Tolnai Népújság, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-12 / 293. szám
8 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. december 12. Búgyem Sokáig csak látásból, meg hírből ismertem. A Sárközi patikus bizalmasa volt neki, de annyira nem, hogy el ne mesélje Búgyem asszonyfaló kópéságait. Már abban az időben, '56 ősze után azt hí- resztelték, hogy húsz gyereke van, s nem egy asszonytól. Lehet, hogy ebbe is bele lehet rokkanni és ezért járt a patikushoz, akinek a vadászatokon a hajtója volt. Cigány, de nagyon megbízható. Kivételt képeztek az asszonyok, pedig Sárközi idézgette neki Nietzs- chét - „...az asszonyevő olyan ember, akit megesznek az asszonyok" -, nem tudott lemondani róluk. A hatvanas években Har- don találkoztam vele. Ott volt rokonlátogatóban. A putri telepen tudtam meg, hogy a Sárvíz mentén, Sárkeresztúr- tól Sárpilisig mindenütt otthon van. Szluha-pusztán arattak a kombájnok az állami gazdaság tábláin, ahol én kombájn-ellenőrként toldottam meg kevéske fizetésemet. A déli nap tüze elől egy lapos- gumijú pótkocsi alá húzódva, hanyatt feküdtem, lehúnyt szemmel. Nem tudom, meddig pihenhettem, amikor egy derékig látható szandálos ember állt meg a Nap felőli oldalon. Krákogott, majd leguggolt, s rámköszönt Búgyem. Behívtam a kocsi árnyékában szétszórt szalmára. Törökülésben foglalt helyet, aztán sorolni kezdte közös ismerőseinket: Sárkeresztúr, Ágota, Sárbogárd, Szentmik- lós, Sáregres, Cece, Vajta, Sár- szentlőrinc. Ennél tovább nem terjedt az én ismeretségi köröm. Később, miután kitöltöttem néhány bárcát, s elmentek a traktorosok, megkérdeztem tőle, honnan kerültek erre a vidékre. — Kik? Az én családom vagy az én népem? Ez az „én népem" olyan jól hangzott, azt feleltem, hogy a népe. — Hát, annak nagy története van! - s egy búzakalász- szal hessegetni kedzte füle körül az apró bogarakat és nagy sóhaj után mesélni kezdett. — Messziről jött az én népem, a nagy Indiából. Még Jézus Krisztus sem élt, amikor az őseim ott pecáztak az Indus meg a Bimbus, a Gangesz meg a Bangesz folyókban. Gazdag vidék volt, csak a nép szegény, mert sokan voltak. Hát, hogyne lettek volna any- nyian, mikor ott kétszer arattak egy esztendőben, s még fedél sem kellett a fejük fölé, mert mindig sütött Isten napja. Attól lettek ilyen barnák. Csakhát minden évben volt ott vízözön, esett negyven napig, a folyók kiöntötték, eltemetve falut, embert, állatot. Aki tudott, menekült az égigérő hegyek felé, s hálát adott az Úrnak, hogy nem felejtett el hegyeket teremteni. Az árvizek után meg jöttek a járványok, a döghalál. Nem mehetett ez így. Akkor még nekünk is voltak tudósaink, ők mondták, hogy napnyugat felé van egy óriási birodalma a fehér embernek, melynek közepén van Róma városa, amit ők a világ szívének neveznek. Csakhogy arra nincs mindig tavasz, arra felé esik a hó is, nem aratnak kétszer, és ami szomorú, ott öldösik is egymást az emberek. Mifelénk ilyen nem volt. Egyszer, amikor megint megtizedelte népünket a kórság meg az árvíz, elhatároztuk, hogy a legközelebbi aratás után elindulunk Rómába. Végeláthatatlan sorokban vonult a mi népünk, ha megálltak, táncoltak, tamburát pengettek, az újszülötteknek kis- teknőt, a halottaknak kopjafát faragtunk. Megjártuk Babilont, az Ararát tövét, s csak mentünk-mentünk előre, Rómát áhítva. így értünk el a Fekete-tengerhez, mely nem is volt fekete. Akkor lett az, amikor a sok kis purdé meg- fürdött benne. No, most már eleget gyalogoltunk, itt vagyunk a birodalom kapujában, meg is fürödtünk, - ideje volna letelepedni. De mondja, tud a mi népünk megmaradni