Tolnai Népújság, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-12 / 293. szám

1992. december 12. HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 7 Kiállítás a decsi faluházban Szeretet fehérben és barnában Két nő adventi üzenete A csoda bennünk van Gyógyítás és szemfényvesztés Advent, vágyakozás, vára­kozás. Olyan érzés ez, amitől kívül-belül mássá lehetünk. Talán kicsit boldogabbak né­hány percre. Bizonyára nem véletlen, hogy a karácsonyt megelőző négy hetet tekintjük e várakozás idejének. Ezekben a napokban rendezett kiállí­tást Decsen a faluház galériája dr. Fisi Istvánná és Gáti Mari­ann alkotásaiból. Az érdeklő­dők fehér hímzésekkel és barna plasztikákkal találkoz­nak. Minden kiállításnak ki­csit adventi feladata is van. Aki megtekinti e kiállítást, ér­zékelheti a két nő adventi üzenetét. A fehér cérna rajza, az ége­tett agyag beszéde kér figyel­met. Mindkét alkotó kötődik a népművészethez. Olyan táp­láló erő ez, ami csak tiszta ér­tékek jegyeit hordozza magán. Vallomásaikból közös vonás­nak tűnik, hogy mind a ketten a legrövidebb időn belül igye­keznek továbbadni a szerzett ismereteiket. Gáti Mariann számára nagy öröm, hogy szülőfaluja - Sár- szentlőrinc - figyelemmel kí­séri életútjának azon szaka­szát, amelyről ő maga így fo­galmaz: „Igazából akkor születtem, amikor ráeszméltem arra, hogy az EGÉSZNEK én is egy fontos kis részecskéje vagyok. Sokat gondolkodtam az élet misztériáján; kik is vagyunk tulajdonképpen, honnan jöt­tünk, hová megyünk? Mi az a hatalmas Erő, ami élteti, moz­gatja a Világmindenséget? Honnan kapjuk? A válaszokat magamnak kell (kellett) meg­találnom, mivel készen kapott igazságokat soha nem tudtam elfogadni. Az agyag és a fa az életem. Segítettek megtalálni helyemet a vüágban. Szere­tem, simogatom, ütöm-verem, becézem és szidom őket. Az Alkotás fantasztikus érzést nyújt számomra. Édes lebe­gési állapotot, ahol megszűnik a tér-idő dimenzió; szabad és boldog vagyok." „ .. .Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve; nem mindenkié, csak a magasabb lelkeké. Ami szép az nehéz; az agyag ellenáll! Hiszem, hogy ez a nehézség is hozzátartozik a szépséghez, mint harc és szenvedés a vi­lághoz." Gáti Mariann sajátos hangu­latú plasztikáival találkoznak a nézők kiállításról-kiállításra, Székesfehérártól Nagyvázso- nyon, Pécsen, Pakson át im­máron Decsen is. Alkotásai magángyűjtők révén Ameri­kába, Japánba, Finnországba, Hollandiába is eljutottak már. Kompozíciói azt a gondolati­ságot tükrözik, melyben az őszinteség és a szabadság utáni vágyakozás rejtőzik. Ugyanez érezhető a másik ki­állító, dr. Fisi Istvánná alkotá­sain is. Ő Sióagárdon él, ahova 1969-ben költözött. Itt az elé- tárult népművészet gazdag­ságában, a szőttesek és hímzé­sek világában kellett válogat­nia. Olyan mintakincsek szín­világát dolgozza fel kézimun­káin, amelyek a modern laká­sokban, ruhadarabokon is megállják helyüket. Munkája elismeréseként megkapta a „Népi Iparművész" címet. Külföldön Grazban, Nicosiá­ban és Bezonsban voltak kiál­lításai. Célja továbbra is, hogy a tőle telhetőén a legtöbbet és a legjobbat