájutnék némi felső-voltai, vagy antarktiszi aprópénzhez, s ha ez netalántán a legkisebb címletű papírpénz volna, úgy bizonnyal belépne a szocialisták hívő tagozatába, csak azért, hogy imába foglalhassa a nevemet. Ugyanis gyűjtő.

Egy kedves ismerősöm mesélte csüggedten, hogy már megint egy egyébként káprázatos kínai teáskészletet kapott a barátaitól ajándékba. Nem az a baj, hogy ez már a negyedik készlet, hanem az, hogy kizárólag üvegpohárból hajlandó inni. Tejet, kávét, teát, bort, mindent, mert csak úgy lehet élvezni a zamatát, mondja, ha látni is az italt. Ezt a fóbiáját minden ismerőse jól tudja, nem is örül az ajándéknak, hiszen nem neki szól.

Barátnőm húsz éve él boldog házasságban, ez alatt az idő alatt vásárolt a férjének legalább harminc nyakkendőt, huszonöt nyakkendőtűt és ugyanannyi mandzsettagombot. A szerencsétlen minden reggel magára is öltött egy nyakkendőt, midőn elindult a munkába, s viselte is addig a pillanatig, amíg magára nem

csukta a szobája ajtaját, akkor azonnal letépte magáról a „hóhér kötelét" és beakasztotta a szekrénybe. Kizárólag pártdelegációk és külföldi vendégek érkezése előtt másfél perccel volt hajlandó felvenni ismét. A rendszerváltás óta pedig már akkor sem.

Egy másik ismerősöm nagy Bach rajongó, ott van családostul minden koncerten, különös tekintettel az orgona hangversenyekre. Van neki három testvére, két gyereke, egy férje, három sógora és ugyanannyi sógornője, hogy csak a legszűkebb családot említsük. Valamennyien valamennyi alkalomkor Bach lemezt kapnak tőle ajándékba, tekintet nélkül arra, hogy van-e lemezjátszójuk, vagy nincsen. Újabban a jó hangzás miatt a CD-t részesíti előnyben, s nem foglalkozik azzal, hogy kinek van lejátszója, kinek nincs. Az sem zavarja, hogy gyermekei Cseh Tamást szeretik, a férje jazz-bolond, a szülei az andalító operett és az édesbús magyarnóták kedvelői, a testvérei, meg - jórészt neki köszönhetően - utálják a zenét. A sógorok és sógornők ízléséről nincsenek információim.

A Zsolnai porcelán tárgyak szépek és drágák. A pedagógus házaspár pécsi, mindketten osztályfőnökök is legalább tíz éve. Szebb- nél-szebb tárgyaik vannak, amelyeket a szekrény tetején tárolnak. Annyi van belőlük, hogy akár pályát is változtathatnának kizárólag Zsolnai porcelánnal foglalkozó butik nyitásával.

Mindig minden osztályukból dolgozott valakinek apja, vagy anyja a gyárban, ezért névnapon, pedagógusnapon és ballagáskor gyarapodott a gyűjtemény. Most reménykednek, elbocsátások vannak ebben a gyárban is, talán jövőre mást kapnak a tanítványoktól.

Kolléganőm biztosan jobban örülne egy diszkréten légypiszkos gipszangyalkának a giccs-gyűjteményébe, mint mondjuk egy személytelen, drága vázának. Ebből is látszik,hogy az ajándéko- zásohoz nem pénz, hanem szeretet szükséges.

Ihárosi Ibolya

Húszéves a táncházmozgalom

A lépés szabadsága, élvezete

Midőn a harmincas években Bartók Béla Iregszemcsén - azaz Ireg-, valamint Szemcsepusztán - népdalokat gyűjtött, bizonyos cselédlányoknak állítólag meztelenül kellett táncolni az asztalon. Vagy táncoltak ők maguktól is. Persze, hogy ebből mi igaz, mi nem, ennek kiderítésére már vajmi kevés esélyünk van, s ha a meztelenség nem is, a tánc, az biztos.

Szóval: kezdetben vala a tánc, a paraszti társadalom hagyományainak ez az évszázados kincse, amit ők, mielőtt a város nem falta föl a falut, ha nem is az anyatejjel szívtak magukba, de „jöjj és’’ lásd" módjára lesték el az idősebbektől. A csárdás a szórakozásnak olyan formája volt, mint a mai fiataloknak a blu- eskocsma. Ma pedig van a tánc, a rock and roll, a diszkótánc, és a csárdás is, de a legtöbbek, vagyis a nézők számára inkább a színpadon, s a népzene is sokszor már rocko- sítva, vagy dzsesszesítve fogyasztható.