egy helyen?! Nagy veszekedések után elváltak útjaink. Volt aki maradt, volt aki nyugatnak ment, volt aki északnak, aki meg fázott, az dél felé vette útját. Sokan még ma is mennek azzal a nyugtalan vérükkel. így jutott el a mi csapatunk a rómaiak földjére. Az őslakosok azt kérdezték: „hova, emberek, hova?" - mi meg nem ismertük a nyelvüket, hát, mondogattuk: „Róma", „roma", „reme-róma", - s aztán rajtunk maradt: roma. Valahogy átkeveredtünk a Dunán, - akkor másként hívták -, aztán bevettük magunkat Oláhországba, a nagy hegyek országába, föl a havasokba. Ott kitanultuk a famunkát, a drótozást-fótozást, medvetáncoltatást, az asszonyok meg a szép selyemszoknyába öltözési, a hajfonatot meg a tenyérjóslást. Közben, persze, szeretkeztünk, s egyre többen lettünk. Addig-addig ment ez így, mígnem kevés lett a báránykáknak a legelő. Most ezért szedtük föl a sátorfánkat, s lejöttünk az Alföldre. Onnan meg a tatárok zavartak el bennünket, s a Ti- szán-Dunán átladikázva értünk ide, a Sárvíz-mentére. A magyarok befogadtak bennünket, mert vállalkoztunk a legalantasabb munkákra. Mi lettünk a hóhérsegédek, a dögcipelők, utcaseprők, vályogvetők, asszonyaink sároz- ták a falusi házak padlóit, vér- forralóan táncoltak az uraknak, jó pénzért kártyát vetettek, s tenyérből jósoltak. Sok nagyúr vetett szemet lányainkra, így aztán keveredett a vér egész Európában. Mi fe- héredtünk, ők meg feketed- tek. Az idők folyamán egyre többen lettünk állandó putrilakók, - mint ezek a hardi rokonok is, - és lett az erdő a mi „terülj-asztalkánk", ami eltartott bennünket hurokban fogott nyúllal, fácánnal, madártojással, szamócával és vadkörtével. De adott munkát is. Itt mindenki tud pénzt keresni a famunkával: melence, fakanál, forrázó-teknő, tus- kóhasogatás... De faragtunk mi bölcsőt a tiszta-szobába, fakeresztet a temetőbe, s körmön fontunk lószőrből koszorúcskát a szerelmes kislányoknak. Harcoltunk aztán mi is a török ellen, Ott voltunk Egerben, főztük a szurkot a gaz pogányra, s mi muzsikáltunk a kuruc vitézeknek, amikor még magyar lehetett a magyar, jött a Bihari meg Dankó Pista, akik nélkül ma már mulatni sem lehet. No, ami igaz, az igaz ... A mai fiatalok nem becsülik sokra a cigányzenét, és valamiért nem szeretik a mi fajtánkat se. Elfelejtik vagy nem is tudják, hogy mi is kellettünk az ő jólétükhöz. A patikus úr sem lőtt volna nyulat, ha én nem hajtom a puskacsöve elé. Sokan ingyenélőnek nevezik a fajtámat. Ez nem igaz. Az az igaz, hogy ellenségnek néznek bennünket. A nagy háború alatt hány ezer cigányt égettek el a gázkamrákban?! Miért? Miért nem törődnek az én unokáim tanulásával? Azoknak jó így is? Nagyon szaporodunk, ez is baj, de őket ki tartja vissza ettől? Itt Búgyem elhallgatott. Én is. Nehezen tudtam megemészteni ezt az egyszemélyes történelmet. A szabályok ellen vétve rágyújtottunk. A második szippantás után még ennyit mondott Búgyem: — No, hogy ne nyújtsam hosszúra a tésztát, messziről jöttünk, sokáig maradtunk. Sok üldöztetésünk ellenére is megfér a jó cigány a jó ma- gyaral. Lám, milyen szépen megférünk mi is itt egy kis helyen. ld. Hanák Ottó írás közben (Az árulás ára) Johannes R. Becher nagypolgári családból származott, de megtagadta szüleit, mert mint írta, a „tökéletes ember" ideálja lebegett szeme előtt, s Lenin írásait olvasva úgy érezte, mindent tisztázó fény világította be azt a teret, amelybe magától nem tudott volna belépni. A nevezetes mű, „Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelső foka" fordította el végképp a polgári világtól, s most már mindent ehhez kellett mérnie, a moszkvai emigráció pedig a visszatérés útját is elzárta előle. Ebben is hasonlít Lukács Györgyre, mert mindketten jól tudták, ha máshonnan nem, hát Koestler regényéből, hogy bárhova rejtőznének is, a bosszú eléri őket. A kiábrándult századelő hisz a tökéletes emberben és a tökéletes társadalomban. A megújuló francia katolicizmus a neotomiz- musban, a munkásmozgalom a megváltó marxizmusban reménykedik, aminek taktikáját Lenin dolgozta ki. Amikor győz az orosz forradalom, a nyugati értelmiség a szabadság hajnalát köszönti benne és Shaw épp oly szívesen adja hozzá nevét, mint Romain Roland vagy Gide. A kiábrándulás a 30-as évek derekán jelentkezik: Gide megcsa- latva tér haza a Szovjetunióból, Sinkó Ervin .az utolsó pillanatban húzza ki nyakát a hurokból. Annak, aki kitart, szembe kell néznie Sztálin ázsiai zsarnokságával. Köztük van Lukács és Becher is, aki 1935-ben érkezett Moszkvába s 1945-ben lépett ismét német földre, „másik emberként", ahogy egyik versében írta. Valóban más ember lett s ki sem léphetett többé a bűvös körből, szolgálnia kellett akkor is, ha világos pillanataiban átlátott a hatalom praktikáin. Pedig valóban tehetséges volt. Lenint csak a hatalom érdekelte. Valószínűleg soha nem olvasott verseket, a pártos irodalom pedig veszélyes követelmény, a tehetséget is pártszolgálatossá fokozza le, ha ugyan nem teszi feleslegessé. A háború után Pécsett éltem, s a bontakozó irodalmi életben váratlanul megjelent két illegális kommunista is. Az egyik költőnek mondta magát, a másik egy dráma kéziratát lobogtatta. A drámát később Székely György átiratában előadta a színház, igaz, a szerző egy disznót is levágott az éhező színészeknek, de így is csúfosan megbukott. A költő így dalolt: Sok bennem az értéktöbblet, de mindketten olyan fahangon írtak, hogy a pártos irodalompolitika is elfordult tőlük. Ez zavarba hozta őket, nem tudták, hogy az elutasítást a pártba férkőzött ellenségnek kell-e betudniok, vagy a párt értetlen az igaz szóra, amire gondolni is eretnekség. A párt azonban gondosan válogatott, a dilettánsokra csak akkor volt szüksége, ha a tehetségeseket nem tudta megnyerni. Becher nagy ajándék Moszkvának. Már az első világháború előtt megbecsült helye volt az expresszionisták körében, bár nem olyan jelentős, mint Georg Heym, Trakl vagy Gottfried Benn, de áradó sorai, merész képei az újdonság erejével hatottak. Könnyű a dilettánsnak, mert csak érvényesülni akar, bármi áron. A tehetség veszélyes mesterség, ném mindegy, hogy nevét melyik párt írja zászlajára. „El fog jönni a nap!" - írja fenyegetően a fiatal Becher, de ebből nehéz lenne következtetni a későbbi sztálinista költőre, az expresszionizmus verbális lázadásából egyébként is hiányzik a politikai program, nem a világot akarja megváltani, hanem az irodalmat. Nem tudjuk, milyen pályát futott volna be, ha megmarad költőnek, nem kötelezi el magát az egyre merevebb szocialista realizmusnak s költői ösztönére bízza magát. Ebben az új mozgásrendszerben rögeszmévé válik, hogy az imperializmus lehetetlenné teszi a költő és világ kapcsolatát, míg a szocializmusban a tömegek igénye határozza meg az írói feladatot. A szovjet gyakorlat kiábrándító, Sinkó Ervin elborzadva ír moszkvai naplójában a szocialista giccsről, s nehéz elképzelni, hogy a művelt, európai látókörű, esetenként valóban zseniális Becher őszintén hitt ebben az olcsó populista eszményben. Győztesen tért haza, de árnyak borultak erre a diadalra. Mindent megkapott, rangot, pénzt, sikert, bár úgy tapasztaltam, kevesen olvasták életében is. Miniszter volt, az akadémia