Tolnai Népújság, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-22 / 250. szám
8 »ÚJSÁG ÜNNEPI MAGAZIN 1992. október 22. Kerámiák a Dombóvári Galériában Majdnem szűknek bizonyult a Dombóvári Galéria kiállítóterme. A város szülöttének első hazai bemutatkozására a művészetbarátok mellett eljöttek a rokonok és ismerősök, a gyerekkori pajtások. Varga Pétemé dr. Csizmadia Éva ünnepi szavaiból idézünk: Ünnepre hívtak ma estére a Dombóvári Galériába a plakátok és a meghívók. Ünnepre jöttünk ma, hogy tanúi lehessünk annak a pillanatnak, amikor Pelcz Zoltán keramikusművész hazatér műveiben, megmutatja magát és életében, művészetében párját, társát, Debreczeni Zsókát. Pelcz Zoltán 1957-bén Kaposváron született. A dombóvári ének-zene tagozatú általános iskola után a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnázium fotós szakára járt. Hódmezővásárhelyen érettségizett és a porcelángyárban szakmunkás bizonyítványt szerzett. Az Iparművészeti Főiskola Kerámia szakán 1983-ban diplomázott. Azóta önálló iparművészként dolgozik. Tagja több művészeti közösségnek, egyesületnek. Több kiállításon vett részt külföldön és Magyarországon is. Debreczeni Zsóka 1950-ben született Szolnokon, a Képző- és Iparművészeti Gimnázium kerámia szakán érettségizett. 1971-től önálló iparművészként dolgozott, több alkotóközösség tagja férjével együtt. 1987 óta élnek és dolgoznak- Szilvásváradon. Első önálló kiállításuk Budapesten, a Derkovits-teremben volt 1991. augusztusában. Pelcz Zoltán eddigi életútjára nagy hatásai volt a családban élő négy keramikus. Az ő műtermeikben járva, félbehagyott és kész munkáikat látva gondolhatott talán először arra, hogy ő is szívesen nyúlna ehhez az anyaghoz. A művészházaspár Szilvásváradra költözése változást hozott életükben, nemcsak otthont teremtettek, hanem azóta egy művészként, együtt dolgoznak. Vallomásuk szerint egymásra hangoltságuk, érzelmi és gondolati közösségük oly mértékű és mélységű, hogy a bármelyikük által megálmodott és kivitelezni megkezdett alkotást a másik folytathatja és folytatni is tudja. így nem tudható igazán, melyik mű kit idéz, de szerintük ennek nincs is jelentősége. A művészetben és az irodalomtörténetben adódhat példa arra, hogy egyugyanazon műfajban egymás mellett megférjen férj és feleség. Ilyen szintű egybeműködésre azonban tán példa is alig akad. Dombóvárra művészetük egy-egy szeletét hozták, kerámiákat és falra, asztalra, padlóra való használati tárgyakat láthatunk. A karcsú női alakok álljanak bár egyedül vagy hármas csoportban, ruháik redői, mozdulataik, testtartásuk kecsességet, bájt, könnyedséget sugároz. Érdekesek és külön említésre méltók a használati tárgyak, melyek különleges japán technológiával készültek és a művészházaspár kísérletező kedvét egyértelműen mutatják. A bibliai témájú kerámiák megállásra szólítanak fel. Gótikus ívek alatt apostolokat, a három királyokat, Máriát és Jézust hozzák, közelítik felénk. A keresztre feszítést megjelenítő kerámia tán egyik állomása lehetne egy elcsende- sedésre késztető keresztútnak. Furcsa és talán szokatlan, hogy Pelcz Zoltán és Debreczeni Zsóka műveiket nem nevezik, nem látják el címmel. Ránk, nézőkre hagyják ezt a feladatot. Engedik szabadon szárnyalni gondolatainkat, engedik, hogy adott érzelmi meghatározottságunk szerint ítéljük meg műveiket. Engedik, hogy lelkünk szabadon csa- pongjon. Engedik, hogy szemünk minden korlát nélkül megállapodjon egy-egy mozdulaton vagy ruharedőn. A műben mindig bent van az alkotó ember is a maga gondolataival életről-halálról, együttlétről, nyugalomról, fáradtságról, vidámságról, és örömről. Bennünk, nézőkben nem ugyanezek a gondolatok ébrednek. S ez jó! A lényeg, hogy a kerámiák, amelyeket ma itt láthatunk, szóljanak hozzánk és mi meghalljuk a hangot. Lejegyezte: Tilinger Sándor Vasútmodellező kiállítás A Közlekedési Múzeum repüléstörténeti és űrhajózási állandó kiállítási területén, a Petőfi Csarnokban Nemzetközi Vasútmodellező Kiállítás nyűik a Magyar Vasútmodellezők és Vasútbarátok Országos Egyesületének rendezésében. A hazai és nemzetközi vasútmodellezők gyűjteményük legszebb darabjait mutatják be. írás közben (Jelentés a wagrami csatatérről). Ä falu kihalt, sehol egy lélek, mintha még nem tértek volna vissza a csatából, vagy ami valószínűbb, valamennyien ott vesztek. Az őszi táj felett madár köröz, ránk is vet egy pillantást, más nem történik. Ez tehát Wagram, előttünk a híres Morva-mező, amit az Isten is csatatérnek teremtett. A hadakozók korán felismerték alkalmas voltát, már IV. Béla itt ütközött meg Ottokár seregével, Bethlen Gábor csapatai száguldoztak itt, amikor Hamburgot ostromolták, Napóleon is úgy érezte, eszményi táj, egy győzelemmel érdemes beírni nevét a történelembe. Aspernnél még Károly főherceg győzött, de Napóleon ekkor már Schönbrunnban volt, ott szőtte a bosszú hálóját. Közben felszólította a magyarokat, hogy szakítsanak az uralkodóval, megnyerte a kismegyeri csatát, s bevonult Győrbe. Ára volt, a városra 6 millió forint hadisarcot rótt ki. „Mikor emeltek már emlékszobort A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?" - gúnyolódott Petőfi a nemességgel, mások azt mondják, nem egészen úgy volt, a gulyást mindenképp hősleg főzték a nagy bográcsokban. Napóleon számára a kismegyeri csata mellékes epizód, Wag- ramba készül, bár serege egyelőre Lobau szigetén szorong, s Károly főherceg dermedten nézi, amikor július 5-én kitörnek s éppen az ellenkezőjét teszik annak, amit ő a hadikönyvekből kiolvasott. Körülbelül 300 ezer ember vonult fel, több mint ezer ágyú dörgött két napon át. A magasság sem volt tétlen, „égiháború dühöskö- dék az égen", olvassuk az első magyar Napóleon-életrajzban, a derék Kiss Károly pedig a „magyar alvitézek" hőstetteire emlékezve Benyey Argyilán és Hajkó Pál gránátos rettenthetetlenségét dicséri, akik a csata után „ezüst érem-mellpénzt nyertek". Sokan kaptak érem-mellpénzt, még többen maradtak a csatatéren, a jelmondatot igazolva, amit Napóleon ércpénzeire veretett: Dieux portége la France. A kívülálló bizonyára így látta, de mégis csak egy jóval későbbi magyar költő, Weöres Sándor szentenciája rejti az igazságot: Napóleon szenvedélyes játékos és akár nyer, akár veszít, mindenképpen tékozol. Wagram után is. Hiú ember volt, aki adott a látszatra, kereste a hatást. Magyar forrásunkban ez áll: „A nagy ütközet Bécsnek szeme láttára adatott, mellynek magas épületei tömérdek nézőkkel valának megrakva". Éppenséggel elképzelhető, a folytatásban azonban nincs okunk kételkedni: „A győzelem olly tökélletes volt, hogy az ellenségi sereg romjai nem is mehettek ugyan azon egy úton hátra". Napóleon október közepéig vár, csak akkor köti meg a békét, aminek következményei katasztrofálisak a császárra. De egy év sem múlik el, s feleségül veszi Mária Lujzát, mert ez a zseniális parvenü a császári családnál nem adja alább. Közben Wagramban eltemetik a halottakat, a történelem pedig megy tovább, szekere majd csak Water- loo-nál fenekük meg. Wagram kopár és jelentéktelen, a cselédlépcsőn somfordáit be a vüágtörténelembe, igaz, fizetett is érte vagy százezer halottal. A tékozló Napóleonnak meg se kottyant, kiirtotta Franciaország színe-jayát is, a tirailleur, a baka mégis szívesen állt az ágyúgolyó elé, par l'amour de la glorire, mert van-e ennél fontosabb? A Morva-mezőt borító tetemek nem szólnak, bennünk azonban a kétely munkál, mert akik hetykén nyomultak az ellenségre, még csak ezüst érem-mellpénzt se nyertek, pedig azzal se mentek volna sokra, mert a háború mindenkit elszegényített. 1809-ben egy ezüst forintért tíz papírbankót adtak, az ezüst mellpénz ennyit sem ért, a felkelt nemesség is hiába rotyogtatta a gulyást a kismegyeri határban. Téblábolunk a tarlón, ami történelmi szempontból ideális csatatér, s szánakozva gondolunk a hajdani hősökre, akiken az sem segített, hogy Napóleon győztes ármadájá- ban forgatták a fegyvert. Á láthatár szélén erős dombok, jó búvóhely a rohamra készülő lovasoknak, akik innen törtek Károly főherceg tétovázó csapataira. Közben dörögtek az ágyúk, a falut is szétlőtték, de ki néz ilyen csekélységre, amikor a világtörténelem lapjait kell teleírni? Nietzsche a jövő nevében „a múlt tiszta tudásáról" beszélt, mert memento vivere a cél, minket mégis az emlék nyomaszt itt a csatatéren. Pedig a táj olyan békés, mintha soha nem hallott volna ágyúdörgést, bár a csend csalfa, mert csak annyi történt, hogy az utolsó tirailleur is elűnt, itt hagyva a világtörténelem egy szeletét, kezdjünk vele, amit akarunk. A rossz is a világtörténelmi ökonómia része, figyelmeztetett Jacob Burckhardt, a szerencse és szerencsétlenség szeszélyesen változik és soha nem tudjuk meg, mi történt volna, ha az események más fordulatot vesznek, ha Napóleon elveszti a wagrami csatát, a magyarok elfogadják felhívását. A megvalósulás pillanatáig az elképzelhető változatok száma végtelem de hirtelen minden megfordul, az események megállíthatatlanul nyomulnak előre, pedig a valóságban csak annyi történt, hogy néhány lovas végigügetett a tájon, mintegy ellenőrizve, minden a helyén van-e, a lovakat az ágyuk elé fogták s megjelent a halál angyala is, hogy összeállítsa azok névsorát, akik soha többé nem látják falujukat. Még annyi történik, hogy Wa- lewska grófnő megérkezik Schönbrunnba, a szerelmes Napóleon pedig eljátssza neki a wagrami színjátékot s hódolattal átnyújtja a vérrel átitatott babért. Az eseményekben akkor is felismernénk a logikát, ha minden fordítva történik, mert a nagy ökomóniában hiába keresünk erkölcsöt, ami megtörtént, az megtörténhetett, a csatakürt és az ágyúszó törvényét egymásra utaltságuk jelenti. Wagramnak sincs más mondanivalója, nem is lehet. Dieux protege la France? - Isten Benyey Argyilánt is pártfogolta, egy ezüst mell-pénzt neki is juttatott, pedig Napóleon katonáit kaszabolta. Közben a parasztnak elértéktelenedett csekély vagyona, a császár fedezet nélkül bocsátotta ki a bankót, a győztesek letiporták a vetést, elhajtották a marhát, fölzabálták a kevéske élelmet,'s aki túlélte Wagramot, csonttá fagyott az orosz télben vagy elvérzett Waterloo-nál, s elveszett a dicsőség is, az áhitott gloire, a csatatéren pedig nem felel senki, a kürtök elnémultak, a harcosok száját betömte a föld, s kérdés, hogy maradék csontjaik megmozdulnak-e a végítélet harsonájára. Arany megállt a tetétleni halmon s játszott vele a „bűbájos képzelet". Honfoglaló hadakat látott, s hallotta Lehel kürtjét is, pedig csak a szomszéd Adony vagy Törtei kanásza mulatá magát. Wagramot elnyelte a múlt, s ha hallanánk is egy kanászkürtöt, nem tévesztenénk össze a csatára hívó jellel. Mert Wagram a hiábavaló múlt példája, örök csapda a hódítónak, amikor a harcosok alatt megnyílik a föld s csak mi tudjuk, hogy a szeszélyes játékos eszközei voltak. Wagram hallgat, az őszi tarló alatt porladó csontok is némák: íme a világtörténelem. Sehol egy emlékjel, oszlop, a falu megpróbálja feledni felesleges múltját. A határban egy kápolna vasrácsa mögött naív festmény: Szent Flórián buzgón önti a vizet egy dézsából a lába előtt lapuló égő házra. De arra már talán Szent Flórián sem emlékezik, hogy 1809. júliusában, amikor az egész falu lángba borult, máshova hívták segíteni. Csányi László Asszonyok szigeti A. sátán keze Mottó: Nem szánja a szomjúzót, ki szomjúságot nem érzett (luvenális). Féltem ettől a nyaralástól. A családomnak hiába próbáltam magyarázni nem akarok a Bakonyba menni, nem értettek. Magam sem tudtam volna elfogadható magyarázatot adni, csak szorongtam. Mindig szerettem volna Veszprém közelében, de sohasem sikerült. Nyíregyháza messze van. Most tessék. Veled sétálhattam ebben a számomra ismeretlenül is kedves dunántúli városban. Amikor a múlt este megérintetted a kezem, olyan borzongás fogott el, mint még soha. Én hívő ember vagyok, ezt meséltem már neked és az erkölcsről is vannak elfogadott tanítások, amiket magaménak mondtam eddig. Szerettem volna elrántani a kezem, de valami marasztalt. Nem melegség volt, ami belőle áradt, hanem ... Tényleg nem tudom megfogalmazni mi volt az, csak azt kívántam maradj még! Szép volt a perc, a pillanat! Ujjaid mozdultak, szorosabbra kulcsolva az enyémet és mintha régi ismerősök lennénk. Jó volt hallgatni és hallani szavaid. Amíg a faluból beértünk a városba busszal és te meséltél, én úgy, de úgy szerettem volna bőgni. Annyi mindent elmondtál, amit én megéltem, de nem volt alkalmam kivel megbeszélni. Számomra olyan idegennek kellene lenned, mint senkinek a világon, hiszen minden körülmény ellenünk szól. Látod, már úgy fogalmazok, mintha közös életünk lenne. Hányszor elképzeltem ott az Alföldön, hogy lesz egy férfi, aki ugyancsak pedagógus és segít nekem. Aki a játszótársam lesz mindenben. Akinek érdemes mindent feláldozni. Már-már teljesen egyedül élem az életem. Iskola után elrohanok, pénzért takarítok. A testvéremmel állatokat nevelünk. Legeltetni is eljárok. Tudod te mi az? Látni az állatok szeretkezését és egyedül bújni az ágyba? Amikor a múzeumban megérintettél véletlenül, én szándékosan nem mozdultam félre, őrült vagyok, mert semmi nem származhat a röpke nyaralási emléken kívül. Hányszor álmodtam üyen múzeumi sétákról! Nem kell ott beszélni, csak legyen mellettem az, akit szeretek, akivel élem az életem! Lássa amit én látok! Érezze amit érzek, az ízeket, a szagokat ... Kérlek ne mozdulj! Tudom menned kellene, de maradj még. Két nap múlva elutazom és el fogsz felejteni. Bejönnél velem még egyszer Veszprémbe? Jó melletted! Különös dolgokat beszéltél nekem ott a buszban. Akkor nagyon nagyon befogadtalak. Tudom, nem lehetünk egymásé és nem is sejthetem, de.. de... sejtem, milyen lehet, mikor szerelemmel közeledsz. Első este, mikor másokkal beszélgettél a társaságban és ismertetted a következő konzultációk témáit, feltűnt a kezed. Leginkább a forradás ami csuklódtól a mutató ujjadig húzódik. Ezzel érintettél meg. Aztán elmesélted a baleseted történetét. Amikor az ajtóban elköszöntél, nem engedtem el ujjaidat. Nem akartam semmit. Nem is tudom hogy történt? Emlékszel te erre? Arcomhoz emeltem a sebhelyet és megcsókoltam. Te is engem, de a számat! Még nem csó- kolóztam férfival, ezt bevallhatom most utólag. Akivel járok, valahogy ügyetlenkedik. Nem volt az életemben olyan lángoló kapcsolat. Nem perzselt a vágy, amit te ébresztettél! Barátnőm sincs, kollégáimmal sem beszélgetünk a szerelemről, pedig véleményem szerint a legfontosabb az életben, mert békét is követel és egészséget is feltételez. Itt most béke van és egészségesek vagyunk hála Istennek! Minta bűnt követnék el! Nem tudom ki ellen? Vétkezem én, mert hagyom az érzést kinyflni? Hamarosan elválunk és talán soha nem találkozunk, bár jövőre szeretnék újra jönni. Kérlek maradj még! Ostobának tarthatsz, azt sem bánom. Nagyon jó nekem veled. Olyan dolgokra hívtad fel a figyelmem, amit nem tett soha senki más. Felfrissít az ölelésed és más lesz tőle a következő órán. Ezt éreztem. Biztos vagyok benne, hogy ezt minden nap megélhetik azok, akik megtalálták egymást. Ilyen nagyon kevés van. Ha majd kikísérsz az autóbuszhoz engedd, hogy megfogjam a kezed. Olyan kísértést érzek magamban, ami nem Istentől való. Bár, ha arra gondolok, hogy öröm volt minden pillanat a közeledben, miért nem akarhatta azt az Isten? Amint végig simogattad a nyakam, vállam, derekam, csípőm és ... Félnem kellett volna a kezedtől. Távol tartani és szorítottam! Ez az igenlés és tagadás mondatja velem, hogy kezed a Sátán keze. Decsi Kiss János
