Tolnai Népújság, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-11 / 163. szám
8 »ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. július 11. Száztíz éve történt Három honvédtiszt halála A sors különös szeszélye, hogy 1882 június 28-a és július 4-e, tehát egy hét alatt hárman is meghaltak megyénkből az 1848-1849-es szabadságharc tisztjei közül. Tulajdonképpen megfejthetetlen rejtély, hogy miért nem ápolja senki emléküket, pedig a maga módján mindegyikük megérdemelné tiszteletünket. Szabó Zsigmond már őseiről is elmondhatta, hogy a haza szolgálatában töltötték életüket. Szabó Márton, az ősapa, III. Ferdinándtól 1652 február 21-én kapta vitézségéért nemesi levelét, s alig akadt a következő századokban olyan hadjárat, amelyben ne képviseltette volna magát a család. Szabó Zsigmond 1799-ben született a Komárom megyei Csépen, vagyontalan nemeskétn szolgált a visszatért Napoleon ellen felvonuló seregben, majd nemesi testőr lett, s a forradalom kitörésekor főszázados a 19. gyalogezrednél. Akár a Kőszívű ember fiai című regényben, ő is hazatér, s „az 1848-dik év tavaszán kiállított első 12 honvédzászlóalj hatodikának őrnagya" lesz - Hőke Lajos megyénkben élt történész és Bona Gábor szerint. A Jellasics elleni sikeres csaták után léptetik elő alezredessé, a bácskai hadtest dandámoki beosztását kapja, majd a győri hadmegye parancsnokává nevezik ki. A komáromi várban szolgál, 1849 március 13-ától ezredesi rangban és térparancsnokként. A Kiegyezéskor a '48-as honvédegylet legmagasabb rangú tagja, akinek dunaföld- vári halálozási dátumát már nem említik meg a kézikönyvek: 1882. június 28. Dlopolszky József 1813-ban születet Lengyelország területén, amely akkor három részre volt felosztva. Részt vett az 1831-es lengyel szabadságharcban, magyaror- szágra menekült, ahol 1848-tól honvéd főhadnagyként harcolt Isaszegnél, Hatvannál, Komáromnál. A szabadság- harc leverésekor hajszál híján áldozatul esett a császári terrornak. Barátja és honvédtársa, Bérczy Elemér, így meséli el a különös esetet a Tolnamegyei Közlönyben: „1849-ben, midőn Pesten az Újépület előtt elment volna, Szemere Bertalanhoz való nagy hasonlatossága miatt elfogatott. S már akkor a vészesen működő hadbíróság által majd halálra ítéltetik - minden igazolása dacára, amidőn egy katonatiszt figyelmezteti a bíróságot, hogy Szemerének pici fehér kezei, míg az elfo- gottnak erős, edzett kezei vannak, és ez menté meg életét". A megmenekült kezekbe aztán kalapács került, s Dlu- hopolszky kovácsként lett Dunaföldvár köztiszteletben álló polgára, aki hét gyermeket nevelt új hazája számára, mígnem 1882 június 3-án, százak vettek tőle végső búcsút. Halász József, aki a szekszárdiak közül a legmagasabb rangot és beosztást érte el a szabadságharcban, 1805 február 22-én született a megye- székhelyen. A megyei szolgálatot Petőfi születése évében kezdte írnokként, 1847-ben választották megyei számvevővé. Perczel Mikós Zrínyiről elnevezett önkéntes zászlóaljában kezdte számvevő hadnagyként s legkedvesebb köl- telességei közé tartozott a Róth és Philippovics tábornokoktól zsákmányolt hadiszerek leltározása. Perczel Mór hamarosan maga mellé vette titkárának és bizalmasának, főszámvevőjének. E minőségében küzdötte végig a szabadságharcot, amelynek alkonya őrnagyi rangban érte. Követte az első magyar honvédtábornokot száműzetésébe is, ahol szállásról, bútorról, élelemről gondoskodott. A török hatóságok kérésére