teljesítse, hogy ke­zéből mindig az igazi értéket adja ki. Az adventi üzenetben hangsúlyozandó az érték to­vábbítása mindkét alkotó ese­tében. Ugyancsak közös vo­násnak tekinthetjük a termé­szethez, mint hatalmas meg-megújuló erő iránt érzett vonzalmat, tiszteletet, ami er­kölcsi értékek teremtője is. Va­lamennyien azt szeretnénk, ha a szerzett, a megnyert, elért, megkapott, megszenvedett boldogságunk, örömünk tisz­tábbá tenne bennünket a hét­köznapokban is. A hímzések fehérje, a kerá­miák egyszerű formája segí­tője lehet várakozásunknak. Várunk az érkezőre, aki régen ígérte, hogy eljön. A minde­nek ura áll a küszöbön. így az esztendő végén kicsit jobban figyelünk rá, pedig tavaszban és nyárban, de ősszel is közöt­tünk - ha tetszik - bennünk vár. Hívásunkra megjelenik, kezeink munkájában, amint dr. Fisi Istvánná és Gáti Mari­ann alkotásain is megjelent. Erről vallanak a decsi falu­házban kiállított textilek és ke­rámiák. A szeretet van jelen fehérben és barnában. A rejtélyes jelenségek iránti vonzódás hozta össze Szekszárdon a művelődési ház márványtermében a hip­nózisról szóló előadásra ösz- szegyűlt mintegy háromszáz érdeklődőt. Dr. Daubner Béla és dr. Fadgyas Ildikó pszichiáterek a „Találkozás a hipnózissal" című program­juk meghirdetésekor nem ígértek csodát. Csak annyit, hogy a tudattalanba vezető utazás sajátos élményével ajándékoznak meg bennün­ket. Karjaink mágnesként összeérnek A cseppet sem hétköznapi élményekre ráhangolódott hallgatóság már az első pilla­natban visszazökken a hét­köznapok valóságába. A há­zigazda szerepét betöltő szer­vezőktől ugyan senki sem várta, hogy a külvilág zajától hermetikusan elzárt színhelyt biztosítsanak a programhoz, mégis megdöbbenve tapasz­taljuk, hogy az orvosok csak­nem három órán keresztül, mikrofon hiányában a hang­szálaikat alaposan próbára téve kommunikálnak a kö­zönséggel. Ám a főorvos lebi­lincselő nagyvonalúsággal csak annyit jegyez meg, hogy nem lesz könnyű kiabálva hipnotizálni. Bevezetésként egy világos okfejtést hallunk a hipnózis­ról. A beosztottait terrorizáló főnök, az agresszióit magába fojtó gyomorfekély-beteg 'egyaránt egyensúlyra törek­Körülnéz az ember a világ­ban s így Advent táján meg­próbál némi megnyugvást ta­lálni. Az Üstökös is ezt tette 1861. november 16-án. „Egy újonc papnövendék tanárjá­nak kérdését, hogy mi a hit, remény és szeretet, így fejté meg: - A hit az, mit nem lá­tunk, a remény jövendő dolog, a szeretet pedig ritkaság a vi­lágon." Már akkor is így volt? - só­hajthatna a Tisztelt Olvasó, de kérem, ne tegye, mert azért sokminden másképpen volt. Az erdélyi színjátszás születé­sének kétszázadik évforduló­ját ünnepeltük idén, 1892-ben pedig - jellemzően a korabeli fejletlen viszonyokra - csak a századikat. Ott volt Ferenczy József, Garay János életrajz­írója, Jókai verses prológusát pedig városunk szülötte, Dit- róiné Eibenschütz Mari mon­dotta. Az akkor fennköltnek szánt szavak ma úgy hangza­nak, mintha a parlamenti költ­ségvetési vitában mondták volna őket: „A szellemmel nem küzd meg más, csak a szellem,/ Erőszak és ármány nem győzhet az ellen./ A szel­lem erősebb, mint maguk a számok/ S a való erősebb, mint a leghőbb álmok". Mi­előtt azonban á(l)mokfutást rendeznénk, eszünkbe jut, hogy akkoriban mennyit pa­naszkodtak a korrupcióra. Igaz, nem adtak el negyven­négy szobás szállodát rongyos négymillióért, de ismerték a XI. parancsolatot. Ha más­honnan nem, hát az Üstökös előbbi számából. „Mikor Mó­zes lehozta a tíz parancsolatot, úgy titokban megsúgta a kö­zelebbi ismerősinek, hogy van ám még egy tizenegyedik pa­rancsolat is: Ne hagyd maga­dat rajta kapatni!" Kilencvenkilenc évvel ez­előtt, 1893. november 20-án is éppen egy ilyen rajtakapást mesélt el Polónyi Géza, s mit tesz a véletlen, szintén a költ­ségvetési tárgyaláskor, ami­kor a kormánypárt már agyba-főbe dicsérte a terveze­tet: „Eszembe jut Göndöcs Be­nedek igen tisztelt volt képvi­szik, ám az egyensúlyhoz ve­zető utak nagyon sókfélék. Az alvás és az ébrenlét közti megváltozott tudati állapot­ban alkalmazott pszichoterá­piás eszközök alkalmasak leg­inkább az egyensúly megte­remtésére. Az agykontrollal, a progresszív relaxáciőval és az autogén tréninggel egyaránt elérhető megváltozott tudati állapotban az agyi tevékeny­ség a homloklebenyre kon­centrálódik. Hipnózisról ak­kor beszélünk, ha képzett hipnotizőr hozza létre ben­nünk ezt a megváltozott tu­dati állapotot. A jelenség a gyakorlatban elsősorban fáj­dalomcsillapításra és gyógyí­tásra használható. Egy idős asszony az első sorban közbeszól, a zöldhá­lyog hipnózissal való gyógyí­tásának lehetőségéről érdek­lődik. Itt látható csak igazán, hogy a különféle parafeno- mének, varázslók és csoda­doktorok által okozott kár szinte felbecsülhetetlen, mikor azt hirdetik, hogy egy kurzus alatt meggyógyítható min­denki. A valóság az, hogy a kimondottan szervi eredetű rendellenességekkel szemben elsősorban a pszichoszomati­kus betegségek kezelhetők hipnózissal. Az idős asszony a program végén természetesen választ kap a kérdésre, de ezen az estén nem a gyógyítás, hanem az élményadás a fő szempont. Az elméleti alapvetés után „bemelegítésként" egy éber­ségpróbával kezdődik a hip­nózisgyakorlat. Behunyt selőtársam esete, aki jegyzete­inek előszedése közben azzal szokta órás beszédeit kezdem, hogy nem volt szándékom ezen vitánál felszólalni... Egyszer azonban véletlenül a háta mögé kerültem, mikor felszólalt és írott beszéde az­zal kezdődött, hogy „Tisztelt Ház! Nem volt szándékom ez alkalommal felszólalni". Van, aki megyénk fiai közül ért tetten egy hivatásos beszé­lőt, méghozzá Rómában, az egyik templomban. Korit- sánszky Ottó mesélte a Közérdek 1906. november 16-i számában. „Én f oly on kérdeztem /mert e templom belső berendezéséről és múlt­járól már sokat olvastam/ s a sekrestyés nem unta meg a fe­lelgetést. Sőt, látva az én min­den részletre kiterjedő aprólé­kos érdeklődésemet, hihetet­len és soha meg nem történt dolgokat hazudozott össze, úgy hogy nem állhattam meg, hogy oda ne szóljak hozzá: - ugyan, ugyan, hogy lehet két líráért ennyi valótlanságot összehordani... Mire az élelmes sekrestyés ravasz mo­sollyal csak ennyit felelt: - Hát signore azt hiszi, hogy az