Tolnai Népújság, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-06 / 133. szám
8 MÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. június 6. Apostolok, evangélisták „néma csendben" A feltárt képet pünkösdkor láthatják az érdeklődők „A karzaton levő fülkék előtt húzódó képsorozaton apostolok szerepeltek, melyeket puritánkodásból az egyházi hatóság lefestetett, csak Tamás maradt meg véletlenül, Madár József asztalos hátul fel is jegyezte nevét, jelezni akarván, hogy ő mentette meg ezt az egy képet." Dr. Kiss István sárszentlő- rinci származású orvos 1949-ben írt magánleveléből való ez a részlet, melyet az akkori lelkésznek, Fábián Imrének írt. A levél egyébként véletlenül került elő, akkor, amikor Csepregi Béla nyugalmazott lelkész és lánya, Csepregi Erzsébet, a gyülekezet mai lelkésze az irattárban egy más témában kutatott, gyűjtött anyagot. Azt addig is gondolták, hogy a fehérre festett karzat kazettáin több réteg festék alatt szentképek vannak. A faluban járta egy szóbeszéd is, mely szerint a gyülekezet egyik valamikori lelkésze nem szerette ha a prédikációja alatt a hívők a karzaton lévő szentképeket nézik, és ezért azokat átfestette. Az igazságot kideríteni ma már csak a lelkészek, restaurátorok, művészettörténészek aprólékos körültekintő munkájával lehet. Mária Teréziához folyamodva Az 1775-ben épült templom korabeli, precízen vezetett pénztárkönyvéből persze sok mindenre lehet következtetni. Az akkor érvényben lévő türelmi rendelet miatt nem építhettek új, nagyobb protestáns templomot, mint a régi volt pedig nagyobbat szerettek volna. Először a hőgyészi uradalomhoz folyamodtak engedélyért. Majd onnan a pozsonyi országgyűléshez, ott sem értek el sikert. Ezután deputánsaik eljutottak Mária Terézia királynőig is, ahol törekvéseiket siker koronázta. Az ágenseik még azt is kijárták, hogy a templom a telekből az utcára kinyúlóan épülhetett. Az engedély megszerzése nem került kevésbe a gyülekezetnek. A Győrben készült új orgona 220 forint volt, majdnem ennyibe került az engedély kijárása is. Tanulságos a korabeli pénztárkönyv részlete: Engedély kijárása, 1774. április Í6., Lénárd hőgyészi kancellárnak 8,60 Ft, Agens Drozdik uramnak 16,73 1/2, Bécsbe küldöttünk jutalomért. Poszonyban és Bécs- ben lévő deputánsaink, küldöttek ajándékokra és más szükségesre 47,11 1/2, Bécsi Agens Drozdik uramnak költségekre és honorárium 103,20., bécsi Dujanovics uramnak 8,60. Ágensnek 2,40. Királyi aranyműves Lórincen A templom építése közügy volt, egy egész nyáron dolgozott rajta a falu apraja-nagyja. A tetőszerkezet fáit a Kárpátokból a Vágón és a Dunán úsztatták le Paksig. Ahova a lőrinciek ökrös szekerekkel mentek érte. Igényességüket mutatja, hogy az oltár és a kazettakeretek aranyozását a királyi ház aranyművesére bízták. Ezek egyébként még má is teljes fényükben csillognak. Hogy a kazettákon lévő képeket ki festette, azt nem tudják. Csak a pénztárkönyvet vallatva lehet következtetni, hogy nem lehetett névtelen festő. Képíró címen fizettek 45 forintot, a templom tudós lelkészének Csepregi Bélának véleménye szerint ez az oltárkép festésének ára lehetett. Pictor bejegyzéssel kétszer is fizettek, egyszer 47,43 forintot, másodszor pedig „a piktort egészen minden munkáért ki- füzettük 244,16 1/2 forintot". Ezt a tételt a karzat táblaképének festéséért fizették - gondolják Csepregiék. Érdekességként megjegyzendő, hogy a templom teljes költsége mintegy 2.500 forint volt, az ünnepség és a szentelés 5,60 forintba került. Nagy renoválás 1875-ben Száz év eltelte után 1875 és 80 között nagy renoválást végeztek a templomon. Ekkor javították ki az erősen megrongálódott tetőszerkezetet, új mennyezetet is építettek, amelyik ma is gyönyörű szép egyenes, repedés nélküli.Va- lószínűleg a felújítás alatt festették át a karzat képét is. Sajnos ebből az időből nem állnak rendelkezésre olyan precíz feljegyzések, mint az építés idejéről. 1876 és 1911. között Sántha Károly egyházi énekköltő volt a gyülekezet lelkésze, akinek megjelentek versei országos lapokban is. Inkább a költeményeivel foglalkozott, a részletes krónika vezetésére már nem maradt ideje. Mindenesetre annyi kiderül, hogy a bevezető idézetben említett Madár József asztalos három esetben is kapott összesen kb. 50 forintnyi összeget. Ezt valószínűleg a karzat átfestéséért kapta. Lukács evangélista előkerült A templom most befejezett felújításának, amelyet a finn testvérgyülekezet is segített, a legnagyobb eredménye, hogy bizonyossá vált, hogy a fehérre festett karzat minden kazettáján a festékrétegek alatt egy-egy értékes szentkép „bújik meg". A szekszárdi Wosinsky Mór Múzeumban Bucsányi Kálmán restaurátor egy kazettát aprólékos munkával feltárt. Ä valószínűleg több mint kétszáz éve készült barokk képről Lukács evangélista néz ránk. A képet az elmúlt napokban visszavitték Sárszentlőrincre, hogy pünkösdkor a gyülekezet tagjai is láthassák. A közeljövőben művészettörténészek adnak majd szakvéleményt a képről. Ennek meghallgatása után döntenek majd a lőrinciek a karzat további sorsáról. Gottvald Károly írás közben (A költő és hona). Meg kellene hatódnom, de a rokonérzést csak a kíváncsiság táplálja. Ez tehát a híres Waldheimat, a költő, Peter Rosegger hazája. Mindenütt nevével taálko- zunk, itt született, ez volt a kedvenc tartózkodási helye, s azt is megjegyezték, hogy melyik templomba járt legszívesebben. Bárhova tekintünk, mindenütt jelen van, Mürzzusch- lagban ma is működik a Rosegger Gesellschaft, van Rosegger Stübl, az irodalomtörténet viszont épp csak megemlíti nevét, a legtöbb, amit róla mond: Naturtalent, ami körülbelül a nálunk gyanúsan hangzó őstehetségnek felel meg. Életrajza nem sokat mond. 1843-ban született a Krieglach melletti Alpl- ban s ugyanott halt meg 1918-ban. Hegyi parasztok ivadéka volt, pásztor, szabólegény, korán kezdett írni s a siker gyorsan melléje szegődött. Könyvei népszerűek voltak, amit az is mutat, hogy még életében 40 kötetben adták ki válogatott műveit. Megpihenünk a Krieglach és Ratten közötti meredek hegyi úton, tűnődve állok Alplban, de a költő szűkebb hazája néhány ház csupán, tetszetősebb a szomszéd falu, a regényes St. Kathrein, a sebes folyású Hau- enstein partján. A Rax hóval tarkított komor sziklái után a táj megpróbál az emberhez szelídülni, de ez az óriások nyájassága, szépsége hideg, kedvessége terméketlen. Paul Rosegger erről a földről énekelt, versben és prózában, megírta nehéz ifjúságát, a hegyi parasztok keserves életét, a harcot, amit az elemekkel kell folytatni minden talpalatnyi földért, dicsérte a tiszta erkölcsöt, a hegylakók rom- latlanságát, óvott a nagyváros léhaságától, a kapitalizmus kapzsiságától. Nagyon kis világban élt, ahogy látom, ez a Waldheimat nem nagyobb Tolna megyénél, Rosegger számára azonban a mindenség, innen száll fel az áldozati füst az égre, a hegyek pedig oly magasak, hogy az itt élők mindenképp közelebb vannak Istenhez, mint a sík vidék lakói. A hegyeken, erdőkön túli világ nem érdekelte, verseit szívesen írta stájer dialektusban, ezzel is jelezve, hogy számára a haza Stájerország, vagy ahogy a régiek mondták, Styria, melynél nincs szebb föld s verset írni is csak stájerül érdemes. Ezt a dacos különállást nem forradalmi hév fűti, Európa ekkor már „csendes, újra csendes", forradalmai végképp elzúgtak. A birodalom felett mintha megállt volna az idő, az öreg császárt csak hódolat illeti meg, bármerre járjon tágas birodalmában, s a kisebbségek tehetős rétegei szívesen keresik a polgárosodás beolvadással járó útját. A világ a mélyben forrong, Bécsben már Freudról vitatkoznak, megjelentek Hofmannsthal első munkái, s talán Rosegger is olvasott valamit Hermann Bahrtól. A Nachmärz írói messzebb láttak, mint a Heimatkunst szerény művelői, s akkor itt van közöttük ez a Waldbauerbub, alig megközelíthető alpesti településeken lesik szavát, ráadásul stájer tájszólásban ír, amit a szűk határokon túl meg sem értenek. Ám olvasói épp azt szeretik benne, ami kívülről nézve provincializmus, mert ez a nyelvi elzárkózás valójában arisztokratizmust jelent, s arra gondolhatunk, a Waldheimat szelíd szavú pásztora úgy szól Istenhez, hogy minden szava közös titkuk marad. Van egy másik stájer nevezetesség is, a Ro- seggernéí húsz évvel fiatalabb Toni Schruf. Mürzzuschlagban szobrot emeltek neki, melynek felirata szerint ő tanította meg Európát a sífutásra, megalapítója volt a stájer idegenforgalomnak, népviseletükből divatot csinált, még színdarabokat is írt. Irigylésreméltó buzgóság, én pedig itt hallottam először a nevét. Csak hát Roseggerről sem tudok sokkal többet. Amit ovlastam tőle, a válogatott művek 40 kötetéhez képest nevetségesen csekély, néhány vers csupán, jogom is vitatható, hogy véleményt mondjak róla, stájer nyelvjárásban írott munkáit meg sem értem, hiába tenné elém valaki. A versek, amiket olvastam, józanok és jámborok, a hosszú téli éjszakákon valószínűleg falvédőkre is hímzett belőlük néhány sort a szorgos háziasszony, figyelmeztetve, hogy a bölcső az álmok, az ágy a vágyak, a koporsó a béke helye, ehhez tartsuk magunkat. A másik hegyi költő, a svájci C. F. Meyer, a csodálatos idősebb kortárs, a mindenség szavát hallja a fagyos szél zúgásában, az apjától kapott utiserleg régi források csobogását őrzi, s a tehetetlen lázadó tudja, hogy az elég soha nem elég: Genug is nicht genug! A jámbor stájer költőtársat meg sem kísérti a lázadás szelleme, hálatelt szívvel dicséri Istent, mert ebben a szépséges világban minden az ő jóságát zengi, a szentjánosbogár, a havasi gyopár, a sejtelmesen szép Edelweiss, a kószál! sas s az Alpenhorn, a havasi kürt rekedt hangja is átlényegül, míg eljut az égig. Kegyetlen világ ez a Waldheimat, az utazó idegen is dideregve gondol a behavazott tájra, amikor a szegényes kunyhókban úgy ülnek a kemence körül, mint a makk ászon, a családfő bibliai történeteket olvas fel, felemelt ujjal figyelmeztetve, hogy őrizzük meg a menny jóindulatát. Rosegger verseiben ez a gondolat tér visz- sza, stájer dialektusban, hogy mi, alkalmi vendégek, ne is értsük, mit válaszol szavára az ég. Lent a mélyben, a síkon, forrongó eszmék foglalkoztatják a költőket, mindenki az újat keresi, itt fent semmi nem rendíti meg a hagyomány^ Baudelaire halálakor Rosegger 24 éves, Proust négy, Anatole France hat évvel éli túl, s ekkor már rég halott Rimbaud, Verlaine, Nietzsche. A stílusok izgatottan váltják egymást, itt van már a dada, a szürrealizmus, de Roseggert nem zavarja a világ nyugtalansága, olvasóival együtt hűséges a zord szir- tekhez, a hegyi patatkok csobogásához, a havasi gyopárhoz, Isten irgalmához. Hűsége megható, s arra int, hogy a kissze- rűségnek is lehet pátosza. Akit a sors a hideg hegyek közé kényszerített, különbékét köt, mert nem tehet mást. A havasok között más hangsúlyt kap az élet, a szerelem, s a halál sem olyan, mint a síkföldön. Itt tények vannak, a bölcső, az ágy, a koporsó tényei, Rosegger pedig azt mondja el, amit mindenki tud, titka is ez. Amikor elkezdte mondani versét, a hegyi öregek már tudták a folytatást, talán előre is mondták egy-egy sorát. Nem akarta meghökkenteni hallgatóit, hitükben akarta megerősíteni őket. A város léha, a kapitalizmus betört már a hegyi világba is. Vigyázzatok! - mondja s a Waldhe- imat népe ma is hálásan emlegeti, bár kérdés, hogy olvassák-e? Lehet, hogy száz éve sem olvasták, de vannak költők, akiket olvasni sem kell, létükkel hatnak, mint a szirtek, a kőszáli sas, a havasi gyopár. Rosegger ilyen költő volt. Sivár lenne az irodalom, ha minden költő ilyen lenne, de jó tudni, hogy van ilyen költő is, akit nem érdekel a hírnév, a dicsőség, a világirodalom. Tisztelet illeti olvasóit is, jóllehet már régen nem forgatják könyveit. Emléke a lelkekben él, ronthatatla- nul. Hálával gondolok rá magam is, s amikor elhagytuk szülőföldjét, emléke előtt meglengettem kalapom, s megértését kértem, amiért soha nem fogom elolvasni válogatott műveinek negyven kötetét. Csányi László „Leányvár az Isten kertje, közepében a Szentháromság kápolnával" A századfordulón Komlósi György építtette a Sióagárd melletti Leányvárban a Szent- háromság kápolnát. Hálából, mert abban az esztendőben a környékben mindenhol elverte a jég a szőlőket, csak Leányvárban nem. Komlósi György mofidta: „Leányvár az Isten kertje, közepében a Szentháromság kápolnával". A kápolnának mindig volt gazdája, jelenleg Málinger Mihály rendezgeti a környékét, ügyel arra, hogy mindig tiszta és szép legyen. A kápolna belsejében lévő szentképeket és a szobrot boltíves vasajtóval védik a „környezeti ártalmaktól". - pusztai téri A szegények iskolája Márai Sándor jótanácsai Napjaink statisztikái a létminimumot számítják s olyanokról is tudunk, akik a létminimum alatt élnek. Ók azok, akikről azt írja József Attila, „az a szegény, aki legszegényebb", s egyre többen vannak ilyenek. Márai Sándor másként definiálja a szegénységet: szegény az, aki 1933-ban, könyve megírása idején, havi 340 pengőnél kevesebbet keresett. Minden átszámítás megbízhatatlan, de az akkori 340 pengő ma körülbelül 200-250.000 forintnak felel meg, más átszámítási kulcs szerint többnek is. A szegények iskolája című könyvét ezeknek írta, saját magát is a gyakorló szegények közé számítva. Ma egy kicsit frivolnak tűnhet ez a számítás, de mi szívesen összetévesztjük a szegénységet a nyomorral, a kilátástalan proletársorssal. Szekfü Gyula a parasztságot osztályozta hasonló elv alapján, szerinte a középparaszt 70-80 holdas birtokos, s voltaképp így is van rendjén. Márai azt firtatja, mit jelent szegénynek lenni, hogyan látja az életet az, aki - átszámítva mai értékre - legföljebb havi 200-250.000 forintot keres? Azt mondja, midőn civilizációnkban a megélhetéstől már senki nem ér rá élni, „szükséges lenne nyilvános, állami tanfolyamokon oktatni a szegénység technikáját, mielőtt még teljesen elhülyül az emberiség a szegénységben, ami természetes folyamat ugyan, de elszomorító". Egyebekben a szegénységgel legjobb filozófiai szempontból foglalkozni, „mert ha valaki gyakorlatibb hangnemben és nézőpontból foglalkozik a szegénységgel, nemzetközi megegyezés szerint a legtöbb civilizált államban előbb-utóbb becsukják", amiből nem következik, hogy Márait bárminő pártszempont vezetné. Az emberiség természetes állapota a szegénység, mondja Márai, a természet is ezt példázza, mert az állatok nem ismerik a gyűjtögetés szokását. A gazdaság megváltoztatja az emberek jellemét, szokásait, mert pénzért majdnem mindent meg lehet vásárolni, „de pénzért nem lehet módját ejteni annak, hogy egy orrszarvú önkéntelen nyájassággal pillantson az emberre". A gazdag mindenhez pénzzel közeledik, mert tudja, hogy mindent megvásárolhat, „csak éppen az erkölcs érzéki öröméhez nem juthat el soha" - mondja Márai s megállapítja: általában ezért olyan szomorúak a gazdagok. . Csak hát a szegények is szomorúak s erre jó okuk van. A nők is a gazdagokhoz vonzódnak, s „igazibb szerelmi partnernek tekinti az egészséges nő az aggastyánt, aki megszedte magát, mint a derék fiatalembert, akinek férfiúi vonzerejét erősen csó- kentik a nők szemében szűkös anyagi körülményei". Mindezt azért nem kell szó szerint venni, mert Márai derűs iróniával szól a szegénységről, s nem is tudjuk, mikor kell komolyan vennünk s mikor adhatjuk át magunkat cinizmusba hajló fanyar humorának. A Füves könyv általános életszabályokat tartalmaz. A szegények iskolája arról szól, hogy a szegényt meg kell tanítani az élet művészetére, „mielőtt az emberiség a barlanglakok életszintjére süllyed, aminek előjeleit éppen korunkban gyakran és sokféle módon észlelhetjük". Sajnos, ez utóbbi azóta bekövetkezett s ma már „a szegénységet mint kötelező tantárgyat" nem kell tanítani az iskolában, a legtöbb diák eleven illusztrációja e nem létező tantárgynak. Élni viszont mégis csak a szegények tudnak igazán, erre figyelmeztet Márai s könyvének ez ad különleges időszerűséget. Az Akadémiai Kiadó és a Helikon közös kiadásában az életmű-sorozat új köteteként jelent meg a könyvhétre, az 1939-es kiadás alapján. Az első kiadás 1933-ban látott napvilágot, ennek szövegén jócskán változtatott Márai s hálás lenne egybevetni a két kiadást, bemutatva, hogyan csiszolta stílulást. Cs. L.
