Tolnai Népújság, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-27 / 151. szám
8 «ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. június 27. A temesvári színház Tolnán Ott kell lennünk Erdélyben is Az 1953-ban alakult temesvári Csiky Gergely Színház társulata múlt szombaton a Tolna-Mözsi Szép Napok vendége volt. A színészek Csiky Gergely Buborékok című darabját adták elő, amelyet mint vendég Miszlai István rendezett. A társulat igazgatóját, Makra Lajost az előadás előtt kérdeztük. A direktor az egyik kellékeshez románul szólt, így rögtön adódott is az első kérdés: Thalia „szekértolói" — Hogyan élnek Temesváron együtt a különféle nemzetiségek? — Nálunk más a helyzet, mint Erdélyben. Nem véletlen, hogy '89 telén Temesvárról indult minden, amiből aztán operettforradalom lett. A mi városunkban még valós forradalom volt. Ha jól tudom, Európában egyedülálló, hogy egy városban három nyelven van rendszeres színielőadás. A Román Nemzeti Színház mellett van német és magyar színház. — Ezzel szemben olyan hírek érkeznek Erdélyből, hogy magyar szervezeteket tesznek ki eddigi irodáikból. — Temesváron ez nem jellemző. — Ezek szerint Temesvár szigetnek tekinthető? — Valahogy egy kicsit mindig is az volt. Itt mindig sok nemzetiség élt együtt. Ma is előfordul, hogy találkozunk - különböző népcsoporthoz tartozók - és akkor elkezdjük egymást szidni. Aztán az egész kacagásba fullad, nincsenek gyökerei a gyűlölködésnek. — Mi nem ennyire idillinek ismerjük az ottani állapotokat. — Vannak újságok, amelyekben megjelennek elég kemény hangú, durva cikkek, de nem ez a jellemző. — Mennyire vannak meg Temesvárott a nemzetiségi létfeltételei? — Ami a színházat illeti, azt játszunk, amit akarunk. Nem szólnak bele a repertoárba. Én az oktatásban sem látok korlátozást. Lehetnek apró törekvések ... de ez nem befolyásolja az eredményt. — Önök most Csiky Gergely darabját hozták el. Mi van még a tarsolyukban? — Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, Göncz Árpád művei. A kisvárdai fesztiválon - ahol a határokon túli magyar nyelvű színházak mutatkoztak be - a Rácsokat adtuk elő. — Mennyire tudják tartani a kapcsolatot az anyaországgal? — Először '90-ben jártunk Magyarországon: Szentesen, Hódmezővásárhelyen, Makón és Kisvárdán léptünk fel. A Székely Szövetség meghívására októberben ismét jövünk. Igazából most kezdjük a kapcsolatfelvételt a profi színházakkal. — A kaposvári Csiky Gergellyel is? — Igen, nagyon szeretnénk. Ok rendkívül kedvesek, mindig megküldik a műsorterveiket, amit mi sajnos nem tudunk viszonozni. — Ezek szerint elég szűkös lehet a színház kasszája. — Sajnos igen, de nem attól, hogy ez magyar színház, a román kollégák is hasonló gondokkal küszködnek. — Mikor megérkeztek, tolni kellett az autóbuszt... — Ez az egy buszunk van, ezzel járunk mindenhová. Ahol csak meglátnak bennünket, mindenütt ujjal mutogatnak ránk és nevetésben törnek ki, de hát nincs más. Szükségünk lenne egy teherautóra, hiszen a busz tetején hordjuk a díszleteket, mi pedig a kellékek, jelmezek között utazunk. Több ígéretünk is van, és Miszlai István - mint rendező és mint mecénás - sokat segített már eddig is. — Mi lesz a jövő évi évi programban? — Ibsen Nórájával kezdünk, ismét műsorra tűzünk egy Csiky Gergely darabot - még nem tudjuk, hogy melyiket - és válogatunk a klasszikusokból. — Az évad végén már végleges programmal szoktak a direktorok előállni... — Nagyon kicsi a csapat, tizenhat emberrel számolhatunk, közülük tizenegy nem