Tolnai Népújság, 1992. november (3. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-28 / 281. szám
8 »ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. november 28. Örömök álgondok a Szekszárdi Madrigál Kórusban Nemzetközi kórusfesztivált terveznek A látszat ellenére a kórusban még van hely ... A hetente két próbán résztvevő több mint két évtizedes Szekszárdi Madrigál Kórus, annak ellenére, hogy utánpótlás gondokkal küzd, nagy erővel készül az előtte álló feladatokra. A közelebbi és távolabbi tervekről kérdeztük fobbágy Valért, a kórus karnagyát— Közeli feladataink közül hármat szeretnék kiemelni. Az egyik és talán a legérdekesebb, Szekszárdon, a Művészetek Házában, december 21-én bemutatásra kerülő Händel: Jephtha című művének angol nyelvű előadása. Úgy tudjuk, ez az oratórium 6-8 éve nem hangzott el Magyarországon, holott az egyik legjelentősebb Händel műről van szó. A feladat nagyon érdekes, ám a kórusnak nem szokatlan, hisz már több Händel művet énekelt, ennek ellenére új élményt jelent számunkra ennek az oratóriumnak a megtanulása. A másik terv, hogy szeretnénk egy újabb kazettát készíteni a kórussal. Az anyaga egy kevésbé ismert mű, egy korai XVI. században íródott mise, Slaudin Sermisy: Missa Philomena, amely egy korabeli sanzonra íródott. A harmadik terv egy világ vállalkozás. A rádiósok egy tervek készítettek Palesztrina halálának 400 éves évfordulójára, s ez alkalomból kívánják felvenni összes kórusművét. Ebből jutott a Szekszárdi Madi^gálkórusra a Jeremiás siralmai III. kötetének - ez egy teljes nagyheti liturgia lamen- tációit tartalmazz - előadása. Ez a rádiófelvétel kora tavasz- szal lenne. — A három közeli terv mellett, a kórus jövő tavaszra, valami rendkívülivel akar a zenét szerető nagyközönség elé lépni... — Újszerű kezdeményezés, amely nagyon kedvező fogadtatásra talált a városi és a megyei önkormányzat előtt. A megvalósítására benyújtott pályázatunkkal olyan pénzeszköz áll rendelkezésre, hogy tervünk, a szekszárdi „Húsvéti Nemzetközi Kamarakórus Fesztivál" megvalósulhat. . A 2-3 magyar kamarakórus mellett, 4-5 külföldi vendégegyüttest kívánunk meghívni, részben azokat, akikkel eddig versenyeken és fesztiválokon találkoztunk, jó kapcsolatot alakítottunk ki. A fesztivál azt a célt szolgálná, hogy a város és a környék azon zeneszerető közönsége számára, amely fiAngolul éneklik a Jephtha-t gyelemmel kíséri a madrigál kórus tevékenységét, ízelítőt adjunk abból a szakmai, közösségi légkörből, amelyben immár 2 évtizede a kórusnak a külföldi fesztiválokon versenyeken része van. — A vendégkórusok elhelyezését, vendégül látását hogy tervezik? — A város és a régió zenei életében ez egy különleges alkalom, nagy esemény, hisz ez az európai országok zenéjének megismeréséhez vezető út. Számítunk a helyi és a megyei önkormányzat, a minisztérium segítségére, sőt várjuk szponzorok jelentkezését, segítségét. A kórus már több alkalommal volt külföldön ilyen rendezvényeken, ezért boldogan látnák vendégül volt házigazdáinkat, többek között az osztrák Spittál-i kórust. Óriási szerencsénk van, hogy a város rendelkezik e fesztiválon való fellépéshez ideális és méltó helyiséggel, ami természetesen a Művészetek Háza. — Egy nagy egyházi ünnep az időpontja a fesztivál megrendezésének, mit jelent ez a vendégként fellépő kórusoknak? — Szeretnénk, ha a kórusok tetszés szerint, a húsvéti liturgiában részt vennének. Nemcsak Szekszárd, hanem a környék templomaira is gondolok, hisz sok szép és felújított templom adhatna otthont - megörvendeztetve a helybélieket - egy-egy kórus vendégfellépésének. Ami miatt a fesztivál és nem a verseny mellett döntöttünk, az az, hogy a fesztiváloknak oldottabb a légkörük, a hangulatuk, senki nem kockáztat semmit. így a gondtalan, fesztelen éneklés mindenki örömére szolgálhat. Mivel a fesztiválok nem létezhetnek folklór nélkül, egymás szórakoztatására, a búcsúesten, egy kevésbé kötött formában létrehozott