Mojszejev után

Húsz éves a táncházmozgalom Magyarországon, vagy mondhatjuk így egyszerűen: a táncház, hiszen a „mozgalom" szó az elmúlt évtizedekben egészen más mellékzöngéket is kapott. Két évtizede olyan volt ez, mint a vitrinből kivett matyó baba, amit gyerekeknek adtak játszani, a forrás tiszta vizének - desztillálás helyett - egyszerű és jóleső elfogyasztása. A hatvanas években néhány koreográfus úgy találta, elég a folklórszínpadok kirakat-produkcióiból, vagyis a Mojszejev-féle felfogásból, abból, hogy a népi táncokból teljesen műtáncok legyenek. A neves szovjet koreográfus ugyanis azt a jól ismert teóriát ültette át szakmája gyakorlatába, miszerint a durva, pórias népi kultúrát valamilyen módon tálalni kell a közönségnek, az önmagában nem fogyasztható. A néptáncokat táncművészek adták elő, leszorított lábfejjel, merev nyakkal, szinte balettlépésekkel, a tánctanítás pedig idomult ezekhez a követelményekhez. Szükség volt arra, hogy a néptánc ne csak a polgár államilag meghatározott ízlésítéletét alakítgassa, hanem megmaradjon a lépés

szabadsága, sőt hozzáférhető legyen a laikusoknak is, ha már a „nép kultúrája". Erre a célra pontosan megfelel a táncház, az sem baj, ha ma már sok helyen inkább közösségi alkalom, sőt össznépi kocsma. Spontán szerveződés lévén, s mivel az erdélyi táncok a népszerűbbek és könnyebben ta- nulhatóak, annak idején politikai indíttatással gyanúsították, a politika azonban éppúgy nem tudta hatalmába keríteni, mint manapság a mélymagyarkodás, s ez egészen biztosan mutatja létjogát. A folklór ilyen módon helyet talált magának a mai, hagya- mányoktól elpártolt hétköznapjainkban.

A táncház is diszkó, - s ez így van rendjén -, csak

más a zene, és mások a lépések.

Kíváncsi öregek

Múlt hét szombatján éppen az iregszemcsei Bartók Béla Művelődési Ház rendezte meg idén második táncházát, s hogy erre egy faluban került sor, nem mellékes körülmény, újszerű kezdeményezésről van szó, a dolog ugyanis úgy fest, hogy ez a szórakozási műfaj inkább városban honos. Az a fonák helyzet állt elő, hogy a vidék, a népi kultúra forrása mára ilyen értelemben funkcióját vesztette, - ha ez nem is érvényes minden egyes falura -, talán az utóbbi negyven év művelődéspolitikai agyrémeinek, vagy az egyébként is minden egyedi, helyi színt elmosni akaró modernizációnak köszönhetően a községek kis városok akarnak lenni információ-szegénységükkel együtt. A fiatalok tekintélyes részének, ami szülőföldjének kultúráját illeti, nemhogy a néptáncról, de a videón kívül bármi másról csekély tudomása van.

Érdeklődés pedig lenne, pontosabban van. Bár a művelődési ház vezetője szerint az első rendezvény sokkal jobban sikerült, ez alkalommal is legalább ötven résztvevő volt, helyből, Tamásiból, Siófokról, utóbbiak a táncmesterrel, a siófoki Balaton együttes vezetőjével érkezett táncosok voltak. A létszám miatt nem kell tehát szégyenkezni, egy olyan kétszázezres városban, mint Szeged, ahol nem kevesebb, mint ezernyolcszáz „igazolt" táncos van, nem jönnek össze többen. Ráadásul urbánusék- nál sokszor nagyobb a vonzereje egy görögtáncháznak, mint magyar testvérének. Az idősebb generáció tagjai is jelezték jövetelüket, ha nem is álltak volna be a körbe kettőt jobbra kettőt balra topogni, meglesték volna, mit tudnak a fiatalok, esetleg ők is bemutatták volna, hogy ment ez régen, úgy istenigazából. Faluhelyt azonban a szombat munkanap, a háztájiban mindenképpen, az összehasonlítás izgalmáról így a szemlélő lemaradt.

A kis generáció

De nem a kicsikről! A néptáncot nem lehet elég korán kezdeni. A tavaly alakult ireg- szemcsei Szedelice együttes alsótagozatosaiból féltucat- nyian topogtak a teremben, a lányok ügyesebben, a fiúk, ki tudja miért, egy kicsit esetlenül. Valamit talán elárul a hagyomány őrzéséről': az együttes vezetője Siófokról származott el, nemrég él a faluban, ha ő nincs, talán tánccsoport sincs. Csoport pedig kell, bár amíg nem találja meg a maga útját, nem könnyű feladat létrehozni és összetartani. A kisebbik, egyszerűbben leküzdhető gond a gyerekekben még ma is meglévő szégyenlős visszahúzódás, annál súlyosabb teher a fenntartás. A ruhák, a fellépések, és a koreográfia ma már évente száz-szá- zötvenezer forintot emésztenek fel. Különös problémát jelent a koreográfus, hiszen ha nem nagy tekintélyű ismert szakember írja a koreográfiát, országos szakmai fórumon szóba sem állnak a csoporttal. A boldogulás útja persze nem mindig van jószándékkal kikövezve, de ha a kicsik felnőnek, s az amatőrizmus motorja, a lelkesedés mellett némi segítséget is magáénak tudhat a csoport, a Szedelice minden bizonnyal hallat magáról.

Iregszemcsén érezhetően megmozdult valami, s ennek kétségkívül egyik hajtóereje az ez év nyarától újra működő művelődési ház.

A falu kezd be-, vagy vissza kapcsolódni a megye vérkeringésébe, bár Szekszárd vonzása a hatvankét kilométernyi távolsághoz kevésnek bizonyul. Táncház-folytatás: januárban szintén a Balatonnal, és a Pejkó élőzenéjével.

Tóth Ferenc

Régi és új noteszlapok

Kacsazsíros kenyérhéj ...

M

egint rögtönzött eszmecserébe csöppentem minap. A csemegebolt pékáru pultjának eladói oldalán védőügyvédként Marika, akit mostanában mind fáradtabbnak látok. Emez oldalon a sértettek, három idősebb nő és egy szerelő küllemű férfiú, ügyészi szerepben. Ha vállalom, lehettem volna a bíró, de megköszöntem, lévén szintén naponta sérthető. Félárbócon állt kivételesen a forgalom, konferenciánk inkább, mint tárgyalásunk a sütőipari termékek irdatlan árairól és a készítmények sokszor csapnivaló minőségéről folyt. Szenvedélyesen persze. A magyart eddig is buzgó kenyérpusztítónak könyvelte el a táplálkozástudomány. Most meg ... anyagiak magyarázzák, hogy ismét a kenyér a fő-fő táplálékunk. Négy elleneben vív tehát az asz- szonyka, akinek az a dolga, hogy eladja akármilyenként a mindennapi utolsó dekáját is. Beveti hát a védelembe a pékek és molnárok örökzöld vitájának oda-vissza forgatható érvét, miszerint, ha nem jó a kenyér, az nem a pékek, hanem a lisztesek bűne, a molnárok csinálnak rossz lisztet.

— Hát persze - így a férfiú, kosarában egy kétkilós decsivel, melleden néhány, nyilván elkésett ebédhez vásárolt kenyérszelettel - erre szokták azt felelni a molnárok, hogy rossz liszt pedig nincsen, annál több a rossz pék!

Részéről, ennyi... Máris a húsospulthoz lép húsz deka parizerét, majd úgy dönt, hogy nem tartja mégse vissza a maga garasait. Közénkballag és egyetértés fogadja ítéletnek beillő

véleményét. Azt nevezetesen, hogy neki cseppett se fájna a feje, ha a sütőipar mérsékeltebb iramban bővítené a választékát mindenféle firlefrancos külhoni izékkel. Különben is, itt az idő, most, vagy soha, hagyjanak már föl azzal a mennyiségi szemlélettel, ami régen fölismert akadálya a minőség szem előtt tartásának.

Ez az alkalmi vitafórum se volt persze alkalmas pártállásra, a molnárok és a pékek ismerős vitájának eldöntésére, de arra igen, hogy a kibeszélés- sel csihadjon némileg az indulat, ami oly gyakran jut el a robbanás határáig valahányszor csak odahaza derül ki, hogy sületlensége miatt ehetetlen a kenyerünk, mehet a kukába.

Késő délután, a kényelem papucsos óráiban játszotta vissza emlékezetem a meddő purparlét és ötlött eszembe az a rádióban nemrég hallott riport, aminek hőse egy olyan élete deléhez közelítő ember volt, aki megvásárolt, üzemképesre újított-szerelt egy romosodó malmot. Nézték is ám romantikus futóbolondnak a környezetében! És ő? A mesehősök „egy életem, egy halálom" elszánásával ment a maga választotta úton. Látnia kellett pedig, hogy elképesztően sok a keresztbe tevője. Botcsinálta jövőlátók jósolták, hogy keze-lába törik a biztos bukástól, ami akkora lesz, hogy sírig- tartó koldusbotra jut. Nos, nem ő, a

huhogok buktak meg, mert küzdelmesen ugyan, de nem csak tapra állította a maimocskát, járatni kezdte, s imhol mind többre jut a sikerben, mert bizton odataláltak malmába a kis őrletők. Közöttük zömmel a folyamatos munkát garantáló pékek. Olyanok, akik elég okosak fölismerni, észben tartani, hogy iparűzésük akkor lesz és marad sikeres, ha jó ízű, kifogástalan minőségű áruval kínálják, kötik magukhoz a fogyasztókat.

