Tolnai Népújság, 1992. november (3. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-21 / 275. szám

8 »ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. november 21. Szász Endre, a hegyi ember Székely származású, világhírű festőművész, neve fogalom, forma­nyelve jellegzetes, markáns. Húsz évet töltött az Egyesült Államok­ban, majd hat éve, hátat fordítva az Újvilágnak és hatvan millió dol­lárnak, hazaköltözött Magyarországra. Szász Endre most, november harmincadikáig van jelen Szekszárdon, grafikáival, festményeivel. Múlt héten a Művészetek Házában nyílt kiállítása apropóján találko­zott közönségével, beszélt festészetről, életről, politikáról.- Megfogalmazódik Önben nyelvileg valami, amikor fest?- Nem. Van néha témája a képemnek, de amit verbálisán meg tudok fogalmazni a kép­ben, az csak ürügy, hogy el­kezdjek festeni. Arra való, hogy becsaljam a közönséget a képbe, de nem ez a lényege.- Ezek szerint nincs megfor- díthatósági viszony aközött, amit az ember lát és mond.- Nincs, ezért nem tudjuk megmagyarázni, hogy mitől jó egy kép. Amit szavakkal meg lehetne fogalmazni, az nem érdekes. Ott van például a híres Rembrandt-kép, a Té­kozló fiú. Magát a sztorit mil­lióan feldolgozták, de úgy, ahogyan ő tette, senki. Remb­randt festhetett volna egy ki­lincset is, ha bele tudja vinni azt a harmóniát, amely a Té­kozló fiúban van.- Ezek szerint képekről szavak helyett képekkel kellene kommu­nikálni?- Igen. A téma, mint mond­tam csak a közönség csaloga­tására jó, amely irodalmilag sokkal műveltebb, hisz az iro­dalom a képzőművészethez képest olcsó, és könnyebben eljut az emberekhez. Az, hogy a figura hasonlít, vagy nem, pusztán egy trükk. Absztrak- tot én nem festek, nem azért, mert a magyar nép hülye az absztrakthoz, hanem mert más irányban kulturált, és nem érti. Amerikában csinál­tam a vad absztraktot is, ott volt értő közönsége, s ez sem azért van, mert ők okosabbak, hanem mert egy más kultú­rába nőttek bele.- Miért nem értik itt az abszt­raktot, ez is egy „közép-európa- szindróma"?- Mi itt a Kárpát-medencé­ben agrárnép vagyunk, jobban ragaszkodunk a természeti formákhoz, jobban értünk ezen a nyelven.- Fontos, hogy értsük?- Lényegében nem. Egy absztraktnak nincs sztorija, hozzáférhetetlenebb, zártabb. A festőnek az a kötelessége, hogy'behozza a közönséget a képbe, s mindegy, hogy ehhez milyen eszközöket használ fel. Ahogy a vers egy üres szobá­ban nem lesz sohasem vers, úgy egy elásott festmény sem lesz műalkotás.- A szavakat azért említettem, mert egyes képeit hajlamosak le­hetünk allegorikusán értelmezni.- Ez nem baj, én egy kicsit lírikus vagyok. Gyerekko­romban írtam, és most is sze­retem a szavakat, s ez néha be­lekerül a képbe is. Ez nem za­var, de ettől a kép még nem lesz kép.- A nézőt nagyon megfogják a képein a szemek ...- Valaki egyszer azt mondta, hogy én azért vagyok jó festő, mert a fejeken, amiket csinálok, a szemek nagyon ki- fejezőek. Erre fogtam egy ké­pet, és direkt fekete lyukakat festettem a szemeke helyére. Nem a szemek a kifejezőek, az arc egésze adja a szemnek a kifejezést, ettől van benne élet.- A másik az istenszem-motí­vumra emlékeztető önállósult szem.- Az nem istenszem, én nem vagyok vallásos. Ettől persze még nem baj, hogy má­sok ezt látják benne, olyasmit látok benne én is.- Nincs is semmi köze a ke­resztény művészethez?- Nem, nálam a szem egy jelkép, az én hasonlatvilá­gomban például felvilágosult- ságot is jelent. Én tulajdon­képpen szimbolista vagyok. A népművészeten nőttem föl, s annak idején rájöttem, hogy az alföldi ember realista, szá­mára egyszerű a világ, a hegyi ember viszont szimbólumok­ban beszél, ő kitalálja, mi van a hegy mögött - bolond fantá­ziája van. Én ezen nőttem föl, elsajátítottam ezt a képes be­szédet.- Ön akkor egy „hegyi ember"?- Igen, az vagyok.- A beszélgetés közben azt mondta, Önt nem lehet megsér­teni. Sokan ügy tartják, hogy Szász Endre képeit már gyártani is lehetne.- Tessék, gyártsák, semmi kifogásom nincs ellene. Aki ilyet mond, az nem tudja, mi­ről van szó. Hamisítani min­dent lehet, a múzeumok tele vannak Rembrandt-hamisít- ványokkal, de egyik sem lesz soha olyan tartalmi értékű, mint egy valódi Remb- randt-mű. Ha valaki megcsi­nál egy rendszert, ezt utá­nozni könnyű. Magyarorszá­gon egészségtelen helyzet van, mert a múlt rendszer fél­tehetségeket avatott művész- szé, és ők nehezen mondanak le arról, hogy művésznek tart­sák magukat, s nagyon zabo­sak arra, aki valóban az. A vi­lág lelke az irigység.- Milyen a közérzete jnost, 1989 után?- Nekem azelőtt is jó volt, és most is az. Én a börtönben is jól éreztem magam.- Új albumának a Tejút címet adta. Miért a „csillagközi" cím?- Érzékeny kamasz voltam és egy zsidó lányba szerelmes, akit deportáltak. Érzelemek- kel a szerelem halálát nagyon nehéz túlélni, én gyártottam egy filozófiát: a Tejútról né­zem magam, ahonnan egy semmi vagyok, és egy ilyen semminek nem fáj semmi. Megtanultam nem-fontosnak tartani magam, így számomra nincs rossz, nincs jó, csak ér­dekes van. Meg tudtam tar­tani az emberszeretetemet, s ez a művem számára nagyon fontos. Tóth Ferenc írás közben (Szigetköz és ami marad belőle) A képek való­ban elborzasztanak, a kiszáradt folyómeder egy élettelen bolygón is lehetne, ahol ot­romba erők az élet emlékét is eltüntették. Se­hol egy élőlény, a madarak is elköltöztek a boldogtalan tájról, ha ugyan volt hova men­niük. Nekem pedig napok óta azon jár az eszem, hogy ifjúságom egy darabja itt-ott maradt a kavicsos folyómederben, a föld el­nyelte, a víz magával vitte, ennyit ér emlék és ifjúság! Pedig nem kellene meglepődnöm, láttam hasonlót. Évekkel ezelőtt végigutazhattam a Tapolca környéki bauxit-falvakat, hallgattam bányaipari szakemberek lelkendezését a ba- uxittermelés áldásairól, amit a bányászok is megerősítettek. Igaz, busásan megfizették őket, emlékszem, az egyik faluban egy csa­ládnál is jártunk, s a háziak pezsgővel ked­veskedtek, mert éppen nem volt’otthon bor. Az igazgató még a bányászatról készített filmet is levetítette, s már-már hajlottam volna arra, hogy mindent helyeseljek, ha nem látom a sivatagi vidéket, a kiszáradt ta­polcai tavat. Az otthonokban valóban jólét honolt, de kopár tájon utaztunk át, s kísérőim vonakodva vallották be, hogy a bányaműve­lés következtében a kutak sorra kiapadtak, a föld terméktelenné vált. Nézem a szigetközi képeket s a néhány év előtti tapolcai utazás jár eszemben, s az, hogy lett volna idő megszívlelni a tanulságokat. Mert a Szigetközben pontosan az következett be, ami a hajdani bauxit-falvakban: a tech­nika diadalmaskodott, a föld alatt a legkor­szerűbb nyugati gépek dolgoztak, miközben a föld felett elsorvadt az élet. Azóta nem jár­tam Nyirád, Kapolcs környékén, nem tudom, mennyit segített a kései jóvátétel, de miért kell mindig jóvátenni azt, amit nem kellett volna elrontani? A Szigetközben talán már nem is lehet, a viruló táj elpusztul, a folyó­medret pedig úgy lehet majd mutogatni, mint egy Mars-csatornát. A Szigetközhöz személyes közöm van, az ifjúság jogán mindenképp. Ilyen szép őszi napokon, mint az idén is, szívesen jártunk ki a Mosoni Dunához, néha lányok is jöttek ve­lünk, s valahol itt próbáltam elcsavarni a szép Dóra fejét. Baudelaire-verseket szaval­tam neki, melyekből egy szót sem értett, mert nem tanult franciául, egyébként is az orsolyi- tákhoz járt, akik az ördög követét látták a francia költőkben és a csélcsap gimnazisták­ban s nevük hallatára az öreg apácák keresz­tet vetettek. A szép Dóra tehát minden köze­lebbi tájékozottság nélkül tért ki az ördögi kí­sértés elől, egy emlékkel lett szegényebb a Mosoni Dunapart, bár így is emlékek teme­tője a kiszáradt folyómeder. S most hetek óta jönnek a hírek a vízállás vészes csökkenéséről, a sivataggá változott árterületről. Tiltakozó menetek vonulnak fel, az amerikás magyar a kongresszus közbelé­pését ígérte, s olyanok is voltak, akik elhitték, hogy egy szavába kerül, másnap az amerikai törvényhozók is felvonulnak, s talán épp ott emelik magasba transzparenseiket, ahol va­laha én kísértettem Baudelaire-versekkel az orsolyiták zsenge szűzét. Lassan a hazafiság mércéje lett, hogy ki tiltakozik hangosabban, közben a vízállás tovább apadt, az amerikai törvényhozók mindmáig késnek, a Duna pe­dig oly békésen folydogál új medrében, mintha mi sem történt volna. Más hírek is érkeztek, olyanok, amelyektől a hazafias érzés elsápad. Mondják, hogy a szlovák építők magyar gyártmányú beton­tömbökkel terelték el a Dunát, de hivatalosan nem nyilatkozott senki, talán azért, mert a hír annyira badar, hogy cáfolni sem érdemes. Vagy másért, ki tudja? Majd Európa! - mondtuk magabiztosan, s államférfiak népes csoportja röpködött a nyugati fővárosokba. Mindig bizakodva tér­tek haza, hangoztatták, hogy Európa véjünk van, a hazafiságon nem esett csorba. De a papírtigrist ekkor már nem emlegették. Mert volt papírtigris is. Sajnálkozva és fö­lényesen beszéltek, arról, hogy az északi szomszéd csak ijesztget bennünket, se pénze, se szaktudása, egyébként is az egész szabály­talan, Európa pedig nem hagy cserben ben­nünket. Amikor kiderült, hogy az északi szomszédnak pénze is van, szaktudása is, azt kellett látnunk, hogy Európa éppen mással van elfoglalva, mint történelmünk során már annyiszor. Vannak, akik azt mondják, valamit megint elmulasztottunk, mert miközben véget nem érő viták folytak a médiumelnökök leváltá­sáról, az abortuszról s méltatlan támadásokat intéztek a köztársasági elnök ellen, a papír­tigris megmozdult, s elmaradt a remélt euró­pai tiltakozás is. Európa valószínűleg nem is értette, miről van szó Bősnél, csak ingatta fe­jét s annyit mondott, nagyon kockázatos lenne, ha a két ország között elfajulna a vita. Ezt mi is tudjuk. Pedig legföljebb csak sejtettük, hogy miről van szó. Az erőmű tervét, építését sokáig el­titkolták, s amikor már szabad volt szólni róla, csak a környezeti ártalomról hallottunk, madarakról és növényekről, arról nem be­szélt senki, hogy meg lehetett volna egyezni a szomszédokkal. Hol voltak a szakemberek? - mert ilyesmit mégsem lehet népszavazással elintézni. Ha előkerülnek, most már valószí­nűleg késő, a csatornán átmentek az első ha­jók, Európa pedig fellélegzett, hogy nagyobb baj nem történt. Sokan azt mondják, a leg­rosszabb megoldást választottuk, mert a szakszerűtlenségre bíztuk magunkat, de ezt nem tudom, ha népszavazást rendeznének, nem is mennék el szavazni. Majd egyszer talán kiderül az igazság, bár ki tudja, mit kezdhetünk vele. Addig marad az emlék. Diákköri szerelmek kísértete lebeg a hajdani ártér felett, s ma már én is homá­lyosan emlékszem arra, hogy valahol itt sza­valtam Baudelaire versét a szép Dórának: Vi­ens, mon beau chat, sur mon coeur amou- reux... A szép Dóra gyanakodva kérdezte, mit jelent? Akadozva fordítottam le a zengő sorokat: jöjj szép macskám szerelmes szí­vemre ... Az orsolyitáknál ilyesmit nem ta­nítottak. „Ezt maga nekem mondja?" - kér­dezte egy apáca komorságával, akinek orrát megcsapta a pokol kénköves szaga. Zavartan mentegetőztem, nem én mondom, hanem egy francia költő mondta a macskájának. „Egy macskának? - kérdezte megvetően és elfordította a fejét. — Furcsa gusztusa lehe­tett annak a franciának." Bosszúsan fintor- gott s csak nézte, szótlanul a Mosoni Dunát, amelyben akkor még víz folyt s tükrére fűz­fák ága hajlott. Csányi László Mindhalálig tánc Csákányi László utolsó filmszerepe Ahogyan ez év szeptember tizedikén éjszaka, a Sose ha­lunk meg! című film forgatá­sán játszott, az maga volt a csoda. Táncolt. Ő volt Deutsch bácsi, a tánctanár. Finom, sze­líd, fáradt öregúr. Forgott, sik­lott, simult, sasszézott, mintha nem is egy súlyos operáció előtt állt volna. Éilmbeli párja a Sose halunk meg! ren­dező-főszereplője, Koltai Ró­bert volt. — Deutsch bácsi, a táncta­nár szerepére, már évekkel ezelőtt az Izraelben élő Pártos Gézát, a rendezőt, egykori kedves tanáromat választot­tam ki. Felkértem, tetszett neki a szerep. Sajnos, két nap­pal az ideutazása előtt tüdő- gyulladást kapott és kórházba került. Rögtön Csákányi Laci bácsi jutott az eszembe. Fel­hívtam telefonon, hogy „baj­ban vagyok Laci bácsi, csak te segíthetsz" és elmondtam mindent. Erre ő, jellegzetes, dörmögő hangján azt felelte, hogy „köszönöm az őszinte­séget. Ha nem így kezded, nem is tudnánk miről be­szélni." Akkor már négy hete nem evett, csak kávét ivott és a ci­garettát szívta. Műtét előtt állt, de vállalta. Tetszett neki a film, azt mondta, olyan lesz, mint az Indul a bakterház. Az­tán jött a varázslat, a forgatás. A tánc vele, a fümezés és a pá­lya legszebb pillanatai voltak. Hogy valaki így le tudja győzni a fájdalmait, a testi nyavalyákat. Másnap felhív­tam és az egész stáb nevében megköszöntem neki a segítsé­get. A műtét után is jelentkez­tem, hogy megmutassam vi­deón a táncunkat. „Nem va­gyok jól - mondta -, hívj in­kább a jövő héten." De már nem volt jövő hét. Amikor újra hívtam, senki sem vette fel a telefont. V. G. Asszonyok szigeti Három fekete tulipán Mottó: Nem szánja a szomjúzót, ki szomjúságot nem érzett. (Iuvenalis) Figyelj te örményem! Nagyon megkedvel­telek és egyre jobban hiányzol! Nem tudom, hogy a Te Istened akarta-e, vagy ki a csoda, de teljesen megfertőztél ezzel a fekete képeddel. Nem sejtheted, hogy mit jelentesz szá­momra. Szeretem a munkádat. Nagyon jó ér­zés, amikor meglátlak az apátság bejárata felől jönni. Különös várakozás van bennem egész nap. Irigyellek a szabadságod miatt. Igaz, ne­hezen értem meg, hogy ez a haza nem a Tiéd. Mondd, az örmények ege mennyiben külön­bözik a tihanyitól? Ne, most ne beszélj! Bár nagyon tetszik az is, ahogy az én nyelvemen szólsz. Engedd, hogy beléd karoljak. Jó melletted lépkedni. Szökök hozzád, és a férjem tűzbe tenné a kezét értem! En a három fiammal és azzal a családi háttérrel, amit ő nekem bizto­sít, látszatra szép. Igen, csak nekem ebből ép­pen elegem van. Szerencse hogy nem értesz mindent. Kár, hogy nincs fenn a Hold! A Hold! Ér­ted! Az iskoláját, ez is egy pocoktúrás. Tudod mi az hogy pocok? Várjál egy kicsit! Valami a csizmámba csúszott. Fogd meg a karomat! Hé az nem a karom! De hagyd ott a kezed! A csizma ráér! Nagyon jó, ha így simogatsz! Te is ugyanezt érzed? Úristen! Milyen őrület ez, egy örmény férfi és egy magyar asszony? Nem tudom meddig tarthat ez a szédülés bennem, de maradni akarok melletted, amíg lehet. Kicsi ez az öreg Tihany, így sokan meg­ismertek Téged a másfél év alatt. Szeretik a szobraidat. Amikor először jártam a műter­medben, borzongás fogott el. A teremtéssel ta­lálkoztam, amint formálódik az anyag. Min­den úgy történt, ahogy Te akartad. Azóta egyre többet szeretnék veled lenni. Mindig! Ostoba libának is tarthatsz. Liba! Nem tu­dom hogy mondjátok! Gá-gá-gá! Röpülni is tud! Érted? Olyan jó, hogy úgy teszel, mintha értenéd! Amikor a kisebbik fiammal együtt jöttél a kikötőtől, nem akartam hinni a szememnek. Kiderült, már többször voltatok a parton. Egyszer említette, hogy menjünk föl hozzád. Valamelyik nap embereket rajzolta­tott és mondta, hogy egyik legyél te. Elég ügyetlen vagyok az ilyen dolgokhoz. Bár ki tudja? Eddig azt hittem, hogy a szerelemre is alkalmatlan vagyok, és akkor a te örménysé- ged kihoz belőlem olyan dolgokat, amiről nem is álmodtam. Várjál csak, a csizma! A másikat is lehú­zom! Képzeld, nem hideg a föld! Mit mon­dasz? Fújd föl, nem értem! Magyarul mondd! Persze hogy hülye vagyok, mert semmilyen idegen nyelvet nem tudok. Azt amit a turista- szezon megkíván, csak annyit beszélek, de semmi többet. Talán majd a gyerekeim! Külö­nös, hogy nem hideg a föld! Szinte kellemes, pedig esett az eső. Kerüljük meg a tavat, jó? Nekem most nem kell sietnem, a férjem el­ment a srácokkal a mamáékhoz! Ha akarnád? Nem érted ugye? Várjál csak, futok egy kört! Na, tessék én marha! Kellett ez nekem! Hasra estem! Ne, ne, ne! Vagy igaz is! Miért ne? Ölelj örményem és szoríts! Nagy fekete med­vém! Olyan jó, hogy az isten erre vetette a sorsod! Annyi mindent megismerek általad, ami az ember természetéhez tartozik és még­sem tud róla. Szeméremből, vagy neveltetése olyan ostoba, hogy hallgat minderről? Igazad van, nem is kell ehhez beszélni!... Majd ha megszáradunk akkor kikefélem, most hagyjad, ne törölgesd a kabátom! Mit szólnál, ha elkötnénk egy csónakot? Gyere örményem! Igen ez billeg, különösen a te súlyod alatt! Mit? Én nem tudok úszni! Ha a fiaim ezt látnák? Várjál, üljünk le! Tudod mit? Igen! Ezt akartam én is. Miért találtad ki? Látod, az ilyenek vesznek le a lábamról! Egymás nyelvét is alig értjük, ugyanakkor minden mozdulatunk azt sejteti, hogy egyet akarunk. Engedek az erőszaknak, mert na­gyon élvezem! Nem, nem fázom! Ne vedd el a kezed! Bújj a bőröm alá! Néha annyira érzem az ízed, hogy megriadok, hátha látják is raj­tam! Hoppá! Ez ott egy nagy hal volt! Hal, érted, hal! Na, akkor inkább csókolj még!... Nagyon kitalálta a természet, hogy mi a jó az embernek. Egy másik ember! Aki olyan mint ő! Aki azt érzi, és akarja, amit ó! Mi van veled? Mi történt? Az ilyen látomá­saidat én nem értem! Mit akarsz? Milyen fekete virág? Sötét van! Éjszaka és nekem jól esik a séta veled! Mit akarsz a fekete virággal? Virá­gokkal? Három? Milyen három? Kerti virág? Szegfű? Rózsa? Holland? Tulipán? Három fe­kete tulipán? Mi van velük? Három domb? Ha­lott domb? Három halott domb? Kedves örmé­nyem szeretlek, ezt már nem tagadom, de nem értem mi van a három halott dombbal, meg a három fekete tulipánnal? Mit, hogy én vagyok egyik tulipán? De én nem vagyok fekete, Te drága örmény medvém! Leszek? Fekete tulipán leszek? Te is fekete tulipán vagy? Még nem vagy tulipán? Ez az én szerencsém! Hagyd ki a férjem ebből, mert ő azonnal leszakítaná a tuli­pánjaidat! Meghalni? Nem akarok éppen most meghalni! Három? Hát jó, te látod! Mit muto­gatsz? Kettő tulipán eltűnik, hova? Mi van vé­led? Ilyennek még nem láttalak! Mit csinálsz? Vigyázz! Vigyázz, te őrült! Fölborulunk .. . Decsi Kiss János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents