Tolnai Népújság, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-18 / 169. szám

HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. július 18. Elő népművészet Budapesten, a Néprajzi Múzeumban augusztus 31-éig, hétfő kivételével naponta nyitva tart az Elő népművészet című kiállí­tás. A rendkívül értékes, külföldön is bemutatásra érdemes kiállításon szá­mos Tolna megyei nép­művész munkájával is ta­lálkozhat a látogató. A ma- josi Lőrinc Aladárné szövő gyermekszakkörével pél­dául arany plakettet nyert. Fotó: Gottvald Károly A főiskolai felvételizők fantázi­áját talán legjobban mozgatta meg Kosztolányi Dezsőnek A szegény kisgyermek panaszai című ciklusból „A napraforgó, mint az őrült..." kezdetű verse. A feladat a figyelmes elolvasás utáni szimbólumkifejtés, a lehet­séges jelentések megfejtése volt - másfél oldalon, 30 pontért. Az egyik dolgozat (teljes egé­szében) így szólt: „Természetet hasonlítja az elmúlással, párhu­zamba állítja azt. Az idő elszáll". A legtöbben azonban szabadjára engedték fantáziájukat, s többek között a napraforgó és a nap ér­telmezésébe fogtak. Egyikük úgy látta, a mú „egy szár nélküli nap­raforgófej hányódását jeleníti meg". Más gazdasági ismereteit mutatta be: a napraforgó „ott áll tehát egymagában, éretten és várja a betakarítást". „Érdekes, hogy a költő ezt a végső harcát vívó valakit egyértelműen nőnek nevezi: lotyó". Lehet, persze, hogy benne a „nép elnyomása a fasizmus ellen (!)" testesül meg? Vagy a napraforgólány „jobb sze­retőre vágyott nagyravágyásból, Ocsú II. vagy csak a rossz után akart valmi(l). A pipacs a napraforgó­nak túl alacsony és rövid az élete. A kórót talán nem találja egy sárga színű napraforgó megfelelő társnak". „A napraforgó, mint kétes erkölcsű nószemély jelenik meg, aki váltogatja szerelmeseit, akik kipusztultak mellőle". Némi élettapasztalattal fűszerezve ugyanez: „az a nő, aki mindenki­hez kedves, egy idő után értékét veszti és sorra kiábrándulnak be­lőle. Utána már megbánhatja tet­teit, már nem lesz mit tennie ..." Lehet, főképpen akkor, ha „szere­tője volt már az ... ínszalag" (az iszalag helyett). Talán ennyiből is látható, hogy „a vers hemzseg a motívumok­tól". Pedig ez még nem minden. Egy helyütt „a napraforgó lehet pl. a költő, akit elhagynak olva­sói". Másutt a szerencsétlen nö­vény „rabszolga sorsokkal van felruházva”. Ha költő, akkor „minden hiába. Nem hozott eredményt a verselése. Hiába for­dul a költői eszközökhöz, nem tud elérni vele semmit". Pedig „a jó keze alatt minden arannyá vá­lik". Eközben a nap zavartalanul folytatja üzelmeit. „A Nap na­gyúr aki a szegényebekkel azt tesz amit akar kihasználja őket". „A napról nagyon meggyőző, világos képet kapunk”, mialatt „már mindenféle más növénnyel érint­kezett a napraforgó". Talán ezért van az, hogy „a nap a megkötött­séget, elvakultságot jelképezi". A gonosz pára! A legtalányosabb, amitől néhány percig nem tértek magukhoz a javító tanárok, a kö­vetkező volt: „Szinte azt lehet mondani, hogy a napraforgó olyan, mint a szarvas, aki csak előre lát, oldalra nem". Ha ennyi motívumfejtés sem csinált kedvet a vers elolvasásá­hoz, nincs mit tennünk, legföl­jebb az egyik elemző bölcsességét ajánljuk mindenki figyelmébe: „Egész életünk egy gyorsvonat". Istenem, ha ezt Baross Gábor megérhette volna! T. G. írás közben (Megbékélés a határon) Mohács után gyér a forgalom, Udvar irányába csak egy magá­nyos teherautó döcög, de nem előzzük meg, elfordulunk jobbra, Majs felé. A tikkadt táj fe­lett tétova madár lebeg, rajtunk kívül az egyetlen élőlény. A búza jó termést ígér, de az aratással még várni kell. Másra is várni kell, ezen a forró nyári délutánon mintha megállt volna az idő, minden arra vár, hogy a baljós csendbe belépjen a történelem, ami karnyújtásnyira van tőlünk, a határ túlsó ol­dalán, pontosan két kilométerre. Valaha gyakran jártunk erre, Udvaron át könnyű volt elérni Eszéket, Zombort, vagy tovább délre utazva Szarajevót, Mostárt, a tengert. Az emlékből valószínűtlen álom lett, minden elillant, mint a török cukrászok műhelyéből áradó vaníliaillat, s most füst száll a táj felett, sötéten, mint a végzet. Filmhíradó mutatja, menekültek mesélik, itt pedig az aggoda­lomból szőtt csend ül a tájon. A szövetkezet elnöke, dr. Herger László, azt mondja, a határ innenső oldalára is ke­rülhettek aknák, az aratásba saját felelőssé­gükre fognak, pedig nem is olyan régen még barátságban éltek a határ túlsó oldalán élő szakemberekkel. Közben itthon is, hadizaj nélkül, az emberek tele vannak aggodalom­mal, amott a háború, emitt a szegénység fe­nyegető réme ólálkodik mögöttük, a sötét gond, a bizonytalanság. Majs eredetileg német község volt, jó­módú, sőt gazdag. A kitelepítések után évti­zedekbe került, míg a falu magára talált, s ma olyan, amilyennek a magyar falvakat látni szeretnénk, az utcák rendezettek, a házak tiszták, mindenen a jólét jele. De a lelkekben az aggodalom rakott fész­ket. A múlt is keserű példával szolgál: itt vo­nultak fel a török hadak, ez a táj látta a sze­rencsétlen Lajos királyt s Tomorit, aki Kisfa­ludy versében a büszke jelzőt kapta, pedig alázatos szerzetes volt, a magyar főurakat, akik daliásán, talpig díszben álltak had­rendbe, s így várták a halált. A föld ma is csontokat vet ki, ez volt a csatatér, a hős vér­től pirosult gyásztér. Később is az volt, hadak dúlták fel a vetést, égették fel a falvakat, hajtották el a lakossá­got. Az elmúlt háború után is ez történt, amint szemtanúk és túlélők bizonyítják, csak akkor kitelepítésnek hívták és nemzetközi szerződések alapján állították össze a menet­rendet. Az emlékezés lassan békévé oldott minden fájdalmat, s virágot bontott a remény is, hogy ezután nem halni, hanem élni kell ezen a tájon. Látható jele is van, a falu köze­pén, gondozott parkban áll, Farkas Pál fa­ragta kőbe s a Megbékélés nevet adta szob­rának. Megilletődve állok előtte, többször is körbe járom, s közben érzem a történelem szélfúvását. Hatalmas búzakéve, az élet, a termékeny­ség jelképe, amit középütt bronz dombormű fog át, nem a történelmi eseményeket idézve, hanem az emberi sorsokat, közös kiszolgálta­tottságunkat, pusztulásba vetettségünket. Az lett volna egyszerűbb, ha időpontok segítik az emlékezést, kezdve azzal, hogy Botond törzse megtelepedett ezen a tájon, Farkas Pál képzeletében azonban az emberi sors jelenti a történelmet, amely mellett ott van az élet hite, azt sugallva, hogy érdemes újra kez­deni. Mert itt időről-időre újra kellett kez­deni mindent, eltakarítani a halottakat, fel­építeni, amit idegen hatalmak leromboltak, felszántani a földet, szőlőt telepíteni a napos domboldalakon, hogy virágzó borág feled­tesse a múltat, s koszorúzza a jelent. A domborművön elűzöttek vonulnak, me­nekülők, akik majd egyszer visszatérnek szü­lőföldjükre, az anya végre rámosolyoghat karonülő gyerekére, s az apa újra munkába foghat földjén. Tragikus menet, de van benne valami az athéni Pananathénaia ünnepélyes­ségéből, ahogy valaha a Parthenon frízén állt, felmagasztosulva, az áldás .reményét su­gallva. Farkas Pál művészete ebben a sejtel­mes maradandóságban rokon a klasszikus művészettel,' amelynek nem külsőségeit ve­szi át, hanem egyetemességét, mert így tudja szellemi örökösének magát. A megbékélés majsi emlékműve, a hatá­ron, a történelembe hajszolt népek országút- ján, a közös sorsra figyelmeztet: a szenvedés fogja egybe az itt élő népeket és a remény, mert róhattak véres betűket a történelem könyvébe, végül az anya ölbe veszi gyerekét, az apa munkához lát, mert az élet mindig győz a pusztuláson, a buta gyűlöleten. Mint oldot kéve... - de ez csak szép költői hasonlat, amit fenntartással kell fogadnunk, mert a népet a szenvedés abroncsa fogja egybe, a közös sors néma pátosza, ami min­dig több és igazabb, mint a politikai frázisok múlékony hitegetése. Tréfásan szokták mon­dani, hogy a népet nem lehet leváltani, de tú­lélni sem lehet, janicsárok, hiú császári had­vezérek, helytartók erre nem szoktak gon­dolni. A közös sors a népek titka, megváltat- lanságuk tudata, ez olvasható le Farkas Pál majsi szobráról is, a déli határon, ahol évszá­zadok óta népek útja keresztezi egymást. Vörösig rty, amikor tanítványaival járt ezen a tájon, „had-gázolta határt" látott, ahol „kart és férfi kebelt vive a harcba magyar nép", de mivégre, amikor a történelmi té­nyek bűnlajstromát ismerte fel Ady s ezt ol­vasta ki belőlük: Honnak atyái honunk veszni hagyták S itt maradnak, míg felejtik emlékük, Unokáik, a koldus istenadták. Versét - Nagy lopások bűne - Babitsnak ajánlotta, aki azt kérdezte, „Házainkat ki zúzta rommá? Kertünket ki taposta össze?" - s Kanizsai Dorottya árnyát követve a mohá­csi téren, kimondja a bocsánat megváltó sza­vait: Nekem a gyilkos is testvérem; én tudom mily könnyű manapság ölni, s milyen könnyű mondani, hogy minden mindegy. Mindig könnyű volt ölni, ezt a mi nemze­dékünk jól tudja, a történész ennek tényeit keresi akkor is, ha a hon atyái - mint annyi­szor - veszni hagyták honunk, a művész azonban a lényeget keresi, ami a dokumen­tálható felszín mögött van. A békés táj Vö­rösmarty képzeletében a vértől nevel virágzó mezőt, ahol sárga kalász lengedez és buja fű. így látják a tájat, múltjuk feledve, Farkas Pál alakjai, e magyar Panathénaia hősei is, akik évszázadok kínján át térnek meg az otthon boldogságát remélve. Túl a határon háború van, mindenütt a gyűlölet máglyái lobognak, de ez a kis falu megbékélést hirdet, emlékez­tetőül, biztatásul szobrot is állított, mert tudja, hogy a művészet szava messzebb hangzik a fenyegető kiáltásnál. Csak ne nyelje el a fegyverdörgés. „Szállj le s vigasz­tald meg az árvaságot, Béke, mennyeknek koronás leánya" - dalolta Virág Benedek ide s tova kétszáz esztendeje, azóta is ezt ismétli a művészet, s ezt kérik Farkas Pál szobrának hősei is, a határ menti kis faluban. Talán nem hiába. Csányi László % Egymilliárdan látták a Tosca-t? A RAI olasz televízió sze­rint szerte a világon egymilli­árdan, köztük a magyar nézők is, látták a Tosca élőben köz­vetített előadását az eredeti helyszíneken és időpontok­ban, de valójában nem lehet tudni, honnan származik ez az adat. Igaz ugyan, hogy a vi­lág 107 országa vásárolta meg a televíziós közvetítés jogát, de még az operarajongó Itáli­ában is csak 1,7 millióan látták a szombat déli első felvonást, ami csupán tizede a lehetséges nézőtábornak. Az este sugár­zott második felvonásra is mindössze 3,7 millióan voltak kíváncsiak. Németországban is csak 1,2 millióan ültek a ké­pernyők előtt szombat este. Arról, hogy vasárnap hajnal­ban hányán keltek fel, hogy láthassák, amint Tosca a mélybe veti magát az Angyal­vár mellvédjéről, egyelőre nincs adat. Bárhogy alakuljon is azonban a nézőszám, a szervezők mind szakmailag, mind pénzügyileg elégedettek lehetnek a szuperprodukció eredményével. A televíziós közvetítési jogok és a kazetta­eladások bőven fedezni fogják a nyolcmillió dollár kiadást. A produkció résztvevőinek és kritikusainak első reagálá­sai túlnyomórészt kedvezőek. Giuseppe Patroni Griffi ren­dező kijelentette, hogy az ő szemszögéből minden nagy­szerűen zajlott. A Repubblic című lap is azt írta, hogy min­den jól sikerült, a végén min­denkinek sugárzott az arca. Dániel Oren karmester szin­tén elragadtatással nyilatko­zott a főszereplők teljesítmé­nyéről. Az eredeti helyszíne­ken fellépő szereplők csak monitoron láthatták Zubin Mehta karnagyot és zenekarát - a technika egyébként is óri­ási szerepet játszott, semmi­féle ziccer nem zavarta meg a közvetítést. Az egyetlen közjá­tékot Placido Domingo meg- botlása jelentette, de az énekes fájó térddel is folytatta az elő­adást. Az élő közvetítés után újra felvették a jelenetet, hogy a videokazettákon már ez a kis baleset se zavarja a