rendelkezik főiskolai végzettséggel, ami persze önmagában nem minősít, de tény. A főiskoláról pedig csak két év múlva remélhetünk utánpótlást. Így aztán azon törjük a fejünket, hogy melyik darabhoz találunk megfelelő színészeket. Egy-egy évadban öt-hét produkciót készítünk. Évente körülbelül száz előadásunk van Temesvárott, a többi öt- ven-százötven kilométeres körzetben - ami persze nem túl sok. Ennek anyagi, nem utolsó sorban politikai, és közbiztonsági okai vannak. Meggondolja például a néző, hogy a város peremkereülete- iből bejöjjön a színházba, mert nem tudja, hogy sötétedés után miként jut haza. — Erdélybe járnak-e tájolni? — Most már csak évente egyszer. A forradalom előtt az erdélyiek tartották el a hat magyar színházat. Jószerivel a színház volt az egyetlen lehetőség, hogy magyar szót hallhassanak. Azóta megfordult a helyzet, a kiadások rendkívül nagyok, a bevétel csekély. Ebből az következne, hogy ne járjunk oda. De ha ők akkor „felvállaltak" minket, akkor ma - ha csak egy előadás erejéig - jelen kell lennünk Erdélyben is. -hangyálFotó: Gottvald Károly írás közben (Bűnös magyarok?) Mindszenty hercegprímás 1946 májusában zarándoklatot szervezett egy kegyhelyre; nevét már elfelejtettem. A zarándoklatot a vezeklés szándéka sugallta, hogy a hívek így eszközöljék ki az Úrtól bűneik bocsánatát. Nem ismerem Róma véleményét, de teológiai szempontból a vezeklés magában hordja a bűnbocsánat reményét, amire minden halandónak nagy szüksége van. Már József Attila azt írta: zord bűnös vagyok, - de rögtön hozzá is tette: mért nincs bűnöm, ha van? S másutt keményebben: kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, aki megbocsát, és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben! Bűn, bocsánat, megváltás a kereszténység spirituális alapfogalmai, amit a reformáció újra értékelt, s Magyari István, sárvári prédikátor már „az országokban való sok romlásoknak okairól" értekezett, tudós felkészültséggel, minden rosszért a pápistákat okolva, mondván „mostan az papokat nem az istenes kegyesség, hanem az egyházi jövedelmek herélik meg, azaz teszik szüzekké". Nyakunkon volt a török, az ország három részre szakítva, valami magyarázat kellett hát, hogy miért az ínség, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság. Zrínyi eposzában is így szól az Ur Mihály arkangyalhoz: Ah, bánom, ennyi jót hogy üvélek töttem, Nem-é viperákat keblemben neveltem? De immár ideje velek esmertetnem: En vagyok ama nagy bosszúálló isten. A reformáció a katolikusok „bálványozásában" látta bűneinket, Zrínyi az általános romlással magyarázta Isten haragját, de milyen vezeklésre gondolt Mindszenty 1946-ban, közvetlenül a háború után? Következetessége, kitartása méltó tiszteletünkre, de nem volt politikai érzéke s a történelem is megtévesztette. Ma már a részleteket is tudjuk, hogy a királyság visszaállításáról ábrándozott, tárgyalt is erről dr. Habsburggal, ami annyira irreális és történelmietlen volt, hogy csekély számú legitimista híve sem vehette komolyan. A bűneikért vezeklő magyarok képzete ennél is rosszabb, még csak nem is azért, mert Rákosi, lehet, hogy tőle függetlenül, ugyanezt szajkózta. Vészes politikai következményeit könnyű volt kiszámítani, mert nem Péter és Pál volt bűnös, hanem he- tedízileg minden atyafisága, az egész magyarság, amit a bosszúálló gyakorlat kollektív bűnösségnek nevezett. Az iszonytató folytatást láttuk és látjuk ma is, s teljesen közömbös, hogy idegengyűlöletnek, antiszemitizmusnak hívják-e, amikor azeriek, grúzok, szerbek, bosnyákok ölik halomra egymást. Az időpont megválasztása pedig nem lehetett volna rosszabb. Az ország romokban, százezrek pusztultak el, százezrek sínylődtek hadifogságban, s akkor azt mondja a főpap: bűnösök vagyunk, pedig már Kölcsey megadta a feloldozsát, midőn azzal kérte az áldást, hogy ez a nép megbűnhődte a múltat és jövendőt. Mindszenty zarándoklatából nem lett hagyomány, ahogy szerette volna, szándékát elsodorta a politika, de most néhány hívőnek eszébe jutott, hogy érdemes visszakanyarodni majd ötven évet, s az első zarándoklat meg is tette vezeklő útját. Rendjén van, bár a derék ember, miközben Isten bocsánatát kéri, maga is megbocsát, mert csak így remélhet áldást. Heidegger azt mondja, mindenki „léte alap-okán" bűnös, de ez már bevezet az egzisztencializmus labirintusába, ezúttal csak annyit jegyezzünk meg, hogy ennek semmi köze az eredendő bűnhöz, ami a teremtés óta száll nemzedékről nemzedékre, s amitől mindenkinek meg kell szabadulnia. De milyen bűnt követhet el egy nép, amely már régen megbűnhődött múltat és jövendőt? Mi volt a bűnünk 1946-ban s miért kell vezekelnünk 1992-ben? A bún mindig az egyes emberben testesül meg, s kutatnom kell emlékezetemben, milyen bűnösökkel találkoztam idáig? A háború után láttam a hazatérő hadifoglyokat, rongyosak voltak, éhesek, elcsigázottak. Akadt közöttük gyilkos is, mit szépítsük, de a legtöbb áldozat volt, akit arra kényszerítettek, hogy hagyja el családját, földjét, napi munkáját. Hitegették is, azt mondták, tíz hold földet kap, ha kilő egy tankot, megöli az ellenséget, akit épp úgy hajtottak a háborúba, mint őt. A tíz hold földet sose kapta meg, s arra is volt példa, hogy lerombolták házát, családját elvitték, s amikor megérkezett, nem várta senki, nem volt hova bekopognia. Ez lett volna bűnös? Tőle kellett volna bocsánatot kérnie azoknak, akik erre a sorsra juttatták, de ez senkinek nem jutott eszébe. Egyébként is a bún fogalma az évszázadok során változott. A szegénység, ami a középkorban példamutató erény volt, ma az élhetetlenséget jelenti, a vagyon eredetét nem illik firtatni, a gazdagok és szegények dolgát Isten rendezte el, a földreform gondolatára pedig a püspöki kar felszisszent, mint Serédi prímás emlékezéseiből tudjuk. Ki volt a bűnös s ki a vétlen abban az alvilági kavargásban, amit a háború zúdított ránk? A teológia más mércével mér s akár Magyari István prédikátor uramat is idézhetném ismét, de ne bontsuk meg a felekezeti békét. Más példa is van. Hivatkozhatunk Szent Ágostonra, aki azt írja valahol, hogy Isten iránti szeretetében minden jótettét feláldozná, ha ezzel egy bűnöst megszabadíthatna az örök kárhozattól. A szenteket azonban csak tisztelni lehet, példájuk követhetetlen. A zarándoklat is a zarándok bűnére hoz bocsánatot, de fogalmi zavart okoz, ha saját bűneinket egy egész nép bűneinek tekintjük. Ilyenkor a vitathatatlan jószándék elmossa a határokat, mert Horthy bűnössége ugyan mérhető Szegény János szerencsétlenségével, de ezzel nem megyünk sokra. Lehet, hogy Szegény János, amikor hol erre, hol arra hajtották, éhségében megdézsmálta a szőlőt vagy a feltört pincében megmerítette kulacsát a csapravert hordóból. Ha csak ennyi a vétke, Isten könnyen elszámol vele. A nemzet pedig már régen megbűnhődte a múltat és jövendőt, s bőven lakolt urai bűnéért is. Csányi László Erzsébet királyné Balogh Jenő sötétkék korszaka Minden nemzedék kialakította a maga Erzsébet-képét. A bécsi udvar ellenében ő volt az ország „védő angyala", mint egy régi érem felirata mondja, s tragikus halála után egy költő így dalolt: „Mianyánk Erzsébet könyörögj érettünk". Annak idején úgy tudták, hogy a kiegyezés neki köszönhető, ő védte a magyarokat anyósának, Zsófiának, aki egyébként unokanővére volt, intrikái ellen, megtanult magyarul, szerelmes volt a daliás Andrássyba, mert a pletyka még ezt is tudta, bár nem sok alapja volt. Zichy Mihály festményén leborul Deák ravatalánál, cigányzenét hallgat a Gerbaud-pavilonban s elandalodik azon a tényen, hogy lehullott a rezgőnyárfa levele. A koronázás után már csak a legenda él, azután az sem, a királyné fel-feltűnik ugyan Gödöllőn, de egyre kevésbé érdeklik szeretett magyarjai, szenvedélyesen vadászik, nyaktörő lovasmutatványokat végez, a kortársak szerint cirkuszban is felléphetett volna, ő a legszebb nő Európában, de rajta is fog az idő, idegenek között legyezője mögé rejti arcát, hogy ne lássák ráncait és hiányos fogazatát. S végül jön a tragikus hír: egy anarchista megölte. Az ország őszintén gyászol, Ferenc József kiáltványt intéz népeihez s ezt mondja: „A legsúlyosabb, legkegyetlenebb megpróbáltatás ért Engem és Házamat." Őszintén gyászolta, de lánya, Valéria főhercegnő bosszankodva írta naplójába, hogy a papa most is együtt sétálgat Schratt-tal, a szeretőjével, s anyjára emlékezik, aki azt kérte, hogy halála után férje vegye feleségül az egykori színésznőt. A szépséges királyné ekkor már a legendákban élt s így él azon a kiállításon is, amelyik most látható Budapesten. Ki volt ez a titokzatos szépség, aki ma is legendák hősnője, jótékony angyal és csendes áldozat, akit miután felsegítettek a gyilkos támadás után, haját rendezgetve azt mondta, nincs semmi baja. Talán a boldogtalanság volt a titka. Szerelmi házasságot kötött, de férjéből hamar kiábrándult, a kiegyezés után, amiben vitathatatlan része volt, a politika sem érdekelte, nem szerette - s ez nagyon enyhe kifejezés - anyósát, utálta a szigorú udvari etikettet, otthontalan volt a Burg- ban, ahol nem ismerték a fürdőszobát és az ámyékszéket, tehát beteget jelentett, s megkezdte véget nem érő utazásait. Nyugtalanul járta Európát, vadászott, lovagolt és ekkor már csak szépségével törődött. Kínosan ügyelt testsúlyára, mindig attól félt, hogy el fog hízni, pedig 172 centi- méteres magasságához képest alig volt több negyven kilónál. Állandóan koplalt, ami különböző betegségekhez vezetett, kávén élt, hiden halon és tojáson, tejet csak saját tehenészetéből fogadott el, ezért hosszú utazásaira is mindig több tehenet vitt magával és két kecskét. Állatai is vele utaztak, lovak, kutyák, különféle madarak s természetesen a népes szolgaszemélyzet is. Mindez rengeteg pénzt emésztett fel, Ferenc József azonban számoltalanul adta, Erzsébet pedig miközben költekezett, takarékoskodni is tudott, halála után több mint 4 millió forint készpénz maradt utána, amit ma legföljebb mil- liárdokkal lehetne mérni. És verseket írt, Heine modorában, érzelgős' dalokat, amelyek sajnos, nem jók, még királynőtársa, Carmen Sylva színvonalát sem érte el, ugyanis a román királynő is szívesen forgatta a tollat. Erzsébet költői hagyatéka, akaratának megfelelően 1951-ben került elő a berni levéltárból, de az irodalom csak fejedelmi verselőt látott benne, ez pedig legföljebb a legendát gyarapította. Már életében is legenda volt, s amikor a milleneumi kiállítás idején Magyarországra látogatott, a kortársak szomorú öreg matrónát láttak benne, pedig még hatvan éves sem volt. Ekkor már mindenből kiábrándult, az Achilleion, Korfu szigetén épített villája épp úgy nem érdekelte, mint Bécs, Ischl vagy a többi kastély, amit bőkezű férje építtetett neki. Boldogtalanul boBécsi érem, szobrának leleplezése alkalmából, 1907 Ifjú Vastagh György érme 1911-ből lyongott a világban, de a legenda mindmáig belengi életét, s az emlékezet úgy tudja, hogy volt egyszer egy szépséges királyné, aki dacolva férjével, az egész udvarral, szerette a magyarokat. A legenda számára ennél ne is lehet fontosabb. Cs. L. Magyarország a nélkülöző művészek hazája. Nincs e téren jelentősebb változás Csontváry vagy József Attila óta. A művészetért élni, a művészetből megélni, ma is lehetetlen - eltekintve egy-két kivételes alkotótól. Az ■ „átlag-művésznek" tehát „munkát" kell vállalnia, portásit, takarítóit, ügyeletesit, olyat, amelyik, bár kevés fizetséggel, de sok szabad idővel jár. S még így is félő, hogy elkallódik a hétköznapok kicsinyes gondjai között, a magányos egyéniség. De a közösség: megtartó eró. Tolna megye képzőművészeinek jórésze, szám szerint 42, az Art '999 elnevezésű egyesület tagja. A csoport 1990. január 13-án, 13 órakor alakult. Van közöttük szobrász, festő, grafikus, keramikus, szőnyegszövő stb. Két ügyvezetőjük, Minker Tibor és Balogh fenő. Utóbbival beszélgettem szekszárdi műtermében, vásznai között. — Van-e ellentét az egyesületben a hivatásosok és az amatőrök között? S milyen e két tábor aránya? — Attól függ, kiket sorolunk ide, s kiket amoda, minek alapján differenciálunk. Nálunk egyébként nincsennek kasztok, nem létezik az a bizonyos szakadék, amiről annyit beszánek, s ami a régi idők gyakorlata, a munkák zsűriztetése miatt tátongott alkotó és alkotó között. Az Artban jó a hangulat, jó a társaság. — Miért érdemes tagnak lenni? Jelent valamiféle előnyt? — Egyrészt tartozik valahová, másrészt közös kiállításokon vehet részt, katalógusokban szerepelhet, forog a neve, megismerik ót és a munkáit, alkotótáborba mehet stb. — Sok tárlatuk volt már ? — Eddig 56. Évi átlagban húszat lehet számítani. Helyet ad az MTESZ, a Babits, a Rózsa, a paksi ESZI, a bonyhádi takarékszövetkezet, és a posta is. Ebből is látszik, hogy nemcsak kiállítótermekben igyekszünk megjelenni, hanem mindenütt, ahol sok ember fordul meg. — Mennyibe, kerül egy Balogh Jenő kép? — Egyet-kettőt kénytelen voltam már eladni, de meggazdagodni nem lehet belőlük. Drágák az alapanyagok, a vászon, a festék, a keret, mindjárt ott vagyunk 5-10 ezer forintnál, és akkor még az árvák könnyét sem kerestük meg rajta. Hol a munkám ellenértéke? Milyen bért számítsak magamnak? Egy kőművesét vagy egy országgyűlési képviselőjét? A művészetben mindig az örökösök járnak jól. Az alkotó dpusztul, de az alkotás megmarad, s egyre értékesebb lesz. — Miért a sötétkék színek dominálnak a festményein? — Most, a riói konferenciához kapcsolódva festettem ezt a „Mentsük meg a Földet!" - sorozatot. Riasztó, ijesztő, lepusztult tájak: ilyenné válhat a bolygónk, ha nem teszünk valamit! Egykét kép még bennem mocorog, de ezzel nagyjából lezárul az én „sötétkék korszakom". — Szórakozás a művészet? — Nem, komoly munka, főleg úgy, hogy nem is lehet belőle megélni, tehát még más pénzforrás után is kell nézni. Én például a gázműveknél vagyok diszpécser. Itthon pedig festek, sokat, mert nincs mese, a művészet rabszolgájává kell válnunk, ha akarunk „tóle" valamit, s minél többet dolgozik az ember, annál nagyobb a valószínűsége a remekmű megszületésének. Wessely