Tolnai Népújság, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-15 / 193. szám
1992. augusztus 15. HÉT VÉGI MAGAZIN MÉPÚJSÁG 5 Nem mindegy Azt mondja az idős hölgy, hogy nem vesz magának új ruhát az unokahúga közelgő esküvőjére, mert neki már úgyis mindegy hogyan néz ki, őt már nem nézi meg senki. Hallom, hogy az egyik idősebb boltos rászól a kislányra, hogy törölje le a pultot, mert rászóródott valami, mire az foga között morogja: nem mindegy, úgyis mindjárt zárunk. Ismerősöm panaszkodik, hogy mióta munkanélküli, úgy érzi, minden mindegy. Reggel fáradtabban ébred, mint ahogy este lefeküdt. Nincs kedve a házimunkához, elhanyagolja a kertet, a családját, pedig most végre lenne ideje arra, hogy mindezekkel törődjön. A külföldiek szerint a minden mindegy, a világvége hangulat jelei nemcsak ránk, hanem környezetünkre is rá vannak írva. Mi még mindig ott tartunk, hogy hiába a konkurencia, a maszek boltban éppen olyan udvariatlanok, mint az „átkosban" voltak az államiak. Érdekes, ma éppen ők küzdenek a tal- ponmaradásért udvariassággal, árukínálattal és akciókkal. Az újsütetű, „jobbhíján" butikosok, ha lehet még míszebbek, mint hajdanvolt társnőik, akik halálra voltak sértődve, amiatt, hogy nekik nem jutott íróasztal. Természetesen nem a kereskedőkről beszélek, akik eddig is ebből éltek és a jövőben is ebből akarnak megélni. Ők egyszerűen csak szeretik amit csinálnak. Az egyébként jó színvonalú üzletben hónapok óta nem lehet elérni, hogy legyen a pizzához paradicsom. A másikban hetek óta - negyven fokos melegben - nincs citromlé; pedig egy lépésre az ABC, csak át kellelne ugrani egy-két üvegért addig, amíg nem szerzik be a nagykertől. Úgy lászik, mindegy nekik a milyen a hírük-nevük. Ma már lehet kutyaólban is üzletet, garázsban is vendéglátóhelyet létesíteni, mintha semmit sem számítana a színvonal, csak a forgalom, csak a pénz, a gyors és mindenáron való meggazdagodás. Ha becsapnak és szóvá tesszük, még ők vannak felháborodva, hogy mit kukacoskodunk egy-két tizes miatt. Nem mindegy az a pár forint? Ismerősöm meséli, hogy amikor Finnországban dolgozott, hazafelé készülődvén lecserélte a kocsi gumijait, nehogy útközben történjen valami baj. Az egyszemélyes szervizben abban állapodott meg a tulajdonossal, hogy jó lesz két darab felújított, mert neki vadonatújra most nem telik. Amikor a megbeszélt időpontban ment az autóért, az természetesen készen, lemosva, letörölve várta. Rajta egy új és egy régi gumival. Halálra rémült egy pillanatra, hogy miből foigja ezt kifizetni, de a szerelő megelőzte udvarias bocsánatkéréseivel. Sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy nem tudta tartani magát a megállapodáshoz, de nem tudott két használt gumit felhajtani, ezért kérte fogadja el az újat, természetesen a korábban megbeszélt áron. A baráti házaspárnál lakik az amerikai békeszolgálattól egy idős hölgy. Semmiképpen nem titulálnám még néninek sem, nemhogy öregasszonynak, pedig elmúlt hetven éves. Felnevelt négy lányt, sokszoros nagymama, s nem is egészséges - persze őt nem strapálta agyon a történelem, a háztáji, a haramadik műszak, mégis nekivágott a világnak, hogy megtapasz- talaja azt, amit eddig csak elméletben tudott. Történelemmel foglalkozott aktív évtizedeiben és Közép-Eu- rópa szakértővé képezte magát. Azt meséli, ő ma is minden reggel azzal a gondolattal ébred, hogy milyen jó, hogy megint elkezdődik egy nap, amelyben mindenféle megtörténhet. Jó is és rossz is: tehát élmény, amitől gazdagabbak leszünk. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy verjük a fenekünket a földhöz a munkanélküliség miatt, újjongva fogadjuk az éppen aktuális áremelést, politikai botrányt. Azt viszont tudnunk kell, hogy sokminden rajtunk múlik. Mindig minden helyzetből van kiút, ha nagyon keressük. Soha sem lehet minden mindegy. Még akinek semmije sincsen, az is megőrizheti legalább az arcát, emberi méltóságát. -iCsak nem lemaradni, kérem! Mucsfai anziksz ® S" *§8« R » ül, ..v, • - -d, Ss W illmwSMSmSföwItIHfü ^ íf „Tw- Mi, hogy nekem magas a nyugdíjam?! Szédülten kóvályog a hivatal frissen festett, ezüstmintásra hengerelt falai között egy dongó. Időnként neki-ne- kiütődik ennek-annak. Megszokta volna a magányt? Hiszen hetente egyszer van fogadónap Mucsfán a polgár- mesteri hivatalban. Mint ma. Orbán László jegyzőnek vendége van. A szomszédból, Hartmann bácsi. Békésen dis- kurálgatnak, hol a hivatali ügyekről, hol a kárpótlásról, aztán meg persze a jegyző úr nagyapjáról. Amikor a jókedvet mérték — Sichtre jártam együtt a nagyapjával. Hát! Kismá- nyokról, mert ott laktak ők nyomatékosítja múltbéli emlékeit Hartmann János, aki bizony vagy kétszer is sorbanállt, amikor a jókedvet mérték. Huncutkodva méreget. Udvarias, udvarias a végtelenségig, de mindenre kíváncsi. Hirtelen nagyokat vált a beszélgetés menetén, az ember alig győzi követni. Pár kérdés, és kideríti, nagyapám és szüleim is persze, hogy jó ismerősei. Kicsi ez a világ, s a jó emberek mind ismerik benne egymást. Mikor arról faggatjuk, vajon kapott-e otthon kimenőt, egy pillanatra elkomorul. — Kitől?! Már nem kell kimenőt kérni régen. Sajnos nem, mert magára maradt. Nézi a padlót, ki-kipislog az előszobába, ahol áll vagy húsz szövőszék. Dunkel Lehelné tartja itt a szakkörét. A jegyző meséli, nagyon kedvelik, mi több, tudják is a szövés-fonás mesterfogásának titkait. — Hollandiában jártam - ragadja magához a kezdeményezést ez a végtelenül kedves, vidám ember. A fiamnál voltam. Ott! Az egyik sajnos meghalt, a másik disszidált. Akkor még így mondták, ugye?! Jól sikerült neki az élet, magas vizsgát tett, de ahogy néztem nincs mindenkinek munka ott sem. így mondja, svábosan. Mit is tagadja, ő bizony ízig-vérig sváb ember, aki büszke arra, hogy a fiáról mesélhet. — Komputergépen dolgozik, gazdasági vonalon. Tudja milyen okos? Még egy fikarcnyit sem tűnik egyetlen szava sem kérkedésnek. Ő a fiáról mesél. Szív- vel-lélekkel, odaadással, s amíg szavai elhangzanak, legalább újra, s lélekben együtt vannak. Mielőtt elköszönne, gyorsan és ellentmondást nem túróén meghív bennünket jegyzőstül, fotóriporterestől egy pohár pincehűs borra. — Apelláta pedig nincs! Szóval menni kell, de előtte még megkérdezi a jegyzőtől, hogy a kárpótlási papírt akkor ugye jól csinálták meg, és hogy özvegy ember létére úgy hallotta, hogy özvegyi segélyt, vagy tán járadékfélét is lehetne kérni?! Mert a faluban azt mondták, hogy a Lotz Hans is kapja. — Hogy nekem magas a nyugdíjam? A Losoncinak lehet, hogy az ...- zárja le a kérdést, aztán legyintve, de mosolyogva kilép az ajtón, meg- ígértetve, tíz perc és ott leszünk. Závod nincs a térképen? Orbán László elmondja, a kárpótlás van a falvakban most napirenden, s akad munka e vonalon éppen elég. Szót ejtünk a kormányrendeletről is, amely az elmaradott térségek fejlesztésével kapcsolatos. — Rögtön gonddal kezdhetem - mondja a jegyző, mert Závod egyszerűen kimaradt a listáról. A rendelet átdolgozása során is. Kérvényeztük, hogy javítsák. Megtudtuk, hogy a Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján kijavítják az idén, mégis valahogy lemaradt. Kértük Barcza képviselő urat, hogy ez ügyben interpelláljon. Kiderül a beszélgetés során, hogy ugyanebben a cipőben jár Izmény is. Úgy tűnik, a két peremtelepülés annyira elkerülte a rendeletalkotók figyelmét, hogy most tábortüzet kell gyújtani ahhoz, hogy fönntről is észrevegyék őket. A beruházások, vállalkozások finanszírozásáról, segítéséről van szó. Mucsfán Kis- vejkén és Závodon, a közhasznú munka fejlesztésére kívánják fordítani a várható segítséget. — Összesen 14 közhasznú munkásunk van. Gépeket szeretnénk vásárolni, plusz embereket foglalkoztatni. A kommunális feladatok ellátásának színvonalán feltétlenül van javítanivaló, s ez beleillik a képbe is. Az összköltség felére van is fedezetünk, s reméljük, az Állami Fejlesztési Intézet kedvezően bírálja el pályamunkánkat. Csatolják a Tolna Megyei Munkaügyi Központ állásfoglalását is, s, hogy időben beadhassák, bizony akad tennivaló elég. Feldolgozó nem lesz Elbeszélgetünk a vállalkozások jövőjéről, miközben ballagunk a fehérboros invitálásra. Gyümölcsfeldolgozó? A terv jól hangzik, de a megvalósításhoz komoly tőke kellene. A téesz öncsődöt jelentett ... a feldolgozó ügye egy időre levéve a napirendről. A párszáz lelket számláló települések meg félnek a hitel felvételétől, a kamatterhektől. Tán nem is ok nélkül. Közben már Hartmann János bácsi mucsfai portáján járunk. Mindent apróra megmutat. Elmondja azt is, van húsz mázsa kipörgetett méz a háznál, amit még el kell adni, az ólban szépen híznak a malacok. A régi, tornácállásos melléképület derékban feszül neki a háznak, s míves kőműves- munka árulkodik az egykori jómódról. A pinceelőtérben, a mézpörgető előtt, a haschto- kon már ott áll a sárga kis bo- roskancsó. A kedves invitálásból baráti koccintás lett. Szembetalálkozott itt a múlt emlékezete, hanghoz jutott generációk egyezkedése, s valahol közelebb került pár jó szóval, amúgy régimódiasan egymáshoz hat ember. A házigazda, Németországban élő unokája és annak vőlegénye, a jegyző, valamint: Szabó Sándor és Ótós Réka- Ez vegyes virágméz. Régi és új noteszlapok Ez van, ezt kell szeretni? N emrég örvendezve vettük a hírt, hogy mérséklődött hazánkban a gyógyszerfogyasztás, ami évtizedeken át meghaladta a szükséges mértéket. „Na, hálistennek, végre valami bíztató ebben a lehangoló dolgokat olyan bőven termő világban! - sóhajtottunk. Némi gondolkodás után azonban csillapult össznépi tapsolhatnékunk most is, mint már annyiszor. Eszünkbe kellett jusson, hogy van ám valami cseleverdiség ebben a csökkenésben! Nem egészségesebbek lettünk, egészségünket okosabban védelmezők, hanem szegényebbek, utóbbi miatt kezdtük el a szakítást a házipatikák fenntartásának ártalmas és költséges népszokásával. Akkoriban - tehát nemrég - azt nyilatkozta egyik főilletékes, hogy nyugi, nyugi, egyelőre nem kell sort keríteni a gyógyszerárak emelésére. Egyelőre ... Most annál jobban csodálkozhatunk azon, hogy mind tiszavirág életűb- bek a kormányzati magasságokban születő ígéretek. Hogy ne maradjon emlékezetes öröm nélkül 1992 augusztusa és emelkedett lélekkel készülhessünk államiságunk születésnapjára, már ezt megelőzően drágábban juthatunk a forgalomban lévő gyógyszerek egynegyedéhez. Úgy sejtem, az ilyen fordulatokra mondja a szabadszájú pesti polgár, hogy „ügyes, ez aztán jól ki lett találva!" De ha még csak ennyit mondana. A pesti polgár nem publikus megjegyzéseket is fűz az „ügyes" dobáshoz, arra emlékeztetve, hogy az életminőségre mutató átlagéletkor szép iramban csökken minálunk. Az meg, külön „méltánylást" érdemel, hogy az áremelés nem kerülte el a szív- és érrendszeri betegségek és a magas vérnyomás ellen használatos medicinákat sem. Magyarul: aki beteg, kapaszkodjon! Tanuljon meg az emelt árú gyógyszerek híján együtt élni a betegségével! Tehetne mást? Az egészségügy, mióta minisztériuma keserű közderűre népjólétiként „üzemel", tartósan birtokolja a csődtömeg jelzőt. Gubancot termel gubancra átgondolatlanságaival és gyógyíthatatlannak látszó újít- hatnékjával. Bele kell nyugodnunk, hogy nincs aki azt mondja, hogy eddig és ne tovább? A nehezen kiizzadott reform ráklépésekben közlekedik - hátrafelé - és ha így megy sokáig, megérhetjük, hogy leépítésre ítélt fekvőbeteg intézeteinkben akkor vállalják föl a bekerülők talpraál- lítását, ha a beteg hozza magával a pakkjában a gyógyulásához szükséges gyógyszer- féleségeket is. Hogy ez túlzás? Persze, hogy az. De céllal. Jelezve, hogy akármi is lehetségessé válik amit korábban abszurdnak tartottunk. Gondoljanak csak kérem a 168 órának arra a közelmúltban hallott adására, ami a mentőszolgálat csődhelyezetéről szólt. A nyilatkozó illetékes - igencsak illetékes elvtársra emlékeztetve - cinizmussal ötvözött közhivatalnoki közönnyel, visszatérően csak azt tudta darálni, hogy „pénz pedig a mentőszolgálat számára nincs, ez van, ezt kell szeretni!" így, a mentőknek szolgálniok kell akkor is, ha belefeketednek. Lehet, hogy keserűbb vagyok az átlagnál? Hát persze, hogy lehet. így találhattam ismerősnek a képletet. A Kárpátok csúf véget ért géniuszának országában működtek a forradalmat megelőzően a mentők úgy, nem is csak takarékossági meggondolásokból, hogy szelektáltak. Ide kimentek sürgős hívásra, amoda nem. Népirtani úgy is lehet, hogyha hallgatólagosan érvényre juttatjuk azt a népi bölcseimet, hogy hulljon a férgese! Amikor idekeringtek hozzánk ezek a hírek, még azoknak is kinyílt a bicska a zsebükben, akik proletár eszmékre hivatkozással elvből sem hordtak zsebükben bicskát. Az se szolgált kisebb megrendülésre akkoriban, hogy az Erdélybe atyafisá- gukhoz készülődök hazai finomságok helyett halomnyi gyógyszert vittek. Magam is gyűjtögettem akkor különféle itthon banálisnak tűnő, odakint kincset érő szereket és boldog voltam, ha a jóbarát megtérve arról számolt be, hogy a gyógyszerek célba értek. Nekünk, ha úgy adódik, ki küld és honnan medicinákat? Félreértés ne essék, ahogyan másokat sem, engem sem az allergizál, hogy a jövőben nem játszhatjuk az amerikai nagybácsi és -néni kegyes szerepét. Sokkal inkább az, hogy a halálokok között vezető helyen szereplő betegségek gyógyítására szolgáló szereket nem kímélte az áremelés. A nyugtatok, altatók? Üsse kő! Bár nem tudok hinni abban, hogy ezek drágulásának hatására csökkenni fog a drogfüggőségben élők száma. Sok minden más mellett azt sem tudjuk, hogy hány ilyen embertársunk van. Azt viszont egyszerűbb kikövetkeztetni, hogy hány magyar állampolgár szorul a talponmaradás- nak ezekre a mankóira, s kerülhet nehezen oldható krízisállapotba, ha nem lesz képes a viszonylagos nyugalmához szükséges szerek megvásárlására. Márpedig könnyen megeshet, hogyha úgy merül föl a kérdés: ENNI, vagy gyógyszer segítségével LENNI, nem az utóbbi, hanem az előbbi győz. Hiszik, vagy nem, csöppet se bántana, ha kiderülne, hogy nincs igazam, hogy minden, ami történik, az egészségesebb nemzetért, a népjólétért történik. Még az is, hogy rövidesen ötszázhúsz háziorvos vásárolhat hazai gyártású Opelt. Hogy még mindig tisztázatlan egyebek között a háziorvosok dotálása? Kicsire nem adunk, a nagy meg nem számít, mert nincs. Hát ennyi. Csak tudnám, miért gondolom állandóan azt, hogy valamivel jobb lehetne állam- polgári közérzetünk, ha valahol fönt, a jobb kéz mindig tudná, hogy mit csinál a bal. Makacs hitem ugyanis, hogy kevesebb ijesztő bal/ek/ság születne... Különben sem ilyesmiket ígértek nekünk az első szabad választáskor! László Ibolya