elnöke, Lenin-díjas, díszdoktor, ő írta az NDK himnuszának szövegét. De amikor 1958-ban meghalt, rögtön el is felejtették. Néhány éve Berlinben elmentem egykori lakásába. Niederschönhausenben lakott, a kormánynegyedben. Az úton húsz méterenként bunkerek szürkéllettek, nyílásukon fegyveres katonák figyelték az arra járókat. Sokáig bolyongtunk a hosszú Majakovskij- ringen, mert senki nerp tudta, ki volt s hol áll akkor már múzeummá átalakított háza. Valaha úri negyed volt, Becher háza is gazdag emberé lehetett. Emeletes, mögötte nagy kert, úszómedencével. Ez volt hát jutalma, egy elkonfiskált ház az úri negyedben, moszkvai elvtársai között, mert az egész környéket kisajátították a hatalom új urai. Mit is árult el, kérdeztem magamtól a Ma- jakovskijringen? Csúnya dolog, de az igaz eszmét is el lehet árulni, csalódottan egy pártnak is hátat lehet fordítani. Becher megtagadta ifjúságát, nyilván volt rá oka. Kommunista lett, s kitartott akkor is, amikor európai kortársai riadtan menekültek Moszkvából. Erre még lett volna magyarázat, de elárulta a költészetet is, tehetségét, hivatalos bárd lett, lantverő, pedig költő is lehetett volna. A rang, a hatalom, az elkonfiskált luxusvilla többet jelentett számára, mint a vers. Megbocsáthatatlan bűn, amiért nem jár fel- oldozás. Az egyik könyvszekrény szélén miniatűr bányászlámpa lógott, cédulát is illesztettek fölébe, melyen az állt, hogy Freibergben kapta emlékül, egy népgyűlésen. Gyerekes emlék, olcsó játékszer. De jelképes is. Ennek pisla fényénél próbált eligazodni a világban. Védelmezzétek a költészetet! - írta végrendeletében, de hangja rekedt volt, nem figyelt rá senki. Nem is világos, milyen költészetre gondolt, nem is fontos, pedig abban hitt, hogy az ő verse is köszönti majd az ezredfordulót. Ennek semmi jele, már régen nem hiányzik, ami maradt belőle, irodalomtörténeti adat, szerény lábjegyzet, hogy Gottfried Benn kortársa volt. 1955-ből való fényképén Thomas Mann mellett látjuk, aki a Schiller-ünnepségekre érkezett Weimárba. Mann épp mond neki valamit, de aligha vár választ, tekintetében gyanakvás van, talán enyhe megrovás is. Becher elveszítette ifjúkori magabiztosságát, teste deformálódott, s ha nem is kövér, feje idomtalanul nagy, tekintete üres. A társadalmi különbség nagyon nagy közöttük, ő a miniszter, a pártállam kegyeltje, mellette Mann hazátlan író. Magasabb is, ő néz le honfitársára, s mégis szinte szánalmas alak, ahogy megszeppenve áll két világ, a szabadság és az elárult gondolat mezsgyéjén. Ennyit ér a hatalom? - gondoltam házában, a Maja- kovskijringen, s ennyi az árulás ára. S még egyszer szemügyre vettem a miniatűr bányászlámpát, melynek fényénél reménykedve bolyongott egy nagy, sötét erdőben. Csányi László A 30-as években igazi esemény volt egy új Márai-regény megjelenése, s ma is úgy érezzük, a még mindig beláthatatlan életmű legértékesebb része a regényíró Márai maradandó- ságát dicséri. Az Akadémiai és a Helikon Kiadó közös életműsorozatában most két regény jelent meg. A Szindbád hazamegy vitathatatlan remekmű, ezt azok sem vitatták, akik az 1940-es első kiadást olvasták. Az általa nagyon tisztelt, sőt világirodalmi rangra emelt Krúdy Gyula utolsó napját mondja el, kivételes megjelenítő erővel, beleérző képességgel. A világ „utánahalt", mondja az ajánlásban, ebben a csodálatos regényben mindenképp, mert a Szindbád hazamegy az elsüllyedt Magyarország látomása, s arról a világról szól, amit Krúdy teremtett ködlovagjai, álomból szőtt alakjai számára. Sokkal vitathatóbb mű Az igazi, ami 1941-ben jelent'meg és sikere már akkor sem volt