Tolnai Népújság, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-08 / 187. szám

8 KÉPÚJSÁG

HÉT VÉGI MAGAZIN

1992. augusztus 8.

Gyönk elfeledett híressége

Linek Lajos rajzművész

A szabó újévi üdvözlete

Amikor megyénk jeles képzőművészeit soroljuk föl, legritkább esetben jut eszünkbe Gyönk elfeledett fia, aki 1859. november 17-én látta meg a községben a napvilágot.

Hálátlan feladat rajzművészről képek nélkül beszélni, s ha a képek nem szólnak igazán róla és művészetéről, szinte nem is lehet. Linek Lajosnak főleg újságrajzai maradtak ránk, mivel - a Magyar életrajzi lexikon tanúsága szerint - „társadalomkritikai élű karikatúrákat rajzolt a Borsszem Jankó, Kakas Márton és Mátyás Deák című élclapokba". (Ez utóbbinak éppen a szekszárdi Lauren- csics, azaz Lőrinczi Ferenc volt a szerkesztője.) Amit a lexikon nem említ a felsorolt lapok között, az a Vasárnapi Újság, ahol szintén több képe is megjelent. Ezekből látható, hogy alapvetően kétféle technikával dolgozott szívesen: éles kontúrú karikatúrái mellett szinte fényképhatású színezett rajzai maradtak fönn. Markáns alakok, jól meglátott típusok, ötletes beállítások jellemzik ezeket a gyakran sebtében készült pillantképeket, amelyeken elvonul előttünk a századforduló társadalmának szinte minden rétege.

S mi jutott mindezért cserébe Linek Lajosnak? Nem tudjuk, helyesebben csak következtethetünk. Budapesten, Aradon, Temesvárott egy-egy kiállítás egykor, ma néhány grafika a Magyar Nemzeti Galériában és a Legújabbkori Történeti Múzeumban. Mindemellett az életrajz végső adata: halálának ideje és helye 1941 augusztusa, Cleveland.

A Tolna vármegye és a Közérdek 1910. augusztus 15-én rövid hírben adta tudtul: „Linek Lajos a gyönki származású kiváló magyar karikatúrarajzoló is itt hagyja ezt az országot - Clevelandba megy, saját kijelentése szerint azért, mert itt nem tud megélni. Ezt éppenséggel nem csodáljuk, mert nálunk még a fizikai munkát

sem díjazzák érdeme szerint, hogy kívánhatjuk akkor azt, hogy a művészet megfelelő értékelésre találjon". Ehhez nem kell kommentár, legföljebb annyi, hogy kint élő, vagy itthoni hozzáértőink között akadhatna valaki, aki újra fölfedezi Linek Lajos műveit Gyönk és mindannyiunk számára. Dr. T. G.

Újévi gratulálok

írás közben

(Fecske) A fecske éjfél tájban jelent meg, váratlanul, általános riadalmat keltve. El sem tudom képzelni, hogyan került a lakásunkba. Talán akkor, midőn az imént az efkélyről néztem a csillagokat s néhány percre nyitva hagytam az ajtót. Észrevétlenül osont be s most itt köröz a szobában, ami számára a kinti szabadság után a szokásosnál valamivel nagyobb kalitka, s túl kicsi ahhoz, hogy tájékozódni tudjon benne. A tér is viszonylagos, aki a végtelenhez szokott, az összezsugorított arányok között nem ismeri ki magát, mert csak a korlátokat látja, léte fukaron kimért határait. Fecskénknek ideje sincs körülnézni, fáradhatatlanul száguld, irtózatos sebességgel. Másnap megnézem egy szakkönyvben, óránként 75 kilométeres sebességgel tud repülni, maradjunk tehát a valóságnál, az „irtózatos" jelző szemléletünket jellemzi csupán. Nem is tudjuk követni röptét, mert pillanatokra villan fel, mint titokzatos látomás, éppen csak átrepül egy képzeletbeli ponton, eltűnik s már újra itt van. Dermedten figyeljük, egy kicsit félünk is, igaz, vendégeink között eddig nem volt fecske.

Azt sem tudom, mikor láttam utoljára fecskét. Talán a régi rhodoszi fecskedallal kellene köszönteni, erre jól emlékszem, megjött, megjött a fecske, a szép időt hozza .. .-de a helyzethez nem illik az ősi köszöntő. Ugyanis nem örülünk a vendégnek, bár valószínűleg az eltévedt fecskének sincs jó véleménye rólunk. Gondterhelten figyeljük, attól tartunk, hogy nekimegy a lámpának, lever valamit, a könyvszekrény mögé szédül, ahonnan ki se tudjuk szedni. A fecske azonban tévedhetetlenül száguld, nem megy fejjel a falnak, a lámpát sem veri le, minket pedig figyelemre se méltat. Tudomásul veszi alkalmi rabságát, de nem nyugszik bele, megszállottan, 75 kilométeses sebességgel keresi a szabadulás útját.

Konok és elszánt, nem hajlandó szóba állni velünk, pedig könnyen megértenénk egymást. Egy régi olasz vers is eszembe jut: ehe vuoi, dirmi in tua favella, pellegrina rendinella? - mit akarsz mondani nekem kis vándor fecske? Nem akar mondani semmit. Azt hiszem, Szent Ferenc beszélt utoljára madarakkal, tehát hiába szólok hozzá, ügyet se vet rám. Fáradhatatlanul rója a köröket, egy sportoló elszántságával, mi pedig riadtan nézzük ezt a valószínűtlen színjátékot.

Kölcsönösen meg kellene magyaráznunk, hogy nem kell tartanunk egymástól, de ez sajnos, a világ más részein is lehetetlen. Nem akarjuk bántani a fecskét, ó is kíméletes velünk, amit röpte is bizonyít, mert bármily sebesen száguld, gondosan kikerüli a lámpát, íróasztalomat, a könyvszekrényeket. Tudom, ennek az eszeveszett száguldásnak célja van, ki akar szabadulni kalitkájából, ahova a zord fecskevégzet vetette, ami épp oly titokzatos, mint az emberi sors, de szerencsétlen pellegrina rondinella, csak egy percre állj meg, telepedj le az asztla szélére, egy csuporba még bort is töltök s higgadtan elmondom neked, mit gondolok rólad és a világról. A rabság mindig iszonyú, bár ez a viszonylag tágas kalitka emberi lakásra alkalmas, ám az is igaz, hogy egy fecske nem Szekszárdban és Európában gondolkozik, hanem az amorf végtelenben, de kedves rondinella, ez az esztelen 75 kilométeres száguldás nem vezet sehová, a szabadság egészen másutt van, például az ősi rhodoszi fecskedal tanulságában, melyben a tavasz és a fecske visszatérte a változás maradan- dóságát dicséri, az örök visszatérést, ami talán

kozmikus méretekben is igaz. A néphit szent madárnak, Isten madarának tartja, halálos bűnt követ el, aki fészkét leveri, vagy bármi módon kárt tesz benne, légéképpen lőfegyverrel. Ilyen veszély nálunk nem fenyegeti, de valamit mégis csak tennünk kell, mert hiába kedves, szép és szent, felettébb unjuk, félünk is tóle s szeretnénk mielőbb túladni rajta. Nem merjük kimondani, de agyunkban már ott kísért a gondolat, hogy erőszaktól sem riadunk vissza, majd utólag tlaálunk rá megnyugtató magyarázatot.

Ugyanis reménytelenül képmuatók vagyunk valamennyien. Fennkölten azt mondjuk, szeretjük a természetet, megünnepeljük a madarak és fák napját, ábrándozva gondolunk a pacsirta vagy a fülemüle énekére, s a fecskét is szeretjük, Isten kedves madárkáját. Embertársainkkal is így vagyunk. Szeretjük az emberiséget, mert ez nem kötelez semmire, de hazafiat lansággal, istentelen- séggel vádoljuk azt, aki nem hatódik meg a hazafias frázisoktól vagy másként néz az égre. Aki mást gondol, gyanús, vezesse bár tiszta szándék, az ilyent csak elméletben lehet szeretni, mint az emberiséget. Vagy ahogyan mi szeretjük a fecskét, amikor beröppen hozzánk, s ez azt jelenti, mindeme el vagyunk szánva, csak még nem tudjuk, miként kezdjünk hozzá.

Tehetetlenségemben behozom a partvist, ez az egyetlen fegyverünk, s úgy állok az ajtóban, mint egy alabárdos a romantikus regényekben. Nem kerít hatalmába a megátalkodottság, az öldöklés démona, de legalább azt szeretném, ha felismerné a váratlan akadályt, okosan visszafordidna és ahogyan jött, kisiklana az erkélyajtón. Azonban a partvis sem zavarja, gondosan kikerüli, s én, a boldogtalan fecskevadász sem lehetek olyan félelmetes, hogy megzavarjam röptét.

Természetesen egy partvissal nem lehet megoldani erkölcsi kérdéseket, ahogy szablyával vagy ágyúgolyóval sem. Szándékunk nyilvánvaló, hogy felmondjuk a vendégbarátságot, de a fecskének erről fogalma sincs. Ha gépfegyverrel állnék lesbe, az sem zökkentené ki megátalkodott körforgásából, amivel nem a közvetlen veszélyt akarja kikerülni, mert éppen a fenyegető veszéllyel szemben keresi a szabadulás útját. Nem foglalja írásba, a világ fecskéit sem szólítja fel, hogy álljanak ki mellette. Magányosan vívja harcát, mint a száműzött költő, aki egy padlásszobából üzen a jövőnek, s akkor is hisz igazában, ha versét csak a porkoláb olvassa.

Alkalmi vendégünk természtesen nem olvasta Platánt, Hegel neve sem mond neki semmit. Csak azt tudja, hogy a szabadság az élet s ebben a fenyegető közegben sem tagadja meg hitét. Mindennel számot vetett, de nem alkuszik. Nem telepszik le az asztal szélére, hogy szót váltsunk, ajánlatomat meg se hallgatja, idegen világba vetette irracionális végzete, amit épp úgy nem ért, ahogyan én sem értein sorsom esetlegességeit.

Megvetően pillant a partvisra; az elitéit nézi így a hóhérbárdot. Ó te szerencsétlen pelegrina rondinella, nem akarlak bántani, miért is terhelném gyilkossággal lelkiismeretemet, csak az utat mutatom ezzel a buta szőrcsomóval, hogy arra menj, ott az ajtó, a szabadulás útja. Mintha megértené végre. Röptének sebesége nem csökken, s miután végignézte a lakás minden zugát, kisurran az előszobába, egyre alacsonyabban száll s végre felfedezi az ajtót. Láthatatlanul távozik, a következő pillanatban már a lépcsőházban villan fel, majd eltűnik. Egy kicsit sajnáljuk is, hogy nem látjuk soha többé.

Csányi László

Teltház a minimum

Mindenféle görcsöktől mentesen

Manapság nem könnyű előre megjósolni, hogy egy-egy koncertnek milyen sikere lesz. Sokszor befürde- nek a szervezők, örülnek ha pénzüknél maradnak az elszámolásnál. Úgy néz ki, hogy Bonyhádon ez alól a Pa-Dö-Dő együttes a kivétel, hiszen a duó tavaly éppúgy teltház előtt lépett fel a művelődési házban, mint két hete, amikor a színházteremben jóval többen hallgatták végig koncertjüket, mint ahány ülőhely volt.

A látványos táncbetétekkel, humoros prózai szakaszokkal, zenekari mókázással tarkított koncerten semmit nem lehet- tett érezni a más együttesektől megszokott sablonos hangulatkeltés izzadságszagából. Szóval a show nagyszerűen sikerült, amin a közönségnél már csak az előadók érezték jobban magukat.

A buli után beszélgettem a két „nehézsúlyú" profival: Falusi Mariannái és Lang Györgyivel. — Van- e valamilyen életfilozófiátok, amely szerint éltek és zenéltek?

— Saját magunk vállalása a külsőnkkel együtt. Felszabadultan és mindenféle görcsöktől menetesen élni. Megpróbáljuk az életünket és a művészetünket úgy intézni, hogy megfeleljen a lényünknek.

— Boldogok vagytok a színpadon?

— Igen.

— Az új lemezetek címe: Tessék dudálni! Ti kikre „dudáltok"?

— Akik nem figyelnek ránk, akik nem vesznek komolyan bennünket, vagy a saját életüket.

— Hogyan születik meg egy-egy rátok jellemzően hatásos dalszöveg?

— Néha elég tíz perc, de van amikor rettenetesen nehéz, akár napokig is eltart egy-egy szöveg megírása. Még szerencse, hogy néha jön külső segítség is, és megadja azt a lökést, ami segíti a továbblépést egy szövegben, mert az a legborzasztóbb, amikor megcsuklunk és sokáig kerül bennünket az ihlet.

— Az alkatotokat félre téve is elég súlyos egyéniségeknek tűntök. Mit éreztek legnagyobb hibátoknak magatokban?

Györgyi: — Talán nem kifejezetten hiba ez, de az igazságérzetem elég magas, és a maximumot követelem meg mindenkitől. Ennek pedig gondolkodás nélkül, elég határozottan és gyors ütemben hangot is adok.

— Csak hangot?

— Nem, ez elég látványos szokott lenni. Nem szeretem, ha valaki addig keveri a szavakat, amíg ki nem derül valamiről, hogy milyen szar, holott néhány mondattal korábban még épp az ellenkezőjét mondta. Sokkal egyszerűbb két tőmondatban elintézni mindent, de emiatt nagyon sokszor én vagyok a fekete bárány.

— Erényed?

— Az nincs, csak erényö- vem van.

Mariann: — Nagyon sok hibám van, de Györgyi szerint a legnagyobb éppen az, hogy nem rontok neki mindenkinek úgy, válogatás nélküli szavakkal, mint ő. Inkább taktikázom, sokkal diplomatiku- sabb vagyok. Megpróbálok inkább agyasan hatni a dolgokra, és ez nem mindig tűnik egyenesnek.

— Énekeltetek a nagyvárosi „fürdőkádnyaralásról". Nektek jut-e valami jobb az idei nyárból?

— Sajnos nem. Csak a Túr felesége: a Turné

— Az autóstoppról szólt egy másik dalotok. Mi a kedvenc kocsitok, és stoppoltatok-e már?

Györgyi: — A Honda a kedvencem - nekem Civic van és nagyon szolidan vezetem. Aalacsony a vérnyomásom és néha elszunyókálok egy kicsit vezetés közben.

Mariann: — Nekem For- dom van, és imádom a sebességet

Györgyi közbeszól: a Mariann úgy vezet, mint egy állat - , de nem merek erős sportautót venni, mert valószínűleg az első fán kötnék ki. Van még egy kis VW-m, aminek levágattam a tetejét, és körbe állatok vannak a kocsira festve.

Györgyi: — Nekem egyébként volt stoppos élményem, ami tavaly történt tizenéves koromban. Több órai várakozás után,' kénytelen voltam vonattal menni.

Mariann: — Még az életemben nem stoppoltam, viszont láttam az Autóstoppos című horrorfilmet. Azóta nem veszek fel stopposokat. Egyébként lassan minden

élethelyzetemre van horrorfilm: a fürdőszobára, a hálószobára, konyhára . . .

Györgyi közbevág: Azért olyan piszkos a Mariann, mert fél bemenni a fürdőszobába.

Mariann válasza: Buunkóóó

— Úgy tűnt, hogy az egyik dalotokkal a magyar popzenekarokat parodizáltátok. Hogyan viszonyultok a konkurenciához? Van-e kedvencetek közöttük?

— Az a dal nem paródia, csak felsorolás. Semmi cikizés nem volt benne. Kedvencünk meg talán Papp Rita.

Bamba arckifejezésemre - „sajnos" nem tudtam, hogy ki ez az elóadónó - az egész zenekar, a táncos lányok és Györgyiek együtt kezdtek rá egy kis dalocskára, ami egy mackóról szólt, s nem mellőzte a pikáns részleteket sem. A nagy közös nevetés után folytattuk a beszélgetést.

— Mi a véleményetek az abortusz körüli vitákról? Mariann: — Olvastam, hogy a magyarok már tíz éve feltalálták azt a gyógyszert, ami a magzatot lelöki a méhből, de hiába sikí- toztak érte a nyugatiak, nálunk nem terjedhetett el, mert baromi jól lehetett keresni az abortuszokkal. Másrészt szerintem mindenkinek a magánügye a gyerekvállalás. Nem a politikusok dolga a döntés , hanem azoké, akiknek a pocijában benn van a gyerek.

Györgyi:— Az a jó, ha olcsón lehet védekezni. Ebben a rendszereben sajnos az emberek sokszor azért nem védekeznek, mert nagyon drága. Ha elmegy valaki a nőgyógyászhoz, annak jattot kell adni. Inkább azt mondják magukban a lányok, hogy majdcsak mázlim lesz, majdcsak kikapják, aztán mégis bentmarad. Ha a védekezés olcsó lenne, szerintem sokkal kevesebb abortuszra lenne szükség.

— Nektek van családotok?

— Hát persze, de ha gyerekre gondolsz, akkor azt kell mondanunk, hogy nincs.

— Visszajöttök- e Bonyhádra, ahol már két teltházas bulitok volt?

— Nemcsak Bonyhádon vannak teltházas koncertjeink, de jövőre is szervezünk turnét, és ha ismét meghívnak ide, akkor jövünk.- Nagy László -