Tolnai Népújság, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-18 / 169. szám

1992. július 18.

HÉT VÉGI MAGAZIN

KÉPÚJSÁG 5

Átszervezés előtt a munkaügyi központ

Még lefelé megyünk

Változás előtt a megyei munkaügyi központ. A „civilek" számára olykor meglepő dolgokról hallani, és a szóbeszéd sem kerüli el ezt a hivatalt sem. Dr. Brebán Valéria igazgatótól ezért is kértünk interjút.

s

Aratási korkép

Búza, liszt, kenyér

— Magyarországon köztudottan növekszik a munkanélküliek száma. Mi a helyzet Tolnában?

— Nálunk a munkanélküliségi ráta mindig fölötte volt az országosnak, ami jelenleg 9-10 % a megyei 11,7%-kal szemben. A legfrissebb adatok szerint a növekedés 4,1 %-os, ami 622 új munkanélkülit jelent. 374 álláshelyet kínálnak a gazdálkodók a munkanélkülieknek, ami a tavalyinál jobb.

— Csakhogy akkor a munka- nélküli is kevesebb volt.

— Ha növekszik a munkahelyek száma, van rá remény, hogy megélénkül a munkaerőpiac, ugyanakkor önmagában nem jelenti azt, hogy a munkanélküliek nagyobb számban el tudnak helyezkedni. Tavasszal volt egy növekedési-ütem lassulás, ami még mindig növekedés. Júniusban újból megugrott a munkanélküliek száma, és úgy tűnik további leépítések várhatók - Dombóváron ez például mintegy 600 embert érint. A várakozás állapotában vagyunk, haladunk lefelé, és felkészülünk arra, hogy fellendül a gazdaság.

— Vannak ugyanakkor, akik úgy gondolják, hogy épp a munkanélküliség további várható emelkedése teszi érthetetlenné, hogy Önök a 12 kirendeltségük közül ötöt be akarnak zárni.

— Két éve alakult ki a most működő hálózat az akkori államigazgatásból. A nagyközségekben - Bátaszéken, Nagydorogon Hőgyészen, Gyönkön és Simon tornyán — valamint Dunaföldváron egyszemélyes hivatalok működtek, ma három fővel dolgoznak, de ezek alkalmatlanok immár a feladatok ellátására.

— Miért?

— Minden folyamatot számítógéppel dolgozunk fel. Amikor alakultunk, ezer munkanélküli volt a megyében. Ma tizenhatezer. Szükséges, hogy mindenütt komoly számítógépes szakemberek is dolgozzanak - legalább egy-egy fő - ne csak olyanok, akik az adatokat kezelik. Ez az üzemeltetés biztonságához feltétlenül szükséges. Tizenkét helyen azonban ezt nem lehet megoldani.

— Vannak, akik különösen azt nem értik, hogy, Dunaföldváron -ahol mintegy 800 munkanélküli van - megszűnik a kirendeltség.

— Földvár a megyehatáron van, tehát nem volt soha önálló munkaerőpiaci vonzáskörzet. Dunaújváros és Paks szívta el a munkaerőt. Jók a közlekedési viszonyok, Pakson egyébként is kell az erőinket koncentrálni, tehát ez indokolja az összevonást.

— Tartalmában milyen változást hoz az átszervezés?

— A vállalati - foglalkoztatói - kapcsolattartásra kell a figyelmünket irányítanunk. Ide olyan diplomával rendelkező embereket veszünk föl, akik értenek a gazdasági élethez. Ha ez megvalósul, nagyobb az esély, hogy minél hamarabb munkát tudjunk kínálni. A másik fontos terület az átképzés. Eddig ugyanis annyit tettünk, hogy ha valaki felkeresett bennünket, felvettük a rendszerbe, és kapott ellátást. Ezután pedig ahelyett, hogy gyakorítanánk a munkanélküliek jelentkeztetését - ahogy ezt némelyek szeretnék- inkább bizonyos szakmákban ritkítani fogjuk. Mert ha nem tudunk állást kínálni, akkor teljesen felesleges behívni a munkanélkülit. így az ügyfelek nem érzik, hogy „zaklatják" őket, másrészt épp ebből következően több idő jut azokra, akiket behívunk.

— Olyan vád is éri a központot, hogy nem minden átképző tanfolyamon való részvételt támogat.

— Ha valaki egyénileg akar tanfolyamot végezni, kérnie kell nálunk a támogatást. A

legtöbb probléma abból van, hogy már javában megy a kurzus, amikor utólag kérik a költségét. A munkaügyi tanács által elfogadott irányelvünk szerint a tanfolyam indulása előtt kell eldöntenünk, hogy elvégzése elősegíti-e a munkába állást. Vannak képző cégek, amelyek nem vizsgálják minden esetben, hogy szükség van-e egy adott végzettségre, hanem azt oktatják, amire berendezkedtek.

— Önmagában tehát az nem kizáró ok, hogy nem az Önök által ajánlott átképzésben akar valaki részt venni?

— Nem, az akadály ott van, hogy ha nekünk van egy hasonló tanfolyamunk és az olcsóbb, akkor nyilván azt fogjuk előnyben részesíteni.

— Milyen tanfolyamokat indítanak Önök?

— Most terjesztettük fel a munkaerőpiaci bizottsághoz - ahonnan a költségek 70 %-át kapjuk - a mintegy ezer ember számára induló tanfolyamaink tervezetét. A kereskedelem, az áruforgalom, a magánvállalkozás szféráját segítő kurzusok ezek, részben idegen nyelvvel kapcsoltan.

— Nem az átszervezés része, de sokan tudják, hogy a központ vásárolt egy Opel Vectrát, aztán rövid időn belül „meg is szabadult tőle” ... Miért?

— Ez belső ügyünk, de nem titok. Amikor átalakultunk államigazgatásból önálló szervezetté, az önkormány-* zattól vettünk át egy Volgát.

— Mennyit fogyaszt?

— Tizenhárom-tizennégy litert, de csak ha nem hajtják nagyon . .. Aztán jött az év vége, volt pénzünk, és úgy gondoltam, hogy egy biztonságos kocsit kell venni. Akkor vettük meg a Vectrát a Renault szervizkocsival együtt. Az Országos Munkaügyi Központ főigazgatója azonban - aki nagyon puritán ember - azt mondta, nem lehet nyugati kocsink, mert azt fogják mondani, hogy abban akarunk „pompázni".

— A főigazgató milyen kocsin jár?

— Volgán. Kettő van, egyik az övé, másik a miénk.

— A többi helyen?

— Lada, Skoda Favorit, Oltcit... Mint a tarka tehén, olyan az állomány. Nálunk még sajnos nem ismerték fel, hogy egységesíteni kellene a kocsiparkot. Én úgy gondolom, gazdaságos és biztonságos kocsikkal kellene közlekedniük azoknak, akik ennyit utaznak. Hangyái János

Fotó: Ótós Réka

A következtetések levonását ez az írás meghagyja az olvasónak. Ilyenkor, aratás táján, évről-évre visszatérő kérdés: lesz-e elegendő kenyerünk, s ha igen, mennyiért, s ha annyiért, azon ki keres a legtöbbet. Illetve kit illet, kit nem illet a haszon, ki veríté- kezik érte, s ki teszi „csak úgy" zsebre.

Megpróbáltam nyomon követni a kenyér útját, a búzától a késztermékig, röpke beszélgetéseket készítve az illetékesekkel.

A búza a szántóföldön „képződik", az őszi vetéstől a nyári aratásig, közel 10 hónapon át. Persze nem ennyit dolgoznak vele a szövetkezetiek, magát az érlelést, a drága jó természet végzi, az emberre csupán a talajelőkészítés, vetés, növényvédelem, aratás, stb. jut. De még így is több a feladat, mint a haszon. Szentes Nándor, a mözsi Új Élet

Mgtsz elnöke szerint, hektáronkénti 6 tonna átlagtermésnél a búza önköltsége 5 forintban van, kilónként. Ehhez képest a felvásárlók 6,50-7 forintos ajánlatokat tettek.

A különbözet a termelő haszna.

.

A búzából elvileg 2 hét alatt lehet liszt. Nemcsak le kell „darálni", őrlés előtt és után különféle munkafeladatok végzendők vele: előkészítés, keverés, forgatás, pihentetés, stb. Pesti Endre, a megyei gabonaforgalmi és malomipari vállalat megbízott igazgatója azt kérte: hadd ne mondjon árakat. Igen, 6,50-7 forint körüli megállapodásokat kötnek, de mivel már nincsenek diktált árak, az üzletek szabadon születnek. Függ a felvásárlási összeg a termény minőségétől, attól, hogy beszállítással vagy anélkül kínálják, stb. Vé- gülis a kenyérliszt termelői ára 12,20; ennyiért adják a sütőiparnak. De tudni kell - hívta fel a figyelmemet az igazgató -, hogy egy kiló kenyérben nem egy kiló liszt van, hanem 75 deka.

Egy új, kovászt helyettesítő anyag felhasználásával a sütési idő 3 órára rövidíthető. Ha kovászt használnak - s termékei zömét így készíti a megyei sütőipari vállalat -, akkor 8-10 óra alatt mosolyog a pékre a cipó. Ezt a cég igazgatójától, Szabó Józseftől tudtam meg. A BL 80-as lisztből - amit 12,20-ért kapnak a malomipartól -, állítják elő a sima fehér kenyeret, mely nekik 22,50-be van, és 24,20-ért adják a boltoknak.

Míg a magból hónapok alatt lesz búza, a búzából hetek alatt liszt, a lisztből órák alatt kenyér, maga az értékesítés sokszor csak percek kérdése. Kirakják a polcra, s a vevő megvásárolja. Szabó József azt is elmondta, hogy a kereskedelemnek nagyobb árrése van a kenyéren, mint nekik, a sütőiparnak. Az ajánlott fogyasztói ára a 24,20-as kenyérnek: 28 forint. Ezt a megyebeli boltok általában be is tartják. De ha nem, ma az sem szabályellenes ... Wessely

Régi és új noteszlapok

Ölbe nem ül, nem dorombol

Azt mondja Végh Antal - kortárs irodalmunk Rózsa Sándora hogy „Az igazságtalanságok kényszerű elviselése kiforgatja magukból a legjobb szándékú embereket is". Nem lehet - meg minek is - vitatkozni ezzel a saját, többnyire keserű tapasztalatokból táplálkozó és az egyes ember tapasztalataival is egyező megállapítással. A kiforgatás akárkivel megeshetetett kis hazánkban és megeshet napjainkban, legfeljebb miatta, körülötte nem támad olyan pokoli lárma, csatazaj, mint Végh Antal körül, aki mióta csak megváltotta 1963-ban belépőjét a kortárs irodalomba Korai szivárvány címmel kiadott novellás kötetével, harcban áll. Azért van ez, mert a Szabolcs-Szatmár szülötteként tanítóvá lett, de írónak szegődött kulákgyerek majdnem minden könyvében azt mondta ki, amiről a pályatársak zöme csak hallgatni volt bátor. Úgy néz ki, ezért nincs számára megbocsátás. Viseli is rendesen - a rendszerváltás éveivel keltezetten - a botrányhős cimkét, s még ez a legenyhébb, mert mondatik megannyi másnak is. Akadt már az ellene buzgólkodók közül olyan, aki magafeledt dühében kuláknak nevezte azon a közelmúltunkból ismert érces hangon, ami után semmi jó se következhetett. Mert hogy az író, akinek eredetét már csak munkabírása is tanúsítja, most is gazdálkodik. Nem hobbiból parasztizál, komolyan csinálja, ahogy minden egyebet. Talán ezért ütik annyian, mígnem a túlcsorduló keserűség kimondatja vele, hogy elég volt, ő kivándorol. Nem, nem távoli földrészre, csak ide valamelyik szomszédba, ahonnan még haza lehet látni. Végh - meggyőződésem szerint akkor is a hazáról írná riportjait, regényeit, ha a határokon túlról nézegetne csak át. Erre esküdött föl és nem azért Végh Antal a neve, hogy letegye a fegyvert. Lesz tehát vele bőségesen dolga az ájtatos manóra emlékeztető irodalomtörténetnek, ha - ne adja még jó ideig az Isten - lehunyja a szemét, s mostani ellenfelei köpönyeget váltva életművében megtalálják még annak a helyét iS, amit most tipikus Végh-vagánykodásként ítélnek, utasítanak el. Mert tényleg több, mint meghökkentő, ha egy író, aki különben soha sem volt elefántcsontto- rony-lakó, fogja magát és megmutatja például azt, hogy mit kell csinálni a szabolcsi almával a nagy szovjet piac

befuccsolása után. Gondol egyet, s elindít néhány kamionnyi gyönyörű (különben rothadásra ítélt) almát Svédországba. Akárhova, ahol azért kelendő az alma, mert nem terem meg. Lecke ez a javából a jól fizetett, de ennek ellenére sokszor csak csecs nélkül maradt szopós malacokként visítozó külkereskedőknek.

Most azonban még elenyészően kevesen vannak, akik értékén beszélnek Végh Antalról, aki a könyvhétre megjelent riportkönyvében - amiben - s ez is világnagy szemtelenség - ő a riportalany és a riporter is - arról szól, hogy ahogy 1989-ig, most se tud ölbeülni és dorombolni. Beszél a sajtóról és a zsidókról, arról az áldatlan harcról, ami népi és urbánus írók vezérletével dúlja maradék nyugalmunkat. Akármiről beszél, szavaiban nyoma sincs tekitélytisztelő köntörfalazásnak, udvariaskodásnak. Végh Antal per most, így látja a hazát, a politikát, gazdaságot, kultúrát, a haza életének mozgatóit, Tor- gyánt, Antall Józsefet, Göncz Árpádot, Csurkát, Konrád Györgyöt, Csoóri Sándort,

Eörsi Istvánt, az igazságügy minisztert, akinek a nevét csak azért írja le nagy indulatában, hátha esetleg valaki nem tudja kiviseli a kormányban ezt a tisztet...

Csalhatatlanok Végh Antal bombának is beillő könyvének ítéletei? Igen is, nem is. Némely dologgal kapcsolatban ugyanúgy a demagógia vádjával illethetik az általa pucérra vetkőztetettek, ahogy a kormány prominensei alkalmanként a hatalmuk alá szabadválasztással rekesztett népet, ha annak nem tetszik a kormánynak valami diktatúra-gyanús dobása. Végh Antal bevallottan indulatos, hiszen számára nem közömbös ügyről, az ügyeinkről beszél. S innen, visszatérően ugyanaz a baj vele, mint volt annak idején - penészleki riportjának megírása után, amikor is a megye elsőtitkára kitiltotta a megyéből. „Jutalmazta" volna súlyosabban is a valóságfeltáró írást, ha kezét le nem fogják.

Az én közelibb ismeretségem akkor támadt Végh Antallal, amikor megjelent Miért beteg a magyar futball? című riportkötete, ami idehaza

1974-től három kiadást élt meg, New Yorkban is egyet. Különös sorsa volt könyvtáramban ennek a kötetnek, amit egyáltalán nem magyaros futball-őrületből szerettem. Állandóan el is csórták tőlem, nem győztem utánpó- tolni. (Most jól el van dugva.) A már említett penészleki riportot követően ez volt az a Végh mű, ami úgy beszélt a labdarúgásról, hogy romlott társadalmunk képét adta szociografikusán. Ezért is őriztem meg azt a sztorit, ami itt, Szekszárdon született. Kezébe adták az akkori nagy fut- ball-bolond rendőrkapitánynak Végh Antal könyvét. Az el is olvasta rendesen, s amikor visszaadta a kölcsönzőnek, dühösen azt kérdezte:

— És szabadlábon van ez az ember?

Különben, ahányszor Végh Antal akár regénybe öltöztetve, a szociográfiát választotta, mindig kapott jókat a fejére, s úgy látszik, ma se számíthat másra. All mögötte 1963-tól 1992 első feléig 39 (köztük számos több kiadást is megélt) kötet, s további három lát napvilágot még ebben az évben. Történik ez annak

ellenére, hogy Végh Antal szerint az irodalom rég elvesztette a XIX. századtól viselt fontosságát. Még szerencse, hogy azért nem hallgat. Perekbe fogva, szorongatva is azt vallja, hogy az országnak most van csak igazán szüksége szókimondó emberekre, mert ezek nélkül „ ... nemhogy demokrácia nincs, de semmi sincs!" Hogy a szókimondók, ha indulatok ragadják el őket tévedhetnek is? Igaz. De mire megy az ország csupa olyan polgárral, aki mindenre oké-t mond? Semmire se megy, -ahogy a haszonelvű köpönyegforgatókkal, helyükre a régivel azonos értékű párthűségből kerültek- kel se. Van nekünk alapos történelmi leckénk abból, mit eredményez, ha az ország föl- virágoztatása helyett a hatalomszerzés, megtartás válik fő feladattá.

Érdemes elolvasni, mindenkinek ajánlom Végh Antal kegyetlen igazságokat kimondó Ölbeülni? Dorombolni? című könyvét, ami így ér véget:

—. Nem tart attól, hogy szókimondásáért most megint megkapja a magáét?

— Mi jöhet még? Újabb támadások, megbélyegzések? Vállalom, ha úgy alakul a helyzet, mert Illyés Gyulával szólva „növeli, ki elfedi a bajt". Aki pedig kimondja, azzal fel is oldja. László Ibolya