Okom van hinni, hogy rengeteg honfitársam hallgatta nagy tetszéssel ezt a mai történetet és gyanítom, hogy majd annyian vetemedtek hozzám hasonló nosztalgiázásra. Főleg az egykori, odahaza sült mindennapi okán. Mert azok voltak ám az igaziak, bár fölvehették az akkori mesterek is a versenyt az egy-egy családra méretezett háziasszonyi „műhelyek" termékeivel! Akkor - nagyanyáink, anyáink idejében - az volt az asszonyi értékek etalonja, ki tudott, ki nem és ha tudott, milyen kenyeret tudott sütni. Rendszerint egy hétre szánva készült a család nagyságától függőn három, négy, öt kenyér, az utolsó morzsáig ehető. Amint kihűltek, besorakoztak ezek a hűvös kamrába, patyolatfehér abrosszal letakarva, arra várva, hogy asztalra kerülhessenek. Ahogy az én emlékezetemben él, a kenyérsütések napjait nemcsak nagyanyáink, anyáink élték meg olyan dolgos ünnepként, aminek a csúcsa - délben, vagy este - a kereszttel jelölt gyönyörűség megszegése volt.

Külön fényt adott a hétköznapi ünnepnek a gyerekfélék nemcsak eltűrt, egyenesen megkívánt lábatlankodása is. A kenyérsütés rítusában boldogan ministráltunk borzasán, még álomtól hínáros szemmel és nagyon büszkén arra, ha túl a bámészkodás édes szabadságán jutott számunkra valami egészen picike szerep. Apai nagyanyám, a sudártermetű, szívjóságával, szépségével urakodni termett, csak szűzfehér búzakenyeret sütött és mindig annyi, öklömnyi kiscipót, ahányan a szoknyája körül lebzseltünk. Anyai nagyanyám a picike, a mesék országából e világra szökött, már fiatalon is öreg tündér csak gyönyörű, szőke rozskenyereket. Mindkettő mennyei ízű volt, áldom is az emléküket, s mind, a hozzájuk hasonlókét.

Visszatérve realitásainkhoz, elmondom egyik leglidércesebb, újkeletű kenyér emlékemet. Hétvégére eltervezett remeteségembe trappoltak bele egy vasárnap délután a Balatonról hazafelé, Szegedre tartó öcsémék fölöttébb eleven unokák koszorújában. Persze, hogy éhesen és szomjasan. Váratlanok lévén, be kellett érniük, amit kínálni tudtam, kacsazsíros

kenyérrel. Örültem, hogy nem szegtem még meg a szombaton vásárolt veknit, de belémfagyott a vér, amint nekiláttam az uzsonna készítésének. Ráragadt a kés élére a kívül szép piros kenyér bele. Hát kérem ... kacsazsíros kenyérhéj került az asztalra és még most is a fülemben cseng az a homéroszi kacaj, ami akkor támadt, amikor azt találtam javasolni, hogy kipróbálhatnánk milyen a kacsazsíros Abonett, amiből van itthon éhhalál ellen két dobozzal is.

Hétfőn aztán, plágium árán, de igen csúnyát üzentem a sütőiparnak abban a balga hitben, hogy az veszi föl az inget, akit megillet. Imigyen szólt az üzenet: „Aki nem tud sütni, engedje a kemencéhez azt, aki akar is, tud is kenyeret sütni!"

E

gyik romlásba züllesztett kistelepülésünk pékmesterétől származik ez a mondás. Az öregúr a tanácsrendszert még pártállami hangnemben védőknek címezte utolsó falugyűléseik egyikén, s a jelenlévők vastapsa jelezte, hogy mindenki helyett szólt - tyúklépésnyire a rendszerváltástól. Rengeteget gondolok mostanában arra, hogy a mester sokféle hasznosulásra szánta a mondatát szakából vetten, de azon túlra célozva egészen a nagyon fönt élőkig. Csak ne lenne már az a bajunk megint, hogy az életünket odafentről befolyásolok között legalább annyi, ha nem több a botfülű, mint idelent! Már pedig ez nem akármilyen közös baj.

László Ibolya