egyértelmű. Márait emigrációjában is foglalkoztatta a téma, Nápoly mellett, 1949-ben kezdte írni a folytatást, amit Sa- lernóban fejezett be 1978-ban. Így sem érezte teljesnek, San A regényíró Márai Diegóban 1979-ben utóhangot írt hozzá, így lett végleges címe Judit... és az utóhang. A téma nem új, már Válás Budán című regényében is ez foglalkoztatta, s azt mondhatnánk, klasszikus polgári téma nő és férfi kapcsolata, kibékíthetetlen szembenállása. A fordulat itt merész, hőse cselédlányt vesz feleségül, egy szerelmen téve próbába az osztályellentéteket. A regényben két végletes pólus találkozik, Judit, a cselédlány a legmélyebb rétegből lép elő, a férj viszont polgár, aki mindig emelkedett szavakkal szól osztályá hivatásáról. Márai polgáreszménye azonban eltér a megszokottól, ez a fegyelmezett úr, aki szerelmében is megőrzi szellemes szabadságát, az akkori fogalmak szerint is az átlag felett él, nem egy tanár vagy orvos színvonalán, hihetetlenül gazdag, étkezésekhez a családtagok átöltöznek, kényelmükről szobalányok, szakácsnők, inasok gondoskodnak. Mesterséges világ, a 30-as évek Magyar- országán is nagyon kevesek osztályrésze, s éppen ezért alkalmas arra, hogy minden oldalról körbe lehessen járni, keresve a magatartásokban rejlő választ. Márai azt mondja, a szakadék áthidalhatatlan, ami a jellemekből is követkeik. Az úr feddhetetlen polgár, aki megtestesíti osztálya minden nemes tulajdonságát, nagyvonalú, megértő, fölényesen bánik a pénzzel. Vele szemben a szerelmes cseléd nem tudja levetkőzni osztálya korlátáit, sunyi, haszonleső, ravaszul hazug, aki otthonosan mozog a számára idegen előkelő világban, de az Utóhangban vissza- vedlik azzá, akinek igazi lényét addig eltakarta selyem és nercbunda. Márai Juditja még csak távoli rokonságban sem áll Kosztolányi Édes Annájával, aki elesettségében is már-már magasztos drámai hősnő, s nem rokona Móricz Zsigmond szeléverdiségében is kedves Csibéjének, akit együgyűségé- ben is csak szeretni lehet. Judit egy lehetséges magatartás példája, bár ilyen ingatag jellemet pesti környezetében is talált volna, nem kellett ezért a nyírségi barlanglakásokba leereszkednie. A részletek a mestert idézik. Az ostrom utáni Budapest képe a legjobb Márai írásokra emlékeztet, érezni rajta, hogy személyes emlék járja át minden sorát. Az egész azonban nem győz meg, a jellemek egysí- kúak, a szereplők mindig szerépet mondanak, a lélekrajz^el- nagyolt, s elmarad a válasz, mert a osztályok közötti válaszfalak nem tudnak leomlani, ehhez nem elég a pénz, a szerelem. Mi is csak kérdezzük: akkor az igazit soha nem lehet megtalálni? - Márai is azonban csak annyit tud, hogy ebben a szituációban hiába keressük. Megy mindenki a maga útján, a háború utáni ziláltságban is, amikor az úr elveszíti mindenét, kivéve lelki emelkedettségét, Judit pedig Amerikába menekíti megmaradt ékszereit, hogy kései szerelmével együtt egy stricire pazarolja. Az igazi és folytatása nem remekmű, de megoldatlanságában is érdekes kísérlet, s Márai is tudhatta, hogy a választ mindenki maga adja meg sorsával és vonzalmaival. Csányi László Az adventista egyház Az adventisták, mint evangéliumi protestánsok, a Bibliát tekintik hitük pillérének. Jézus Krisztust pedig az ember üdvösségének egyedüli forrásaként tisztelik. A hetedik napot ünneplők egyházukat 1863-ban szervezték meg. Akkor 125 gyülekezetben 3500 tagjuk volt, ma hazánkban mintegy 4300 hívő látogatja a szertartásokat. Testüket a Szentlélek templomának tekintik, így fontosnak tartják az egészséges életmód kialakítását. Képünkön: a keresztelés szertartása. (MTI)