elhagyta az országot, de - a szekszárdi és ugyancsak gazdag '48-as hagyományokat ápoló - Kristofek-család segítségével megszervezte az emigráció levelezését is. Perczel Miklós leírja, milyen örömet jelentett számára az itthoni szó, amely Halász útján jutott el hozzá. Londonban megdöbbenve látja, hogy az itthon oly vitéz tisztek civakodnak, széthúzás lett úrrá köztük, ezért 1858-ban kegyelmet kér és hazatér. Szekszárdon előbb a házát kellett visszafoglalnia, hiszen az addig zsandárka- számya volt. A titokban működő kaszinó, az általa alapított dalárda és a régi hadfiak összefogása éppúgy szívügye volt, mint a Garay-szobor. A megye 1861-ben, majd a kiegyezés után is főszámvevőjének, 1862-1863-ban a kaszinó elnökének választotta. Jóval túl a hatvanon alapított családot, Kristofek Viktóriától egy leánya született. Szülővárosában érte a halál 1882 július negyedikén. A temetésén részt- vett nagy néptömeg - amelyről a kortársak számolnak be - aligha a feledés homályát szánta utóéletéül, hiszen nekrológjában ezt olvashatjuk: „Érdemes honvéd, érdemes polgár volt, emlékezzünk meg kegyelettel róla, aki közel hatvan évig szolgálta a közügyet, díszítsük annak ravatalát a méltatás koszorújával". Ilyesmit talán a kései unokák is megtehetnék néha .,. Dr. Töttős Gábor Tanfolyam és vállalkozás „írja már le valaki, milyen lehetőségeket lát" Július 4-i számunkban közöltük Elek Ágnes írását a munkanélküliségről, az átképzés nehézségeiről. Ez inspirálta Frei Mária olvasónkat, hogy közzétegye gondolatait. Kedves Elek Ágnes, nem tudom maga hány éves, én 49 leszek és sorstársa vagyok magának és sokaknak. Nekünk már nem szabad a mesékben hinni, mert mese az kérem, hogy átképzés után el tudnánk helyezkedni (ezt komoly megfigyelés és tapasztalat mondatja velem). Volt már itt is tanfolyam, Szekszárdon. Nem is írok róla semmit, mert ezt már írtam máshol. Józan ésszel belegondolva, hová is tudna ez a sok munkanélküli elhelyezkedni, még ha át is képeznénk magunkat? Persze azért néha-néha előfordul, hogy véletlenül el tud valaki helyezkedni, de az ilyen ritka, mint a fehér holló. Vagy vállalkozunk ha van pénzünk, vagy vámunk kell arra a nagy csodára, hogy munkahlyek létesülnek. A múlt héten nyilatkozott egy amerikai szakember, és többek között elmondta, hogy Amerika most áll legközelebb a szocializmushoz. Na persze nem ahhoz, ami itt dúlt nemrég nálunk: az „én csinálok a cégemnél jó pénzt hozó munkát neked, te tedd be az én lányomat jó helyre" című, hanem olyan, hogy nagy cégeket hoznak létre, hogy jusson hely a munkanélkülieknek jobban. Ezt mind ő mondta és még sok okos dolgot is. No, aztán mint munkanélküli nézem regei a tv-t és ott egy magyar szakember azt nyilatkozta, hogy nem feltétlenül az új munkahelyekben kell bíznunk, van más lehetőség is. Hát megállt bennem az ütő, de figyeltem ám tovább, hátha előjön a farbával, hogy mi is lesz az a nagy lehetőség, hogy dolgozhassunk. írja már le valaki, hogy milyen lehetőségeket lát, vagy sejt. Perszé az egyéni vállalkozást mint olyant úgy harmadikként ajánlják, mert az első kettőre több volna a munkahely nélküli. Frei Mária írás közben (Illyés napjai) 1929 január 19-én írta az első naplófeljegyzést s bár gyakori megszakításokkal, folytatta egész évben, ekkor még jobbára franciául. Az első sorok a Ba- umgarten-díj kiosztásáról szólnak, de ez még nem a naplóíró Illyés, mert egész a háború befejezéséig szeszélyes, alkalmi feljegyzéseket olvasunk, amik közé rövid újságcikkeket is ékelt. 1946-tól megszaporodnak a naplójegyezetek, megfogalmazva a háború utáni magatartást is: „Most megőrizni a nyugalmat és az emberséget". Az első kötet - már Illyés halála után - 1986-ban jelent meg, a hatodik, ami az 1977-78-as feljegyzéseket tartalmazza, ebben az évben. A hat kötet, a remélt folytatás nélkül is már eddig körülbelül háromezer oldal, mennyiségre sem csekélység, jóllehet Illyés maga is az életmű ráadásának tekintette, hasonlóan a Koszto- lányi-hagyatékhoz, aminek első köteteivel ő ajándékozott meg bennünket. Illyés mindig költőnek vallotta magát, de aki kicsit is jártas az életműben, tudja, új fejezetet nyitott a magyar próza történetében, a stílust megszabadította minden felesleges sallangtól, hogy világosan, közérthetően mondja el a szomorút és a vidámat, is. Naplójegyzeteinek is ez a titka, soiait olvasva személyes jelenlétünket érezzük, mintha mellette ülnénk Tihanyban, vagy a József-hegyi úton a rácegresi malomkőasztalnál, amit végül a szövetkezet emberei vittek el Pestre. A naplójegyzetek nagyobbik fele magánügy. Elmondja, kük látogatták meg, mivel kínálták a vendégeket, akik egymás kezébe adták a kilincset, volt aki a szomszédból jött, azaz Erdélyből, a Felvidékről, Franciaországból vagy a Tengerentúlról. Mindenkihez van szíves szava, de munkájáról alig olvasunk, ez annyira életformájához tartozott, hogy jobbára csak az elkészült művekről beszél. Az 1977-es esztendő dicsőséget is hozott, ekkor kapta meg a Francia Költők Társaságának díját, aminek átvételére feleségével Franciaországba utazott. Egy hónapig maradtak, s ő is csak sejtette, hogy ez a búcsú barátaitól, városoktól, a szép francia tájtól, ifjúsága emlékeitől. Ekkor már beteg, baráti orvosok vigyázzák lépteit, a napló így is telve panasszal. Más is történik, ami megkeseríti utolsó éveit. Január elsején Vas Zoltánék a Magyar Nemzetben megjelent cikkével kapcsolatban „kettős álmélkodással" kérdezik: „1. hogy üyet meg lehet írni, 2. hogy ilyen helyzetben van a magyar nép". A cikk (Válasz Herdemek) országos feltűnést kelt, a határokon túl is felfigyelnek rá. A naplóban is nyoma van a visszatérő gyanúnak: kivel beszélte meg, üyent csak neki engednek meg. Illyés felfortyan: „Tekintélyem így nem attól nő, hogy tisztességesen viselkedtem, hanem attól, hogy a fejesek szolgája vagyok. Az a bérelt inas, amivé ők vágynak avanzsálni." Közben megindul az ördögi mechanizmus, a hitelesség okán hosszabban kell idéznem: „Névtelen figyelmeztetés: fogok kapni egy erdélyi köz- tisztviselőtől tiltakozó levelet a magyar kisebbségekről írt cikkem ellen. A levél írója maga kér, ne vegyem saját véleményének szavait. Behívták a szigurancára, ott kényszert tették a levél megírására. A levelet személyesen hozza el hozzám valaki, egy fizetett spicli, úgy beszéljek majd azzal." Más is történik. Nem közük a Luceafarul támadására írott válaszát, majd csak 1988-ban jelenik meg a Magyar Nemzetben, letiltják Közügy című versét s a dabasi nyomda raktárában áll Szellem és erőszak című könyve, mert terjesztését megtiltották. Illyés ekkor 75 éves, élete és a magyar irodalom ormán áll, nemzetközi tekintélyére jellemző, hogy neve - indokoltan - a Nobel-díjjal kapcsolatban is felmerül, s ugyanakkor megaláztatások sora éri itthon. Sorsa önmagában is tragikus, most azonban másról van szó, többről is: működésbe lépett a hatalom mechanizmusa. Az uralkodó réteg nem „haragszik" rá, Kádár is ad arra, hogy tegező viszonyban van vele, mert tudja, hogy Európa szellemi életében is jelentős tényező, de a hatalom irracionális szövevényén nem lehet átlátni, minden belekerül gravitációs terébe. Azt sem teheti meg, s ezt Kádár is tudja, hogy elmondja, a kormány lefogja tollát, a kintiek vigaszát venné el, akik mégis csak reménykednek a védelemben. Ami marad: szellemi éhségsztrájk, de ugyan mit old meg ez? Közben 8-10 kötetnyi kézirata van. „egy házkutatás 'életművem' szívét tépné ki és semmisítené meg úgy, hogy a világnak sejtelme sem volt róla". Marad a mindig érvényes tanulság: „Az udvarias cenzúra az átláthatatlanságával aláz meg. De - ellátnak vajon a látnivalókig a végrehajtóik is?" Illyést pedig továbbra is fő alibiként emlegetik, „látványul - hogy nincs cenzúra". Baljós vigasznak marad még egy tanulság, amit már régen meg kellett volna szívlelni: „A haza drágább dolog, hogysem a poütikusokra lehetne bízni." így múlik el az esztendő, gondokkal, a betegség zátonyai között vergődve, az egyre kimértebb időben. A kép, amit rajzol, pontos, egyes részeit történészek forrásként is használhatják majd, például Nagy Ferenc levelét, aki 1978-ban Illyést kérte meg, járjon közbe hazajövetele érdekében, akár úgy, hogy ő hívja meg, amit a „legnagyobb megtiszteltetésnek" venne. Nem sikerült, pedig Aczél a levelet a minisztertanács elé terjesztette. Máskor általános szabályt ír le, megszívlelendőt, minden korban, mint ez is: „Rossz tehetséggel együtt megjelenni egy lapban éppúgy árthat jóhírünknek, akár egy asztalnál." Saját munkájával kapcsolatban szigorú, verseit újra olvasva azt írja, a Nehéz föld „jó próbálkozás", de a Sarju- rendekben sok a sikertelen, - amit azért nem mernék mondani. Néha tőmondatokba foglalja véleményét: Ady fogyatékossága, hogy nem tudta jól viselni nagyságát, Lukács annyira belemerült az esztétikába, hogy alig maradt érzéke az irodalomhoz, Füst Milán rengeteg rosszat írt, „ csinálmányprózát". Bölcs észrevételek, ezt a két esztendőt mégsem ezek jellemzik mert újra meg újra a hatalom lélektelen mechanizmusával találja szemben magát, mindent érdekéhez igazít, áthatolhatatlan indítékait sem ismerjük fel, s csak a tanulság marad, de ugyan mire? Ebből áz 1978-as esztendőből nekem is van emlékem vele kapcsolatban, ma sem tudok mit kezdeni vele. Felkeresett egy úr, azt mondta, Ausztráliából jött, s egy távoli rokonra hivatkozott, akivel azonban hosszú ideje levelet sem váltottunk. Váratlanul egy könyvet tett elém, azzal, hogy nekem hozta. A betiltott Szellem és erőszak egy példánya volt. Csodálkozásomra gyorsan azt mondta, útközben vette Münchenben, hogy nekem kedveskedjék vele. Továbbra sem értettem. Néhány példányt kicsempésztek Nyugatra, folytatta, ahol elkészítették hasonmáskiadását. Hittem is, nem is. Ennek a könyvön semmi nyoma, egyébként is honnan tudhatta az úr Ausztráliából, hogy itthon nem jutok hozzá? A könyv azóta is itt van, de még csak azt sem tudom, hogy aki hozta, az ausztráliai úr járt-e valaha Ausztráliában. Csányi László •« I Erdőben Zöld lomb közt zengő madárdal, csörtető vad, sűrűből kikandikáló szarvasfej, erdei úton poroszkáló lovasfogat, a vadászháznál árnyékban hű- sölő kutya, tenger virág, árulkodó nyomok, kombinált vadetető, csend, nyugalom, béke; motorfűrész vijjogása, recsegő fa tompa puffanása, fejszecsattogás, emberek, gépek zaja - mind-mind az erdő. Gottvald Károly képriportja i
