Tolnai Népújság, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-27 / 151. szám

1992. június 27. HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 5 Aparhanti székfoglaló Nem az első eset, hogy egy polgármester lemond. Oka számos lehet, indoka tán még ennél is több. Ráa­dásul joga is van hozzá. Az átkozott, szenzációhajhász újságírón - megjegyzem szerencsétlen véletlen, hogy éppen ez a feladata - a hír hallatán azonnal kitör a kér- dezősködési láz. A leg­utóbbi faggatózásból interjú készült. Szűcs György, volt aparhanti polgármesterrel. Azért a múltidő, mert beje­lentette lemondását, amit a képviselő-testület tudomá­sul is vett. Joga van hozzá? Hát persze, hogy van. Az in­terjú mint műfaj, mindkét fél számára biztosít oly tág teret, hogy kérdéseit illetve mondanivalóját közölheti a legilletékesebbel: az olvasó­val. Eleddig minden a legna­gyobb rendben is van, csak­hogy a történet folytatódik. Az interjú megjelenésének egy héttel történő elhalasz­tását kérte a lemondott pol­gármester. A kérés tolerál­ható, hát toleráltuk. Ám amilyen megátalkodott pletykás az újságíró, bizony egy héttel később közölni akarta. Már csak azért is, mert az egész Völgység er­ről beszélt. A közlés elma­radását újabb történések in­dokolták. Kiderült, időköz­ben a volt apari polgármes­ter, egy iskolaigazgatói pá­lyázatot nyert Regölyben, a szülőfalujában, ahol már be is mutatkozott. Ha menni akar, hát annak is lehet szá­mos oka, gondolhatja bárki, ám időközben Aparhanton többen kapacitálták - ma­radjon. Tehát Regölybe megy. Illetve Aparhanton ma­rad. Regölyben szívesen lát­nák,- mondta Fehér Kálmán polgármester, mert ráter­mett, agilis emebernek is­merték meg. Időközben az egyház bejelentette, hogy igényt tart a regölyi iskolára. Mindez azonban nem befo­lyásolja az iskolaigazgató kinevezését, tudtuk meg. Csakhogy Szűcs György be­jelentette a regölyieknek, hogy a körülmények hatá­sára, és a kéréseknek en­gedve, mégis meggondolta magát, és Aparhanton kíván maradni. A törvény ezt sem tiltja meg neki. No ettől lett aztán valójá­ban cifra az eset, hiszen a maradásnak - már legaláb­bis ami a polgármesteri szé­ket illeti - ha nem is feltétle­nül jogi akadálya van, akkor legalábbis erkölcsi, etikai. Hiszen lemondott, amit a falu által választott testület tagjai ki így, ki amúgy, de tudomásul is vettek. Július elsejei hatállyal. Ez pedig akár értelmezésem szerint az a pillanat is lehet(ne), amikor a falunak nincs vá­lasztott polgármestere, a re­gölyi iskolának pedig nincs pályázatot nyert iskolaigaz­gatója. Szűcs Györgynek meg egyszerűen nincs sem polgármesteri, sem iskolai­gazgatói széke. Mondom ezt én, bár újra hangsúlyozom, a jog megengedi a lemondás visszavonását is. Volt már rá precedens. Én ugyan azt képzeltem, legközelebb ak­kor igazgathatja tovább a falu dolgait, ha a nép egy ki­írt, újabb választáson ismét megválasztja polgármester­nek. A „jogosítványt" maga tette ki az asztalra. Aztán gyorsan vissza is vette. Igaz, ennek erkölcsi konzekven­ciáit is magának kell visel­nie. Nehéz lecke a demokrá­cia, melyet mindannyiunk­nak tanulnunk kell. Alapo­san, megfontoltan és kellő átgondoltsággal. Az eset fel­tétlenül precedens értékű. Nagyon sokat kell tűrnie annak, aki a mai változó, át­alakuló félben lévő vilá­gunkban köztisztség viselé­sére adja a fejét. Aparhanton a nem kellően átgondolt székfoglalósdi okozott egy időre patthelyzetet. Mos­tanra elfogyott a babakelen­gye, a játékban nem lehet több ruhát ráhúzni az ügyre. Meg aztán nem is érdemes. Ha jó volt a polgármester, azt sem mondom, hogy ne folytassa, ám ha lehet ne a régi mentalitását kövesse. Valamikor, gyerekko­runkban a rázós esetekben úttörő becsület szavát kér­tük a jelöltnek.-szs­Tanműhelyt építettek maguknak A szakoktatók, a tanárok és diákok megmutatták, mit tudnak A betonkeverés nem kis munka Jó egy évvel ezelőtt, egészen pontosan 1991. június 11-én a dombóvári 516. számú ipari szakközépiskola és szakmun­kásképző intézet udvarán né­hány fa kivágásával indult az a vállalkozás, ami egyedülállónak nevezhető megyénkben. Az iskola veze­tése és tanári kara ugyanis, látva a szakmunkás- képzés nehéz helyzetét, úgy döntött, tanműhely építésébe fognak. Az építkezésnek persze vol­tak más előzményei is. Az öt­let megszületése után a máso­dik gondolat a szükséges pénz előteremtése volt. Pályáztak hát, és nyertek az országos szakképzési alapból 15,6 mil­lió forintot. Dombóvár ön- kormányzata pedig egy épüle­tet adott az iskolának bon­tásra, hogy ebből felhasznál­ható építőanyagokhoz jussa­nak. A tervezésre, és a statikai váz felépítésére (külső falazás és a tető) pályázatot írt ki az iskola. Az előbbit a TOLNA- BER, az utóbbit a TOTÉV nyerte. Tavaly december 12-én adta át a TOTÉV az épü­letet a szakmunkásképzőnek, ők pedig december 13-án, Luca napján fogtak hozzá a munkához. — Ami a legfontosabb, nemcsak a szakmunkát, a se­gédmunkát is az iskola tanulói végezték, szakoktatóink irá­nyításával — mondja Vida Já­nos, az intézémény igazgatója. — Mind a tantestület, mind a tanulóink részéről óriási volt a lelkesedés, a legjobb gyakor­lati oktatásnak bizonyult ez az építkezés. Hiszen aki részt vett benne, az büszkén mutat­hatja majd - talán az unokái­nak is - „ezt a falat én is építet­tem, ezt az ablakot én raktam be annak idején." Feltétlenül fel kell sorolnom azon kollégáim nevét, akik irányították es felügyelték a munkálatokat. Miklós István és Stier József kőművesokta­tók és csapatuk a belső falazá­sokat, a nyílászárók beépítését végezték el. Gelencsér Gyula műszaki tanár irányításával a Bihari János és Szalai Károly villa­mos szakoktatók vezette cso­portok végezték el a villany- szerelést. Kovács Károly szer­kezetlakatos szakoktató fel­ügyeletével készültek a vas-, és fémszrkezetek, a lakatos- munkák. Most ott tartunk, hogy Kálmán Tibor esztergályos szakoktató már berendezte a géptermét, Tóth József szer­számkészítő oktató pedig a fémipari alapképzés műhe­lyeket. Tusnovits Jenő a vasúti jár­műszerelők oktatója a ruhai­pari műhely villamosítását készíti elő. A kőművesmunka 95 százalékos, a villanyszere­lés 80 százalékos készültségi fokban van. Kővári László és Bán Béla festő oktatók irányításával a festés, mázolás is 80 százalék­ban elkészült. Ez az építkezés a szakmunkásvizsgák letéte­lére is remek alkalmat kínál, hiszen a festőtanulók szak­munkásvizsgája az összes nyí­lászáró mázolása, a kőműve­seké pedig a csempézés elké­szítése lesz. A csőszerelő tanu­lók a radiátorok beállításával vizsgáztak. Augusztus 15-én lesz terve­ink szerint a tanműhely mű­szaki átadása, szeptember el­sején pedig az üzembehelye­zés. A pályázaton nyert pénzen és a bontásra kapott épületen kívül az országos szakképzési alaptól pályázat útján 4 millió forintot, a megyétől 3 millió forintot, a város önkormány­zatától tavaly 2 millió-, az idén 2,5 miihó forintot kap­tunk. A környék üzemei, vál­lalatai, téeszei pedig körülbe­lül 6 millió forinttal támogat­ták a vállalkozásunkat. A majdnem elkészült épület 35 miihó forintba kerül. Bruttó területe 440 négyzetméteres alapon 1320 négyzetméter. Háromszintes. A berendezése is jó ütem­ben halad, a varró tanmű­helyhez van 26 ipari varrógé­pünk és két és fél tonna ruha­anyagunk, vannak szabász­gépeink. Teljes a fémipari alapképzés műhely, a láng-, és ívhegesztő műhely, komplett a vilamos mérőterem. A me­chanikai mérőterem készült­sége 60 százalékos. Teljes a szociáhs létesítmények beren­dezése, az irodabútorok, okta­tási eszközök, a szükséges szerszámok állománya. Hiányzik az elektrolakatos műhely felszerelése - ez ügy­ben pályáztunk -, és az utó­szerelőműhely. Ez utóbbi ügyében azonban ígéretesek a fejlemények. A harmadik szintet, a tetőteret a diákok ré­szére kívánjuk kialakítani. Klub, könyvtár, vetítőterem, stb. lesz itt a tervek szerint, va­lószínűleg csak jövőre. Ez úton is szeretnénk kö­szönetét mondani azoknak a vállalatoknak, amelyek segí­tették a munkánkat. A MÁV dombóvári vontatási főnöksé­gének, a Láng Gépgyárnak, a Dalmandi Mezőgazdasági Kombinátnak, a DOMBCA- LOR-nak, a Pátria Nyomdá­nak és a Cipőgyárnak. Venczel György gyakorlati oktatásvezető az egész építke­zés műszaki vezetését, ellenőrzését, egyszóval az építkezés irányítását látta el. Emellett természetesen az is­kolai munkáját is. — Az iskolának választani kellett — mondja. — Vagy lépni, vagy leépülni. A válla­lati tanműhelyekre épült az oktatás, ezek pedig lassacskán eltünedeztek. Kellett még egy olyan ve­zető, Vida János személyében, aki mer vállakozni, és a kol­lektívát is mozgósítani tudja. Mindenki összefogott. A ta­nári kar is tisztában volt vele, hogy az iskola léte a tét. Ezért vállaltam én is az építkezés összefogását. A bontáson az egész tanári kar részt vett. Mintegy 55 ezer bontott tégla került be az épületbe ezáltal. A gyerekek is nagyon lelkesek voltak. Dolgoztak a tavaszi szünetben is. Nem egyszer rá­juk kellett szólni, hogy pihen­jenek, álljanak meg egy kicsit. Szerencsés volt a tél is. De­cember 13-tól - úgy látszik, jó dátum volt a számunkra - csak két-három napot kellett kihagyni. Sokan csodálják azt, amit elértünk. Szinte mindent kézi erővel csináltak a gyere­kek. A tégla, beton felhordá­sát, stb. Nagy kihívás volt ez nekünk, szakoktatóknak is. Megmutathattuk a gyerekek­nek, hogy nemcsak beszélni tudunk a szakmáról, a gyakor­latban is értünk hozzá. A mi tanműhelyünk kollek­tív munka eredménye, egy mindenki által támogatott kö­zös cél érdekében, amit végig támogatott a szerencse is. Venter Marianna Totó: Ótós Réka A tanműhely, kívülről Régi és új noteszlapok Élt hatvanhárom évet? V an, aki azt mondja, nincs annak semmi jelentősége, hogy az idén nem foglalta el szokott helyét a szekszárdi Liszt Ferenc téren a könyvutca és szürkeségbe fulladt a könyvhét. Helyette a hagyományte­remtő pünkösdi fesztivál hírére ér­kezett vásározók tarkállottak a téren az alkalomhoz illő ricsajozás köze­pette. Volt itt kérem a „tíz fillérért mi tetszik" címen kínálható árucikkek között minden, akármi, amire a lő­dörgő polgár pali lehet; szirénázó ga­tyamadzag, gyümölcsízű óvszer és bóvli, minden mennyiségben. Hát, lehet, hogy nincs jelentősége. De elég baj az nekünk, ha ez igaz is, mert ez, az 1992-es év jelenti majd (vagy je­lenti máris), első lépcsőfokát annak a szellemi visszaszegényedésnek, aminek a puszta gondolata is csilla­píthatatlanul tud fájni. Meglehet, bár sírni-nevetnivalóan sokszor idézte­tett már eddig, idéződik majd ezután is, a kiművelt emberfők sokaságának kívánatossága és jelentősége. Hogy ne mondjam: nemzet megtartó, gaz­dagító erejének fontossága. S imhol, ott tartunk, hogy máris csak ünnep- telen ünnepet tudunk csinálni a könyvnek, aminek már özönében va­lósággal fulladozunk. Maholnap ná­lunk mindenről kapható könyv, az más kérdés, hogy értéke miatt időtálló irodalom mind kevesebb és mind egetverőbb áron. Majd pedig amiről kiderül, hogy nem kell, mos­tantól már nem fog évelni, dugig megtömött könyvraktárakban hal­mozódni. Az okosabb vállalkozók kiadványaikat észszerűségi okokból árengedményezik, majd amikor ez sem növeli meg termékeik iránt az érdeklődést, megindítják a zúzdajá­ratokat. Nem tartozom azok közé a nosz­talgiázok közé, akiket a T. Házban minap Kónya képviselő úr gyöngé­den megostorozott. Akkor lássak ha­zámban állampártot, amikor a hátam közepét! De valamiféle rendet azért a dolgainkban jó lenne látni mégis, hogy elviselhetőbb legyen a jelen, al­kalmas megmutatni, ki is hordani a jövőt. Sokunkban él ez a vágy. De aki ezt nosztalgiának nevezi, híjával van a politikában kötelező józanságnak. Elvakultságát pedig majd ugyanez a pártos csőlátás táplálja, amiből ele­günk volt az elmúlt több, mint negy­ven esztendő alatt. Node hagyjuk ezt. Az idő - aminek múlás a leg­szembetűnőbb „szokása" - mindent elrendez, méghozzá tényleg egy mi­napi beszélgetőtársam receptje sze­rint. ő vélte úgy - heveskedésemet csillapítandó -, hogy semmi ok az izgalomra, mert „pont elég tágas tér­ségünkben a politikai élet hullaháza, bőven elférnek benne a szélkakasko­dás ismert és útált hazai bajnokai mellett a hatalomtól megittasult cső­látók és hamis próféták is!" Kiokításom óta be kell látnom, hogy nem is lehetett volna másmi­lyen az 1992. évi ünnepi könyvhét, mint amilyen savanyú, sanyarú volt annak ellenére, hogy közel száz ki­adványt tudott ajánlani. Érvényre juttatva ebben azokat a szemben és különállásokat, amelyek politikai, társadalmi, szellemi életünkre oly jellemzőek és annyira megbocsátha- tatlanok. Valamikor, amikor Supka Géza, a Literatúra című folyóirat nagymű­veltségű szerkesztője a társaival út­jára bocsátotta 1929-ben a könyvnap megrendezésének gondolatát, az volt a cél, hogy évi egy napra kimen­jen az utcára a könyvírás és kiadás, hogy találkozzék a közönséggel. Nem csak az úgynevezett úrival, ha­nem a kispénzű potenciális olvasók­kal is. így indult: könyvnap, majd lett könyvhét, 1956 után pedig ün­nepi könyvhét. Tüskés Tibor irodalomtörténész írja valahol, hogy senki se születik könyvvásárlónak. Először gyermek­korában más olvas föl neki, aztán megtanul olvasni, hogy maga vegye kezébe a könyvet, amit ajándékba kapott, folytatásként könyvtári ol­vasó lesz, és amikor már mély barát­ságot kötött a könyvekkel, eljut a tu­datos olvasóvá válás legmagasabb grádicsára, már megveszi a könyvet. Jó hosszan lehetne okoskodni afö­lött, hogy 63 év alatt az egyetemes magyar kultúrának nemzeti ünne­pévé tudott-e igazán válni a könyv egy-egy hetes ünnepe. Csatázhatná­nak bőven az igenek és a nemek, frö- csögtethetnénk is, megfelelve a mai politikai divatoknak. A végeredmé­nyen nem változtat. Egy valami vi­szont akad, ami felett valahányan el­tűnődhetünk: 1957-ben „szünetelt" a könyv ünnepe, egy év kihagyással, 1958-ban rendezték meg újra és nyi­tására Szolnokon került sor. Ott, ahonnan Kádár János és színtársu­lata visszalovagolt a hatalomba. Fe­hér ló híján szovjet tankokon. Azzal a konszolidációs tervezettel, ami tu­lajdonképpen a nagy testvéreknél - történészeink szerint Munkácson - született, s hozott ránk fekete éveket. Egykor, amikor Supkáék megte­remtették a nagyszerű hagyományt, a tömegek számára elérhetetlen, legalábbis alig elérhető volt a könyv, fájdalmas az írói nyomor és a könyvkiadás mostoha helyzete. És ma? Úgy fest, mintha mégiscsak bele lehetne lépni kétszer ugyanabba a fo­lyóba. íme, 63 éves korában ravatalra fektettük az ünnepi könyvhét ha­gyományát. Supka Gézáék a túlvilág akármelyik fertályáról nézik a nem­zetet érintő dolgaink alakulását, bi­zonyosan könnyeznek. ímhol baj­ban, zűrzavarban a könyvkiadás, anarchiában a kereskedés. Akinek ma bőségesen van pénze, annak igé­nye nincs a kultúra áldásaira, akinek van éhe a szépre, emberépítő jóra, annak pénze nincs. Eközben a műve­lődésnek változatlanul a könyv a legkézenfekvőbb eszköze, de ha így folytatjuk, ki veheti kezébe ezt az eszközt?! Magánügy, azért teszem mégis közhírré, mert százezrek ke­serű élménye lett az idén, hogy a könyvhéten korábban féláron kap­ható kiadványok eltűntek. Nem lett volna pedig rossz üzlet megtartani ezeket, hiszen rengetegen gyűjtötték a kortárs líra, próza és dráma antoló­giáit, a mai Magyarországról hírt mondó riportgyűjteményeket. Teljes áron nem vettem meg a Szép verse­ket, a Körképet és még életben ha­gyott társaikat. így is több mint ezer forintot hagytam létminimumon élő nyugdíjasként a könyveseknél. Hiá­nyozni fog ez a pénz? Igen. \ Tagyobb lesz azonban az a hiány, INI ami áthidalhatatlanul belénk ég attól, hogy már ezt a minket meg­illető ünnepet sem tudjuk megőrizni, újjá teremteni, mert akik a dolgaink­ról döntenek - sajnos, útált módon ők is a felünk fölött - nem tudnak a könyvkiadás, forgalmazás kérdései­ben sem megegyezésre jutni! László Ibolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents