Tolnai Népújság, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-27 / 151. szám
4 M5PUJSAG TOLNA ES KORNYÉKÉ 1992. június 27. Ritkán lehet olyan nyugdíjassal találkozni, aki nem panaszkodik, akinek még tervei vannak. Vagy egészségi állapotuk, vagy meghurcoltatásuk, mellőzöttségük, elvesztegetett éveik, vagy rendszer- változások okozta sebeik miatt keseregnek a korosodó emberek. Kiss Ferenc nyugdíjas hajóskapitány viszont, azon ritka kivételek közé tartozik, akik kicsikarták az élettől azt, ami jár nekik. Kemény munkával, de örömest végzett munkával. Szakemberként. S habár 1990-ben abbahagyta az „aktív" szolgálatot Baján, nem intett búcsút a vizeknek. A Gemencben, a Sió-árvízkapu- nál ott nyaldossák a hullámok a maga építette hajóját, mely- lyel, mint vállalkozó, kiránduló csoportokat szállít. — Tolnai vagyok, az egész famíliám, már a nagyapám nagyapja is, hajós volt. Igaz, hogy én, eleinte, mindenáron repülős akartam lenni... A Hármashatár-hegyen le is tettem a vizsgát. De mivel a honvédségnél folyamőri szolgálatra osztottak, onnan már adott volt az út. Leszerelés után a bajai vízügyhöz kerültem, ahol később hajóskapitány lettem, még később pe- dij| hajózási üzemvezető, egészen nyugdíjig. Vezetőként sem akartam kiesni a gyakorlatból, jártam hát a Dunát, télen jégtöréseken vettem részt, A szedresi templom téglái A néhai Elemér atya feljegyzései 14. Új orvos A Patex Tolna Rt. és a Tolnatex Kft. (volt seil lyemgyár) új üzemorvosa, dr. Miíller Mária június 1-jétől megkezdte ;i rendelését. A biztosítási kártyák tehát mostantól neki is leadhatók. Rendelési idők: hétfőn 8-10-ig (Patex), 13-15-ig (Tolnatex); kedden 13-15-ig (P.), 8-10-ig (T.); szerdán l 8-10-ig (P.), 13-15 (T.); I csütörtökön 13-15-ig (P.), 8-10-ig (T.); pénteken 10-12-ig (P.), 8-10-ig (T.). _____________________ V isszhangok Egy esős este Mözsön Tisztelt Szerkesztőség! Az „Újra együtt a Mözsről elszármazottak" című, nemrégiben megjelent cikküket szeretném e pár sorommal kiegészíteni. Nagy eredmény, hogy 45-46 évvel a kitelepítés után - amelyet történelmünk egyik nagy szégyenfoltjának lehet tekinteni - ezek az emberek nem haraggal tértek vissza egykori hazájukba. Talán közrejátszik, ebben az is, hogy a mai 50-60 év közöttiek a kitelepítést gyerekfejjel érték meg. így az egész meghurcoltatásra mint valami kalandra emlékeznek vissza. Az akkori felnőttek már nincsenek közöttük, de bizonyára elmesélték a gyerekeiknek/ hogy milyen szörnyű volt az érzés, mikor beállt a vasútállomásra a vagon. Egy vagonba két családot „szállásoltak" be. Egy családon belül minden két személyre becsomagolhattak 1 dunyhát, 1 párnát, 1 ágyat, 1 széket. A legszömyűbb talán az egészben mégis az volt, hogy nem tudták, hova viszik őket. Sokan úgy tudták, hogy az akkori Szovjetunióba, és ettől - joggal - mindenki félt. Most utólag már tudják, hogy akik 1946. november 29-én lettek Mözsről kitelepítve, szerencsések voltak, mert Németország nyugati részébe kerültek. Az egy évvel később kitelepítettek pedig a keleti oldalra. E rövid visszatekintés után szeretnék rátérni a mö- zsi találkozóra. Két vendégem volt - egykori kitelepítettek - a németországi Bad-Kissingen-ből. Vendégeim a találkozó reggelén, június 13-án vidáman köszöntek el azzal, hogy este későn jönnek haza. Az egésznapos program után bál lesz, amelyen ők is szívesen ottmaradnának. E tervükből végül is nem lett sémi. Este 8 óra után szomorúan jöttek haza. Elmesélték, hogy vacsora után rögtön fel kellett állniuk, mert a 300 személyre tervezett vacsorára 600-an jöttek el - és így nem volt hely. Akik az első turnusban vacsoráztak, azoknak gyorsan fel kellett állniuk, hogy átadják helyüket az új vendégeknek. Szerettek volna egy pohár bor mellett elbeszélgetni, de emiatt a rossz szervezés miatt ezt nem tehették. Sajnos, aznap a zuhogó eső azt is meghiúsította, hogy az épületen kívül váltsanak pár szót. Az időjárás szeszélyességéről senki sem tehet, de annál inkább arról, hogy ezért a félresikerült vacsoráért és az aznapi ebédért 50 DM-t kértek személyenként! Ezért az összegért vendégeim szerint otthon Németországban a legelőkelőbb étteremben vacsorázhattak volna. Talán az ilyen találkozókat nem lenne szabad anyagi haszonszerzésre használni. Főleg ha még más alkalmakkor is szeretnénk velük találkozni... Komjáti Károlyné * A másik fél, a szervező véleményét Koleszár Ferenc- nétől, a mözsi Német Nemzetiségi Klub elnökétől kérdeztük: — Mi nem 300 vagy 600 főre terveztük az étkezéseket, hanem annyira, ahá- nyan jelentkeztek. De tudomásukra hoztuk a vendégeknek, hogy egyszerre nem tudunk mindenkit leültetni, csak több turnusban. Igaz, hogy esett az eső, és aki evés előtt vagy után volt, az nem állhatott ki az utcára beszélgetni, átmehetett viszont a közelben felállított nagy sátorba. Mi, többszázan ott beszélgettünk hajnalig. A haszonszerzésről meg csak annyit, hogy ki kellett fizetni a személyzetet, a költségeket, stb. Úgyhogy „mesés anyagi haszonnal" nem járt ez a rendezvény, járt viszont jó sok fáradtsággal, utánjárással, szervezői munkával. 1948 őszén raktuk az alapba az első köveket. Hatalmas, balatonalmádi piros kövek voltak ezek. Ott voltam, mikor az első követ elhelyeztük, Mecseki Ferenc kőműves mester irányította a munkát, Kispál Mihály és Kovács Gyula kőműves segédek helyzték el a kövekeuet. Mecseki az alapba helyezett kő fölé hajolva mondja: — Milyen hatalmas súly fog erre jönni! Mintha sajnálná, mintha az a kő érezne, mintha a lelkét akarná ebbe a munkába belé adni. Mi meg a cementes maltert hordtuk ládaszám az alapba helyezett kövekre. Nem számított, hogy az anyag drága, a pénzünk kevés, mert templomot építünk és nem istállót és a templomot kifogástalanul kell megépíteni, mert templom - szokta mondogatni kőműves mesterünk. Az biz- nyos, hogy meggyűlne annak a baja, alá ezeket a köveket szét akarná szedni. A kőművesek rendszerint egy férfi és két női segédmunkással dolgoztak. Nem egyszer azonban napszámost kellett fogadnunk, sokszor magamnak is dolgoznom kellett, hogy a kőművesek ne álljanak, azért mert nincs elég segédmunkás. Örömmel dolgoztam, mert legaláb látták, nem azért lettem pap, hogy kényelmes úri életem legyen. De ugyanakkor le kellett mondanom a horgászat örömeiről és részemről ez volt az igazi áldozat. Esténként, a munka befejezése után, Sánta Horváth Pistával elindultunk házról házra járva, munkásokat toborozni másnapra, a templomhoz, addig mentünk, míg a szükséges munkaerőt össze nem szedtük. Mindenkinek azonban megvolt már másnapra a programja. Ezen úgy segítettünk, hogy a vasárnapi szentmise alkalmával két hétre előre felkértük a híveket a munkára. Ez a módszer be is vált. 1948 november végén, elkészült az alap. Hatalmas munka volt, hiszen az alapba 22 vagon balatonalmádi követ, a toronyalapba meg még külön 6 vagon bazalt követ raktunk. Tehát rengeteg anyagot használtunk fel már eddig is, de a munkánkból, a föld felszínén, még semmi sem látszott. Elmentem Pécsre, a tervező mérnökhöz és jelentettem neki, hogy a templom alapja elkészült. Az alapot homokkal takartuk be a téli fagy ellen. Megemlítettem neki, hogy az alapba balatonalmádi köveket raktunk. — Az nagyon szép kő. Csinálják a lábazatot is balatonalmádi kőből. — Honnét vegyem én erre a pénzt? — Ahonnét eddig. Természetesen már megint nem volt egy fillérünk sem, mire az alap elkészült. Megpróbálom, elmegyek Balatonalmádiba, és veszek hitelbe követ, ha adnak. Ha másból nem, karácsonykor megint elmennek betlehemezni a gyermekek, és abból kifizetjük az árát. Nekivágtam a hosszú útnak Balatonalmádiba és Pestre az építési engedélyért, mert az még mindig nem érkezett meg, azután vissza, Szedresbe. Kis motorommal vágtam neki a nagy útnak. Útközben, Bonyhádon találkozók az egyik szekszárdi mérnökkel. — Hová igyekszik, tisztelendő uram? — Megyek Balatonalmádiba, kőért. Hitelbe szeretnék követ venni, mert nincs pénzünk. — Nem fog hitelbe követ kapni. Nem adnak. — Mindegy, most már elmegyek és megpróbálom. Mentem hát tovább, végre megérkeztem Balatonalmádiba. Itt egy barátságos fiatalember, Győrffy Antal, a kőbánya tulajdonosa fogadott. Előadom jövetelem célját. Elgondolkodik. — Látja, más nem adna. Én adok. Nagyon sokan fogják ott ezeket a szép köveket látni. Maguk előre kifizették az alapozókövek árát. Mire jó a bizalom, most van hitelünk! (Nagyon nehezen akart az a kő megérkezni, hát el kellett indítani valahogy.) (Folytatjuk.) Egy arc - egy mesterség Kiss Ferenc hajóskapitány magyar és jugoszláv szakaszokon. Közben gyűjtöttem a szerszámokat és az ismereteket, hogy ha egyszer alkalmam adódik rá, magam is neki merjek vágni a hajóépítésnek. Itt, az árvízkapunál építettem, '86-tól '89-ig, ezt a hajót, a Sellőt, a fiammal. (Ó is szakmabeli, gépésztiszt, de hajóvezetői képesítése is van.) Maga a hajótest, a budapesti átkelőhajók egyikéé, az Ilus- káé volt. Erre az „alapra" építettük a 48 tonnás, 80 személyes Sellőt. Útvonalengedélyem Regensburgtól Belgrádig van. — Mesélne egy-két hajósélményt? — A világ nagy folyói című filmsorozatot 1978-ban forgatta a francia Paettee cég. Úgy hozta a sors, hogy a Dunát az én bajai hajómon, a Jégtörő 11-en járták, jártuk végig, Regensburgtól a Fekete-tengerig. A másik emlékezetes „kaland" a Cousteau kapitánnyal való utam volt, a Duna-deltá- ban. Ó is a Jégtörő 11-et bérelte ki. Nagyszerű ember A testvérváros ajándékai Épül, szépül a tolnai Duna-part. No nem a helyi lakosok építik, szépítik, hanem a német testvérváros, Stutensee polgárai. Padokat, asztalokat, gyermekjátékokat, -mászókákat hoztak, s állítottak fel az elmúlt hét végén. Barátságból, ajándékba. Ott serénykedett köztük, ingujjra vetkőzve, polgármesterünk, Keszthelyi Márton is. Tehát, felülbírálandó a fenti csipkelődő szavakat, mégiscsak elmondhatjuk, hogy „mi is részt vettünk" a csinosítgatásban! — Wy — Gottvald Környékbeli események Bélyegklub Minden hónap első vasárnapjának délelőttjén, így július 5-én is bélyegklub lesz Tolnán, a művelődési házban. Jegyzőválasztás Lapzártakor - június 26-án este - még tartott az a testületi ülés Bogyiszlón, melyen jegyzőt és vezető óvónőt választanak a helyi . képviselők. Testvérfalu Kölesd kapcsolatot létesített a Hargita megyei Siménfalvá- val. Az erdélyiek 40 fős küldöttségét a napokban látják vendégül. Testületi ülés Következő testületi ülésüket, július 8-án 18 órai kezdettel tartják a kölesdi képviselők. Meiszter Ervin mélyépítési vállalkozó emberei új parkolót és kocsibejárót készítenek Tolna központjában, a Munkásotthon mellett volt, és nagyszerű szakemberek vették körül. — Az ön vállalkozása hogyan indult? Létezett ilyen egyáltalán az országban? Magán-hajóskapitány, vagy mi a titulusa? — Hát ez az! Amikor '88-ban bementem a tanácshoz, ők se tudták, hová tegyenek. A hölgy azt mondta, „Ha nem sértem meg, besorolom a taxisokhoz."; így lettem személyszállító kisiparos. Az engedélyt '89-ben kaptam meg, kétéves utánjárás árán, azt hiszem, ekkora hajóra az országban elsőnek. Összesen 13 hatósági és minisztériumi hozzájárulást kellett beszereznem. Eleinte csak hétvégéken vállaltam fuvart, hisz még dolgoztam Baján, de mióta nyugdíjba mentem, szinte mindig itt vagyok. Még télen is kijövök, hetente kétszer megnézni a hajót. Úgy teleltetem, hogy körbefűrészelem a jeget. Az indulás egyébként nem volt könnyű, és számításom szerint még egy jó év kell ahhoz, hogy egyenesbe hozzam a vállalkozást. Tulajdonképpen konkurenciaként érkeztem - dolgozik itt egy másik kirándulóhajó is -, úgyhogy elég nehéz megvetni a Jábamat. De talán '94 már olyan esztendő lesz, amikorra sikerül úgy rendbe tennem a partot, a stéget és a hajót, hogy szívesen jönnek hozzám az emberek. Wessely Fotó: Ótós Réka A boltok vándorútra keltek Nem tudunk ráunni városunkra, az Istennek sem tudunk, mert folyton változik. No nem a gombamód szaporodó felhőkarcolók, a földből hirtelen kinövő szupermarkettek zavarják Tolna egyenletes fejlődését, nem kérem! Vegyük végre már tudomásul, kapjunk a fejünkhöz, ez nem Amerika és örüljünk is annak, egy kicsit, hogy ez nem Amerika. Mert akkor már lőttek volna a mi kedves kis provinciális városkánknak, poshadó Dunánknak. (Ami most olyan, mint egy megrontott szűzlány). Hirtelen ránk szakadna a nagy fejlődés. Különben se legyen nekünk a Duna-partunk olyan ame- rikás, hamburgert, sültkrumplit és hot-dögöt zabáló emberek paradicsoma! Kinek hiányzik, hogy ez a Holding úr tönkretegye a vidéki idillt? De szerencsére az apró mindennapi örömökből nekünk mindennap ki is jut, mert az üzletek, boltok vándorútra keltek Tolnán, egyik helyről a másikra költöznek. Most a cipőbolton a sor, már vagy a tizedik helyen van. így se volt jó, úgy se volt jó, sehogyan se volt az jó ... Most a hatalmas ruházati áruházunkba költözött vissza. De jó tudni, hogy a volt illatszeres - a volt papírbolt helyén - egy új mini ABC nyüt. Meg még egy mini ABC az idegenforgalmi hivatal helyén. A kenyeres végképp bezárt, az Ági bolt helyén cipő és videotéka van, a virágboltban videokazetta és török selyemblúz kapható. Mosószert pedig már a Büfé Centerben is árulnak. A sarki Vasorrú Edénybábában pedig a virágmagtól a repülőig minden kapható. Hogy a harisnyáról ne is beszéljünk! Legalább 20 helyen vehetünk zoknit!!! Ebből is látható, hogy mennyire jó nekünk, tolnaiaknak, milyen hatalmas a fejlődés a rendszer- váltás óta. Burlász M.