előadással szeretnénk a közönséget meglepni. — A tervek nagyszabásúak, megvalósításukhoz a madrigál kórustól megszokott szorgalom, színvonal szükséges. Milyen gondokkal küzd a kórus az örömteli feladatok mellett? — Lassan már állandó létszámhiánnyal küzdünk, hisz egy amatőr együttest nehéz összetartani, nehéz bemutatni egy oratóriumot, hisz sajnos már nemcsak a próbalétszám, hanem a fellépő létszám sem éri el a 30 főt. Ezért fordulunk minden fórumon és most is minden zeneszerető és énekelni vágyó honfitársunkhoz, hogy jelentkezzenek a Szekszárdi Madrigál Kórusba, minden szólamban szeretettel fogadjuk a jelentkezőket. Egy-egy produkció létrehozása komoly munka, ám maradandó élményt jelent nemcsak a hallgatónak, hanem a létrehozónak is. Mai rohanó világunkban, azt hiszem, a művészet az, ami átsegít majd bennünket a nehézségeken, hisz egy jó könyv elolvasása, egy szép színházi előadás, egy igényes hangverseny, nemcsak feledteti a napi gondokat, erő is meríthető belőle. Sas Erzsébet írás közben (Ellenzék?) A bölcs és igazságos Mátyás király 1472. március 25-én levelet írt Ernő és Albert hercegeknek. A bölcs és igazságos király nem teketóriázik, a lényeggel kezdi, bár egy kicsit nagyképűen, mert úgy véli, az egész keresztény világ előtt ismert Vitéz János érsek és Janus Pannonius árulása, amit „ellenünk és országaink ellen elkövettek." A példa követőkre talált, a hatalmukat féltő uralkodók később is szívesen azonosították magukat az országgal, a néppel. A látszólag ártatlan formula Szálasitól éppúgy nem volt idegen, mint Rákositól, s voltaképp tehették, mert a nép, az ország nem tudott tiltakozni. Az is feltűnik a levélben, hogy a bölcs és igazságos király szükségtelennek tart minden vizsgálatot, az árulást befejezett tényként kezeli, nem feledkezve meg a cinkosokról sem, s elégedetten közli, hogy az esztergomi érseket már fogságra is vetette. Máig nem tudjuk, mi volt a bűnük, a király azonban aggódott hatalmáért, ezért kérte a jóidőben elmenekült püspök elfogásához a két herceg segítségét. „Nyomatékosan kérünk, szíveskedjetek egész hercegségtek területén kihirdettetni, hogy bárhol jelennék is meg a pécsi püspök, fogják el, mint árulót és küldjék hozzánk", - a többit pedig kitalálhatjuk. Biztos módszer, az ellenzéket így lehet igazán meggyőzni, a szomszéd fejedelem is biztosítékot kap, mert Mátyás azzal zárja levelét, hogy alkalomadtán szívesen viszonozza a barátságot. A gyakorlat századunkban is kísért, s ma is akadnak, akik legszívesebben rendőrrel távo- lítanák el azokat, akik nekik nem tetszenek. Mi élteti ezt a szörnyű hagyományt, amikor azt sem tudjuk, hogy maga a szó - ellenzéki, másként gondolkozó.- valójában mit jelent, miért vált ki gyilkos dühöt. Mátyás király Vitéz Jánosban és Janus Pannoniusban azt ismerte fel, hogy gondolkozásuk bizonyos tekintetben eltér az övétől, de ez miért lenne baj? Aki másként gondolkozik, mindig valakivel szemben gondolkozik másként, ez pedig már hatalmi kérdés. A Galilei-pör ezzel kapcsolatban nagyon tanulságos. A skolasztika, ellentétben a közhiedelemmel, logikus, világos rendszer, csak éppen kiinduló pontja hamis, a Szentírás ugyanis nem a tudományok forrása, erre nem is tart igényt. Galilei kételkedett Arisztotelész igazában és a teológia kizárólagos felsőbbrendűségében, kezdetleges távcsövével vizsgálta az eget, s azt kereste, mi van a látszat mögött. Mai szóval másként gondolkozó volt, s nem is az uralkodó eszmével, hanem a hatalmat birtokló gyakorlattal szállt szembe. A félművelt indulat nem ismer határt. Firenze gyönyörű templomában, a Santa Maria Novellában egy dominikánus barát már nemcsak Galileit támadta, hanem a tudományt is, az ördög eszközét, alvilági ármányt látva benne. Nem folytatom, mai megfelelője rémséges következményekkel járna, Európa helyett indulhatnánk vissza a sztyeppére, erjesztett lótejet inni. t A szándék nyilvánvaló: aki nem tartja magát az uralkodó