műél­vezetet. Az amerikai szuperproduk­ció címének kölcsönvétele nem pusztán szójáték Baka István: Farkasok órája című kötetének méltatása kapcsán. A könyvet ajánló fülszöveg „megrendült korunk lényegé­nek küldetéses megfogalmazó­jaként" tiszteli a szekszárdi születésű költőt. E sorok írója „okkal táncoló", vívódó far­kas, akinek kételyei, szenve­dése és álmai azért lépnek elő a kötet lapjairól, mert mestere a szónak, aki papírra vetette. Baka Istvánt Szekszárdon nem kell bemutatni. Alkotásait azonban méltatlan lenne csu­pán annak okán dicsőíteni, mert „ő is a mi kutyánk kölyke", azaz mert a városban született. Baka István nem szorul erre - ő lenne az első, aki ezt méltatlannak tartaná. Talán ha évtizedek előtt másfajta szelle­met sugároz a város, nem csupán '90-ben fogalmazhatta volna meg Szegeden, milyennek szerette volna látni Szekszárdot 1965-ben, mint ahogy ezt tette Mészöly Miklósnak ajánlott ver­sében. Baka azonban „túllép" e józsef attila-i (nemcsak) „mai kocs­mán", panaszt azonban nem tesz. Csak kételkedik, ami nem a lelki szegények „műfaja". „ ... gyalázatunk, akár a fény, örök" - mondja Balcsillagzat című versében. A Liszt Ferenc éjszakái cik­lus más versei is túlmutatnak a zeneszerző „szekszárdiságán", ahogy a Yorick monológjai állják a versenyt a nagy elődök alkotá­saival: BAKMSrVÁLL FARKASOK ÓRÁJA „ülök a csapszékben de már csak magam elé dünnyögök kihez is szólhatnék köröttem adásvételről beszélnek magyarázzák az adóívek svéd terminológiáját tenyésznek magabiztosan akár a hullában a férgek Baka István kötetének margójára Farkas-okkal táncoló ez nem a te világod Yorick mondom magamban kiballagok a tengerpartra letelepszem a fövenyen és Hamlet bon mot-it mormolgatom amíg leszáll az éj s az ég falához mint spion füle félhold tapad fehéren." — írja a Yorick alkonyában. Akinek pedig „túl szabad" ez a vers, álljon itt némi „időmértékelés" az Ószi esőzésből: Koppan a földön a gesztenye gombja, — inge kinyílt, csupa rongy; vissza ki varrja a gombot a lombra, nincs se szabó, se bolond. A kötet talán legmegrázóbb verse a címadó: ebben a szorongá­sok, kételyek, vívódások olyan sűrítése található, amely képet ad korunk ellentmondásairól. Egy éjszaka gyötrelmei emelked­nek a különösbe: „nem volt, s nem is leselkedik veszély; csak összecsúszkált s szarva gombszemével nagyon soká meredt reám az éj; Kivel ne fordult volna elő, hogy kerülgette az álom, „mint robbanóanyag-raktárt az őr", vagy hogy abban reményke­dett, hogy „a mát a holnap fel­váltja csak, nem felkoncolja"? S ki ne ébredt volna Farkasok óráján, mikor körötte - látszólag - béke és nyugalom honolt. Ki ne könyörgött volna: „Uram, irgalmazz farkasodnak!" ? A szerző ettől (is) lesz bravú­ros „táncos". Farkas. Okkal.-hangyái­BAKA ISTVÁN I9tó-ban v.üte- lelt Sznkvzardön. A gyermekéveken ís a pályakezdésen tol K Síik szállal — aki juícniég Szegeden ál — főb­bek köztit I József Attila- és Weöres Sámfiir -dijai, valamint fíabiis-emiek • piaként! kapott alkotásaién ítddig megjeleni könyvei a következők: MagUolnazápor (1975), Tűzbe vele« evangélium (1981). Szekszárdi mise (198-!). Döbling (KISS). A kisfiú és. a vámpírok (i9SS), Égtájak célkereszt - jén (t</W), Beavatások (!í39íj. Baka István kötetes ígymíhhii loitödiiak. cgyniíisvoi ad03k szántott és Farkasok órája olvasásakor is ezt n tudaté*, életmű-komponálást kivét- hetjuk nyomon. A megismételt ... igj mogválio/íiit szerepű —■ is az, új vvrscl együttese kctco tegitcielunk p'-ntov.éppenezért megrázó Icitava. benne van rctkbzrrvalto/founk nwcjnn.l fájdalma és dtcsósegv A kohó hangol felei ömii a hagyományukon alapuló formavilág és a s/igiteó szerkesztés A farkat. 0. ismét olyan 'UCKV amely Icizi. &••£> Baki felvált megfend (Ui kor unt. lényegének ktiideiéscs megfogalmazója I a Vargáné Kozák Éva munkáival ezüst plakettet nyert Trapp Ferenc faragása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents