Tolnai Népújság, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-08 / 187. szám

1992. augusztus 8. HÉT VÉGI MAGAZIN MÉPÚJSÁG 7 A rózsaszín Zsiguli esete Egy új szemlélet hétköznapj ai Az autóstársadalmat akkora terhek sújtják manapság, hogy alig látszik ki az ember a rá­zúduló fizetnivalók alól. Lásd: magasra szökött gépkocsiá­rak, kötelező biztosítás, casco biztosítás, súlyadó és új rend­szám, zöld kártya és műszaki vizsgadíj, klubtagsági díj és benzináremelés ... Jobbára csak akkor tér be az autós a szerelőműhelybe, ha az elen­gedhetetlenül fontos. Ki me­lyik műhelyt választja, az rá- bízatik. Mi ezúttal a Szek­szárdi Autójavító Vállalat ka­rosszéria- és festőműhelyébe lopakodtunk be egy kis leske- lődésre. A nyári kánikula ellenére is ömlik az új ponthegesztő be­rendezésből a szikraeső, amott egy tetőablakhoz vág­ják ki a kocsi tetejét, amit leg­jobb ha az autós maga nem is lát, s egy Fiat Unon éppen szélvédőt cserélnek. Zsinkó János termelésvezető az új műhelyfőnököt mutatja be. Perecsi Ferenc már huszonkét esztendeje dolgozik a cégnél. Bejárt majd minden lépcsőfo­kot. Volt beosztott szerelő, ve­zető szerelő, szerzett techni­kusi minősítést és van mester- vizsgája, ha kellett, motort ál­lított be, ha kellett az ügyfél- szolgálati irodában foglalko­zott a kuncsaftokkal. Most kö­zépvezető lett. Elődje az évti­zedeken át szintén itt dolgozó Bandi János volt, akit szinte nem akad szekszárdi aki ne ismerne. Nyugdíjba ment, s az ember nem is hinné, hogy már 58 éves. Átadta a helyét a fia­talabbaknak. Azt mondja Zsinkó János, nagyon időszerű lépést vál­tani, feledtetni a rossz szájíz­zel távozó autós zúgolódását. Itt addig kell jutni, hogy az au­tós ne megvágva, de kisegítve érezze magát távozáskor. — Minden tekintetben nyújtani tudjuk ma már azt, amit a magánszektor kínál. Ebben nincs is semmi csodál- nivaló, mi több, csak javítani­való van. Olyan színvonalas szolgálatást kell nyújtani, amit valljuk be, korábban jobbára csak nyugaton láttunk. Első jele volt ennek az új szemlé­letnek a Suzuki szalon meg­nyitása, majd a HungaroLada szerződésünk, s most a szol­gáltatási szféra gyökeres vál­tozásainak napját éljük. A műhelybe egy kínai származású, évek óta már ná­lunk élő kereskedő lép be. Az Opelért jött. Tízre ígérték, s az óra ennyit mutat. — ők ilyen téren előttünk járnak - mondja a termelésve­zető. Percre pontosak, amit ígérnek, betartják. Mi is erre az iodőre ígértük a kocsit, el is készült. Kérdem az apró kínait, mit szól a munkához, az árhoz, a szemlélethez? S mintha a rek­lám elevenedne meg, már mondja is: — Nekem tetszik! - s a hangsúly is stimmel. Perecsi Ferenc középvezető. Igaz, csak pár hete, de mint meséli, messze nem érzi már magát a szendvicsben közé­pen, akit alulról a beosztottjai nyomnak, fölülről pedig a ve­zetői koppintgatnak fejbe. — A lehetőségek megte­remtése az első, aztán a mun­kaszervezés, a precizitás és a megbízhatóság. Karcsúsodott a cég, mégis többet kínál az autósnak mint korábban. Ma mindenki nehezen keresi a pénzt, nehezen is adja ki, s azért nyújtani kell már vala­mit. Kiemeltek volna? Végülis így van, kiemeltek, s ez 22 év után is jólesik az embernek. A műhelyben fiatal csapat ügyködik, azt mondják segítik egymást, pedig egyéni elszá­molásban dolgoznak. A kö­zépvezető a kapocs az autós és a szerelők, a szerelők és a ve­zetők között, mi több, szerelők és szerelők között is. Nevetve mesélik, a lehetetlen feladato­kat megoldják, de a csodára kicsit várni kell. Mert a pénz­telen autós csodát vár. Olcsón, vagy annál is olcsóbban lega­lább újszerű autót, a beteg és rozzant matuzsálemből is. — Ma extravagáns kíván­ságokat is kielégítünk. Ha va­laki csak elemcserét kér festés nélkül - megkapja. Ezek a fiúk már nem ülnek be a Fordba sem, de a Trabantba sem ola­jos ruhával. Ha valaki rózsaszínű Zsigu­lit kér, ám megkapja, a kérdés csupán annyi lesz: — Milyen árnyalatban parancsolja? Azt mondja az egyik ka- roszszéria lakatos, már sokan tudják, hogy ők egy nyugati kocsit olcsóbban festenek mint másutt, s ez a hír hamar terjed. Elnézem Perecsi Ferit, akit az emberei nem nagyon tud­nak falhoz állítani. O megjárta a műhely minden lépcsőjét, s mindig ott volt, ahol a beteg autókat doktorálták. — Ami nálunk még messze van, az a folyamatos szervize­lés, a jó gépkocsipark, s a gaz­dag autós. így viszont azzal főzünk amink van, s abból kell a legtöbbet kihozni. Ráadásul sok a lerobbant, nyugatról be­cipelt, öreg dízel autó, aminek hamarosan komoly böjtje jön. Kérdem, milyenek az autó­szerelők mindehhez? — Vegyes a kép, majdnem pontosan olyanok mint az au­tóparkunk. Itt viszont csak az marad meg, aki vált. Szemlé­letben, munkamorálban, stí­lusban és munkaintenzitásban egyaránt. Tudom, túl jól hangzik, de ez itt így is lesz! Majd ha a zsebükön érzik iga­zán, hogy ez a nyerő, akkor lesz jó világ, s mi csak előjegy­zésre tudunk majd munkát vállalni. Mit is mondjak mint autós?! Úgy legyen! Szabó S. Fotó: Ótós R. Jobb, ha az autós nem látja, amikor tetőablakot szerelnek az autójába Furcsa párok „Minden ember észak-fok, ti­tok, idegenség", hát még ha sze­relmes. Hogy mi zajlik belül, s kettejük között, arról a kívülál­lónak fogalma sem lehet. Legfel­jebb elhiszi amit lát, vagy amit elmondanak, s megpróbálja fan­táziájával kiegészíteni a történe­teket. Boldogság, hetven felett Mária néni a régi közép- osztályban született, tisztes polgári nevelésben részesült. Tud németül, franciául, és könyvelni, mert apja ragasz­kodott a felsőkerekedelmi- hez. E nélkül a másvilágban, egy lány sem él meg, mon­dogatta. S milyen igaza lett, mert jött a rendszerváltás: no, nem a mostani, hanem a háború utáni. Mária néni arról sosem be­szélt, hogyan úszta meg a fa­sizmust, családja többi tagjá­val ellentétben miként ma­radt életben ő és csecsemő fia. Arról sem sokat, hogyan kapott munkát, lett úrilány­ból konyhalány, majd gyári munkás, végül tisztviselő az egyik minisztériumban. Kulturális igényeiből so­sem engedett. Járt moziba és színházba, az operában min­den új darabot látott majd­nem ötven évig. A legszegé­nyebb években, a színház és a mozi sem került sokba. Az Olcsó Könyvtár minden kö­tetét megvette, részben pó­tolva ezzel az odaveszett csa­ládi gyűjteményt. Soha nem ment ki az ut­cára addig, míg haja és cipője nem volt rendben. Voltak évek, amikor egy fehér blúza volt, amit minden este kimo­sott és minden reggel kiva­salt. Ha már nem tellett könyvre, járt könyvtárba, nyelvórákat adott, és tanít­ványait barátul fogadta. Amikor meghalt a fia, fel kellett adnia a pesti lakását, egy távoli unokahúga unszo­lására, költözött a kisvá­rosba. A húg úgy végezte el az egyetemet, hogy Mária néninél lakott, aki csak adott, s el nem fogadott semmit érte. A fiatalok szerették, de so­sem értek rá beszélgetni. A nyugdíj egyre kevesebbet ért. Mária néni magányos volt és nem viselte el, hogy távol legyen a kultúrától: ki­állítótermekben lett teremőr. Közben mindenkihez volt kedves szava, elmondta a festők, szobrászok életrajzát, akinek tárlatvezetés kellett, annak tartott. Akivel lehetett, azzal beszélgetett, akinek arra volt igénye, azt meg­hallgatta. Misi bácsi felesége tíz éve váratlanul hunyt el. A férfi erre nem volt felkészülve. Napokig nem evett, mert nem tudta, hol keresse a tá­nyérokat, evőeszközöket, hogyan álljon neki a bevásár­lásnak. A szőlőt a gyerekei­nek adta, éppencsak boldo­gult a családi ház mellett lévő kerttel. Senki nem tudja, hogyan ismerkedett össze a két ember, akiket világoknak kellett volna elválasztani egymástól. Misi bácsi a polgári elvég­zése óta csak a szőlőművelés szakirodalmát forgatta szor­galmasan és egy napilapot járatott. Érdekelték ugyan a világ dolgai, de három gye­reke felnevelése, a munkája - üzletkötő volt a gabonafor­galminál - mellett nem jutott ideje másra. Az ünneplő ru­hát is csak vasárnap vette fel a misére. Nem házasodtak össze, mert mindkettőnek vannak örökösei, akiket nem akar­nak kisemmizni. Még csak nem is laknak együtt. Mária néni hetenként kétszer taka­rít, főz Misi bácsinál, olyan­kor ott is alszik. Megtanulta a kertészkedést is, világszép és különleges virágok viríta­nak a ház előtt és az abla­kokban. Régi barátnőitől sze­rezte a különleges magvakat. Ma már a fél világra kiter­jedő levelezést és magcserét folytat, hogy elkápráztassa Misi bácsit. Hét végeken karonfogva sétának a városban, szomba­ton moziba mennek, utána isznak egy pohár sört. Szín­házbérletük van, pedig Misi bácsi utoljára a harmincas években vitt el egy lányt színházi előadásra. Vasárnap mindketten katolikus misére mennek, és mindig minde­nütt beszélgetnek, beszél­getnek, beszélgetnek. . . A zöld szörnyeteg Fiatalok voltak és gyönyö­rűek. Mindkét falu öregasz- szonyai sóhajtottak, ha meg­látták őket: Istenem, milyen szép pár, - és bennük kreres- ték saját hajdanvolt ifjúságu­kat. Persze nem hiába, mert az idő homályában meglát­ták egykori önmagukat, leg­kedvesebb hódolójuk karján. A lány feladta a városban munkáját, amit szeretett, és elvállalt olyant, amit azóta is kitartóan útál. A férfi jöve­delmezőbbnél jövedelme­zőbb állásokat halmozott, s közben nem találta a hivatá­sát. Összeházasodtak, szüle­tett egy csodálatos gyerekük, akiről a családban az a véle­mény járta, hogy egymagá­ban okosabb, mint a szülei együtt. Mind a ketten imád­ták, versenyt kényeztették. Az ifjú férj már a nászúton szóvá tette, hogy kire nézett rá ifjú hitvese. Később már a szüleihez sem mehetett egyedül látogatóba, nehogy út közben „elcsábuljon". Otthon az asszony minden megnyilvánulását kritizálta, parancsolgatott, közben meg ajándékokkal, aranytárgyak­kal halmozta el feleségét, mert első a a család! Hogy közben mit csinált a férfi házon kívül? Engedett minden csábításnak, sőt maga is kereste a hódítás al­kalmait. Mint minden, ez is kiderült. Az asszony tíz kilót fogyott, majd fellázadt, és hét évi házasság után elvál­tak. Nagyon hamar újrahá­zasodtak. A nő új férje a tipi­kus „pipogya fráter" volt, fát lehetett vágni a hátátán, és a felesége vágott is. A férfi új felesége meg egyszerűen nem törődött a házi tilalmakkal, és nem hagyta magát irányítani. A dicső módszerrel elérték, hogy most már négy felnőtt és egy gyerek volt egyszerre boldogtalan. Két év mútán a véletlen folytán, az elvált, de mégmindig szép pár egy la­kodalomban összetalálko­zott. A gyerek zokogva rö­pült ritkán látott apja nya­kába. Ha a szülők nem szé­gyellik, talán ők is elsírják magukat. Nem ez történt, a lakoda­lomban még „viselkedtek", mindkét új család korán és csendben távozott. Hogy mi zajlott otthon azon az éjsza­kán, azt csak sejteni lehet, de másnap reggel a volt férj fel­kereste volt feleségét a mun­kahelyén. A válások kimon­dása utáni héten ismét ösz- szeházasodtak. A legközelebbi munkahelyi összejövetelen az asszony nem vett részt, nehogy a férje féltékeny legyen, pedig az megpróbálta rábeszélni, hogy menjen csak nyugod­tan ... Furcsa párok? Lehet, hogy a szerelem megmagyarázhatatlan, s ezért minden pár furcsa? Ihárosi Ibolya Miről mesél a Csernyid helynév? Megyénk székhelye Diósberény területén Manapság meglehetős mosolyt fakasz­tana, ha valaki azt állítaná, amit e cikk imént a címében: Tolna megye székhelye Diósberényben van. Pedig nincs ebben semmi túlzás, legföljebb az időben kell egy kicsit kalandoznunk a kiváló törté­nész, Kämmerer Ernő segítségével. A soha eléggé nem méltatott, de nélkülöz­hetetlen Kamerer leginkább cédulaha­gyatékával segítette a későbbi kutatókat, mert sokszor olyan adatokat őrzött meg, amelyek a háború pusztításában elvesz­tek volna, illetve - kellő áttekintés híján - aligha kerültek volna elő. A szakember korabeli megítélését és jelentőségét jól mutatja, hogy vármegyénk a millennium idején őt bízta meg Tolna megye monog­ráfiájának megírásával az Árpád-kortól a XIX. századig terjedő részt illetően. Ter­vezett nagy művével azonban sohasem készült el, csupán annak töredékei ma­radtak ránk apróbb cikkek és feljegyzések formájában. A Tolnavármegye című hetilap 1908. március 29-i számának öt oldalán talál­ható az a cikk, amelyben a diósberényiek önérzetét meglehetősen növelő állítás már a címben olvasható: Székvárosunk - Csernyéd. Méghozzá az a Csernyéd, amely Schlégel Ignác tanító és Szabó Jó­zsef Tolna megye földrajzi nevei című kötetben szereplő gyűjtése szerint lega­lább részben ma Diósberényhez tartozik, tehát az egykori megyeszékhely területe. Kämmerer Ernő szerint nem is akármi­lyen alkalmi székhely volt ez, hanem az első állandó ilyen központ, ahol a megye nemességén kívül több országos méltó­ság, sót nem egyszer maga a király is megfordult. S hogy miért éppen eser­nyődre esett a választás? Megyénkben „a székhely kérdését inkább a főispánok, alispánok lakóhelye irányította. A XIV. századig változtak a gyűlések helyei, s azok legelőször Tolnavár, Kölesd voltak. A közigazgatás igényei csak később lép­nek előtérbe, s csak a XIV. század vége felé válik a megye állandó székhelyévé Csernyéd. A keleti és északi határok'jó­részt ugyanazok voltak a középkorban is mint ma, de nyugatról Koppány, Szili, Gyulán felől majdnem Kaposvárig So­mogy megye, délről Kercseliget, Sásd, Jánosi, Szentlászló felől Nádasáig Bara­nya megye növelték a tolnai határokat. Ezen nagy területnek szinte pontosan mért központja Csernyédre esik. A közle­kedés sáros vagy fagyos úton az év jó ré­szében nehéz lévén, kívánatos volt - mes­terséges utak híján -, hogy a székhely le­galább távolság tekintetében mindenün­nen egyformán legyen elérhető, ezen közérdekű igény tehette esernyődet a megye székhelyévé". Kämmerer előbbi szavai után azonban fölmerül még egy nagy kérdés. Ma, ha a térképre nézünk, valóban megállapíthat­juk, a megye kellős közepén van ez a hely, csakhogy az akkoriak nem nézhettek a térképre! Még a századokkal későbbi tér­képeken is föltűnő aránytalanságok lát­szanak, s nem egyszer ugyanazon lakott helyet három különböző ponton is jelöl­nek, sőt, még a XVIII. században is sok­kal nyújtottabb formájú megyénk a sa­játságos vetület miatt. A meghatározás azonban egykoron nem igényelhetett tér­képet, hanem egészen másként, tapaszta­lati úton történhetett. A megye adott szélső pontjaiból meghatározott égtáj irányába elindultak, s ahol az utak ke­resztezték egymást, ott volt a közép, a megyeszékhelynek legalkalmasabb hely. Azt tették tehát lóháton vagy szekérrel, amit mi manapság, ha megyénk rajza, kivágott mintája felfüggesztésével a kö­zepét keressük. Kämmerer Ernő ezt a maga részéről nem vizsgálta, hiszen mindegy volt szá­mára, hogy tapasztalati vagy más úton lett-e székhely Csernyéd. Az akkori me­gyeszékhelyi élet azonban az ó tolla nyomán áll előttünk: „Itt tartotta a me­gye gyűléseit, melyeken a főurak, neme­sek lovastól, cselédestül jelentek meg. Egy-egy gyűlés legtöbbször százakra menő tömegek összejövetelére adott al­kalmat. A székhelyen működött állan­dóan a megyei bíróság. Az alispánok, szolgabírók, esküdt társaik és a jegyző minden hétfőn, és ha kellett, a következő napokon törvénykeztek. A hatalmasko­dások, birtokháborítások letűnt századai­ban a pereskedéseknek vége-hossza nem volt, sokszor egy kérdésben a tanúk, szomszédos nemesek, honoratiorok és jobbágyaik százai rendeltettek össze. Nagy volt tehát a megyei székhelyen a forgalom, és így fejlődésnek indult min­denekelőtt a korcsmaipar. Iparosok tele­pültek meg és a kereskedelem is feltételeit bírta ott a nagy számmal megforduló idegenekben. így történt, hogy a XV. század vége felé Csernyéd már mint op- pidum, mint város szerepel". Tegyük hozzá, szinte hajszálra megegyezik me­gyénk nagyobb településeinek vagy váro­sainak ekkori története ezzel, tehát eser­nyődnek hihetőleg többezer lélek lehetett a lakója. Emellett - jövőjét tekintve - megyeszékhelyként szinte behozhatatlan előnyt élvezett: állandó és biztos piaca volt termékeinek, szolgáltatásainak. Csánki Dezső szerint már a XIV. szá­zadban itt tartották a legtöbb megyegyű­lést, s igaz, csak egy botrányos eset kap­csán, de arról is tudunk, hogy még latin nyelvű képzést adó iskolája is volt Cser- nyédnek! Még évszázadok múlva is élt az emberek emlékezetében, hogy hol állt a hajdani kovácsműhely, több - akkoriban igazán ritkaság számba menő - kőház, köztük a megyeháza kimagasló épülete. Mindez a XVI-XVIII. század folyamán megsemmisült, részben a török fennha­tóság, részben a köveket gyűjtő szorgos kezek, kincset kereső kíváncsiak nyomán. A történelemben nincsen „ha", de azért érdemes meggondolni, hogy ha nem következik ezután a török másfél év­százados uralma, akkor talán ma is Di­ósberény területén lenne Tolna megye székhelye, helyesebben Csernyéd olvasz­totta volna magába ezt a lakott helyet nagy és virágzó városként. A fejlődéshez - a jó adottságok mellett - nem kevés szerencse is kell. Csupán ezzel álltak ha­dilábon Csernyéd lakói, akik piac és igény híján nem itt, hanem a nagy utak mentén, például Tolna kereskedelmi köz­pontban tűnnek föl a hódoltság idején. A virágzó Csernyéd mezőváros rom­jait a rácok szállták meg, határait pedig kiadós veszekedések közepette élték birto­kosok és jobbágyok. Balaskó Imre herényi lakos meséli jó kétszázharminc éve, hogy ifjabb korában körtét szedni járt az egy­kori csernyédi szőlőhegyre, Szőke Mi­hály herényi lakos pedig a Kapos vizéig terjedő határvonalról emlékezik. Käm­merer Ernő múlhatatlan történészi ér­deme, hogy a mostani DBsberény lakói számára a régi idők fényét még ma is megcsillantják sorai, minket, szekszárdi­akat pedig arra nevelnek, hogy tiszteljük megyénk első állandó székhelyét s kö­szönjük meg a történelem kegyetlenül sújtó s egyszersmind kegyesen emelő ke­zének, hogy immár a legtovább itt van a megye székhelye. Kämmerer szavai kí­vánkoznak ide. Ha a „földmíves legelőjén vagy szőlejében ma kőrakásra, falakra bukkan, nem is sejti már, mi volt egyko­ron ott, és csak a régi porló pásztorok, el- bújdosott jobbágyok vallomásaiból ért­heti meg, hogy Tolna megye hajdani színhelyének, virágzó középkori megyei életének utolsó emlékeit, utolsó marad­ványait bontogatja". Dr. Töttős Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents