Tolnai Népújság, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-06 / 133. szám
1992. június 6. HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 7 Egy panasz nyomán Kárpótolják a hoppon maradt utasokat Panaszos levelet hozott a posta, egy tonai olvasónk azt kérdezi: ki a felelős azért, mert többedmagával hiába várta a beharangozott szabadkai buszjáratot. Nos, ezúttal a mulasztók - legalábbis a felelősség ügyében nem mutogatnak egymásra, de a történet nem minden tanulság nélkül való. íme, a levél: Tisztelt Szerkesztőség! Ki a felelős? Május 14-én reggel 4.50-kor a tolnai buszmegállóban mintegy 28-30 ember gyűlt össze azzal, hogy 5 és € óra között a már megszokott járattal eljusson Szabadkára. A vegyes életkorúnk között voltak 16-tól 70 éves korig is. Múltak a percek, múltak az órák, de semmi jel nem mutatott arra, hogy a korábban beígért két busz megérkezzen. Ezért kb. 6.20-kor a helyszínre rendelt idegenvezető hölgy, aki a jelenlevőkkel együtt a várakozásba belefáradt, megkért egy ott várakozó gépkocsi tulajdonost, hogy vigye be Szek- szárdra, hogy megtudja, mi az oka a járatok kimaradásának. A jelenlévők között többen voltak akik már előre befizették a 300,- Ft-os útiköltséget. Ezért is türelmesen vártunk valamennyien. Többen voltak akik e napra szabadságot vettek ki. Végre 7.30 órakor az idegenvezető hölgy Szekszárdról visszaérkezett és közölte, hogy a járatok kimaradtak. Arról, hogy ez milyen felháborodást okozott, legjobb ha egy betűt sem írok le. Főleg annak láttán, hogy ezidő alatt az üres buszok sorban jöttek, mentek utasok nélkül. Arról nincs tudomásunk, hogy az indulási állomásokon (Paks, Dunaszentgyörgy és Fadd) hányán élték még át ugyanezt. Ezt követően kb. 8 óra körül a 28-30 vérigsértett, becsapott nő és férfi szitkozódva a helyszínről eltávozott. Mindezekért ki, vagy kik a felelősek? Kindl József Tolna Ketten is elismerik a mulasztást — Elnézést kérünk az utasoktól, valóban hibáztunk - mondja Nyakas Zoltán, az EKHO Autóbuszközlekedési GMK. vezetője. A felelősség minket terhel, annak ellenére, hogy nem a saját buszunk maradt ki: megkértük Varga Gyulát, hogy bonyolítsa le ezt a járatot. Ő erre ígéretet is tett, de ez sajnos nem következett be. Annak ellenére, hogy a kérdéses reggelen - hat óra körül - láttam, hogy itthon van az autóbusza. — Miért kényszerültek arra, hogy segítséget kérjenek? — Nem volt elegendő buszunk, és Varga úr a tervezett indulás előtti este is megígérte, hogy másnap reggel küldi a buszt. Ha időben szól, hogy ez nem így lesz, akkor kaphattunk volna járatot Siófokról, bár a száz kilométeres kiállás megnövelte volna a költségeinket. Mégis azt mondom, hogy ez a mi felelősségünk, úgy hogy aki igényt tart rá, azt szeretnénk kárpótolni. — Hogyan? —- Aki lemaradt, s ezért károsodott, ingyen elvisszük Szabadkára. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk. Egyébként ezt a járatot le is állítottuk, most már csak Szekszárdról közlekedtetünk buszokat Szabadkára. — A levélben arról is szó esik, hogy volt, aki befizette a részvételi díjat. — Azt kell mondanom, hogy ez nem felel meg a valóságnak. Hiszen a kérdéses időpontban még úgy működtettük a járatokat, hogy az utasok az induláskor fizettek. Azóta bevezettük, hogy előzetes jelentkezés és befizetés alapján vehetnek részt vendégeink az útjainkon. Nyakas úr lánya, Szegőné Nyakas Eszter hozzáteszi, hogy megbízottjuk a helyszínen is elnézést kért a történtekért, s ezt most az iroda nevében a nagyobb nyilvánosság előtt megismétlik, és egy egyeztetett időpontban készek az utasokat ingyen Szabadkára vinni. Az EKHÓ vállalta a felelősséget, de úgy gondoltuk, nem érdektelen, hogyan vélekedik Varga úr a történtekről. — Május 13-án, délelőtt szóltak, hogy kellene egy busz másnapra. Az egyik kocsink a mohácsi szociális otthon dolgozóit vitte kirándulni, és a tervek szerint este hatkor érkezett volna haza. A helyszínen azonban megváltoztatták a programot: olyan jól érezték magukat, hogy megegyeztek a gépkocsivezetővel, hogy maradjanak tovább... — Nyakas úr állítása szerint reggel hat körül itthon volt ez a busz. — Igen, háromnegyed hat körül érkezett meg végül a járat, készenlétben állt egy sofőrünk, de akkor már lekéstük az indulást. Elismerem, hogy hibáztunk, és ezért elnézést kérek az utasoktól. A gépkocsivezetőnk eleget tett a mohácsiak kérésének, én pedig nem tudtam őt telefonon elérni, hogy közöljem vele: másnap reggel kell a kocsi. Felajánlom a lemaradottak- nak, hogy ingyen elviszem őket Szabadkára. Aki pedig bizonyítani tudja, hogy szabadságot vett ki, és úgy érzi, hogy károsodott, jöjjön be az irodámba és kifizetem neki a napi bérét. Majdnem, mint a mesében Ez a történet tehát happy end-del végződik, ám a tényszerűség kedvéért le kell írnunk, mit mondott a mohácsi Szociális Betegotthon gondnoka, Kontli Adalbertné, aki Varga úrnál az intézmény útját szervezte. Meglehetősen meglepődött, amikor megemlítettem, hogy Varga úr a késedelmes hazaérkezést azzal magyarázta, hogy az otthon dolgozói any- nyira jól érezték magukat, hogy kérték: hosszabbítsák meg a túrát néhány órával. Elmondta, hogy Bécsben a busz tilos helyen parkolt és a rendőrség azt elszállíttatta. Ezért indultak késedelmesen. A sofőr pedig út közben megállt kétszer is aludni, így csak 14-én reggel ötkor érkeztek Mohácsra. Ott ugyan várta egy üzenet, hogy igyekezzen haza a busszal, de akkor már késő volt.... Az előzmények különféle magyarázata mindazonáltal nem von le semmit a gesztusból, miszerint ketten is kárpótolják az utasokat. Mindenesetre reméljük, hogy a két kárpótló megegyezik majd abban, hogy ki teljesítse az elmaradt utat. Mert még a végén lesz, aki két „kanyart" szakít le magának. -hangyálÚjra indul az Európa Kiadói?) A Jenő Azt hiszem, majd mindenkinek megvan a maga Szécsi Pálja, Omegája, Illése, Beat- ricéje, Sex Pistolsa, s egyebe, akire ifjonti hévvel felnézett, aki éveket, álmokat, életstílust jelentett számára. Még ha ezt titkolta is, még ha ez bizonyára csalóka is volt. Az én emberemet Menyhárt Jenőnek hívják (hú, most nagyon személyes voltam), a boldogult URH és jelenleg (már vagy egy évtizede) az Európa Kiadó gitárosa, énekese, szövegírója. Gondolom, most mindenki azt várja, hogy felsorolom fent nevezett érdemeit, méltatom egy pár sorban, majd ellágyulok és könnyeimet morzsolga- tom. Hát, nem! Aki meg akarja ismerni, az hallgassa meg a zenéjét, szövegeit, nézze meg színpadon, fejtse meg. Ha tetszik^ vigye, ha nem, fütyülje ki. Én most egy darabot adok belőle, egy telef oninter j úval. — Három évvel ezelőtt kiadtátok második lemezeteket, a „Szavazz rám!"-ot', aztán gyakorlatilag el is tűntetek. — A zenekar felfüggesztette a tevékenységét. Nem érezte úgv, hogv dolgoznia Menyhárt Jenő kell. Nem tudok erre mást mondani. — Mit csináltatok ez idő alatt? — Mindenki mást, hiszen külön, független emberekből áll a zenekar. Én például teljesen mással foglalkoztam. É)e ez nem fontos. — Azf hallani, újra indul az Európa Kiadó. — Próbálunk. Az új gitárosunk Kirschner Péter, az Or- chesztra Lunából, továbbra is Kiss Laci basszusgitározik, Magyar Péter dobol és Másik János, mint független együttműködő dolgozik a zenekarral. Szó van egy lemezről is, valószínűleg ősszel jelenik meg, vadonatúj számokkal és akkor koncertek is lesznek. A megjelenés adminiszratív körülmények függvénye. Most folynak a tárgyalások. — Miben különbözik ez az anyag az előzőektől? — Majd mindenki meghallgatja és eldönti, hogy miben különbözik. — Az URH (legutóbbi) búcsúkoncertjén, melyet a tévé is leadott, volt egy igen szokatlan kiszólásod a közönséghez. „Most lehet fütyülni, egy, két, há és ..." — Azt hiszem, valamilyen beszólásra válaszoltam, de azt a közönség nem hallhatta. Nem emlékszem pontosan a helyzetre. — Érdekel, hogy a publikum koncerteken rendszeresen a régi számaitokat követeli? — Ja? Egyáltalán nem zavar. — Melyik korszakotokat tartod a legjobbnak? — Nem tudom, nem szoktam ezeket összevetni. Nem is nagyon szoktam meghatározni, hogy ettől eddig egy korszak ... Nekem ez egy dolog, az egész. Egy folyamatos történet. Nem tudom összehasonlítani és nem is akarom. — Mi lesz az új lemez címe? — Ezt majd akkor, ha megjelenik. Ma még egyelőre csak munkacíme van, tehát ne beszéljünk róla. — A régi URH-s időszakot hőskorként tartod számon? — Nem, azok ugyan más idők voltak, de az akkor volt, most meg most van. — Igaz az a hír, hogy újból összejön egy koncert erejéig az URH?, — Én nem tudok róla, nem is volt erről szó. — Hiányzik már a színpad, a stúdió? — Nem hiányzik igazán egyik sem. — Akkor miért...? — Eltöltöttem három évet, hogy egyáltalán nem gondoltam erre. Itthon azért gitároztam, írtam számokat és közben összejöttünk a srácokkal, kíváncsiak voltunk, hogy szól. Én a számokat igazából csinálni szeretem, mindig is az jellemezte az Európa Kiadót, hogy nagyon sokat próbál. — Érvényes ez még: „mindent beleadok és belehalok"? — Érvényes egyfajta módon. Az azért egy fiatalosabb lendület eredménye... Nem szívesen ragadom ki, ott, abban a számban nyeri el az értelmét. A szám érvényes. Igen. — „Megalázó, durva szerelmeid" vannak? — Mikor, hogy. Momentán például nem ez történik velem, de megesett. — Ha jól értem, szerelmes vagy... — Erről nem akarok beszélni. — Az Európa Kiadónak, mint névnek, ti milyen értelmezésére gondoltok? — Ugyanaz jutott eszünkbe, mint neked, ha azt hallod, hogy Európa Kiadó. KRZ Helikopterrel érkezett az „aranyos" násznagy így mulat egy... Nem mindennapi lakodalomra került sor az .elmúlt hétvégén a Hotel Dombóvárban. Hogy nem akárkik bérelték ki az éttermet, azt gyanítani lehetett már akkor, amikor a kaposvári násznagy helikopterrel landolt a lányos ház udvarán és csak a hüvelykujján nem volt aranygyűrű. A Mágocsról Dombóvárra tartó nászmenet is keltett némi feltűnést, hiszen az ifjú pár egy nyolc üléses hófehér amerikai Chryslerrel érkezett és a nászmenetben a legrosszabb autó a BMW volt. Ezek után talán természetes, hogy a 200 fős esküvői vacsora 200 ezer forintba került. Vita csak a vendégek távozásakor merült fel, akik az ösz- szetört poharakat nem fizették ki és a húsokkal együtt vitték volna a porcelánt is. Az átlagosnál sötétebb bőrű násznép maga után két betört kirakatportált és hatalmas rendetlenséget hagyott.-fkéRégi és új noteszlapok Pipaházi nagyon pipásak Ha vasárnap és kora este, akkor kellemetes készülődés a pihenőnap még pihente- tőbb befejezésére, gondolnám. De a valóság és az idill mostanság munkaszüneti napokon sem járnak karöltve. Lám, mi történik itt is! Ultimátumot készül hirdetni a Szekszárd, Széchenyi u. 43. szám alatti garzonház (és részbeni munkásszálló) jobb sorsra érdemes lakóközössége. Pontban fél nyolckor, amikor A Hét adása kezdődik azt hitetvén nézőivel, hogy r amiben nyakig benne vagyunk nem az, aminek a T. Állampolgár érzi. Lakógyűlés, a II. emelet folyosói előterében, jelen vannak azok a lakók, akik idehaza tartózkodnak és elég elszántak kiásni a csatabárdot, megakadályozandó, hogy a Kispipa étterem ellenérdekeltjei elzárják a vizet egy napra, két napra, többre. Ezenkívül megakadályozni valahogyan azt is, hogy rendezvényeivel folyamatosan csendháborítson. A vízellátásból való gyakori kizárás maga a tőről metszett önkény. Azért történik, hogy az elöregedett (ezelőtt már tíz évvel is kellemetlen meglepetéseket okozó) vezetékrendszer ne tudjom niagarázni a lakodalmazók, discózók fejére, nyakába. „Ha nincs víz, nincs csöpögés, elázás." így gondolják a főcsap elfordítói és mit nekik Hekuba! Szemük se rebben attól, hogy nincs joguk az ilyeténvaló „ügyintézéshez", mivel a fenti lakások és szálláshelyek lakóinak bérleményük RENDELTETÉSSZERŰ használatához hozzátartozik a hideg-meleg vízszolgáltatás. Igaz, az is, hogy csend, rend, békesség legyen legalább este 10 és reggel 7 között, és amit megfizet az ember, abban háborítatlanul lakhasson. Mit keresek itt? Akárcsak képviselőjüket, Dombai Gyulát, meghívtak a több, mint két évtizede tartó Pipaházi harcok veteránjaként. Nem kínos, de igen-igen örülnék, ha jelen lenne Sztankovits Ferenc barátom, a TAÉV egykori hegesztője - most munkanélküli -, mint egy húron pendülő fegyvertárs. Most összesúghatnánk szomorkásán, hogy semmi sem változott, lám, ennek az elátkozott háznak a lakhatás körülményeivel gyötört mai lakói ugyanazt élik, amit mi éltünk kemény tíz esztendőn át, petíciók özönével árasztva el a párt és állami illetékeseket. Akiknek sajna percekig se fájt a fejük amiatt, ami miatt mi olykor üldözött vadakként éltünk, mígnem 1983-ban az első emeleti lakásokból elköltöztették a lakókat. Ferenc - balszerencséjére - a másodikon lakott, éppen az én 27 négyzetméterem fölött. Jó ideig betartottak neki. Az volt ugyanis a beosztásunk, hogy mesterségemnél fogva én ítéltettem alkalmasnak a petíciók papírra vetésére, a címzettek nekem küldték el nesze semmi fogd meg jól, egy kis demagógiától és cinizmustól se mentes válaszaikat. Ferenc járt el vasz- szorgalommal a különféle nagy emberek fogadóóráira és hozott olyan üzeneteket, hogy állhatunk fejre, fordulhatunk az ENSZ-hez, nép- gazdasági érdekből, ha bele- feketedünk, akkor is kötelességünk marad tűrni, hogy szimbiózisunk a Kispipa nevezetű népboldogító egységgel gátol bennünket a lakhatásban. Ferenc harcikedve nem csökkent, az enyém se, mert megtérve a soros audienciáról, hozzám csöngetett be, hogy átadja a kifejezetten nekem címzett, utóbb már nem is annyira üzeneteket, mint inkább fenyegetéseket. Szóval nonstop cirkusz volt. Sok lakótársunk kihalt a csatasorból, vagy belefáradt, de azért eljött, amikor „összes termeimben" haditanácsot tartottunk. A vendéglátós nacsalnyikok is hozzám jártak tárgyalni és amikor ez történt, biztosak lehettünk abban, hogy föntről „rájuk szóltak", mérsékletre intették őket. így kaptam tőlük azt az ajánlatot, hogy amikor reggelig tartó rendezvény van a Pipában, legyek a vendégük a Garay Szállóban, grátisz persze. Nem értették, hogy itt nem az én magánügyemről van szó. A ház minden lakóját kellene meghívniok. Olykor heti 2-3 alkalommal. Adódott azonban más leválasztási kísérlet is akkor, amikor magnóval állítottam be egyik főurunkhoz, lejátszani neki azt a lakodalmas kazettát, amit első emeleti lakásomban készítettem, csúcsponton a menyasszonytánccal. Télen. Ez a felvétel akkor már megjárta Budapesten élő képviselőnk hivatalát, a SZOT-ot. Híre volt. Nehezteltek érte. A helyi főúr - fegyelmezetten megküzdve a belőle kitörni akaró nevetéssel - azt mondotta volt, hogy ha kértem volna, már régen túl lehetnék egy minőségi lakáscserén. Nyiíván hülyének nézett, amikor azt feleltem, hogy itt nem csak rólam van szó, hanem egy -lakóközösségről, amelyiknek joga van bérlakását rendeltetésszerűen lakni. A cirkusz, gyönyörű vörösben ment. Mi a nép, le voltunk ejtve. Vörösben játszott a részleges ügyintézés is, midőn önkormányzati érdekképviseleti szervünk egyértelműen az első emeleten lakók költségére és némi zsarolással oldotta meg félig a Kispipa garzonház lakóinak probíémáját. Az igazi ugyanis az lett volna, hogy irodaházat, akármit telepítenek a lakók helyére, de ez már akkor járhatatlan út volt, lévén, hogy tetőtér-beépítésre kaptak lehetőséget lakni vágyó fiatalok. „Akkor érhetünk el eredményt, ha közösen lépünk fel érdekeink védelmében" - szól a lakógyűlés meghívójának zárómondata. Ez a tanácskozás - amire eljött Dombai Gyula képviselő úr is - a második közös fellépés. Volt már egy. Alant lakodalomra készülvén a vendéglősék ismét elzárták a főcsapot. Erre a ház lakói otthonkák- ban, melegítőkben testületileg levonultak a „nem nem nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el" komor elszánásával, mondván: addig maradnak a násznépre váró vendéglőben, amíg a vízcsapot ki nem nyitják. Pillanatokra a lakodalmasok érkezése előtt teljesült a követelés. Jut eszembe, hogy a döntést hozó testületben anno, egyetlen egy valaki volt, aki vétót emelt a vendéglátás és lakóház egészségtelen összeházasítása ellen. Nem véletlen, hogy orvos volt az illető, aki nem a régi Pipával egy födél alatt „csak" a mellette lévő házban lakott. „Mi az, nem örül az elvtársnő, hogy Szekszárdnak lesz egy garzonháza?" - csattant egy akkori kisisten hangja, s a doktornőben bennszakadt a szó. Ez volt az első leckéje arról, hogy szél ellen zongorázni nem lehet. Mi változott? A rendszer? A pipás Pipalakók, akik idest- tova tíz éve naponta látják lerobbant lakóházuk nedves falait és a „élvezik" a ze- nés-lármás-zűrös lakhatás „örömeit" azt érzékelik, hogy a helyzet változatlan. De... bíznak a képviselőjükben. Én meg féltem a képviselőjüket, mert jól emlékszem még, hogy tanácstagjaink kudarcként élték meg annak idején tehetetlenségüket a ‘Kispipa garzonház gondjával kapcsolatban. Féltem, de drukkolok is. Neki, s nekik, mert jaj de nagyon időszerű lenne már pontot tenni egy, az állampolgárt rakás szerencsétlenségnek se tisztelő ügyben! László Ibolya