normákhoz, szedje a sátorfáját, pontosabban az útlevelét, ahogy nemrég az egyik politikus tanácsolta. Mert akié a hatalom, azt hiszi, a végső igazság birtokában van, s ha valaki tiszteletlen vele szemben, nem jó hazafi, nem jó keresztény, nem igaz ember. A kérdés messze mutat, nagyon sok mellékága van. Ifjú koromban gyakran hallottam egyébként jóravaló öreguraktól: „Ocsémuram nem tud ferblizni? Hova jutott a magyar fiatalság!" Ártatlanabb kártyajátékot sem ismertem, s ezzel végképp eljátszottam az öregurak becsülését, ha úgy adódott volna, képviselő-testületi tagnak sem választanak meg. Máig nem okultam belőle, szerencsére. Öreg barátom meghallgatja a hajdani írótárs üldöztetését, s azt mondja, időben visz- szamehetünk Augustus császárig, aki vérengző fenevadként kezdte uralkodását, később pedig száműzte Ovidiust. Igaz, teszi hozzá, ennek köszönhetjük a Tristia fájdalmas verseit, melyekkel a Fekete-tenger partjáról próbálta meglágyítani a sértődött császár szívét, de ez hamis okoskodás. Ha így lenne, hálásak lehetnénk a pribékeknek, akik halálba hajszolták Radnótit, mert nélkülük szegényebbek lennénk a Lager Heideman poklában keletkezett versekkel. De nem is erre gondolok. A hatalom megjutalmazza híveit, esetenként a jóízlés határán túl is, azokat pedig, akiknek más a véleménye, igyekszik elnémítani. Nem mindenkit, akik esténként két fröccs mellett kártyáztak megszokott kocsmájukban, nyugodtan nevezhették Horthyt lovas tengerésznek, a rendőr, ha meghallotta, legyintett, ő is így vélekedett. De Bálint Györgyöt haláltáborba küldték, amit ő legádázabb ellenségével sem tett volna, mert világosan látta, hogy a Horthy-korszak politikai berendezkedése elavult, korszerű polgári demokráciával kell felváltani, az országot pusztulásba döntik. Ha helyreállítjuk az értékrendet, valójában Horthy volt az ellenzék, aki útját állta a kívánatos közjónak. Ovidius személyes bosszú áldozata lett, talán azért, mert elcsábította a császár valamelyik szeretőjét, de Janus Pannonius esetében egészen más történt, mondja öreg barátom. A humanizmus természetesen védekezik, a maga módján, de ez legtöbbször nem sokat ér, a háborús bűnösökkel például nem kellene megvárni, amíg bíróság elé állítják őket. Janus Pannonius állítólagos árulását, üldöztetésének okát nem ismerjük, de könnyen lehet, hogy neki volt igaza, végtére felkészültebb, tehetségesebb volt, mint a király. Persze az is követelmény, hogy a királlyal szemben senki ne legyen tehetségesebb, akkor sem, ha költő. Augustus császár még csak elűzi az élveteg szoknyavadászt, Mátyás király a szomszédokat is mozgósítja, megtorlásért kiált, s ezzel botrányos hagyományt honosít meg, melyben még a túlélés lehetőségét is a hatalomhoz való szolgai alkalmazkodás határozza meg. Fogalmi zavarban élünk, mondja öreg barátom, mert alig van ember, aki'szándékosan rosszat akarna, az ország romlását kívánná, dögvészt, pusztulást. Dehogy ellenzéki, az ő szeme előtt is egy virágzó ország képe lebeg, ahol a miniszter épp olyan boldog, mint a kéményseprő, vagy a léggömbárus. Nem vagyok ellenzéki, mondja barátom, de megvetem a buta akarnokságot, az erőszakot, a hatalom dölyfét, a tehetségtelenséget. Személyekkel szemben lehetek ellenzéki, legyen szó akár Mátyás királyról, tehát ellenzem, hogy alkalmatlan emberek rangot kapjanak, magas állást, éppen azért, mert az országnak azt kívánom, virágozzék, boldoguljon mindenki érdeme szerint. Miért kellene ezt ellenzékiségnek nevezni? Csányi László Johann Sebastian Bach - Szekszárdon Ezen a hétfő estén is újabb meglepetéssel kedveskedett vendégeinek a Művészetek Háza. Igazi zenei eseményt ígért, s ezt be is tartotta. Tizenegy nagyszerű muzsikus erre az előadásra szövetkezett egymással, hogy a barokk muzsika „fejedelmének", Bachnak hatalmas ívű szárnyalását egyetlen koncert keretében adja közre. Kissé félve készültem erre az „ünnepre", hiszen majdnem lehetetlenre vállalkoztak. A lehetetlennek tűnő produkciót nem csupán lehetségessé varázsolták nekünk e muzsikusok, hanem alig feledhető estét szereztek. Sebestyén János orgonaművész bevezető szavai persze kissé meg is magyarázták e produkció megszületésének alapjait. Az országban nincs mégegy olyan intézmény, ahol orgona, csembaló és hangversenyzongora egyetlen helyen megtalálható lenne. Már ez is büszkeséget jelenthet, ám Sebestyén (s ezt nem szánta bóknak, csupán a tényt regisztrálta) hasonló nyitottságú vezetőt kettőt ismer az országban: a szekszárdi Méry Évát és a budapesti Vigadó igazgatóját: Rigó Lászlót. Nem véletlen, hogy ilyen műsorokat csak e két helyen tudnak bemutatni. A bemutató keretét Haydn Búcsú Szimfóniájának ötlete adta. Lantos István a zongorán kezdte játszani egyszerű könnyedséggel talán a legismertebb Bach mű hangjait, majd bekapcsolódott a besétáló Szenthelyi Miklós, hegedűjével, alig ezután Körtés József fuvolista (az egyetlen szekszárdi), majd a csembalónál Váraljay Ágnes következett. Ám a sornak nem volt vége, jött Lugossy Melinda énekelve, majd bevonult a Mayar Virtuózok Kamarazenekarából alakult vonósnégyes, s a zongora mellé Sebestyén János ült, a sort Tátrai Vilmos, az „örökifjú" hegedűművész zárta. Áradt a zene, igazi öröm-muzsikát rögtönözve. E kedves bevezető után pergett a műsor, s bizony alig tud válogatni az ember, melyik produkcióról beszéljen, mindegyik közelkerült a szívéhez. Az első rész líraian megkapó „fejezete" volt az E-dúr hegedűverseny Szenthelyi Miklós és a vonósnégyes által interpretált második tétele. A lassú, méltóságosan áradó muzsikában, a csillogva el-elhaló hegedűjáték valódi élmény volt. Ám legalább ekkora örömet jelentett a D-dúr csembalóverseny II. tétele, hiszen az előzőből „áttűnő" muzsika szólóhangszerét megszólaltató Váraljai Ágnes melegen zsongó, hang-áradata lebilincselő volt számunkra. A megkomponált első rész csúcspontja a Korái előjáték volt. Itt az orgonánál Lantos István, a zongoránál Sebestyén János, a csembalónál Váraljay Ágnes, és hegedűjével Szenthelyi Miklós valódi csodát alkotott. A koncert második részében is egy nagyszerűen megkomponált ívet véltünk felfedezni a sorrendiségben, azzal a különbséggel, hogy itt néhány „ellenpont" is tetten érhető. Á g-moll csembalóverseny és az a-moll hegedűverseny ÍI. tételének egymásutánisága ismét lenyűgöző élmény volt, hiszen Tátrai Vilmos hegedűjével még ma is, nyolcvanévesen is lenyűgöz bennünket. Ám az ezt megelőző, Lantos által megszólaltatott g-moll fantázia orgonára, méltó indítást jelentett a második részben, mely virtuozitásával a hangszerek királyát szólaltatta meg és emelt bennünket éteri magasságba. A végére maradt a Versenymű két hegedűre, amelyben Szenthelyi Miklós és Tátray Vilmos, valamint a vonósnégyes avatott bennünket be a nagymester, Bach muzsikájának megismerésébe. Ez így is volt rendjén, hiszen a d-moll toccata zenei anyagának felhasználását rögtönzésre enélkül igazán érteni sem lehetett volna. Ám az orgonánál Sebestyén János a zongoránál Lantos István bebizonyították, hogy virtuóz ismerői hangszereiknek és szinte azt tesznek velük, amit akarnak. A rögtönzésben teljes biztonsággal „öröm-zenéitek", s ha néhol el is ragadta a muzsikusokat a hév, szinte azonnal visszatértek Bach muzsikájához, fejet hajtván a nagyság géniusza előtt. Befejezésként ismét a Coda hangjai zengtek, ám itt fordított rendben történt minden. Ahogy annak idején Haydn zenészei sorba „elszöktek" a kották elől, úgy itt is lassan elfogytak a pódiumról a muzsikusok, s már csak a legidősebb, a nagyszerű Tátrai Vilmos hegedült, ám „észrevéve" magányosságát, maga is távozott, ütemet hagyva félbe. A meglehetősen hosszú műsorból csak kiragadni tudtunk néhány, számunkra a legfontosabb darabot. Ha volt is halványabb megszólaltatása Bach műveinek ezen az estén, az egészről csak szép és hálás szavakkal szólhatunk. Gyönyörű estét kaptunk ismét a Művészetek Házában. Dr. Rosner Gyula
