Tolnai Népújság, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-26 / 228. szám

1992. szeptember 26. HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 5 Történetek a tapintatlanságról A hölgy a telefonvonal má­sik végén sírással küszködik, és nem mondja a nevét. Mert nem a személy a fontos, ha­nem a történet. Szégyelli is ami vele történt. Huszonhárom évet dolgozott a vállalatnál. Háromszor volt Kiváló Dolgozó. Lehet, hogy ezt is titkolni kellene, lehet, hogy ő is kiszolgálta a Ká­dár-rendszert, azzal, hogy szorgalmasan, megbízhatóan dolgozott? - kérdezi a vonal másik végén. Értelmetlen volt a fél élete?- Most elküldték. Tudtam, hogy így lesz, de az elintézési módja mégis kiborított. A kézbesítővel küldték oda a felmondó levelet. Egyetlen jó szót nem kaptam huszonhá­rom év után! Mi történik itt, hogy még azt sem mondják, ennyi volt, de azért köszön­jük? Most mit csináljak, hogyan írjam meg, ha nem mondja meg honnan beszél? Semmit - mondja, csak el kel­lett mondania valakinek. Hogy miért egy idegennek? Mert a családnak, ismerősök­nek kínos lenne magaláztatá- sát emlegetni. Távol élő gye­rekei előtt, amíg lehet el is fogja titkolni, hogy kitették. Még ő szégyelli, hogy kö- zépkorúan, életerősen és je­lentős tapasztalatok birtoká­ban, amikor a leghasznosabb lehetne a munkája - ha kellene valakinek! - kegyelemke­nyérre, munkanélküli se­gélyre szorul. Mert, ugye megérti, hogy nem utasítha­tom vissza? - kérdezi. Hiába mondom, hogy az nem segély, hanem járadék, nem érzi a különbséget. A fiatal nő élete legréme­sebb élményeként élte át, amikor megállapították, hogy anya lesz. Nem voltak még összeházasodva, de már tud­ták, hogy életüket együtt fog­ják leélni. A család már az es­küvő részleteit tervezgette, mikor lenne a legalkalmasabb az időpont, amikor se meleg nincs se hideg. Amikor min­denki ráérne. Csak ketten tudták, hogy még valami befolyásolja az időpontot, és ez a lehetséges jövendő élet. A fiú nem mert bemenni a nőgyógyászatra, a ház előtt sétált, úgy érezte mintha máris a szülőszoba előtt vára­kozna. Fiú és lánynevek jártak az eszében. A világért sem árulta volna el menyasszo­nyának, hogy a lelke mélyén a trónörököst, a fiút várja. Bár, ha lány lesz, biztosan olyan szép lesz, mint az édesanyja - gondolta. Halálra rémült, amikor megpillantotta re­megő, síró kedvesét. Végül is nem történt semmi. Hárman vetkőztek, már ez is kínos volt. Dermedten hall­gatta a bent folyó beszélgetést az orvos és a beteg között, mert kiderült belőle, hogy a férj nem hajlandó szünetel­tetni házastársi jogainak gya­korlását, pedig asszonya rá­szorulna. Orömhullám öntötte el, hogy mennyire más az ő párja! Ő következett, a rémes vizsgálat után az orvos kö­zölte: nagy valószínűséggel öt-hat hetes terhes lehet. A gumikesztyű levetése közben, háttal állva vetette oda kér­dést: és megtartja? Nem kismacskákról volt szó, hanem egy emberi életről - háborog az asszony még évekkel később is. Megint hi­ába mondom, hogy ismerem az orvost, humanista lélek, gyűlöli az abortuszt, biztosan csak rossz napja volt, a lelki sérülés már megtörtént. Nem lehet visszacsinálni. Mint ahogy a harmadik tör­ténet hangulata is elkíséri azokat, akik átélték, hiszen még érettségi után évekkel is erről beszélnek. Ha végetér a négy év gim­názium, végleg felnőtt lesz az ember. Ez a helyzet egyszerre öröm és bánat, de talán az utolsó közösségi élmény az ember életében. Az osztályfőnök nem volt igazán népszerű a diákok kö­rében. Nem ment velük osz­tálykirándulásra, mert neki hét végén mosnia kell. Nem ő hiányzott a gyere­keknek, hanem az, hogy va­laki a felnőttek közül szolidá­ris legyen velük, hogy védje és segítse őket. Végül eljött a nagy nap, a szerenádozás estéje. Az osz­tályfőnök háziruhában, egy kis tálca bolti süteménnyel le­jött az utcára, majd kisvár­tatva közölte, hogy most már menjenek, mert késő van, és másnap korán kell kelni. Fél kilenc volt, s a ballagás másnap tízkor kezdődött. Ihárosi Ibolya Csirkeaprólék Megbolygatott darázsfészek az élelmiszerbolt. Több a fehérköpenyes cirkáló a gondolák között, mint ahányon a pultok mögött állnak. Délelőtt négy tol­vajt csíptek el diszkréten és kísérték föl zsákmányos­tul az irodába. Egy se volt az a ringyes-rongyos, nyomorúság kergette szegény ember, akiknek a száma úgy tűnik, már nem is csak hónapról hónapra, hanem napról napra növekszik. A tettesek drága, mondhatni luxuscikkeket zsákmányoltak volna, ha nincsenek résen a megfigyelők, akik mindig ki vannak borulva az ilyen tettenérésekkor. Különösen akkor, ha a küllemükből ítélve urak és úrhölgyek a lebukottak. Más a helyzet annál a nénikénél, aki napi vásárlójuk, s előfordult már vele nem egyszer, hogy kis beszerzé­sének árát azért nem tudta kifizetni, mert az ura megint kilopta tárcájából a pénzt. Ilyenkor a pénztá­rosok közül valamelyik megkölcsönözte az ötven-hat- van forintokat másnapig, amit nagy hálálkodással vissza is hozott korareggel a kisöreg. Panaszkodni is szokott, s tudják, hogy nagyon iszik az ura. „Isten köntösét is elinná, ha hozzáférne." Kosarában félkiló- nyi kenyér és fél liter tej szerénykedik, de egyáltalán nem siet a pénztár felé. Tébolyog szerencsétlenül a boltban. Viseletes szatyrában, amit a melléhez szorít, ott van egy csomag csirkeaprólék, az olcsóbbik fajtá­ból. Nem sejti, hogy a boltosok látták, amikor három­szor is fölvette és visszatette mielőtt idegesen körbe­pillantva belepottyantottá szatyrába a reménybeli pörköltet. Hosszú lével, nokedlival, két napra elég le­het... Végre elindul a pénztár felé, de aztán megtorpan. Tesz még egy kört. Viseletes pacskera nem üt semmi zajt, másfajta zaj rémítheti. A szíve dörömböl. Most lopott életében először ... Megy, körbe-körbe, mellé­hez lapított szatyorral. Kínlódása láttán a szemmel tartók eldöntötték már, hogy ót nem kísérik föl az iro­dába, ám ó ezt nem tudhatja. Azt sem, hogy azonnal át kell élnie a megsemmisülős szörnyűségét. Beáll ugyanis a sorba, guberálva fizeti a tejet, kenyeret, s megroggyan a térde, amikor a tolvajlásról már értesí­tett pénztáros kiemeli szatyrából a zsákmányt. — Ejnye, mamikám, ezt én is szégyellem! Korához sehogy se illő gyorsasággal menekül ki­felé, csak odakint falhoz dőlve erednek meg a könnyei. „Istenkém, hova jutottam?!" - motyogja maga elé, majd úgy indul el, mint az a nagybeteg, aki próbál még egyszer, talán utoljára, minden erejét össze­szedve talpra állni. Kísérem egy darabon. Ketten élnek, 11 ezer forintból. Akárhányszor emelgetik a nyugdíjat, egyre kevesebb ahhoz, hogy meglehessen belőle élni... Mondanám, hogy a nyugdíjas házaspárok legfris­sebb létminimuma havi 20 668 forint, de meggondo­lom. Akit a helyzete egy csomag csirkeaprólék ellopá­sára késztet, nálam jobban tudja, mennyi híja van annak a pénznek, amiből szűkösen, de tisztességesen meg lehetne élni. így aztán ugye nem azok az igazi botránkoztatók, deresre valók, akiket olykor szükség kényszerít garast rabolni. László Ibolya Két újságírónk, Mauth- ner Ilona és Wessely Gá­bor elnyerte a Soros Ala­pítvány támogatását, egy-egy dolgozat elkészí­tésére. Az itt következő írás az egyik pályázat - a tolnai laktanya történetét feldolgozó munka - része, illetve háttéranyaga. A tolnai tüzérlaktanyától a Don-kanyarig Egy löveget h ló húzott Streer Tamás harcos évei Kisebb-nagyobb megszakí­tásokkal tíz évig, 1934-44-ig, volt katona Streer Tamás. Ott­hon, a tolnai tüzérlaktanyában szolgált, először tényleges ba­kaként, aztán tartalékos sza­kaszvezetőként, a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki visszacsatolásokhoz, végül a Don-kanyarba vezényelték. A 2. magyar hadsereg megsem­misülése után csellel, csalással jutottak át a német vonalakon - Hitler katonái ugyanis nem engedték hátrálni „megfuta­modni" a mieinket a mérő század tagjainak mondták magukat, azoknak pedig ga­rantálták a szabad mozgást, így huszonegynéhányan megmenekültek. Tamás bácsi 1944-ben ért haza a frontról, s ugyanaz év novemberében, András nap­kor, az oroszok is bevonultak Tolnára. De a laktanya még 1956-ig magyar kézben ma­radt. * A laktanyában szép élet volt a harmincas évek derekán. Rendben, fegyelemben, tiszta­ságban persze nem ismertek tréfát a naposok s a tisztek, de aki teljesítette a feladatát, ki­takarította a körletét, kapott kimenőt is, szabadságot is. Úgy éltek ott, mint a végvári vitézek, béke időben. Tamás bácsi - aki akkor még koránt sem volt bácsi - szerette a szolgálatot. A kopott, nyúzott kincstári gönc helyett feszes, testre szabottat varratott ma­gának. Sapka a szemöldök fölött kétujjnyival, sapkarózsa középen, derékszíj, s a többi, előírás szerint, a cipője meg olyan fényes volt, mint a tü­csök feneke. Nem úgy, mint'-a maiak: kigombolt zubbony­nyal, hajadonfőtt flangálnak! * Hétköznap 6-kor volt éb­resztő. Utána körlettakarítás, csukló (torna), lovak megete- tése, sorakozó, reggeli (csaj­kával), sorakozó. Aztán a tü­zérek kitolták a lövegeket, gyakorlat, karbantartás, délig. Közben 5-10 perces cigaretta­szünetek. Ebéd, délután 2-től 4-ig újabb gyakorlat, 5-kor pa­rancshirdetés (napos, ügyele­tes ki lesz, őrségbe ki megy, stb.), s ha minden rendben, akkor kimenő. Vasárnap 7-kor keltek. Dél­előtt misére mentek. A Hősök szobra előtt oda-vissza levág­ták a vigyázz menetet. Dél­után takarítás, majd kimenő, éjfélig. A létszámot, a vissza­érkezést azomban csak reggel ellenőrizték, fgy aztán élénk volt a forgalom hajnalban. La­kott a laktanya mellett egy idős bácsi, aki tudta, hogy amikor pirkad, ki kell nyitnia a kapuját az elkésett katonák előtt. Azok udvariasan kö­szönnek, majd átugranak a kerítésen. * Egy üteg négy lövegből állt, egy löveget hat ló húzott. A Magyar Királyi 12. Honvéd Tábori Tüzérosztály időnként kivonult éleslövészetre Kocso- lára vagy Bajára. Ilyenkor homokgránátot használtak. (A hüvelyben persze volt puska­por, hogy kirepüljön a löve­dék, csak célba érve nem „pukkant", mert a robbanóte­ret homokkal töltötték meg.) Minden lövegnél hat ember szolgált. Tamás bácsi az irányzói posztot töltötte be, mint a legtöbb kereskedő. Azért rakták őket oda, mert gyorsan tudtak fejben szá­molni. Az adatokat összegez­ték, s már köpték is a beállí­tandó értéket. Aztán úgy be- letrafáltak a célba, hogy dupla szabadságot kaptak, kará­csonykor is, húsvétkor is, ara­táskor is. * A tolnai kaszárnya épületei abban az időben úgy néztek ki, hogy a patika se különbül. A lovarda, a tiszti, a legény­ségi szállás mind patyolat­tiszta volt, ha az ablakon egy légypiszkot észre vett a napos, abból a szobából senki nem kapott kimenőt. Autók, vontatók, harci jár­művek egyáltalán nem létez­tek, csak fogatok. Körülbelül 3-4000 ember és 200 ló állt itt készen a hon védelmére. S egy napon elindultak. Ele­inte dicsőségesen haladtak, visszavenni, hódítani, hajrá, előre katonák, előre magya­rok, aztán fordult a kocka, s vele ők is: dicstelenül megfu­tottak - az irhájukat mentve. * A fronton már lövegveze- tővé lépett elő Streer Tamás bácsi. Egy löveghez 6 kocsi tartozott: 4 lőszeres, 2 málhás. De végül minden hátra ma­radt, az emberek zöme is. Éheztek és fáztak irgalmatla­nul. Az erősebb dohányosok egy cigarettáért odaadták a kenyerüket. Ha láttak egy da­rabka újságot, amivel valaki már kitörölte a valagát, letép­ték „azt" a részt, s a többiből csibukot sodortak. Egyszer ta­láltak pár német cefrés hordót. Beléjük lőttek, és a lyuk alá tartották elkékült szájukat. Volt aki az italtól elgyengült, leült, és fél órán belül kőke­ményre fagyott. * A hírközlés, a posta akado­zott. Sokakat már elsirattak, sokaknak keltették halott hí­rét, aztán mégis megérkezett. Vagy ő, vagy egyszerre negy­ven tábori levelezőlap tőle, melyek mindegyikében ott volt a legfontosabb informá­ció: az, hogy él. Tamás bácsi az „élő hírét" keltette mindenkinek. Haza­küldött üzeneteiben nyugtat­gatta a rokonokat, ismerősö­ket, hogy itt meg ott összefu­tott ezzel meg azzal a földijé­vel, és mindannyian jól van­nak a Donnál. (Akkoris, ha nem is látta az illetőt.) Nem véletlen hát, hogy ka­pott olyan választ is: „Nem ta­lálkozhattál vele, mert súlyo­san megsebesült, Pesten ápol­ják!". * Hazajutni. Ez az, ami több- százezer magyar katonának - apának, férjnek, szeretőnek, fiúnak - nem sikerült a II. vi­lágháború alatt, után. A váro­sok most emlékhelyeket ké­szíttetnek a messzenyugvók- nak. Tamás bácsi is feliratko­zik az adakozók listájára, ezer forinttal. Ő aztán tudja, mi volt ott, az első vonalban. Ő is átesett a tűzkeresztségen. Egy fakó borítékból meg­sárgult igazolványokat, di­csérő okleveleket vesz elő. Az egyiken ez olvasható: „Tűzke- reszt viselésére jogosult". De nem viseli. Wessely Gábor És velünk ki törődik? A vér közel két méteres ma­gasságig apró pettyekben szí­nezte a falat, miután Boxi, a ko­rábbi ökölvívó agyonverte adó­sát, aki nem tudta vagy nem akarta megfizetni 3800 forintos tartozását. A szomszéd megye napilapjában ott a fotó is, amint a koporsóba teszik a rokkant- nyugdíjas férfi holttestét. A bűnözésre természetesen megyénkben is vannak példák. Az igazoltatás miatt megállított teherautó vezetője és utasai szembesprézték a rendőrt, úgy hogy az kórházba került. A lakosok tettenérték a betö­rőt, amint az egy garázsajtót feszegetett. Rövid idő alatt elfogták a tár­saságot, amely betört az egyik megyénkbeli község boltjába, és mielőtt megpakolva távozott, törött borssal jól felszórta a pad­lót. A Boxiról szóló tudósítás az­zal fejeződött be, hogy az esti órákban még a rendőrségen volt, és szinte bizonyosnak tűnt az is, hogy a meghallgatás után őrizetbe kerül. Megbo­londult az újságíró, hogy ilyen óvatosan fogalmaz? Hát hová kerülhet egy brutá­lis gyilkos, ha nem őrizetbe? Az újságíró egyáltalán nem bolondult meg, csak vannak tapasztalatai. Lehet, hallotta, hogy a fent említett, igazol­tatott teherautós kompánia a kihallgatás után azonnal szabadlábra került. A tetten- ért betörő szintén. A törött­borsos társaság néhány nap múlva röhögve ment vásá­rolni abba a boltba, amely­ben a kényszerű leltározás után az eladók könnyező szemmel, tüsszögve, a szá­juk elé kötött kendővel szol­gálták ki a vevőket. És ha a betörő urak némelyike ne adj isten fizetés nélkül távozik a polcról leemelt üveg piával, teheti. Ugyan ki merne neki szólni, ki veretné be a fejét fél liter pálinkáért? A megfélemlített, meg­vert, kirabolt, megalázott polgár többnyire hallgat és tűr. Ha csak el nem veszti a fejét, az indulattól el nem bo­rul az elméje. Mert ha igen, akkor áramot vezet a kerí­tésbe és megöli azt, akit bi­zonyára nem is akart - a né­hány szem gyümölcsöt el­csenő kisgyereket. Esetleg Kamaz teherautóval megy neki a háznak, ahol a faluját terror alatt tartókat sejti. Vagy agyonlövi a körtetol- vajt. Bűnt követ el, súlyosat, megbocsáthatatlant. Évekig senyved a börtönben és egy életen át jár lehorgasztott fej­jel. Akkor ki a hibás? A rendőr? No hiszen! Minap hangzott el egy rádióinterjú­ban a híres pozsonyi szurko­lóverés kapcsán: míg ott szinte kéjjel ütötték az embe­reket, nálunk ha egy rendőr arra kényszerül, hogy gumi­botot használjon, az arcára van írva a rémület, a kérdés, vajon jogszerűen jár-e el. Mert ha nem, akkor meg­nézheti magát. Az ügyészek, a bírók tehetnek az egészről? Ők nem alkotják, csak al­kalmazzák a jogszabályokat, a joggyakorlatnak megfele­lően. A jogszabályokat, ame­lyek - úgy tűnik - olykor jobban védik a bűnözőket, mint az áldozatokat. Talán politika- és törvény­csináló atyánkfiainak nem egymással, hanem velünk kellene többet törődni. Mert bizony nagyon szép a lát­vány, amint egy-egy jól sike­rült szónoki riposzt után büszkén fölvetett fejjel és gúnyos tekintettel mérik vé­gig porba sújtott politikai el­lenfelüket, de higgyék el, azokat, akik majd választani fognak, egyre kevésbé ér­dekli az ilyen színjáték. Azokat, akik két és fél éve mindegy, hogy melyik pártra, de mindenképpen a demokráciára szavaztak. Azokat, akik szeretnének jó demokraták lenni, még ha nem is ismeri mindegyikük Bibó István már-már elcsé­pelt - és természetesen nem ilyen szövegkörnyezetbe szánt - megállapítását. Azt, hogy demokratának lenni annyi, mint nem“félni. Márpedig ha így van, ak­kor ebben az országban egyre kevesebb a demokrata. Gyuricza Mihály Születésnapot ünnepeltek a postások A nyugdíjas szekszárdi pos­tások találkozóján ünnepelte 80. születésnapját Prantner István és Bencze Mihály. Ve­lük beszélgettünk. — 1941. decemberében, huszonkilenc évesen kerültem a szekszárdi postához - mondta Prantner István. - Já­ratkísérőnek osztottak be, a vasútra jártam lovaskocsival a csomagokért. Aztán telt, múlt az idő, távirat-, csomagkézbe­sítő lettem, majd 1950-től kéz­besítőként dolgoztam, és innét is mentem nyugdíjba. A posta, a munkám nekem mindent je­lentett. Máshova nem is men­tem volna dolgozni. Szerettem a közösséget, és fegyelem is volt. A felelősség nagy volt, s mindig helyt kellett állni. Ezen túl veszélynek is ki volt téve egy postás, de régen sok­kal nyugodtabb helyzet ural­kodott mint mostanában. A postán eltöltött harminchá­rom év alatt Szekszárdon mindenki megismert. 1974-ben, amióta nyugdíjba mentem, sehova nem szegőd­tem el, azt mondtam, most a magam gazdája leszek. Bencze Mihály 1933-ban ke­rült a postához. Budapesten, a központi távírdánál kezdett, mint táviratkézbesítő. — Amikor a tanulóidőt töl­töttem Budapesten mint táv­iratkézbesítő megismertem a főváros összes utcáját, kerüle­tét. Nagyon fontos volt ez ah­hoz, hogy megálljain a he­lyem. Fiatalemberként szép is, nehéz is volt. Akkor nagy munkanélküliség volt, sok ismerőssel találkoztam, aki Pesten kereste a megélhetést. Amikor már teljesen megis­mertem Pestet, hazajöttem Szekszárdra. Itt az irányítást, a postai belső munkát tanultam meg. Közel ötven év után, 1975-ben postafelügyelőként mentem nyugdíjba. A hosszú idő alatt bizony sok főnököt, igazgatót „elszaggattam". Hogy nyugdíjas lettem, nem váltam meg a postától, még ma is sokat bejárok, de már csak látogatóba.- p. téri -

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents