Tolnai Népújság, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-01 / 181. szám
1992. augusztus 1. HÉT VÉGI MAGAZIN WUJSAG 5 KORszerű jegyzetek (7.) Közhangulat írtam egy naplót. Természetesen arról szólt, hogy én hogyan éltem meg azt a bizonyos időszakot. Gondoltam, kiadatom. A kiadó nem úgy gondolta. Elutasító levelében közölte, hogy az írás túl szubjektív. Itt, a kezdet kezdetén célszerű elhelyezni magairiat, célszerű tájékoztatni a nagyérdeműt, miként is olvasson engem, hogy úgy mondjam: milyen a beállítottságom. Igyekszem középutasán szemlélődni. Ennél markánsabb definíció hús-vér emberről nem közölhető. Mindannyian állandóan mozgó, változó részecskéi vagyunk az állandóan mozgó, változó Egésznek. És közös, nagy megrázkódtatásainkat - pl. rendszerváltozás - különféleképpen értékeljük. Egyénileg. Amikor pedig a különböző szubjektív vélemények találkoznak, passzolnak, és összegződnek, kialakul a közhangulat. A dédipapához - miután a száznapos kómát követően úgy megélénkült, mint a hazai gazdaság - először orvost, majd papot hívattunk. A kormány vért izzadva küzd a külső és belső stabilitásért. Elhiszem. De akkor hallatlanul pancser módon adminisztrálja magát. Nem látjuk a nagy erőlködést, csak a sikertelenséget. Nem avat be bennünket. Fogalmunk sincs arról, milyen tehertételt jelent számunkra az adott földrajzi környezet, a menekültügy, a vártnál szerényebb mértékű, óvatosabb nyugati támogatás, az önmagukat vállalkozóknak, kereskedőknek, bankároknak tituláló szégyentelen alakok kordában tartása stb. Amíg mindez titok, meg az is, hogy a HM-ben kik sikkasztottak, és mennyit, nem is értem, milyen jogon követelik egyesek a múltbeli bűnök felderítését, és a vétkesek elmarasztalását. Úszik a hajó. Köd lengi körül. A kormányos kormányoz. A tisztek föl-alá szaladgálnak. Úgy. tesznek, mintha nem volnának idegesek. A legénységet aludni küldik, s éjszaka sk. foltozgatják a lékeket. De a matrózok nem hülyék. Látják amit látnak, tudják amit tudnak. Egyikük a kapitány elé áll, a sapkáját gyűrö- geti: - Főnök! Jó hajót csinálniuk nem nekünk kell, hanem velünk! Egyesek szerint a közhangulatot a sajtó alakítja ki. Azt elfogadom, hogy befolyásolja, de hogy alapvetően meghatározza, azt nem. Hiába írnák az újságok, hogy holnap havazás várható, kevesen vennének nagy kabátot. Nyár van, uborkaszezon. Szállnak a repülőgépek - de szeretnék dupla törzsutaspontot szerezni a Maíévnél! -, és Szarajevóban landolnak. Egerszegi Krisztinának 15 millió magyar szurkol. Ö is ott van az olimpián Barcelonában, meg Szergej Bubka is, aki immár nem szovjet, hanem ukrán. (Fogja a szép nagy rúdját, s mint aki gumibogyó szörpöt ivott, átpattan a 6 méterre rakott léc fölött.) Romániában és az USÁ-ban elnököt választanak, tőlünk északra meg kettőt: egy csehet, egy szlovákot. Itthon: munkanélküliség, privatizáció, kárpótlás, szövetkezetek átalakítása, tulajdon szakajtós, jön a pénz, megy a pénz, de a szegény ember sosem találkozik vele. Akár az ufóval... Most nagyjából ezek a közhangulat elemei. Visszájára nem fordítható amit egyszer a többség „úgy gondol". Fényes bizonyíték erre a „demokrata" sajtó „térnyerése". Nem olvassák ezeket a lapokat jó szívvel az emberek, mert valahogy nem igazak. A szerzőknek, úgy tűnik, nem az a fontos, ami a befogadó közegnek az volna. Gondosan kerülgetik a rázós témákat, hiányzik belőlük a lényeg. Nem azt firtatják, amit kellene. Nem más nézetet vallanak, hanem hallgatnak. (Bár Katona Tamás nyitópolitikája, mintha változással kecsegtetne.) Mert a közéletben a csend: gyanús. Hiba. Baj. És ilyenkor hiába a penna hatalma, önfejű polgáraink - bár befolyásolhatók -, nem veszik be a maszlagot. Az istennek se hiszik el, hogy megszépül a csúnya lány a plasztikai sebész munkája nyomán - aki szegény mostmár nemcsak rút, de sántá és púpos is -, ha a mesternek újabb lehetőséget adnak. Hát igen. A közhangulatot nem a médiák alakítják ki, hanem - ó mily' fájó! - a köz. — Mért, te jobban muzsikálnál? — Mért, ha nem tudok tojást tojni, akkor már nem is lehet véleményem a rántottáról? (Ezen látszólag remekül szórakoztunk, de mindketten megmaradtunk - rendületlenül - eredeti álláspontunk mellett.) írtam egy naplót. Természetesen arról szólt, hogy én hogyan éltem meg azt a bizonyos időszakot. Gondoltam, kiadatom. A kiadó nem úgy gondolta. Elutasító levelében közölte, hogy az írás túl szubjektív. Nade kedves kiadó! Mikor találták ki az objektív naplót? Wessely Gábor Akinek első hazáját elvette a történelem Attól féltek, Oroszországba internálják őket Sokan, sokféle okból hagyták és hagyják el napjainkban is hazájukat. Van, aki a meggazdagodás reményében lépi át Magyarország határát, mást üldöznek vallása, politikai nézetei miatt, és van, aki életét féltve menekül a hazájában dúló harcok elől. Volt azonban történelmünknek egy olyan időszaka - a második világháborút követően -, amikor egy népcsoportot, a Magyarországon élő, magukat németnek valló svábságot felsőbb hatalmak döntése értelmében kitelepítették az NSZK, majd az NDK területére. A kitelepített svábok házukat, földjüket, ingó és ingatlan vagyonukat odahagyva, huszonöt kiló kézipoggyásszal hagyhatták el hazájukat. Tolna megyében több kis település sváb lakossága került erre a sorsra. Dúzson a falu nagy részét kiürítették. A kitelepítettek között volt a dombóvári líceumba járó Fetter Mária és családja is, aki így emlékezik vissza a negyvenhat évvel ezelőtti eseményekre. — A dúzsi iskola nagytermében tűzték ki a faluból kitelepítetésre kerülők listáját 1946 tavaszán amin édesanyámmal együtt mi is rajta voltunk. Édesapám, aki önkéntes honvédként szolgált a Magyar Hadseregben fogságba került, Aradra vitték táborba, soha nem került haza. 1944. decemberében kaptuk az utolsó értesítést róla. A nővéremet 1944. telén málenkij robotra hurcolták Oroszországba, ketten maradtunk a családban nők. Az első kitelepítések Dúzson még a háború végén, 1945. május 8-án megtörténtek. A német aj- kúakat a hőgyészi Appo- nyi kastélyba vitték. A Fetter család, köszönhetően annak, hogy a családfő a magyar hadseregben szolgált, az akkori kitelepítettek között nem szerepelt, bár ők is német nemzetiségűnek vallották magukat az 1939-es nép- számláláskor. így hát az 1928-ban született Mária továbbra is szorgalmasan tanult az Orsolya nővéreknél, tanítónőnek készült, egy éve volt még vissza. Már el is felejtették Fetterék a tavaszi listát, amikor június elején- jött a parancs, mégis menniük kell. — Édesanyám csak ült és sírt. Ki tudja hova telepítenek bennünket, örökre szétszakad a család. Aztán ott volt a házunk, 1937-ben építették édesapámmal, évekig gyűjtötte^ rá, most meg itt kell hagyni mindent. Nem csinált semmit, nem tudta mit csomagoljon, mit vigyen és mit hagyjon ott. A keresztanyám jött át segíteni. Pakoltak hát a dúzsiak, vitték az ágyneműt, a ruhát, az élelmiszert zsákban, kosárban, ládában Szakályba, a vasútállomásra. Ott aztán egy hétig vártak a bevagonírozásra, addig nem kapott a szerelvény mozdonyt. A falusiak naponta haza szök- döstek ezt-azt még elhozni, más az állatokat ment megetetni. — Mi is többször visz- szamentünk a házunkhoz, ott maradt a kutyánk, azt etettük. Édesanyám csak Bőszné Fetter Mária egyszer ment vissza, többet nem, mert sírógörcsöt kapott. Égy hét várakozás után elindult a szerelvény, egy vagonban négy családdal. Az emberek szívszorongva lesték az útirányt. Ha Kaposvárnak megy a szerelvény, akkor jó, Németországba megyünk, de ha Pécsnek, akkor a Dunának - mondogatták az öregek, attól félve, hogy őket is Oroszországba viszik. Június 26-án értünk Nürnbergbe. Az állomáson szortírozták a vagonokat, az egyiket a közeli Fürtbe, a másikat Erlan- genbe, a harmadikat Rot- henburgba irányították. Fetter Mária és édesanyja a Musiksaal-i táborba került, ott voltak egész július harmadikéig. Aztán számokat kaptak, azok alapján kerültek egy parasztcsaládhoz, amelyik mit sem tudott a dologról. — Először nem akartak befogadni bennünket, a gazda ki is ment a földjére, hogy ne legyen ott, amikor jövünk. Amikor kipakoltunk, a fia ment utána lélekszakadva, hogy jöjjön gyorsan, mert ezek nem is cigányok, mint ahogyan hírlett, van csomagjuk, ládájuk, meg mindenféle holmijuk. Az ellátás fejében az odatelepítettek mindenesként dolgoztak. — Édesanyám kijárt a földekre, én otthon maradtam, mert csípőficammal születtem. Kézimunkáztam, azokat adtam el ennivalóért. Az első évben nagyon hideg volt, nagy hó, esett, nem lehetett a házból jóformán kimenni sem. Honvágyam volt. A hit, a vallás tette számomra elviselhetővé az egészet. Mindent el vehetnek tőlünk, de a vallásunkat soha, gondoltam. Dolgoztak a dúzsiak és reménykedtek. Eleinte még azt hitték, visszatérhetnek Magyarországra, ezért nem is építkeztek és csak egymás között házasodtak. Hornbachban 1947-ben a kitelepítettek „dúzsi búcsút" rendeztek, ott találkozott Mária az ugyancsak dúzsi Bősz Ádámmal. 1948- májusában összeházasodtak. Közös életet Hornbachban, albérletben, egy szobában a szülőkkel együtt kezdték. Ott született 1950-ben az első lányuk, majd rá öt évre a második. A család férfi tagjai: a férj, az após lévén kőművesek, rögtön munkát találtak. Mária 1951-ben helyezkedett el a Grundignál, rádiót szerelt egy szalag mellett egészen a leszázalékolásáig, 1983-ig. A gyerekeket a nagymama nevelte. A kitelepített svábok kezdtek beilleszkedni. Amikor az ötvenes évek végén kezdett felllendülni a német gazdaság és jöttek az első vendégmunkások, akkorra a kitelepített svábok már nem számítottak „Flüchtlinge-nek", azaz idegennek, menekültnek. A Bősz család 1957-ben telket vett a Nürnberghez közel lévő Langenzenn- ben, házat építettek. Az utcában csaknem mindegyik házban egykori dúzsiak laknak. Bőszék három generációnak otthont adó szép, többszintes háza domboldalon áll, a völgyben a vonat kanyarog. — Lent a vasút, délben harangoznak, olyan minden, mint Dúzson, mondogatta az anyósom szinte naponta, amikor idekerültünk. A szegénység elmúlt, a család egyre jobban állt anyagilag, 1966-ban már saját autójukon látogattak vissza Magyarorországra. — Én Magyarországra, a magyarokra nem haragszom, hiszen éppúgy mint mi, ők sem tehetnek semmiről. Ott volt a hazám, nekem a mai napig a leggyönyörűbb falu Dúzs. Oda mindig szívesen megyek, de ma már megszoktunk itt, ez a hazánk, új otthonra leltünk. F. Kováts Éva A Fetter család háza ma postahivatal Régi és új noteszlapok Igény fedezet 13 kalappal Egyre furább ez a világ, akar az ember és lépten-nyo- mon arra döbben, hogy igazán nem tud benne otthon lenni, ami azért baj, mert megvan a helye, de rettentő nehéz rátalálni. Kérdezgeti is az ember nagy bizonytalanságában; „tessék mondani ez itten Magyarország? Az édes haza"? Van, amikor megjő a felelet, sok köszönet nincsen benne, kivált, ha a még mindig csak betanuló politikusok szájából hangzik. Ézek az urak és asz- szonyságok - tisztelet a kivételnek! - meglehetősen hamari mérgűek, ez magyarázza, hogy általuk legtöbbször úgy leteremtetünk - szúratunk, mint a pengős malac. Pedig hát, ha mi - „pengős malacok" - nem akartunk volna voksa- inkkal hitelesítve az új, zsarnokmentes polgári társadalmat, nem ülhetnének most azokon a bársonynyergű magas lovakon, amikről csak lefelé tudnak beszélni. Fülsértőén régi - állampárti - módon és arról szavalva, hogy „csend, rend, fegyelem állampolgárok! Mi most Európába menetelünk"! Közben történelmi leckéiből a tizenéves gyerek is tudja, hogy ott vagyunk Európában, ezer éves történelmünkkel. S a gyerek szülei, öregei jóvoltából azt is tudja, hogy Magyar- országnak menetelő helyzetváltoztatás nélkül egy világ- politika által ráerőszakolt helyzetből kell egyszer és mindenkorra kilépnie, de ez nem megy csak a magyar nép életrevalóságának, szívósságának, szorgalmának alapjaira épített következetes politikával. Bizalomvesztő, idegesítő belpolitikai műbalhék nélkül, mert ezek csak arra jók, hogy ideig-óráig lekössék és eltereljék a közfigyelmet, feledtessék a tisztább perspektívákra aspiráló polgárokkal a meghatározó fontosságú törvények megalkotásának tologatását. Most éppen az idegenforgalom a sláger, amire minden épeszű magyar azt mondja, hogy nossza! Várjuk, hívjuk, édesgessük, forgassuk az idegent, hozza csak és költse el itt a pénzét, mert az az országnak jó. A baj csak az, hogy mint megannyi más igyekezetünkben, ebben is átesünk állandóan a ló másik oldalára. Nagyjából másfél évtizede mérgelődhetünk már azon, hogy idegenforgalmáraink többet markolnának, mint amennyit szerény - magyar méretű - markocskával biztosan lehet fogni. A mi országunk igazán szép és gazdag, van benne bőven kínálni, élvezni, mutatnivalónk, de sír- nivalóan el tudjuk veszíteni a mértéket, ha begőzölt fejjel azt hisszük, hogy idegenforgalom dolgában lekörözhetjük Gö- rög-Olasz-Spanyol és Francia- országot, nem beszélve más, távolabbi, egzotikusabb, vonzóbb tájairól a földkerekségnek! Hét végi tenni-vennivalói- mat végzem, közben szól a rádió, amit azért szeretek, mert nem kell igazán odafigyelni rá feszülten. Ám most érdemes hegyezni a fülemet. A Balaton máig arisztokrati- kusabb, mert nem tömegeket fogadó északi térfelének egyik frekventált községében új idegenforgalmi kacsalábonforgót avatnak, illetve mutatnak be. Pont az a kolléga, aki mikrofonjával csaknem fejbe csap- pintott a benzinblokád idején egy riportjába kéretlenül, de a helyreigazítás szándékával belebeszélő atyafit. Isten bűnömül ne vegye, azóta nem szívesen figyelek oda, ha valahonnan ő tudósít, mindig is allergiás voltam a pályán mozgó vazallusokra. Biztosan most se kerülhetem el az allergiás kiütések ellen ható Sandoz-fröccsöt. Liheg, gagyog, ragyog. Nem akármi az új egység, mi szemnek, szájnak, testnek ingere itt minden kapható lesz persze csak IGÉNYESEK-nek. A bemutatásban lelkes és szakszerű a tulaj képviselője is, ketten hangsúlyozzák refrénszerűen az igényességet és bennem cigánykerekezni kezd a kisördög annak biztos tudatában, hogy ha a véletlen arra vetne, véletlenül se tévednék be a csábos paradicsomba. Becs' szóra, akkor se, ha 13 kalapra- való igényfedezetem lenne márkában, dollárban, fontban, vagy guldenban. Lehet, hogy az én készülékemben van a hiba? Nem hiszem, mert ha én világjáró lehetnék úgy, ahogyan nem lehetek, egy-egy országban nem a más országokból ide palántáit, nem ránk jellemző extrák érdekelnének, sokkal inkább az, milyen ez az ország, lakói hogyan élnek milyen a kultúrájuk, s nagyon, de nagyon örülnék annak, ha akármi rövid időre is maguk közé fogadnának, barátként búcsúznának tőlem, s nem vastag borravalókért mondanák, hogy visszavárnak, jöhetek bármikor. Ha tetszik; kopogtatás nélkül, mindig, amikor csak nekem tetszik. Próbálhatnám elképzelni az új „nagy boltot" aminek tulajdonosa, vagy tulajdonosai rövidesen panasz áriába kezdenek, hogy nem jön az ebugatta pénzes vendég, hogy haszon helyett ráfizetés az osztályrészük, olyannyira nulla, kínálatukra a kereslet. Ugyan mi gátolja éleslátásukat, miért nem veszik tudomásul, hogy a nyugatiak már évekkel ezelőtt is savanyú ábrázattal konstatálták, hogy Magyarországon idegenforgalom címén minden egyre inkább a vendég kopasztására, gatyára vetkőz- tetésre megy? Minap olvasom, hogy egy külföldre szakadt és ezért nyelvüket már törve beszélő magyart ötezer forintért fuvarozott be a Ferihegyről a városba egy taxis, és szeme se rebbent amikor átvette a viteldíjat. Az illető, nem 13 ka- palravaló igényfedezettel érkezett, lehet, hogy kalapja sincs, csak szerényen bélelt bugyellárisa! Node nincs ez ráírva senkire. Itten, mostan nálunk kapitalizmus akar lenni kérem, és akinek a kapitalizmus vad változata nem tetszik, szedje a sátorfáját! Nem én mondom, csak idézem. Már több politikusunk elmennydörögte eddig, hogy az állandóan kifogásokon lovagolok lovagoljanak gyorsan át egy másik hazába. Lehetne éppen nevetni is ezen az esztelen parancsolaton, ha nem ők lennének azok, akik legbuzgóbban fújják egy-egy országra szóló ünnepségünkön, hogy „ .. .itt élned, halnod kell ..." Azt akarnánk mi, teljes szívünkből, hogy ha hagynák! László Ibolya