igazmondásból ma már meg lehet élni?" A megélhetés már régen is az idők nagy kérdése volt, ezért is kerülhetett bele Hock János 1895-ös parlamenti be­szédébe a példázat: „Mikor a vak koldus a templom ajtajá­nál várta a bejövő nagy urak alamizsnáját, többek között arra jött egy orvos is, aki azt mondotta: Barátom, megsza­badítok én a bajodtól, elve­szem a szemedről a hályogot, hogy tisztán láss! Erre azt mondotta a koldus: Kérem, ne bántsa, miből éljek meg én ak­kor?" Kétségtelen, hogy igaza van, s nincs is abban az egy­szerű helyzetben, mint a Szek- szárd Vidéke 111 éves, Gumi­ember című hírének főszerep­lője, aki abból élt, hogy majd kiugrott a bőréből - legalábbis a november 17-i szám szerint. „A napokban bekopogtatott egy bécsi lap szerkesztősé­gébe, fekete kabátos, fehér szemmel kezünket magasban tartjuk, a karjaink mágnesként összeérnek. Akiknek leggyor­sabban összeér a karjuk, azo­kat akár a színpadra is kihív­hatnák, hisz a legideálisabb alanyai lehetnénenek további gyakorlatoknak. Itt azonban senkit sem hoznak nevetséges helyzetbe, hogy a többiek ne­vessenek rajtuk, mellőzik a hókusz-pókuszt. (Dr. Daubner Béla: - Egy alacsony pszichológiai kultú­rájú közegben az emberek fel­fokozott csodavárása nagy­szerű táptalajt jelent a parafe- nomének bűvészkedéséhez. Ők a megváltozott tudati álla­potot elsősorban a szemfény­vesztés szolgálatába állítják. Persze a jelenség közönség­szórakoztató célú felhasználá­sának is van létjogosultsága, de az lenne az ideális, ha a hipnózis ezesetben tényleg csak a cirkuszi porondra kor­látozódna. Ezzel szemben na­gyon sokan a gyógyítás igé­nyével lépnek fel.) Mázsás terhektől megszabadulva Majd az est fénypontja kö­vetkezik: hipnózisgyakorlat segít huszonöt percre meg­szabadulni gondjainktól. Te­kintetünket mereven egy pontra szegezve a szemhéjak lassan elnehezülnek és mégis egyre könnyebbnek érezzük magunkat. Diszkrét zene szól, a szuggesztív erejű hang nyu­galmat sugároz. Verőfényes napsütésben önfeledten ját­szadozunk egy virágzó réten, nyakkendős impresszárió kí­séretében. Hívják Haag Hen­riknek és született Bajoror­szágban, hol a sör terem. Ez a rendkívüli úr a bőrével csinál olyan gimnasztikát, aminőt még nem pipált az öt világrész közül egyik se. Nyúlik a bőre, mintha csupa gumilebernyeg volna. Kecsesen meghajtva magát az újságírók előtt, meg­fogta tokáját és úgy előre­húzta, hogy mindnyájan el­rémültek. Á rémület elször- nyedéssé lett, mikor a gumi úr nyúlós tokáját, akárcsak pala­csinta volna, fölvonta a ké­pére, egész a homlokáig. A keze bőre szintén csupa gumi, a karjáról pedig egész bőrvi­torlát feszít ki, melyben vilá­gosság felé tartva látszik az érhálózat. Ha külön megfize­tik, tán szívesen kibúvik a bő­réből. Doktorok előtt fogja magát produkálni, majd a tisztelt közönség elé lép, mél­tón képviselvén a XIX. század ízlésének fejlett voltát." Igaz, ami igaz, ez a múlt századra jellemző. A mi századunkban már az arcbőr egyetlen tulaj­donságából, a vastagságából is megélnek ... Az utolsó úriember halálát Salamon Ödön írta le Ötletek című tárcájában a Tolna vár­megye 1909. november 7-i számában Mese egy jóneve­majd a hullámzó tengeren csónakban ringatózunk. A tu­dattalan régiókba vezető ka­landos utazás közben gondolataink szabadon szárnyalnak. Gyakorlat után, a történé­sek visszaidézésekor szinte végtelen élménytömeg zúdul ránk. Gyermekkori emlékek jelennek meg, sőt egy hölgy mintha képernyőn látta volna várandós édesanyját. A tudat­talanból visszavezető úton újra megjelenik mindenkinél a virágerdőbe borult rét. (Dr. Daubner Béla: Korreg­ressziós hipnózissal gyermek­kori emlékképeink könnye­dén előhívhatók. A tudatta­lanban való utazással ezúttal az élményszerzés volt a cé­lunk, de a jelenség természe­tesen gyógyításra is felhasz­nálható. A praxisom során egy közlekedési fóbiában szen­vedő nőt is kezeltem, aki foly­ton attól rettegett, hogy elvi­szik az UFO-k és ettől való fé­lelmében egyedül nem mert felszállni egyetlen közlekedési eszközre sem. Korregressziós módszerrel eljutottunk a fó­biát kiváltó negatív élmény­hez. Végül hipnózissal azt su­galmaztam a betegnek, hogy ezt az élményt „hagyja ott". Ez olyannyira jól sikerült, hogy kezelés után a hölgy már metróval ment haza.) Ha igény lesz rá, Szekszár­don is szerveznek hasonló jel­legű programokat. Januárban kezdődik a „Transzcendentá­lis utazás" című kurzus. A ne­gatív élményeket azonban nem lehet kitörölni, a hipnoti­zőr az élmények feldolgozá­sában tud segíteni. Nem az orvostól kell várni a csodát, a csoda bennünk van. lésű úrról címmel: „A hajó lé­ket kapott. Mindenki mene­kült. Csak egy előkelő úr ma­radt nyugodtan az árboc mel­lett. Még a csónakba ugor­hatna, de - mint jónevelésű emberhez illik - a nagy tolon­gásban nem akar senkinek a lábára lépni. Azért hát ott ve­szett. De mielőtt a hullámok összecsaptak volna a feje föl­ött, gyorsan lehúzta cipőjét, nehogy valamelyik cápának nyelési fájdalmat okozzon". Tudomásunk szerint utódja nem maradt, pedig akár ő is lehetett volna az az udvarló, aki a Szekszárd Vidéke 1881. november harmadiki számá­ban lett halhatatlan. „Udvarló:- Ne gondolja, kedves Maris­kám, hogy én olyan ostoba vagyok, mint aminőnek kiné­zek. Mariska: - Az borzasztó is lenne!" A végére természetesen az illenék, hogy az ember egy­szerűen eltűnjék, mondjuk a múlt idők homályában. Az előbbi újság három héttel ké­sőbbi száma szerint ez sem egyszerű: „Odarohan az ül­dözött csavargó a vasúti pénz­tárhoz és sietve jegyet kér. - Hová? - kérdezi a pénztárnok.- Hová? Csak nem vagyok bo­lond, hogy megmondjam!". Dr. Töttős Gábor Decsi Kiss János • • Az Udvhadsereg Rákoscsabán Az Üdvhadsereget, amelynek Londonban van a főhadiszállása, 1865-ben alapították. A nemzetközi, vallásos és jótékonyságot gyakorló mozgalom hadseregjellegű felépítéssel, a keresztény egyház szerves része. A szervezet mozgató ereje az Isten iránti szeretet és emberbaráti érdekeltség. Rákoscsabán, az Óvónő utcában Bánki Miklós és felesége, Robyn vezetésével működik magyarországi második egységük. (MTI)- kesjár ­Dédapáink víg kedélye Tisza Kálmán, az 1889-es költségvetés boszorkánymestere. (Klösz György rajza.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents