Tolnai Népújság, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-27 / 151. szám

8 «ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. június 27. A temesvári színház Tolnán Ott kell lennünk Erdélyben is Az 1953-ban alakult temesvári Csiky Gergely Színház társulata múlt szombaton a Tolna-Mözsi Szép Napok vendége volt. A színészek Csiky Gergely Buborékok című darabját adták elő, amelyet mint ven­dég Miszlai István rendezett. A társulat igazgatóját, Makra Lajost az előadás előtt kérdeztük. A direktor az egyik kellékeshez románul szólt, így rögtön adódott is az első kérdés: Thalia „szekértolói" — Hogyan élnek Temesváron együtt a különféle nemzetiségek? — Nálunk más a helyzet, mint Erdélyben. Nem vélet­len, hogy '89 telén Temesvár­ról indult minden, amiből az­tán operettforradalom lett. A mi városunkban még valós forradalom volt. Ha jól tu­dom, Európában egyedülálló, hogy egy városban három nyelven van rendszeres színi­előadás. A Román Nemzeti Színház mellett van német és magyar színház. — Ezzel szemben olyan hírek érkeznek Erdélyből, hogy magyar szervezeteket tesznek ki eddigi irodáikból. — Temesváron ez nem jel­lemző. — Ezek szerint Temesvár szi­getnek tekinthető? — Valahogy egy kicsit mindig is az volt. Itt mindig sok nemzetiség élt együtt. Ma is előfordul, hogy találkozunk - különböző népcsoporthoz tartozók - és akkor elkezdjük egymást szidni. Aztán az egész kacagásba fullad, nin­csenek gyökerei a gyűlölkö­désnek. — Mi nem ennyire idillinek ismerjük az ottani állapotokat. — Vannak újságok, ame­lyekben megjelennek elég kemény hangú, durva cikkek, de nem ez a jellemző. — Mennyire vannak meg Temesvárott a nemzetiségi létfel­tételei? — Ami a színházat illeti, azt játszunk, amit akarunk. Nem szólnak bele a reperto­árba. Én az oktatásban sem lá­tok korlátozást. Lehetnek apró törekvések ... de ez nem befo­lyásolja az eredményt. — Önök most Csiky Gergely darabját hozták el. Mi van még a tarsolyukban? — Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, Göncz Árpád művei. A kisvárdai fesztiválon - ahol a határokon túli magyar nyelvű színházak mutatkoz­tak be - a Rácsokat adtuk elő. — Mennyire tudják tartani a kapcsolatot az anyaországgal? — Először '90-ben jártunk Magyarországon: Szentesen, Hódmezővásárhelyen, Makón és Kisvárdán léptünk fel. A Székely Szövetség meghívá­sára októberben ismét jövünk. Igazából most kezdjük a kap­csolatfelvételt a profi színhá­zakkal. — A kaposvári Csiky Ger­gellyel is? — Igen, nagyon szeret­nénk. Ok rendkívül kedvesek, mindig megküldik a műsor­terveiket, amit mi sajnos nem tudunk viszonozni. — Ezek szerint elég szűkös le­het a színház kasszája. — Sajnos igen, de nem at­tól, hogy ez magyar színház, a román kollégák is hasonló gondokkal küszködnek. — Mikor megérkeztek, tolni kellett az autóbuszt... — Ez az egy buszunk van, ezzel járunk mindenhová. Ahol csak meglátnak bennün­ket, mindenütt ujjal mutogat­nak ránk és nevetésben törnek ki, de hát nincs más. Szüksé­günk lenne egy teherautóra, hiszen a busz tetején hordjuk a díszleteket, mi pedig a kel­lékek, jelmezek között uta­zunk. Több ígéretünk is van, és Miszlai István - mint ren­dező és mint mecénás - sokat segített már eddig is. — Mi lesz a jövő évi évi prog­ramban? — Ibsen Nórájával kez­dünk, ismét műsorra tűzünk egy Csiky Gergely darabot - még nem tudjuk, hogy melyi­ket - és válogatunk a klasszi­kusokból. — Az évad végén már végle­ges programmal szoktak a direk­torok előállni... — Nagyon kicsi a csapat, tizenhat emberrel számolha­tunk, közülük tizenegy nem rendelkezik főiskolai végzett­séggel, ami persze önmagá­ban nem minősít, de tény. A főiskoláról pedig csak két év múlva remélhetünk utánpót­lást. Így aztán azon törjük a fe­jünket, hogy melyik darabhoz találunk megfelelő színésze­ket. Egy-egy évadban öt-hét produkciót készítünk. Évente körülbelül száz előadásunk van Temesvárott, a többi öt- ven-százötven kilométeres körzetben - ami persze nem túl sok. Ennek anyagi, nem utolsó sorban politikai, és közbiztonsági okai vannak. Meggondolja például a néző, hogy a város peremkereülete- iből bejöjjön a színházba, mert nem tudja, hogy sötétedés után miként jut haza. — Erdélybe járnak-e tájolni? — Most már csak évente egyszer. A forradalom előtt az erdélyiek tartották el a hat magyar színházat. Jószerivel a színház volt az egyetlen lehe­tőség, hogy magyar szót hall­hassanak. Azóta megfordult a helyzet, a kiadások rendkívül nagyok, a bevétel csekély. Eb­ből az következne, hogy ne járjunk oda. De ha ők akkor „felvállaltak" minket, akkor ma - ha csak egy előadás ere­jéig - jelen kell lennünk Er­délyben is. -hangyál­Fotó: Gottvald Károly írás közben (Bűnös magyarok?) Mindszenty hercegprí­más 1946 májusában zarándoklatot szerve­zett egy kegyhelyre; nevét már elfelejtettem. A zarándoklatot a vezeklés szándéka su­gallta, hogy a hívek így eszközöljék ki az Úr­tól bűneik bocsánatát. Nem ismerem Róma véleményét, de teológiai szempontból a ve­zeklés magában hordja a bűnbocsánat remé­nyét, amire minden halandónak nagy szük­sége van. Már József Attila azt írta: zord bű­nös vagyok, - de rögtön hozzá is tette: mért nincs bűnöm, ha van? S másutt keményeb­ben: kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, aki megbocsát, és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben! Bűn, bocsánat, megváltás a kereszténység spirituális alapfogalmai, amit a reformáció újra értékelt, s Magyari István, sárvári prédi­kátor már „az országokban való sok romlá­soknak okairól" értekezett, tudós felkészült­séggel, minden rosszért a pápistákat okolva, mondván „mostan az papokat nem az iste­nes kegyesség, hanem az egyházi jövedel­mek herélik meg, azaz teszik szüzekké". Nyakunkon volt a török, az ország három részre szakítva, valami magyarázat kellett hát, hogy miért az ínség, a nyomorúság, a ki­szolgáltatottság. Zrínyi eposzában is így szól az Ur Mihály arkangyalhoz: Ah, bánom, ennyi jót hogy üvélek töttem, Nem-é viperákat keblemben neveltem? De immár ideje velek esmertetnem: En vagyok ama nagy bosszúálló isten. A reformáció a katolikusok „bálványozá­sában" látta bűneinket, Zrínyi az általános romlással magyarázta Isten haragját, de mi­lyen vezeklésre gondolt Mindszenty 1946-ban, közvetlenül a háború után? Követ­kezetessége, kitartása méltó tiszteletünkre, de nem volt politikai érzéke s a történelem is megtévesztette. Ma már a részleteket is tud­juk, hogy a királyság visszaállításáról ábrán­dozott, tárgyalt is erről dr. Habsburggal, ami annyira irreális és történelmietlen volt, hogy csekély számú legitimista híve sem vehette komolyan. A bűneikért vezeklő magyarok képzete ennél is rosszabb, még csak nem is azért, mert Rákosi, lehet, hogy tőle függetle­nül, ugyanezt szajkózta. Vészes politikai kö­vetkezményeit könnyű volt kiszámítani, mert nem Péter és Pál volt bűnös, hanem he- tedízileg minden atyafisága, az egész ma­gyarság, amit a bosszúálló gyakorlat kollek­tív bűnösségnek nevezett. Az iszonytató folytatást láttuk és látjuk ma is, s teljesen kö­zömbös, hogy idegengyűlöletnek, antiszemi­tizmusnak hívják-e, amikor azeriek, grúzok, szerbek, bosnyákok ölik halomra egymást. Az időpont megválasztása pedig nem le­hetett volna rosszabb. Az ország romokban, százezrek pusztultak el, százezrek sínylőd­tek hadifogságban, s akkor azt mondja a fő­pap: bűnösök vagyunk, pedig már Kölcsey megadta a feloldozsát, midőn azzal kérte az áldást, hogy ez a nép megbűnhődte a múltat és jövendőt. Mindszenty zarándoklatából nem lett ha­gyomány, ahogy szerette volna, szándékát elsodorta a politika, de most néhány hívőnek eszébe jutott, hogy érdemes visszakanya­rodni majd ötven évet, s az első zarándoklat meg is tette vezeklő útját. Rendjén van, bár a derék ember, miközben Isten bocsánatát kéri, maga is megbocsát, mert csak így remélhet áldást. Heidegger azt mondja, mindenki „léte alap-okán" bűnös, de ez már bevezet az eg­zisztencializmus labirintusába, ezúttal csak annyit jegyezzünk meg, hogy ennek semmi köze az eredendő bűnhöz, ami a teremtés óta száll nemzedékről nemzedékre, s amitől mindenkinek meg kell szabadulnia. De mi­lyen bűnt követhet el egy nép, amely már ré­gen megbűnhődött múltat és jövendőt? Mi volt a bűnünk 1946-ban s miért kell vezekel­nünk 1992-ben? A bún mindig az egyes emberben testesül meg, s kutatnom kell emlékezetemben, mi­lyen bűnösökkel találkoztam idáig? A há­ború után láttam a hazatérő hadifoglyokat, rongyosak voltak, éhesek, elcsigázottak. Akadt közöttük gyilkos is, mit szépítsük, de a legtöbb áldozat volt, akit arra kényszerítet­tek, hogy hagyja el családját, földjét, napi munkáját. Hitegették is, azt mondták, tíz hold földet kap, ha kilő egy tankot, megöli az ellenséget, akit épp úgy hajtottak a háborúba, mint őt. A tíz hold földet sose kapta meg, s arra is volt példa, hogy lerombolták házát, családját elvitték, s amikor megérkezett, nem várta senki, nem volt hova bekopognia. Ez lett volna bűnös? Tőle kellett volna bocsána­tot kérnie azoknak, akik erre a sorsra juttat­ták, de ez senkinek nem jutott eszébe. Egyébként is a bún fogalma az évszázadok során változott. A szegénység, ami a közép­korban példamutató erény volt, ma az élhe­tetlenséget jelenti, a vagyon eredetét nem il­lik firtatni, a gazdagok és szegények dolgát Isten rendezte el, a földreform gondolatára pedig a püspöki kar felszisszent, mint Serédi prímás emlékezéseiből tudjuk. Ki volt a bű­nös s ki a vétlen abban az alvilági kavargás­ban, amit a háború zúdított ránk? A teológia más mércével mér s akár Ma­gyari István prédikátor uramat is idézhet­ném ismét, de ne bontsuk meg a felekezeti békét. Más példa is van. Hivatkozhatunk Szent Ágostonra, aki azt írja valahol, hogy Is­ten iránti szeretetében minden jótettét felál­dozná, ha ezzel egy bűnöst megszabadít­hatna az örök kárhozattól. A szenteket azon­ban csak tisztelni lehet, példájuk követhetet­len. A zarándoklat is a zarándok bűnére hoz bocsánatot, de fogalmi zavart okoz, ha saját bűneinket egy egész nép bűneinek tekintjük. Ilyenkor a vitathatatlan jószándék elmossa a határokat, mert Horthy bűnössége ugyan mérhető Szegény János szerencsétlenségével, de ezzel nem megyünk sokra. Lehet, hogy Szegény János, amikor hol erre, hol arra haj­tották, éhségében megdézsmálta a szőlőt vagy a feltört pincében megmerítette kulacsát a csapravert hordóból. Ha csak ennyi a vétke, Isten könnyen elszámol vele. A nemzet pedig már régen megbűnhődte a múltat és jövendőt, s bőven lakolt urai bűné­ért is. Csányi László Erzsébet királyné Balogh Jenő sötétkék korszaka Minden nemzedék kialakí­totta a maga Erzsébet-képét. A bécsi udvar ellenében ő volt az ország „védő angyala", mint egy régi érem felirata mondja, s tragikus halála után egy költő így dalolt: „Mia­nyánk Erzsébet könyörögj érettünk". Annak idején úgy tudták, hogy a kiegyezés neki köszönhető, ő védte a magya­rokat anyósának, Zsófiának, aki egyébként unokanővére volt, intrikái ellen, megtanult magyarul, szerelmes volt a da­liás Andrássyba, mert a pletyka még ezt is tudta, bár nem sok alapja volt. Zichy Mihály festményén leborul Deák ravatalánál, cigányzenét hallgat a Gerbaud-pavilonban s elandalodik azon a tényen, hogy lehullott a rezgőnyárfa levele. A koronázás után már csak a legenda él, azután az sem, a királyné fel-feltűnik ugyan Gödöllőn, de egyre ke­vésbé érdeklik szeretett ma­gyarjai, szenvedélyesen vadá­szik, nyaktörő lovasmutatvá­nyokat végez, a kortársak sze­rint cirkuszban is felléphetett volna, ő a legszebb nő Euró­pában, de rajta is fog az idő, idegenek között legyezője mögé rejti arcát, hogy ne lás­sák ráncait és hiányos fogaza­tát. S végül jön a tragikus hír: egy anarchista megölte. Az ország őszintén gyászol, Fe­renc József kiáltványt intéz népeihez s ezt mondja: „A legsúlyosabb, legkegyetle­nebb megpróbáltatás ért En­gem és Házamat." Őszintén gyászolta, de lánya, Valéria főhercegnő bosszankodva írta naplójába, hogy a papa most is együtt sétálgat Schratt-tal, a szeretőjével, s anyjára emlé­kezik, aki azt kérte, hogy ha­lála után férje vegye feleségül az egykori színésznőt. A szépséges királyné ekkor már a legendákban élt s így él azon a kiállításon is, amelyik most látható Budapesten. Ki volt ez a titokzatos szép­ség, aki ma is legendák hős­nője, jótékony angyal és csen­des áldozat, akit miután felse­gítettek a gyilkos támadás után, haját rendezgetve azt mondta, nincs semmi baja. Talán a boldogtalanság volt a titka. Szerelmi házasságot kötött, de férjéből hamar kiáb­rándult, a kiegyezés után, amiben vitathatatlan része volt, a politika sem érdekelte, nem szerette - s ez nagyon enyhe kifejezés - anyósát, utálta a szigorú udvari etiket­tet, otthontalan volt a Burg- ban, ahol nem ismerték a für­dőszobát és az ámyékszéket, tehát beteget jelentett, s meg­kezdte véget nem érő utazá­sait. Nyugtalanul járta Euró­pát, vadászott, lovagolt és ek­kor már csak szépségével tö­rődött. Kínosan ügyelt testsú­lyára, mindig attól félt, hogy el fog hízni, pedig 172 centi- méteres magasságához képest alig volt több negyven kilónál. Állandóan koplalt, ami kü­lönböző betegségekhez veze­tett, kávén élt, hiden halon és tojáson, tejet csak saját tehené­szetéből fogadott el, ezért hosszú utazásaira is mindig több tehenet vitt magával és két kecskét. Állatai is vele utaztak, lovak, kutyák, külön­féle madarak s természetesen a népes szolgaszemélyzet is. Mindez rengeteg pénzt emésztett fel, Ferenc József azonban számoltalanul adta, Erzsébet pedig miközben köl­tekezett, takarékoskodni is tudott, halála után több mint 4 millió forint készpénz maradt utána, amit ma legföljebb mil- liárdokkal lehetne mérni. És verseket írt, Heine mo­dorában, érzelgős' dalokat, amelyek sajnos, nem jók, még királynőtársa, Carmen Sylva színvonalát sem érte el, ugyanis a román királynő is szívesen forgatta a tollat. Er­zsébet költői hagyatéka, aka­ratának megfelelően 1951-ben került elő a berni levéltárból, de az irodalom csak fejedelmi verselőt látott benne, ez pedig legföljebb a legendát gyarapí­totta. Már életében is legenda volt, s amikor a milleneumi kiállítás idején Magyaror­szágra látogatott, a kortársak szomorú öreg matrónát láttak benne, pedig még hatvan éves sem volt. Ekkor már minden­ből kiábrándult, az Achilleion, Korfu szigetén épített villája épp úgy nem érdekelte, mint Bécs, Ischl vagy a többi kas­tély, amit bőkezű férje építte­tett neki. Boldogtalanul bo­Bécsi érem, szobrának lelep­lezése alkalmából, 1907 Ifjú Vastagh György érme 1911-ből lyongott a világban, de a le­genda mindmáig belengi éle­tét, s az emlékezet úgy tudja, hogy volt egyszer egy szépsé­ges királyné, aki dacolva fér­jével, az egész udvarral, sze­rette a magyarokat. A legenda számára ennél ne is lehet fon­tosabb. Cs. L. Magyarország a nélkülöző művé­szek hazája. Nincs e téren jelentősebb változás Csontváry vagy József Attila óta. A művészetért élni, a művészet­ből megélni, ma is lehetetlen - elte­kintve egy-két kivételes alkotótól. Az ■ „átlag-művésznek" tehát „munkát" kell vállalnia, portásit, ta­karítóit, ügyeletesit, olyat, amelyik, bár kevés fizetséggel, de sok szabad idővel jár. S még így is félő, hogy el­kallódik a hétköznapok kicsinyes gondjai között, a magányos egyéniség. De a közösség: megtartó eró. Tolna megye képzőművészeinek jórésze, szám szerint 42, az Art '999 elneve­zésű egyesület tagja. A csoport 1990. január 13-án, 13 órakor alakult. Van közöttük szobrász, festő, grafikus, ke­ramikus, szőnyegszövő stb. Két ügy­vezetőjük, Minker Tibor és Balogh fenő. Utóbbival beszélgettem szek­szárdi műtermében, vásznai között. — Van-e ellentét az egyesületben a hivatásosok és az amatőrök között? S milyen e két tábor aránya? — Attól függ, kiket sorolunk ide, s kiket amoda, minek alapján differenci­álunk. Nálunk egyébként nincsennek kasztok, nem létezik az a bizonyos szakadék, amiről annyit beszánek, s ami a régi idők gyakorlata, a munkák zsűriztetése miatt tátongott alkotó és alkotó között. Az Artban jó a hangu­lat, jó a társaság. — Miért érdemes tagnak lenni? Je­lent valamiféle előnyt? — Egyrészt tartozik valahová, másrészt közös kiállításokon vehet részt, katalógusokban szerepelhet, fo­rog a neve, megismerik ót és a mun­káit, alkotótáborba mehet stb. — Sok tárlatuk volt már ? — Eddig 56. Évi átlagban húszat lehet számítani. Helyet ad az MTESZ, a Babits, a Rózsa, a paksi ESZI, a bonyhádi takarékszövetkezet, és a posta is. Ebből is látszik, hogy nemcsak kiállítótermekben igyek­szünk megjelenni, hanem mindenütt, ahol sok ember fordul meg. — Mennyibe, kerül egy Balogh Jenő kép? — Egyet-kettőt kénytelen voltam már eladni, de meggazdagodni nem lehet belőlük. Drágák az alapanyagok, a vászon, a festék, a keret, mindjárt ott vagyunk 5-10 ezer forintnál, és akkor még az árvák könnyét sem kerestük meg rajta. Hol a munkám ellenértéke? Milyen bért számítsak magamnak? Egy kőművesét vagy egy országgyű­lési képviselőjét? A művészetben mindig az örökösök járnak jól. Az al­kotó dpusztul, de az alkotás megma­rad, s egyre értékesebb lesz. — Miért a sötétkék színek domi­nálnak a festményein? — Most, a riói konferenciához kapcsolódva festettem ezt a „Mentsük meg a Földet!" - sorozatot. Riasztó, ijesztő, lepusztult tájak: ilyenné vál­hat a bolygónk, ha nem teszünk vala­mit! Egykét kép még bennem moco­rog, de ezzel nagyjából lezárul az én „sötétkék korszakom". — Szórakozás a művészet? — Nem, komoly munka, főleg úgy, hogy nem is lehet belőle megélni, tehát még más pénzforrás után is kell nézni. Én például a gázműveknél vagyok diszpécser. Itthon pedig festek, sokat, mert nincs mese, a művészet rabszol­gájává kell válnunk, ha akarunk „tóle" valamit, s minél többet dolgo­zik az ember, annál nagyobb a való­színűsége a remekmű megszületésé­nek. Wessely

Next

/
Thumbnails
Contents