Tolnai Népújság, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-18 / 169. szám

4 KÉPÚJSÁG TOLNA ÉS KÖRNYÉKE 1992. július 18. A visszhang visszhangja Mégegyszer a mözsi találkáról Egy arc - egy mesterség Lovasi Sándor, a tolnai rendőrőrs parancsnoka Az „Újra együtt a Mözsről elszármazottak" című cikk visszhangjára szeretnék rea­gálni. Nem ismerem Komjáti Károlynét, úgy érzem azon­ban, mint mözsi születésű és Mözsön élő állampolgár, rea­gálnom kell a cikkére. Egyes megjegyzéseit nem lehet hall­gatással tudomásul venni. Kezdeném rövid történelmi visszatekintésével. Magam is gyerekfejjel éltem meg a kite­lepítést, Í6 évesen. Olyan bi­zonyíték van a kezemben - ki­telepítési vagoncédula -, melyből nem biztos, hogy sok van ma Magyarországon. Hogy mégis itt maradtam, nagyanyám ragályos betegsé­gének volt köszönhető. Nem volt a kitelepítés olyan „ka­land" még gyerek fejjel sem, mint ahogy azt Komjátiné ecseteli. Ha szörnyű volt a fel­nőtteknek, hogyne lett volna a gyerekeknek! A szervezésről írtak elárul­ják, hogy sem Komjátiné, sem kedves vendégei ennyi embert megmozgató rendezvény munkáiban nem vettek részt, mert akkor ilyen naívságokat nem írt volna le. Például: A több turnusban való étkezést rossz szervezésnek minősíti. Mint énekkari tag kelet-nyu­gatot megjárva, mindenütt ezt tapasztaltam és természetes­nek tartottam. A zuhogó eső ellenére több százan elbeszélgettünk több pohár bor mellett, sőt táncol­tunk is hajnalig. Biztosította a helyet a kb. 22.000 forintért kölcsönözött sátor. Nem tu­dom, hogy mennyire volt fél­resikerült az ebéd és vacsora 50 DM-ért. Csodálkozom, hogy kedves vendégeinek ez volt a véleménye, hisz tapasz­taltam, hogy Németországban egy ebéd, vacsora, báli belépő és egész napos program nem kerül ki 50 DM-ból, még nem előkelő étteremben sem. Bírva a nyelvet, nemcsak az elszármazottakkal, hanem más állampolgárságú hozzá­tartozóikkal is elbeszélgettem. Sőt, másnap este a Szász Sörö­zőben is erről társalogtunk a hazaérkezett ismerősökkel. Csak magas fokon beszéltek az egész napi rendezvényről és az estről is. Úgy látszik, mégis akadt két személy, aki a gyomrán keresztül szemlélte a rendezvényt. Sajnálom! Vi­gasztal azonban a többség vé­leménye, és ez adjon mind­azoknak, akik tettek egy jó ügy érdekében, erőt, lelkese­dést és bíztatást a jövőre nézve. S ha Komjátiné is csak egy kicsit így próbálta volna megközelíteni az egész ese­ményt, akkor több hónap fá­radtságos munkájáról nem a rosszindulat hangján nyilat­kozott volna. Szerencse, hogy „Egy fecske nem csinál nya­rat!" Matusekné Schmidt Éva % Az ügyet a szerkesztőség to­vább folytatni nem kívánja. — Tulajdonképpen vélet­len folytán kerültem a pályára - kezdte a beszélgetést Lovasi Sándor, a tolnai rendőrőrs pa­rancsnoka. - Kevés olyan ember lehet, aki őszintén el­mondhatja, hogy már kis­gyermekkorában is rendőr akart lenni. Nekem sokféle el­képzelésem volt, talán szere­pelt közöttük valami ilyesmi is, de nem minden mást el­söprő, elsődleges vágyálom­ként. Az eredeti szakmám: vasesztergályos, és 10 évet dolgoztam is benne, a szek­szárdi gépjavítónál meg a faddi téesznél. Akkor aztán az egyik kollégám eljött rendőr­nek, s hamarosan én is követ­tem. — Ez hányban történt? — '72-ben. — És utána? — A szekszárdi kapitány­ság központi állományában járőr voltam másfél évig, majd közel 1 évig körzeti megbízott Tolnán (Mözs és Fácánkert tartozott hozzám), aztán pe­dig - mivel szerettem volna tovább tanulni, és kmb-sként ez nem ment -, visszakerül­tem Szekszárdra. Munka mel­lett megszereztem az érettsé­git, s hamarosan „felkerül­tem" a bűnügyre. A rendőri tevékenységtípusok mind­egyike fontos, de bűnügyi vizsgálónak lenni - amit én közel 20 évig csináltam -, ta­lán a leginkább felelősségteljes feladat. A feljelentés és a meg­levő bizonyítékok alapján to­vábbi bizonyítékokat szerez be, tanú-kihallgatásokat, gya­núsított-kihallgatásokat, szembesítéseket végez a vizs­gáló, és legjobb tudása szerint igyekszik megállapítani, hogy az illető bűnös vagy ártatlan. Emberi sorsok vannak a kezé­ben, munkája nyomán emel vádat az ügyész, ítél a bíró. :— S hogyan lett a bűnügyi vizsgálóból őrsparancsnok? Meg kell pályázni egy ilyen állást, vagy kijelöli a felettese az alkal­mas személyt? Esetleg a helyis­meret, a helyi kötődés számít? — Én kiskunhalasi szüle­tésű vagyok. Apámnak 25 hold homokos földje volt, ke­ményen dolgozott vele, míg el nem vették. Megalakultak a tszcs-k '50 körül, szegény idők jártak, s mikor apám egy ta­nyaszomszédjával levágott egy birkát, feljelentették a jóa­karói, feketevágásért. Nyolc hónapot kapott. Akkor anyám maga köré gyűjtötte a 4 gye­rekét, s elindultunk, mindent otthagyva, a maradék mara­dékát is. Sztalinvárosban kö­töttünk ki; apám, mint elítélt ott dolgozott. Szabadulása után Gerjenbe költöztünk, két vesszőkosárban elfért minde­nünk, akkora volt a szegény­ség. Később, '69-ben, Faddon vettek lakást a szüleim. Én Gerjenben jártam iskolába, az­tán Szekszárdon ipariba. (Az ipari iskolák akkoriban ilyen félkatonai szervezet szerűsé­gek voltak. Ünnepek, például május elseje előtt, menetgya­korlatokon vettünk részt, nagy franciakulcsokkal, faka­lapácsokkal a vállunkon, nó- taszóval masíroztunk.) - Mi­után végeztem, a gépjavítónál maradtam dolgozni - ahol az iskola tanműhelye is volt -, s közben 27 hónapig határőrös- ködtem. Ezt követően kerül­tem a faddi téeszhez. Ezen előzmények ismeretében el­mondható, hogy nem a helyi kötődés volt az elsődleges szempont, mikor megbíztak az őrsparancsnoki teendőkkel, hanem a rendőrségnél végzett szakmai munkát és talán az emberi alkalmasságot mérle­gelték. A gyakorlat az, hogy ha a főkapitány és a helyileg illetékes kapitányság-vezető nem talál megfelelő embert, pályázatot írnak ki az őrspa­rancsnoki posztra. Tolnát nem pályáztatták. — Szeptemberben lesz egyé­ves az őrs. Javult-e a város és a környék bűnügyi helyzete az el­múlt 10 hónapban? — A körzetünk: Tolna, Mözs, Fácánkert, Bogyiszló, Fadd és Dombori. Korábban négy-hat körzeti megbízotté volt ez a terület. Törvény- szerű, hogy több ember haté­konyabb munkát végez. Per­sze a feladatok is sokasodtak. Most 25-en vagyunk, de mivel bűnügyi és igazgatásrendé­szeti teendőket is ellátunk (személyi igazolvánnyal, jo­gosítvánnyal kapcsolatos ügy­intézést stb.), a járőrünk még mindig kevés, főleg ha sza­badságolás, betegség közbe­jön. A lényeg, hogy a bűnözést sikerült nagymértékben visz- szaszorítani, olyan szintre, amivel az állampolgárok elé­gedettek lehetnek. A munka­helyi légkör jónak mondható, de a körülmények már nem annyira. S bár a légkör mi­lyensége határozza meg leg­inkább a munka minőségét, azért a hely is számít. A baj az, hogy amikor ezt az épületet átalakították az őrs idetelepí­tése előtt, tudomásom szerint nem kérdezték meg a rendőr­ség vezetőinek véleményét. Sok mindennek nincs hely, és sok minden nincs a helyén. Ezért lesz szükséges egy tol­daléképület elkészítése. Éhhez támogató, korrekt partnernek tűnik mind a tolnai, mind a faddi, mind a bogyiszlói pol­gármester. Wessely Fotó: Kispál M. A szedresi templom téglái A néhai Elemér atya feljegyzései 17. Hát bizony esetlenek, gyá­moltalanok voltak, míg nem volt helyben lakó papjuk. De most már nem mondják ám úgy! Mert a Páter megtaní­totta őket. Megtanulták a fele­leteket, az énekeket, megis­merték Egyházunk gyönyörű szertartásait. Legnagyobb saj­nálatunkra azonban, a szerze­tesektől megvonták a műkö­dési engedélyt és Hevenesi Jánosnak is el kellett távozni. 1951 tavaszától Medina meg­int helyben lakó lelkész nélkül maradt. Vigasztal azonban és örömmel tölt el mindnyájun­kat, mikor látjuk, hogy a me­dinai hívek nem felejtették el azt, amire rajongva szeretett Páterük tanította őket. Ez ná­luk megmaradt, szokássá vált és öröklődik nemzedékről nemzedékre. így válik valóra a közmondás: „Nincs kár ha­szon nélkül". Medinán sohasem lett volna ilyen buzgó hitélet, ha a szer­zetesrendeket fel nem oszlat­ják. A kedves, jó Páter kényte­len volt szeretett medinai hí­veit otthagyni és a szek- szárd-belvárosi templom ha­rangjainak a köteleibe ka­paszkodni, hogy élni tudjon. Azóta is a szekszárd-belvárosi templom harangozója. A szerzetesrendek feloszla­tása engem közelebbről érde­kelt, mert népes családunk mind a három nőtagja szerze­tesnő. Azt rebesgették, hogy kiviszik őket Oroszországba, ez rémhírnek bizonyult, de akkor mit lehetett tudni, hogy mi lesz még. Hívtam őket, jöj­jenek el hozzám, majd közös erővel építjük a templomot. Tartózkodási helyükön sza­bályszerűen kijelentkeztek, Szedresen ugyanígy bejelent­keztek. Ez volt csütörtökön vagy pénteken. Nagyon vár­tam a vasárnapot, mert akkor a legkisebb húgom fog a szentmise alatt játszani és énekelni. Vasárnap reggel jön a mi- nisztránsom. — Atya hallotta? — Mit? Nem hallottam én semmit... — Atya, nem hallotta még? Akkor nekem kell megmon­dani ... Testvéreit ma hajnal­ban elvitték a rendőrök ... — Hová? — Azt nem tudjuk. — És miért? — Azt sem tudjuk. De Atya ne szóljon ma egy szót sem! — Jó, hát nem szólok. Va­sárnap úgyis el vagyok fog­lalva, de hétfőn az lesz az első dolgom, hogy felkutatom őket, hová lettek. Folyton a legidősebb pap bátyám volt az eszemben, akit Mindszenty Bíboros letartóz­tatása után szintén letartóztat­tak és internáltak. Ö tőlünk várja, hogy valami úton-mó- don majd kiszabadítjuk, most meg mi történt, egyáltalán nem olyasvalami, ami a sza­badulását elősegítené. Sokáig nem is tudtam, mi van ezzel a testvéremmel. Az egyik szomszéd plébános, akinek a káplánja arra a vi­dékre való, ahol ez a tetvérem plebánoskodott, hozta a hírt, hogy papnak öltözött ávósok elvitték és azóta nem tudnak róla. Persze a letartóztatásnak ez a módja nem igaz, de ez lett belőle, mire a híre hozzám ért. Ha már ennél tartunk, hát kezdjük elölről. Úgy tudom, hogy nyilat­koznia kellett volna a Bíboros ellen. Mivel nem volt hajlandó elrendelték, hogy hagyja el a községet, erre sem volt haj­landó. A nép megneszelte a dolgot és meg akarták mu­tatni, hogy az ő papjukat nem viszik el. Körülvették a plébá­niát, zsúfolásig megtöltötték a templomot. (Folytatjuk.) Az V. Alta Ripa halfőző verseny Magdolna nap környékén - a hozzá legközelebb eső szombaton - tartják minden évben az Alta Ripa halfőző versenyt, Domboriban. Az idén, július 25-én 9 órakor kezdődik a viadal. Kicsiből indult, s öt év alatt országos hírű rendez­vénnyé vált. A szervező, Ba­jor László elmondta, hogy egy tolnai baráti kör kezdte a bográcsos rangadót, aztán többen csatlakoztak a kör­nyékről, később az Alföldről is. Tavaly már háromszázan vettek részt rajta, s az idén is legalább ennyi érdeklődőre számítanak, Domboriban, a sóderrakodónál. Cégtábla Szedresben, avagy, landolóhely boszorkányok­nak. Ugyanitt környezetkí­mélő, katalizátoros, söprű is vásárolható. Fotó: Komád László Gyermekparadicsom lehetne Tengelicen Csodálatos természetvé­delmi környezetben, tavacska partján, jobbról is, balról is kastély szomszédságában ta­lálható Felsőtengelicen a Me­gyei Önkormányzat Tovább­képző Központja. A megyénél érdeklődve megtudtuk, hogy különböző elképzelések vannak az épület további hasznosításával kap­csolatban. Sajnos, egy haszno­sítási módról nem hallottam, arról, hogy esetleg gyermek- paradicsom válhatna ebből a komplexumból. Az tény, hogy nincs birto­komban felmérés, amely arra lenne hivatott, hogy megtud­juk belőle: a környék kisisko­lásai hol is töltik a vakációt, a szünidőt. Ismerve a közeli települések nyomasztó munkanélkülisé­gét - elég csak Nagydorogra, és vidékére gondolni -, feltéte­lezem, hogy a munkanélküli szülők gyermekei nemigen tudnak nyaralni menni. Talán nincs is hová, mert ebben a nagy tulajdonlás kö­rüli huzavonában éppen a gyerekekéről feledkeznek meg. Térdig járunk a múlt em­lékeiben, de a jövőnket képvi­selő gyerekhadra nemigen gondolunk. Erre a tengelici volt oktatási * központra nem valószínű, hogy egy nyugati vállalkozó kedvet kapna, így igencsak hasznosnak tartanám a fenti irányban történő hasznosítá­sát. Nem kellene a gyerekeknek a lépcsőházakban játszani a kánikulai nyárban, hanem örülhetnének, pancsolhatná­nak a szinte számukra „ké­szült" szép, idilli környezet­ben. e.g. Pofon (2. rész) A testi fenyítés nem megy ritkaságszámba ... Úgy látszik, a tolnai oldal most a visszatap­solások színtere. A megpofozott nevelőottho­nos fiú, Nyári Szabolcs esetével is újra foglal­koznunk kell. Olvasóink talán emlékeznek a történtekre: Szabolcs összetörte a „közös" bi­ciklit, majd, mikor kiderült, a faddi otthon gyermekfelügyelője, Balogh István elverte. Mindez tavaly ősszel történt, érdekes módon akkor semmi munkáltatói retorziót nem vont maga után, jó félévvel később viszont behívatta az igazgató Baloghnét, és közölte, hogy vagy felmondanak mindketten, vagy fegyelmit indít a férj ellen. Egyhéttel ezelőtti írásunkban közöltük a fe­lek nézeteit. De Balogh István most behozott három kazettát a szerkesztőségbe, melyeken Szabolccsal meg a többi gyerekkel beszélget. E hangfelvételekből az derül ki, hogy a testi fe­nyitás nem megy ritkaságszámba a nevelőott­honban, s másokat „mégse rúgnak ki". A má­sik vádpont - miszerint Balogh István ittas volt az egyik kiránduláson - sem egyedi eset. A fiúk felsorolják, hogy melyik nevelőt mikor, hol látták részegen (discóban, túrán stb.), ki hogyan verte meg őket (bottal, kapával, stb.). Lapunknak nem célja, feladata az igazság­szolgáltatás. Ezt már korábban is jeleztük. Nem itt születnek a megfellebbezhető ítéletek, de a megfellebbezhetetlenek sem. Egyszerűen: megpróbálunk pártatlanul tájékoztatni. De hogy egy témára hetekig visszakacsintgas­sunk, s még ezzel, még azzal kiegészítgessük a „sztorit", az nem megy. Nyári Szabolcs és a Ba­logh házaspár esete is, bármennyire érdekfe­szítő, néhány epizód után - a kívülálló olvasó számára - unalmassá válik... -Wy-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents