Tolnai Népújság, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-08 / 187. szám
1992. augusztus 8. HÉT VÉGI MAGAZIN «ÚJSÁG 5 Dohogás csöndért Kívül, belül Az ember majd megőrül, hogy mindenhol, presszóban, étteremben, sőt újabban áruházakban is ugyanazaz az egyen- zene szól. Hogy kinek tetszik, kinek nem, ízlés dolga, de a hangerő mindenesetre elviselhetetlen. Figyelem á fiatalokat, miként tesznek egyre csüggetegebb kísérletet a beszélgetésre. Mondanivalójuk talán lenne. A többség talán meg is tudná fogalmazni érzéseit, gondolatait, és lehet, hogy kíváncsi lenne a másikéra is. De, ki bírja a zajt folytonosan túlkiabálni? Ezeknek az üzleteknek az alkalmazottai ugyan milyen idegekkel mennek haza a 8-10 órás zajzuhany után. Talán nem is tudják, mitől annyira kimerültek, ingerültek. Nincs csendes hely, nincs pénzünk, nincs idők. Csak a gépzene üvölt a fülünkbe. Pedig kellene legalább hetente egy csendes - s most persze hűvös - délután, amikor legkedvesebb barátaink közül néhánnyál, vagy csak eggyel-eggyel szép csendesen elbeszélgetnénk a világ dolgairól. Nyugodtan, őszintén, ügyelve a részletek, a hozzájuk tartozó finom érzelmek pontos kibontására. Alom. Zajos minden, nemcsak a szomszédos országok háborúiban, a politikában, az utcán, az üzletekben, de bennünk is. A feszültség áramkörei vibrálnak idegen emberek között. Mindenki fel tudja sorolni az okokat. Politika: csalódások mindkét, vagy az ösz- szes oldalon. Szópárbaj vita helyett, bírósági ügyek politikai ügyekben, ádáz harc, amelyben fejek hullanak, a közös érdekek felismerése helyett. Áremelkedések, munkanélküliség. És én mikor következem? Ki véd meg a főnökömtől, a végrehajtótól? Mire számíthatunk? Hogy mindez elviselhetőbb legyen, szükségünk lenne egy kis belső csöndre is, amiben köny- nyebb lenne végiggondolni, hogy milyen értékeink maradtak. Haza, szerelem, barátság, hivatás - bármi áron. Művészet, humanizmus, szeretet. És az a kérdés, hogyan lehetne ezek szerint élni?-II.Györkönyiek világtalálkozója Otthon és itthon Györkönyben már csütörtökön nem lehett gyalog járni. Igaz, olyan is régen volt, hogy ennyi márkás és minőségi nyugati autót lehett volna látni egy ekkora faluban, mint itt. A közlekedésnek persze nem forgalmi akadályai voltak, hanem érzelmiek. Egy idős, Amerikában élő néni mesélte, hogy elindult reggel a postára, s két óra múlva még mindig csak félúton járt. Ha a szemközti oldalon megpillantott valakit, akkor át kelltt menni hozzá megérdezni, hogy tulajdonképpen ki ő? Kinek a lánya veje, unokája, unokatestvére, osztálytársa. Merre vetette a sorsa, és hogy megy sora? A hangokra aztán rendszerint kijöttek abból a házbői, amelyik előtt beszélgettek, vendégeikkel együtt, s aztán kezdődött minden elölről. Hogyan lehet itt élni? Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. A kérdés tehát nem arra vonatkozik, miként tarthatja valaki otthonának éppen ezt a kis Tolna megyei falut. Az otthon az, ahova sziileKik jönnek haza? tünk, vagy amelyik helyet magunk választjuk ki és berendezzük benne kis világunkat. A györkönyieknek a történelem jelölte ki, hogy hol kell új otthont teremteniük. Sokkal inkább azt kellene bemutatni, hogyan is élnek a györkönyiek. Mit nyújt ez a falu lakóinak? S ebből mindjárt az is kitetszik, hogy mit adtak a falunak, vagy mit adtak hozzá az utóbbi évtizedekben itt élők ahhoz, amit örökül kaptak. S az is bemutatható náhány szám, tény segítségével, hogy mit. adnak egymásnak a györkönyiek. Mit nyújtanak gyerekeiknek, öregeiknek. A tanácsházát egymillió hatzázezer forintért újították fel, de még nem költöztek vissza. Most a hivatal egy helyiségre koncentrálódik, mindenki egy szobában dolgozik. Bár pillanatnyilag a hivatali kapcsolatok helyét átvették az emberiek. Minden pillantban csörög a telefon és érdeklődik valaki valamiről. Jelentkeznek olyanok, akik elköltöztek, árusok, bazárosok. Jönnek személyesen a falubeliek vendégeikkel, ezerféle ügyben. Mindenki siet és teszi a dolgát, mert csütörtök délelőtt van, másnap kezdődik a nagy találkozó, de derűsek, nyugodtak az emberek. Tények, adatok, emberek Először Bálint Gergely jegyzővel, majd Rohn Mátyás polgármesterrel szedjük sorba a tényeket, de hozzászól mindenki aki éppen jelen van. Az első a munka. A legnagyobb munkáltató - mi lehetne más? - a termelőszövetkezet. Ötszáz egynéhány tagja va, ennek körülbelül a fele aktív. Hatvanan dolgoznak az önkormányzatnál és intézményeinél. Ezek, az óvoda, iskola, karbantartó brigád, a művelődési ház és az öregek otthona. Ez utóbbi bentlakásos is. Húsz helyes összesen, tízen élhetnek ott hét közben. Sőt, hét végén, mert akkor is gondoskodnak az étkeztetésről. Mosnak is az idősekre és rendszeres az orvosi ellátás. Az iskolába majdnem százan járnak, óvodába negyvenen. A munkanélküliség még nem számottévő, talán 10-20 személy lehet állás nélül. Van a faluban négy bolt, egy az áfészé, a többi magán, köztük olyan is, ami háztartási árukat, szőlészethez, borászathoz szükséges eszközöket forgalmaz. A három vendéglátóhelyből kettőt minősítenek a jelen lévők kocsmának. Működik szikvizes, házhoszszál- lítással, van fuvaros, tápbolt, felvásárló és két női fodrász, egyikőjük gyesen. Iparos ezen túl semmi, kivéve a házilagos brigádban dolgozókat. A háztartási gépeket korábban beszállították Paksra, mára ez megszűnt, mondván, hogy nem éri meg. Hiány tehát csak helybéli szolgáltatásokból van, az egészséges ivóvíz mellé az európai színvonalhoz nagyon hiányzik a csatornázás. Nem igazán megoldott a szemét- szállítás, tárolás. Vagyis csupa olyan gond, ami minden magyar falura jellemző. Ebben nem térnek el másoktól. Kötődések és készülődés Nem jellemző viszont másutt, hogy egy faluban három múzeum legyen, kettő megőrzendő a múltat, valamint a kristálygyűjtemény. A pincefaluról, a múzeumokról, valamint a falu történetéről sok cikben és folyamatosan beszámoltunk lapunkban. MinKét földrészről érkezett györkönyiek beszélgetnek Pámeréknél denestre tény, hogy van mit mutatniuk a vendégeknek. Három földrészről várják őket. Németországból és Amerikából már sokan vannak itthon, de jelezte érkezését egy Ausztráliába szakadt györkönyi család is. A jegyző egyszer már dolgozott itt, s visszahúzta a szíve, azért pályázta meg az állást. Főként a györkönyi emberek miatt. Akik, mint sokszázan tapasztalhatják majd a háromnapos rendezvénysorozaton, szorgalmas, barátságos emberek. Az utolsó pillantban kerül sor erre a találkozóra, mondja a polgármester. A kitelepítettek közül már sokan nem élnek, s vannak közöttük, akik szétszóródván a nagyvilágban azóta nem találkoztak egymással. A rendezvény célja éppen az, hogy ők még egyszer hazajöhessenek. Az itt született, de gyerekkorban kitelepítettek felnőttként újra megismerjék egymást. Evek óta szó volt arról, hogy meg kéne rendezni a találkozót. A télen aztán döntött a hét tagú plusz polgármester összetételű képviselőtestület. És nekiálltak. Az elejlén sokan bekapcsolódtak a munkába rajtuk kívül, aztán úgy húszán maradtak, akik mindvégig kitartóan dolgoztak. Rohn Mátyásnak az ükapja is györkönyi volt. Talán ezért is vállalta el, hogy gépész- mérnök létére egy ciklusban tanácselnök, most pedig polgármester legyen. Talán tud valamit tenni az ember, mondja töprengve. Ezen a poszton meg kell szokni, hogy az ötleteknek, te- reveknek csak egy része valósul meg. A kérdésre: mégis, tízből mennyi, azt válaszolja, hogy 6-8. Ö ezt láthatóan kevesli, pedig őszinte pillanataiban, sok polgármester irigyelhetné meg teljesítményüket. Amit haza lehet vinni Elkészült egy könyv a falu történetéről és jelenéről Ordas Iván tollából, nyolcszáz példányban. Kétszáz forintért árusítják. Verettek finom mívű érmet a falu látképével és a találkozó feliratával bronzból. A szegedi Érem- gyűjtők Klubja tervezte. Ebből hatszáz darabot, ezüstből kétszázat és néhányat dupla-ezüstből. Az áruk háromszáz, háromezer és ötezer forint. Kapható százért színes fényképekkel ellátott prospektus a faluról. A belépőjegyekkel együtt, ha minden elkelne akár nullszaldós is lehetne a rendezvény. Ha nem, az ön- kormányzat fizeti a különbö- zetet a költésgvetésből. Ez az idén huszonhatmillió 298 ezer forint. A községházán kívül az óvoda felújítására Györkönyi találkozó, 1992 költenek belőle egymilliót, a többi a fenntartásra a falu üzemeltetésre kell. Otthon és itthon Pámer Jakabbal kétszer is találkozunk. Először véletlenül, amikor szívélyesen útbaigazított bennünket, majd otthonában, a vendégeivel. Az eredetileg betelepült györkönyi családok közé tartoznak. Édesanyjának négy testvérét telepítették ki, ma minden családból van itt valaki. Szétszóródtak a világba, mert volt akit a györkönyiek közül is, az amerikai zónából átvittek az oroszba. Az apjának hat testvére volt, ezek közül a legidősebbet a többiek nem is ismerték, mert még születésük előtt í900-ban „kitántorgott" Amarikába, ahol kilenc gyermeke született. Nem csoda, hogy tizenöt unokatestvérével ismerkedhetett meg azon a földrészen. Hat unoka tastvérét 1969-ben ismerte meg Németországban. A teraszon nemcsak a rokonok egy része, hanem szomszédok vendégei is ültek. Először mindenki egyszerre beszélt, majd mintha elfogta volna őket a bizonytanság, hogy mit is mondjanak. Mit mondhatnak? Ez nem csupán érzés, mert végül is nevetve elmesélik, hogy meg is beszélték, kelle-e egy újságírónak egyáltalán beszélni? Két asszony vallomása viszont nagyon érdekes. Az egyik tolmács volt Lipcsében, s ma is szívesen beszélget. Ő azt mondja, a gyerekkort, a szülőfalut nem lehet elfelejteni, s amikor legelőször visza- jött, foglalkozása révén elég korán, még 1958-ban, olyan honvágy lepte el, hogy három nap nem tudott enni, amikor vissza kellett mennie. Az Amerikában élő asz- szony, akit szintén fiatal lányként telepítettek ki, nem tartja magát érzelmesnek, s úgy gondolja, neki már az a hazája, az adott megélhetést. Ide úgy érkezett, mint vendég. Azért az is kiderül, hogy kint is összetartottak, még egymással is házasodtak. Ma szerte a világban több györkönyi él, mint itt Tolna megyében. Ihárosi Ibolya Régi és^új noteszlapok Dudakísérettel a boldogságba Új divat, akik behozták, azoknak szép, akik szenvedik, azok átkozzák; mert hét végi pihenésüket zavarja midőn hosszú kocsisor vonul végig Szekszárdon egetverő dudaszó mellett. Az antennákon színes pántlikák lobognak, virág is akad, hogy még ünnepibb legyen a gépkocsis vonulás a Művészetek Háza irányába. Esetenként 4-5 lakodalmas menet is előfordul hétvégeken és mindegyik azzal az igénnyel, hogy „idefigyelj világ, ifjú emberpárt kísérünk!" Tisztes ok ez az örömre, belátják a sziesztájukban megzavartak is, de összebékülni mégsem tudnak a csendháborítással. A Szek- szárd belvárosán áthaladó forgalom hétköznapokon zajártalomban nem marad el maholnap amögött a pokoli morajlás mögött, amit fővárosunkban a Rákóczi út produkál. Ahogy ott fönt, imhol már itt is éjjel egytől támad csak némi csönd, de félnégy, négy körül már újra zúgni kezd, majd robajlani a meginduló gépkocsi áradat és okádni a port, gázokat. A Széchenyi utca nyáron sem a sarkig kitárt ablakok utcája. Szombat-vasárnap valamivel elviselhetőbb az itt lakók helyzete, majd csak személyautóforgalom van. Ez nem tud azért akkora égszakadás-föl- dindulást produkálni, mint két-három követési távolságot be nem tartó kamion. Amikor ezek a monstrumok sorjáznak, nyomukban más súlycsoportot képviselő teharautókkal, összekoccannak a polcokon, vitrinekben a cserepek, porcelánok és beleveszik a maximálisra hangosított tévé- és rádióhang a hullámokban támadó robajlásba. Senki se mérte még, milyen egészségromboló hatása van a föld- és idegrengető forgalomnak. Vagy ha mégis, okosan el- konspirálták, elkonspirálják a szenvedő alanyok elől. „Áldhatjuk" is jó hosszan azokat, akik a lehetetlenség határáig tologatták el a várost megkerülő út építését. Szóval... nem üres személyeskedés a lakodalmas menetek elleni háborgás, a zaj-repeta nincs ínyükre az embereknek, s az legalább annyira méltánylást érdemlő tény, mint az egyesülés előtt álló, azt emlékezetessé tenni kívánó családok örömködése. Node, örülni mások háborgatása nélkül, hangfogóval is lehet, meg aztán zeneszóval a terített asztalok mellett sokkal inkább, mint városhosszan tartó fülrepegető dudaszóval! Különben, az inkriminált időben a forgalom nem indokolja, hogy a násznépet szállító gépkocsisor folyamatos dudálással „kérje" a szabad elvonulást. Sokszor tűnődöm, kik lehetnek a föl- és elvonulok? Azt gondolom, nem nyúzott idegzetű városlakók, akik ha kiszabadulnak időközönként a természet csendjébe, amíg érzékeikkel föl nem fogják, hogy a megpihenés templomában vannak, azt hiszik, hogy megsiketültek. Kis nyomozás, és mi derül ki? Hogy a környékbeli községek házasulok házasítói körében vált divattá a szekszárdi házasság- kötés, lakodalmazás. Válljék boldogságukra! Amiként az is, hogy nem odahaza állítják fejre a világot, vendéglátóhelyeket bérelnek sátorverés, bonyodalmas előkészületek helyett, s fizetnek, mint a szólásbeli katonatiszt. Ezzel együtt valószínű, leáldozik az 5-600 személyes lakodalmak divatjának napja. Jó sokáig tartotta magát ez a módi, ami a jómód ragályos mutogatásának időszakában született. Akkoriban készültek temetőinkben a lélegzetelállítóan pompázatos kripták, a porták körül a csicsásnál csicsásabb kerítések, lett sikk faluhelyen a bútorcsere mondjuk, a búcsú alkalmára is. Hadd egye a sárga irigység a szomszédok, arra hajlamos rokonok máját. Van annak jó tizenöt éve, hogy riportot írtam egy tenge- lici lakodalmi készülődésről. Semmi se hiányozott abból, ami emlékezetesnek szánva került a programba és az ételkínálat listájára. Mi több, már kézben voltak a külföldi nászúihoz szükséges papírok is. Meghívtak a lakodalomba háromszázegyedikként. Nem mertem elígérkezni. Besokall- tam pusztán attól, amit végighallgattam és le is írtam híven, megjósolva, hogy a lakodalmas ház környékén a kutyák hetekig legelni fognak gyomorrontásukat gyógyítandó. Nem volt rokonszenves számomra a pazarló tobzódás a módban. Megjegyzem, máig az a véleményem, hogy a parádés külsőségek híjával vannak a nekik tulajdonított varázserőnek. Nem attól lesz sí- rigtartóan boldog egy ember-, pár élete, amit köréjük kerítenek menyasszony-vőlegényként. Ám mindez akkor még csak falra hányt borsónak se felelt volna meg. Miért modtam ezt el? Mert nagyon közeli rokonságot vélek a mód tartalmatlan mutogatása és a dudaszóval való felvonulások között. Ámbátor az se akármi taszító tulajdonságunkként, hogy nem tudunk egymásra tekintettel lenni. Valamikor pedig meg kellene már tanulni ezt is, lévén mindegyünknek csak egy élete és halála. S így, fontos kell legyen számunkra az is, ami a másiknak, másoknak fontos . . . Csak azt ne kérdezzék, hol élek én, hogy ilyeneket prédikálok... László Ibolya
