Tolnai Népújság, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-03 / 234. szám
1992. október 3. . "",= HÉT VÉGI MAGAZIN Szálka egy napja Vegyék a kalapot Aki tisztelettel néz a múltra, vállalja elődei szokásait, bízhat benne, őt is becsülni fogják. Szálkán akadnak fiatalok, akik örömmel öltik magukra a helyi lakosság egykor volt népének egyes ruhadarabjait, melyek mindenkor ünnepet jelentettek. Ennél természetesen sokkal többről van szó. Arról például, hogy ezek a fiatalok a népviseleti ruhákban színpadra is állnak és . . . Vegyük talán sorba. Mindig is kellett, minden közösségben, faluban, vagy kisebb-na- gyobb körben, aki élesztője, majd éltetője volt a különböző alkalmaknak, eseményeknek. Szálka németajkú lakosságában is ott szunnyad az igény: megőrizni és megmutatni magunkból valamit. Ma már nehéz lenne megmondani, ki indította a szálkai hagyományőrzést napjainkban, de talán nem is ez a legfontosabb. A tény viszont az, hogy Dani Lázárné és Tappert Józsefné több pályázatot fogalmazott azzal a céllal, hogy a hagyományok ápolására fordítsák az elnyert pénzösz- szeget. írásaikat siker koronázta. Mindketten tagjai az énekkarnak, így belülről tapasztalhatták a csoport fejlődését. No, és az ellentmondásokat is. Maga az énekkar vegyes életkorú. Többen vannak az idősebb asszonyok. A férfi hangra is szükség van. Molnár János nyugalmazott iskolaigazgató és Tappert József, az idősebb a családból, szívesen áll dobogóra, énekelni. Az első jelentősebb pályázaton nyert forintokat arra költötték, hogy „fiatalodjanak". Történt ugyanis, hogy időközben - 1991 szeptemberében - Nagyné Szeteli Ildikó, a szekszárdi IV. Számú Általános Iskola tanára táncoktatói tanfolyamon vett részt Pilisvö- rösváron. Az ott tanultakat egykori lakhelyére, Szálkára hozta, hogy néhány érdeklődő fiatalnak továbbadja, Gyergyáskeringő, lengetős, vidám táncok, Vöhler-marsch és a búcsúpolka volt amit először megtanultak a szálkai fiatalok. Ők kapták a pályázaton nyert forintok egy részét, amiből népviseleti ruhát varrattak. Fehér rövid ujjú csipkés ing, fekete mellény és kötény, piros szoknya, fehér harisnya a lányok öltözéke, ami a valamikori viselet megújult formája is. A fiúk fekete és fehér ruhadarabokkal teljes, azaz majdnem teljes öltözékben állnak színpadra. Hiányzik ugyanis kalap! A fiúk ragaszkodnak a fejfedőhöz ösztönösen is, hiszen a szálkai legényeknek mindig is volt kalap a fején. Kérdés: ki vegye a kalapot? Nyilván az, aki az énekesek és táncosok programjainak ter- vezője-szervezője, fenntartója. Ez az a pont, ahol döccenés van a látszatra sima történetben. Nem eldöntött még, ki hova tartozik. Vágvölgyi Katalin, a művelődési ház igazgatója, felajánlotta segítségét az énekkarnak, vagy ahogy a helybeliek önmagukat nevezik, a hagyományőrző csoportnak, de ezidáig ezt nem vették igénybe, ők próbáikat rendszeresen a könyvtárban tartják, ahol - mint mondják - kevesebb energiát használnak, mintha a művelődési házban lennének. A fiatal táncosok viszont a művelődési házban próbálnak fennállásuk óta, azaz egy esztendeje. A hagyományőrzők, az énekesek a pályázatokon nyert pénzt tekintik a fenntartásukhoz szükséges fedezetnek, de voltaképpen intézményesen sehova nem tartoznak. Ha a táncosok a művelődési házhoz szegődnek, akkor az önkormányzat ajánlotta, hogy a szükséges támogatást megadja. A Szálkáról elszármazottak szeptemberi találkozóján nagy sikerrel szerepeltek a helybeli és a vendégközönség előtt. Fellépésük igazolta, hogy az együtt szereplés, EGYÜT- TES-t képezhet. Ehhez a „Szálkán a művészetért" alapítvány is támogatást nyújt, fellépési lehetőséget szervez más helyeken. Olyan kapcsolatokat kell keresni, amelyek további, rendszeres próbát követelnek, ha sikeresen akarják képviselni lakóhelyüket, éltetve a kultúra parányi darabját, amit szüleiktől, nagyszüleiktől örökül kaptak. Ennek az akarásnak szép bizonyítéka volt az á szálkai nap, amikor az elszármazottak előtt mutatták be tudásukat. Ekkor a közönség emelt kalapot előttük. Itt van az ősz, a tél következik, amikor a közművelődésben aktívan résztvevő körök, együttesek tagjai szinte napi kapcsolatban vannak egymással egy tervezett közös cél eléréséért. Ezt a célt kell a szálkái táncosoknak, énekeseknek megfogalmazni, melynek első lépése lehet, hogy vegyék a kalapot! DK] A bátaszék-dombóvári vonalon A vasút a munkahelye Piros vonat éles füttye hasítja a levegőt. Lassan fékez, kerekei csikorognak, és mielőtt megállna, az őrhelynél szusszan egyet. Egy utas száll csak le, fölszálló nincs. Aztán a mozdonyvezető tiszteleg egyet az őrhelyen állónak, az viszonozza, és a vonat elindul. A Bátaszék-Dombóvári vasútvonal 54-es számú őrhelye a mórágy-alsónánai állomás. Itt Miklós Gézáné van szolgálatban. A vasúttal véletlenül került kapcsolatba kilenc évvel ezelőtt, amikor munkát keresett.- Jegykiadó pályaőrként kezdtem Váralján 1983 áprilisában, majd amikor lehetőség nyüt a bátaszéki vonalra kerülni, 1986-ban idejöttem - mondja Miklós Gézáné.- Cikóról utazom vonattal, és tizenkét órai szolgálatot látok el úgy, hogy két napot nappal, kettőt éjszaka dolgozom, míg negyvennyolc óra szabad. Ä tizenkét órából hat készenléti szolgálatot jelent. A szolgálatot felváltva, hárman látják el. Az őrhelyet elhagyni természetesen nem lehet, mert ha vonat érkezik, A sorompó kezelése is feladata annak a biztonságos áthaladásáról gondoskodni kell.- Egy tizenkét órás szolgálatban körülbelül tizenegy-ti- zenkét személy, illetve tehervonat halad át az állomáson. A személyvonatok mindig megállnak az őrhelynél. A vonatok továbbhaladásának bizi tosításán túl a menetjegyeket is kiadom. Az utasforgalom nagyon változó, inkább a hétvége, a szombat az, ami mozgalmasabb. Nem utaznak az emberek vonattal, mert a vasút is drága,-inkább az autóbuszt választják, mert bár az is sokba kerül, de legalább gyorsabb. A vasútnál eltöltött idő alatt különleges esemény nem történt, de a kolléganője mesélte, hogy amikor szolgálatban volt, mielőtt a vonat kiindult volna az állomásról, szétszakadt, az egyik fele itt maradt, a másik meg továbbment. — Nekem már nagy gyerekeim vannak, sőt, két unokám is van, így aztán nem jelent gondot a családban, hogy én ilyen hosszú szolgálatokat töltök itt. Ez a munkahelyem, és szeretem a munkámat. Úgy érzem, az emberek is megbecsülnek. És nagyon jó, hogy van hol dolgozzak.- pusztai téri - Fotó: Kispál Mária KÉPÚJSÁG 5 Asszonyom, ezt (ne) írja meg! Mezei hírlapírónak lenni sem fenékig tejföl, de ha az ember egyszemélyben maga „a sajtó", megeshet vele, hogy nemzetőrök kérik a belépőjét, s ha nincs, akkor is beengedik. Bent egy szervezet nyilvános rendezvényén aztán nagylelkűen megengedik, hogy jelen legyen. Nem is ússza meg ennyivel, mert a szónok mindezt a mikrofonba is belemondja. Mármint, hogy ő bezzeg engedi a sajtót kibontakozni. Innen kezdve aztán minden tizedik mondat felszólítás arra, hogy ezt, meg azt írja meg „a sajtó". Majd bizal- masabbara fordul a tónus, lévén egyetlen újságíró a környéken, és elhangzik, az: „Ezt írja meg asszonyom" kezdetű mondat, amit a rágalmazásnak, böcsületsér- tésnek olyan halmaza követ, jelen nem lévő személyekre vonatkozóan, hogy az kimeríti a BTK minden vonatkozó minősített esetét. Mivel az ember, aki vesztére hírlapíró is, nem minden esetben esik a „nagy nyilvánosság" előtti terjesztés, és „híresztelés" bűnébe, kész a minősítés, hogy akkor bizonnyal a konkurenciát, az ellenfelet, ellenséget, másik pártot, csoportot, képviseli. Elfogult libe- rál-bolsevik, pártállami kövület, aki kora reggeltől napestig mással sem foglalkozik, mint az esetenként teljesen értelmezhetelen „csúsztatással". Később elhangzik az ellenkezője is, nevezetesen, a bizalmas felszólítás: Nem bánnám, ha ezt nem írná meg! Az volt a hír, amit érdemes volt megírni. Igaz, az adott csoportra, szervezetre nem vet éppen jó fényt, ezért is kellett volna elhallgatni. A Azt mondja a telefonba a riportalany, hogy tudja kik állnak mögöttünk. Hátranézek, s nem látszik más, mint az enyhén kopottas tapéta. Egy lélek sem áll ott!. Á pártok meg? Egyik dühösebb, mint a másik, artni- nek két oka lehet. Vagy megírtunk valamit, vagy éppen ellenkezőleg. Pont azt, ami a legfontosabb lett volna - nekik - arról nem tájékoztattuk a negyérdeműt, akinek kisebb dolga is nagyobb annál, minthogy pártközleményekben mé- lyedjen el. Védelemre egyébként „a sajtó" ne is számítson! Ha egyszer valami megjelent, már az sem áll mögötte, akinek igazat adott, mert biztosan lesz a nyilatkozó környezetében valaki, aki szavait félre fogja értelmezni. Attól kezdve a riportalany még azt is letagadja, hogy valaha is látott élő újságírót, nemhogy ő nyilatkozott volna. ft Asszonyom, ezt írja meg, mondja az utcán az alig-is- merős. A téma érdekesnek látszik, de kiderül, hogy még az ellenkezője sem igaz. Amint az óvatos írás megjelenik, valamennyi érdekelt dühöngeni kezd, telefonál és ír, tiltakozván a dolgok beállítása ellen. Tényleg, hogy is jön ahhoz „a sajtó",- és egyáltalán bárki is!-, hogy mások érveit is meghallgassa, sőt mi több, figyelembe is vegye? Amikor már régen megvan az „igazi Trebits", ahogy Rejtő Jenő is megmondta volt. A bölcsek kövét meg mindenki maga szorongatja, ne adj Isten, hogy másoknak is igaza lehessen. Ilyen közegben aztán riport alanynak lenni sem fenékig tejföl. Ha valaki beosztott, figyelembe kell vennie összes főnöke összes gondolatát. Ha netán középvezető, annál rosszabb, mert akkor meg miért éppen ő szerepel, miért belőle csinál sztárt az újság? Ha véleménye is van, akkor meg vége a világnak! Fenyegetőznek fegyelmivel, etikai eljárással, mint később kiderül az utóbbi be is következik. Egyébként komoly és fontos intézményről lévén szó, joggal merülhet fel néhány kérdés? Miért nem lehet az adott intézménynél mindenkinek saját véleménye? Ha van, miért kellene elhallgatnia, vagy letagadnia? És egyáltalán, nincs fontosabb dolguk? Kit érdekel, hogy hónapokkal ezelőtt mit írt, no nem „a sajtó", hanem egy lap egyetlen újságírója? Az „ügy" etikai vizsgálata nyilvánvalóan csak ürügy valamilyen helyi konfliktusban. Mióta független a sajtó, mindenki azt hiszi, hogy csakis az ő szolgálatára, reklámozására rendeltetett, s föl sem merül a gondolat, hogy a tényéktől azért mégsem lehet független a sajtó, Ihárosi Ibolya Régi és új noteszlapok Spanyol szőlő, drága kölni? S zombat reggel. Mielőtt sorba állnék, hogy napi menetrendemnek megfelelően szerezzem be hét végi olvasnivalóimat - amelyekről lévén nyugdíjas le kellett volna már mondanom, ha e dologban szóhoz juthatna végre a józan eszem is - félrehúzódom, mintha várnék valakire. Senkit se várok, nézelődöm. Érdekel ki mit vesz és visz a hiteles tájékozódás reményével olyan időben, amikor akárcsak a régi, de nem szép pártállami időkben, minden országos bajunkért a sajtó (rádió, televízió) volt a felelős. Érdekel aztán az is, látok-e új - arcokat? Nos, keveset. Valószínű ez lenne az eredmény akkor is, ha nyitástól zárásig standolnék itt. Ez az újságosbódé Szekszárd központjában ugyanazt a szerepet játssza, mint az 50-es élelmiszerbolt. Csakhogy hét végén se ott, se itt nem működik közre a forgalom emelésében a bejáróknak az a tömege, ami hétköznapokon. Szombaton a városlakóké a terep, így igencsak ismerősek vagyunk látásból, akár kö- szöngethetnénk is a sajtókedvelő szekta tagjaiként egymásnak. Időnként le is állhatnánk néhány szóra, ha tudnánk legalább a hét zárónapján takarékra kapcsolni. Nem tudunk. Én meg a bátorságom csiholom eredménytelenül. Marad a kacérkodás a szóbeli közvéleménykutatás gondolatával, miközben nézelődöm, meglehet önvédelemből is. Ma nincs kedvem olyan emberekkel szóba ereszkedni, akik esetleg félnek megmondani mit, miért olvasnak. Az, hogy viszik a helyi lapot, amíg csak van belőle, nem téma. A sláger a Népszabadság, a Magyar Hírlap, a Kurír, Mai Nap. Nem slágerként, de kelendő a Magyar Nemzet is. Nyilván sokan gondolják róla azt, amit én, hogy legföljebb már csak árnyéka annak, ami miatt valamikor értelmiségi foglalkozású honfitársaim magukénak vallották. Viszik, de nem kapkodják a Népszavát. Van, hogy húsz-huszonöt ember is továbblép hóna alatt, vagy szatyrában a megvásárolt napilapokkal, mire egyebet kér. Szabad pedig a vásár, minden ott virít a napi kínálat csábosán tiritarka halmazában, jól látható címfejjel. Itt mindenki azt kapja a pénzéért, amit kér. Az árusok nem vádolhatóak meg, hogy szem elől rejtik az úgynevezett „kormányhű" sajtótermékeket, amikkel kapcsolatban minap majdnem leharapta a fejemet egy különben jámbor férfiú. Azért dühödött meg szegény, mert a szemébe találtam nevetni, mikor arról akart meggyőzni, hogy „az öreg bolsi postások szabotálják a kormánylapokra történő előfizetéseket." Viccelt? Esze ágába se volt! Ez a meggyőződése. Hátat is fordított gyorsan, s nem lepne meg, ha ezután akkor se köszönne, ha az utcán orra esne bennem. Kár. Érdekelne pedig, hogy mi a véleménye a sajtótisztesség elsőszámú hazai prófétájának, arról az írásban elkövetett ámításáról, amit a közelmúltban olvashattunk. E jeles személyiség szerint, kormány- és népelenes elemek találták ki, hogy hazánkban növekszik a szegénység, mélyül az elnyomorodás. Szó sem igaz az egészből, tehát mint azt hajdanában az elvtársak mondták, „az ellenség keze betette a lábát". Ide, mi- közénk. Nézzenek csak körül - miként ő, opuszának elkövetése előtt -, s látni fogják, hogy minden pezseg itten és lendül fölfelé, legfőképpen pedig az üzleti élet, mert a kirakatokból majd kifolyik a drága áruk tömegé. Büdös Wartburgok és hektikás Trabantok helyett milliós autócsodák suhannak (ihajla-csuhajla) városaink utcáin és repesztenek közútjainkon. Ámbátor - tudatja -, az épülő paloták látványa sem arról beszél, hogy bajban a haza népe. Lám ott is, ahol ő lakik - a Sas-hegyen - több magánüzletecske nyílt, megtömve mind (mi szem, szájnak ingere) drága nyugati árucikkekkel. Van spanyol szőlő 450 forintért, veszik, viszik, akár a Napóleon konyakot, ami e boltok más szeszkínálatában az olcsóbbak közé tartozik. Sorba állnak a sashegyiek a divatos cipő- és ruhakölteményekért, de megvásárolják a 7 ezer forintos kölnit is. Hát. . . „Ilyen szegények vagyunk!" - írta volt a doktor úr, akivel kapcsolatban (grácia szegény fejemnek), eddig se voltak illúzióim. Ha nevetek, kínomban teszem, s legföljebb azért, hogy egy pallérozott elme hogy a fittyfenébe tud ennyire elrugaszkodni a magyar valóságtól?! Tényleg nem hallotta hírét a növekvő munkanélküliségnek, létminimumon élő szegényeknek, a lét biztonságát veszélyeztető kormányin-. tézkedések, és mulasztások megannyi hatásának? Aztán már csak tűnődöm azon, hogy amikor a szerző még „csak" orvos volt, annak milyen lehetett, ha ennyire nem fontos neki, hogy az ember él-e, hal-e? Van-e neki, nem drága kölnire, spanyol szőlőre, ruha- és cipőcsodákra, milliós autócserékre, hanem négy tagú családjának legalább napi két kiló kenyérre?! A megmaradás egyéb költségeiről már nem is szólva, noha az embernek öltözködnie, gyerekeit iskolába járatni és laknia is kell. Bár nem, igazán nem a Sas-hegyen, aminek határán közíróként nem lát túl a doktor úr, mert ebben kritikátlanság akadályozza. Sajnos, nem ritkán eszmetársaira is ez a jellemző, mígnem fölfedezik, hogy amit tömjénezéssel akarnak elfogadtatni, azt tartósan csak kompromittálni képesek. S zóval, akárki elhiheti, nem az öreg postásokkal van itten baj, az olvasó szavaz, azzal is, hogy mit olvas szívesen, kinek ad hitelt, kinek nem. A mai olvasó méltán allergiás az ország sorsát tévútra terelő szirénhangokra. László Ibolya
