Tolnai Népújság, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-15 / 193. szám
4 »ÚJSÁG TOLNA ES KORNYÉKÉ 1992. augusztus 15. A háromlábú kiskutya és a jószívű gazda Amikor ezt a történetet hallottam, - megborzongtam. Most, hogy látom a kiskutyát,- örült a szívem! Az esemény Medinán játszódott le napokkal előbb. A falu utcáin egyre több a kóborkutya: van amelyik a csarnok és a buszmegálló környékét cserkészi be nap nap után,- s a boltok környékén is sündörög néhány. Nem is marad el a szitok, a karóval, kővel való dobálás, sőt még az autóval való eltiprás próbálkozása sem. Megesett pedig, hogy a felső bolt környékén, a Kosuth utcában, nap nap után tisztes távolból a járókelők után szegődött egy drótszőrü. A háromlábú. Lefogyva, szinte alig lézengve már, könyörgött néhány falatért. Az éppen ügyes-bajos dolgait intéző Marosi Pista bácsi - mint any- nyian mások is - csodálkozón látta a szegény pára nyomorúságát. Elmondja a nejének. Befogadják! Pista bácsi próbálkozik a megfogásával, - néhány szem töpörtyűért igent mond maga a kutya is. Néhány napig lapulva-félve jár a háziak udvarában, s most már, - hogy megismerte az új hangokat, az új nevét, - otthonosan érzi magát. Barátságot kötött az unokával, Judittal is. „Ébrékeny, ragaszkodó, jószívű" - dicséri a gazda. Aki látta, emberi brutalitásra gyanakszik, mert a bal hátsó lábán, a combján olyan egyenes a vágás, mintha balta, fejsze tette volna. „Jaj, kiskutyám, mi minden szörnyűséget mondanál el nekem" - sóhajt fel sokszor a gazdasszony. De ez már örökre rejtély marad. Ez a történet jól végződött. Nem úgy a másik, amit Dusán bácsi, a mezőőr mesélt: A határt járva, az út melletti gazban egy nylon zsákot talált. A zsák szája szorosan összedrótozva. Az alig halható nyöszörgésre kibontja. Egy kutya volt benne. Sajnos nem lehetett segíteni rajta. Valamikor a „kivert kutya" kifejezést az otthontalan emberre értették. Most egyre inkább szószerint értendő. Mutatja, bizonyítja a sok gazdátlan, elűzött, autóból kidobott kutya, macska. Pedig valamikor ezek az állatok sok simo- gatást, dédelgetést kaptak, gyerekek játszottak velük. Mostanra ide jutottak, hogy a valamikori féltő kezek megcsonkítják, műanyagzsákba fojtják... Komád László Egy arc - egy mesterség Kapfinger András fotóriporter Tolna városhoz kétféleképpen is kötődik Kapfinger András. Egyrészt itt él családjával, másrészt a havonta megjelenő városi lap fotóriportere. Idestova három évtizede van a pályán, ami alatt ebben a kalandos, kihívásokkal, változásokkal teli hivatásban már egy egész regényrevaló élményanyagot lehetett összegyűjteni. Próbáljuk meg legalább a kis töredékével az olvasót megismertetni. — Mikor volt először a kezedben fényképezőgp? Mi az, amit a legszívesebben fotózol? — Az igazi első gépet szüleimtől 1961 karácsonyára kaptam. Kölcsöngépekkel már azelőtt is fotózgattam. Azt, hogy mikor kezdődött el az érdeklődésem és egyáltalán a képzőművészetek iránti vonzalmam, nem tudom, de azt hiszem apai nagyapámtól örököltem. A 60-as években gyermekszínészként, Zalaegerszegen és Budapesten szerepeltem, ami szintén azt bizonyítja, hogy már kiskoromban „láttatni" akartam magam. Az első gépet a legjobbkor kaptam. Egyik barátomat felvették az Operaház balett- intézetébe és ott minden alkalmat megragadtam a fotózásra. A táncfényképezés, a mozgás, a lendület iránti - azóta is tartó - vonzódásom ebből a korból ered. — Ezek szerint korán rájöttél, hogy mi szeretnél lenni ha felnősz? Hogy alakult ez a gyermekkori vágy? — Először is nem esett egybe édesapám elképzelésével, aki erdészt szeretett volna belőlem faragni. Bár a fényképezéshez kedvet éreztem, igazi álmom az operatőri munka volt. Jelentkeztem is a Színművészeti Főiskola operatőri tanszakára, azonban nem vettek fel. Nem maradt más, letettem a fényképész szakmunkásvizsgát. — Mikor kerültél kapcsolatba a sajtófotózással? — Nagyon fiatalon. Katonaság után Zánkára kerültem az úttörővárosba, ahol újságot jelentettünk meg kéthetente és a gyerekeket fotózásra és filmezésre, újságírásra, rádiózásra tanítottuk. Egyben tagja voltam a fiatal alkotóművészek klubjának, ahol minden művészeti ág képviseltette magát. — Vissza tudsz emlékezni, hogy hány fényképezőgéped volt pályafutásod során? — Sok. Váltogatni kell a gépeket, volt, amikor üzleti megfontolásból, volt, amikor szakmaiból. Általában egyszerre több is volt. — Számtalan kiállításod volt országszerte. Melyikre emlékszel a legszívesebben? — Amióta Szekszárdon vagyok, 1978 óta, a művelődési házban, a Szakszervezetek Házában és még sok más helyen állandóan voltak kiállításaim. Aztán vidéken, vándorkiállítások, az ország minden részén. Talán a legkedvesebbek a győri balettről készített fotóim, amelyek azonkívül, hogy bejárták az országot, eljutottak Kanadába a VIT-re is. — Jelenleg a Szekszárdi Vasárnap és a Tolna városi lap fotóriportereként dolgozol, előtte, a rövid ideig élt Dátumnál, azt megelőzően a Tolnai Megyei Népújságnál voltál hosszú évekig. Szeretném, ha beszélnél erről az időszakról, hisz ott nem akármilyen „négyesfogat"-ban voltál. Szakmai féltékenység jellemző-e a fotósoknál? — Abban az időben, amikor a Népújsághoz kerültem - a szakma legjobbjai véleménye szerint - az ország legjobb sajtófotósai dolgoztak a lapnál. Jobbak voltak, mint bármelyik országos napilapnál. Czakó Sándor, Gottvald Károly, Bakó Jenő és jómagam, mind más érdeklődésűek voltunk. Szociográfia, kultúra, sport, stb., ám lényegét tekintve egyre törekedtünk, a sajtófotózást a legjobb szinten művelni. Ez a jó csapat, amelynek tagja lehettem, úgy gondolom nem szakmai féltékenységet, annál inkább szakmai igényességet, ösztönzést adott nekünk. Képeink nemcsak a megyei lapban, hanem az országos lapokban is megjelentek, rendszeres kiállításaink voltak. — Milyen „szemmel" lát egy igazi fotóriporter? — Fiatal koromban rengeteg képzőművészeti tárgyú könyvet tanulmányoztam. Saját tapasztalatomból és gyakorlatomból tanácsolhatom a szakma iránt érdeklődő fiataloknak, hogy addig ne vegyenek fényképezőgépet a kezükbe, amíg nem látják a lényeget egy képen. A képet én a gépben szerkesztem meg, ez a mozgóképlátás eredménye, amelyről azt gondolom, hogy az első perctől fogva tudatosan fejlesztem. — Bizonyára sok érdekes helyzetről, szomorú vagy éppen vidám eseményről tudnál sztorizni, amelyről fotókat készítettél. Ízelítőül mesélj egypárat? — Emlékezetes volt 1989-ben Prágában, nem kis óvatosság és bátorság kellett a fotózáshoz, úgy hogy a képek és mi is hazakerüljünk. Találkoztam Tőkés Lászlóval, a legkritikusabb időszakban, temesvári „fogsága" idején és utána többször és talán nem tűnik dicsekvésnek, de nagyon jó barátságba kerültünk. — Mi az, amit a legszívesebben fotózol, lehet erre a kérdésre egyáltalán kategorikus választ adni? — Az örök szerelmem a táncon kívül a sport, főleg a technikai sportok, ezt az is bizonyítja, hogy az utóbbi évtizedekben szinte egyetlen valamirevaló versenyről, sporteseményről sem hiányoztam. — Tolnán élsz, a Duna partján, a tolnai újságban jelennek meg fotóid. Milyen témákat érzel itt igazán magadénak? — Igaz, hogy én Tolnán csak „gyütt-ment" vagyok, mégis a Duna sorsát messzemenőkig a szívemen viselem. Nemcsak azért, mert ott lakom és Tolna legszebb része, hanem elsősorban azért, mert egyetlen olyan természeti kincse Tolnának, amit ha az idegenforgalom szempontjából nézek, miijdenképpen kiaknázatlan lehetőség. Úgy gondolom ez már nemcsak a város ügye, hisz a mai gazdasági helyzetben Tolna város ezt egyedül nem is tudná megoldani. Nekem az a dolgom, hogy felhívjam erre a figyelmet, ezért szeretnék minden lehetőséget kihasználni, hogy teret kapjon a holtág ügye az újságban és mindenhol. — Ha olyanvalaki találkozik veled, aki ismer és nem látja a nyakadban az elmaradhatatlan. masinádat, bizonyára hiányérzete támad... — Hát ez valószínű. Ha nem is lóg mindig a nyakamban, akkor is nálam van, hisz sosem tudhatom melyik pillanatban történik megörökíteni való. Valami, ami csak egy percig látható, ami soha vissza nem tér, meg nem ismételhető. Sas Erzsébet Fotó: Bakó Jenő A szedresi templom téglái A néhai Elemér atya feljegyzései 21. Étterem a város szélén Kölesden 180 forintot, Kajdacson 800 forintot, Nagydorogon 800-at, Zom- bán először 1700-at, Sióa- gárdon 780-at, Bátaszéken először 1200-at, másodszor 1800 forintot adtak. Itt az espres, Botz József végighallgatta a beszédemet, azt mondotta, hogy egy szót sem értett belőle, amit nem is csodálok, mert a bátaszéki templomnak nagyon rossz az akusztikája. Ügy látszik azonban a híveknek elég volt tudni mi célból jöttem közéjük és az eredmény azért itt sem maradt el. Bá- tán először 860, másodszor 1400 forintot adtak. Ma- gyarkesziben 870, Ozorán 900, Pincehelyen 860 forint gyűlt össze. Mikor innét igyekeztem hazafelé, két rendőr jött velem szembe, az országúton. Igazoltattak. Ezek is a legjobbkor! Semmiféle igazolvány nem volt nálam, most az egyszer mind otthon felejtettem, de még a motorom pumpáját is! Mi lesz most? Megmondom, ki vagyok és mi a helyzet. Erre a rendőr azt feleli: „Higy- gyem el?" Szerencsémre épp jött a regölyi káplán és az megnyugtatta őket, hogy valóban az vagyok, akinek mondom magam. Elengedtek. Mentem tovább, de közvetlen Szedres előtt, Jánosma- jorban, az iskola előtt defek- tet kaptam. Még jó, hogy itt, mert az országúton leshettem volna, míg jön valaki és ad egy pumpát. Egy jó félórái késéssel hazaérkeztem. Mondanom sem kell, hogy soha többé nem történt meg, hogy igazolvány és pumpa nélkül indultam volna valahová. A szigetvári perselye- zés eredménye 1700 forint. Mikor innen mentem hazafelé, Kárász előtt leengedett a gumim. Már esteledett, nem volt mit tennem, be kellett mennem a plébániára. A plébános szívesen fogadott, de sehogysem emlékezett rám. Igen, mert ő karkáplán volt, én meg kispap, más kapcsolatunk nem is volt, így nem is emlékezhetett. A gumit megragasztottam. Jól sikerült. Beszélgetés közben arra gondoltam, talán lehetne itt is gyűjteni, de mikor kollegám előveszi a magyaregregyi templom képét, melyet ő épített, minden egyházmegyei segítség nélkül, lemondtam tervemről, meg sem említve azt. Korán reggel akarok indulni, a motor gumija megint puha. Kezdhetem élőiről. Végre sikerült. Reggel 5 órakor már Bonyhádon voltam, a bezárt hentes üzletek előtt sorfalat álltak a korán megéhezett emberek. Robogtam tovább, végre hazaérkeztem. Az apáti kápolna előtt már várt rám báró Fiath Gézáné. — Most kikapott volna, ha nem jön meg. — Miért? — Mert nem tudtam volna elvégezni az első szombati szentáldozásomat - mondotta mosolyogva. Ha tudta volna mennyi kellemetlenség előzte még érkezésemet és mennyire kellett sietnem, hogy szentmisét mondhassak és a hívek áldozhassanak... Hőgyészen 1400 forintot adakoztak a hívek, de hazafelé menet eltört a motorom kormánya. Ott kellett hagynom és autóbuszon mentem haza, csak egy hét múlva tudtam elhozni. 1950. aug. 12-én jártam Szakályban, itt 720 forintot áldoztak a hívek a templomépítésre. Éppen ezidőtájt bontották le Pesten a Regnum Máriánum templomot. Csodálkoztak, hogy mi még ebben az időben, templomot akarunk építeni. Alaposan meg találtam magyarázni, hogy miért van szükség templomokra. A szentmise után, a plébánián, nagy meglepetés várt rám. Domonkos-rendi apácák vártak. 1949-ben Szegeden jártam. Ott figyelmeztettek, hogy a domonkons-rendi apácákat, kiknek az a feladatuk volt, hogy a domonkos rendnek azt a női ágát hívják életre, melynek Arpádházi Szent Margit is tagja volt, okvetlen látogassam meg, mert őket látni és velük beszélni valóságos élmény. Felkerestem hát őket és valóban úgy találtam, ahogy mondották. (Folytatjuk.) Tolna város külterületén a Pamuttextil gyár éttermében üzemel az Alimentál Kereskedelmi és Vendéglátó Kft. Hámori Attila igazgató vezetésével, 1991. április 8-a óta. — Attila, miként lesz egy általános iskolai nevelőből kft-igazgató? — Nem értettem egyet a mostani oktatáspolitikával, a gyerekek túlterheltségével, s az anyagi megbecsülés sem volt teljes számomra. — Hogyan jött létre a kft? — Ez a vállalkozás a családom tagjaira alapozódott. Öcsémmel, Robival a vendéglátói szakmájával egyenrangú társként létrehoztuk a kft-t. A szüléink is kulcsemberek, s az barátunk, dr. Sallay Gábor, aki egyben jogi képviselőnk. Nélkülük nem lenne teljes a vállalkozás. Most 16-an dolgozunk, plusz három tanulóval, kettő szakács, egy felszolgáló. A város gyermekintézményeiben a közétkeztetést szinte teljesen mi látjuk el. Ezt pályázat útján nyertük el, amit a helyi polgármesteri hivatal írt ki. — Mivel sikerült a pályázatot elnyerni? — Olcsóbb árakkal, nagyobb választékkal, s lehetőséget adunk arra, hogy az éttermünkben csak hónap végén, utólag kell kifizetni az elfogyasztott ebédet. Az utcáról bárki betérhet, s étlapról választhat. Vállalunk minden jellegű rendezvényt, az igényeknek megfelelően. Akkor jön hozzánk a vendég, ha elégedett a munkánkal. Mert igaz ugyan, hogy enni mindig kell, de nekünk nem mindegy, hogy ez hol történik. — Mik a terveik, hogyan tovább a jövőben? — Á jövő! Az a baj, hogy a vállalkozások sorsát sokszor a politikai csatározások döntik el és nem az észszerűség. Egyébként mi már léptünk: megvásároltuk a Pajtás éttermet, ezt le akarjuk bontani, s helyére színvonalas éttermet akarunk építeni, olyant ami a környéken egyedülálló, esztétikus és nagy befogadó képességű. Kispál Mária
