Tolnai Népújság, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-20 / 145. szám
8 »ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. június 20. Kapudöngető „ ... Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz!" (Petőfi) Adorjáni Endre szobrász- művész kölesdi bemutatkozásának darabjai mintha összecsengenének Petőfi Sándor „A XIX. század költőihez" intézett intelmeivel. A Kolozsvárt született Adorjáni, aki művészdiplomáját is ott szerezte meg, magyarként a kisebbségi lét levegőjét szívta magába. Egyszerű volna hát művei jel- képrendszerét e helyzet, sors talajáról, - mint könyörtelen, kikerülhetetlen valóságból eredeztetni. Ha „csupán" szobrász akarna lenni, mégis volt, van más út, „megoldás" Adorjáni számára is. Aki beleszületik egy sajátos feltétel- rendszerbe, könnyen természetesnek érezheti és mint adottsághoz alkalmazkodik. Ha mégsem az elvont művészet „saját fájdalmát s örömét", szép sima kockák, gúlák, félszabályos és szabálytalan formák ütköztetését teszi, ez az Ő nehéz, súlyos vállalása. Azonosulni a kiszolgáltatottakkal, megalázottakkal, igazságukat felmutatni, ez munkáinak erkölcsi indítéka. Adorjáni minden itt kiállított munkája még Erdélyben, 1989 előtt született. Innen az a különös megrázó erő, amivel rendelkezik. Amit elmond, nem az anyaországbéli menedékből elhangzó utólagos állásfoglalás, ehhez valódi bátorság kellett. Akkor és ott kellett elmondania, hogy felrázzon vele. Hogy részese legyen, lehessen annak a megtisztító folyamatnak, mely embertelen diktatúrák dőlésére vezet. Szándékosan fogalmaztam általánosabban mint hogy csupán a romániai történelmi változásokra utaljak. Adorjáni egyetemes érvénnyel szól. így Kodály Zoltán Özvegy figurái minden jelképes cselekedete, töténései, helyzetei, sorsa, állapota szolidáris minden más, nem magyar kisebbség kiátkozott helyzetével. Számára nincs „részmegoldás". Mint ahogyan valójában sincs a XX. század egyre teljesebb, egyetemes emberiségben, emberi jogokban gondo- kodó történelme számára sem. Az erőszakkal szemben a szelíd gondolat, az emberhez méltó lét győzelmében való hit makacssága sugárzik darabjaiból. Éppen azáltal teszi ezt, hogy az erőszakkal- szemben áldozatul esettek oldalára áll s nem bosszút hirdet, de értelmes mőveket állít. Adorjáni humanista világába bizton léphetünk. Éppen nem járunk úgy, mint kis, lábai alatt a szőnyegként megelevenedő talajban öles tüskékre lépő figurája. A lábai elé döbbent hőköléssel tekintő emberi lény nem csak az erdélyi magyarságtól elvitatott ezredéves haza, és- vagy „boz- gor" -(hazátlan)- sors szimbóluma. Ugyanígy nem csak az Erdélyben korábban együttélő népek elüldözésével vitatkozik másik darabja, a „Szomjúság". A fekvő-domborműnek is tekinthető kisplasztika öt, négykézláb a kiszáradó pocsolyában szájával vizet kereső rongyos figurája a maga fel- ismerhetetlenségében félreérthetetlenül nemzetközi. Az üldözöttséget, a népével ebben osztozó művész sorsát önvallomásszerűen szinte minden oldalról körüljárja. Az egyetemes művészet hagyományos, sürítményjellegű szimbóluma a bohóc figurája többször is alakot ölt munkáiban. A vándorcirkuszok sokarcú nevettetője - életmódjánál fogva maga is otthontalan - képtelen, jelképes szerepeivel eredetileg is hasonlatos Adorjáni szimbolikusan cselekvő hőseihez. A billegő karikában groteszkül egy kézen egyensúlyozó csörgősipkás éppúgy megtestesítője a szinte lehetetlen feltételek közti létezés keresésének, mint a „Kapudöngető" kétfigurás kompozíciójában az egyáltalán nem bohócruhás alakok is képletes szerepet játszó színészek. A zárt kapu két oldalán lévők egymást még csak nem is látják. A kétségbeesetten bebocsátásért dörömbölővei szemben a másik oldalon a biztonságában veszélyeztetett, bizalmatlanul tétovázó alakja áll fülelve. Örök képlet ez! Adorjáni semmit sem tesz azért, vagy csakis azért, hogy munkái „üzletképesek" legyenek. Ugyan kinek kellene magánlakásába egy magát négykerekű ládikában tologató nyomorék, mint az ő „Koldus"-a? Vagy a meredélyre maga erejéből felkapaszkodott féllábú, mankós „Rokkant"-ja? A földi paradicsom reményével negyven évig félrevezetettek nemcsak a segítséget kérő idegentől óvják nehezen összekapart biztonságukat, de még az Kuruzsló együttérzés gondolatát hordozó művészetet sem szívesen engedik falaik közé. Adorjáni részletekben gazdag, míves, a viaszveszejtéses fémöntés technikájával élő munkáiban éppen az a szimpatikus, hogy véletlenül sem kalandozik a behízelgés szándéka felé: a magunk baját is csak akkor viselhetjük méltósággal, ha közben másokéval osztozunk. Mert ahogy nincs külön megoldás népek és néptöredékek számára egymástól függetlenül, - méginkább egymás ellenére, - úgy nincsen az egyén számára sem. Ezek a művek csendben be fogják várni, míg valaki, (valakik) magánéletük házioltárára emelik. Végül Adorjáni pontosan megjelöli, kiket miként tekint társának Bartók és Kodály portréiban, Nagy Lászlóról készített érmében. Bajaink megoldása nem egyszeri és receptszerű, hanem folytatólagos. A mások sorsával közösséget vállaló kitartó munka az, amiben magunkat feltalálhatjuk. Ez Adorjáni Endre művekbe zárt üzenete. (A negyvenes éveiben járó művésznek nemcsak hitelét adja: mondandóit 1989 előtt - akkor és ott - mondotta el ahol érvényes. Mióta közöttünk él, még mindig nincsen hol folytassa, műterme.) Koffán Károly Ifjú művészek tárlata Éppen úgy zajlott minden, mint a nagyoknál. Versek hangzottak el és az igazgató bácsi köszöntője szólt azon „művészek" felé, akiknek jólsikerült rajzai a szedresi művelődési ház kiállítótermének falaira kerültek. Az egy évvel ezelőtt indult kiállítássorozatban is úgy szerepelt, hogy közeledve a tanév végéhez, - kapjanak bemutatkozási lehetőséget azok az ügyes kezű, egyéni látásmóddal és hallatlan alkotókedvvel rendelkező alsós és felsős tanulók, akiknek munkái megérdemlik a bemutatást. A tíz legjobban sikerült munkát jelentős díjakkal jutalmazta az intézmény. Ez a megmérettetés-bemutatkozás arra volt a legjobb, hogy a szülők, az iskolatársak, és a falu művészetek felé forduló lakói bepillantást nyerjenek: mi is készül egy tanéven keresztül a rajztudomány boszorkánykonyhájában. Van itt ceruzarajz, applikáció, néhány másolat a Beda-festményekről, emlékezetből, - Stekly Zsuzsa tűzzománcainak állatfigurái és egy szentkép, zsírkréta, fénynyomat, vízfestmény és tusrajz. Mind-mind a gyermeki agy és kéz szülöttei. A vendégkönyv egyik bejegyzője szükségesnek-fon- tosnak tartja, hogy a jövőben is legyen hasonló bemutatkozási lehetősége a diákságnak, a másik gratulál a rajzot oktató-tanító-segítő nevelőknek, név szerint is megemlítve őket. Aztán jó néhányan az általuk legszebbnek vélt alkotás mellett teszik le a voksot. Sok a kiállított rajz, sok az érdeklődő a megnyitón, sok a látogató. Mindez magabiztossá teszi a kezdeményezést, megadva, megelőlegezve a bizalmat a feltétlen folytatásra. Sőt, - kissé tágítva-bővítve is a kört. Hisz ott van a napközi egész tanévi kézműves anyaga, s nem mutatkozott be a batikszakkör, és nem a fotósok. így együttesen lesz egységes egész az a művészetre nevelés, ami a szedresi iskolában folyik ... Mert titkon bízunk abban is, hogy eljövendő alkotó, vagy alkotók útját egyengetjük, s indítjuk a jövő felé... Komád László írás közben (Születésnap) Gyerekkoromban áhítattal hallgattam az öregek elbeszélését, akik között tisztes táblabírók épp úgy voltak, mint heves hadastyánok, a boszniai okkupáció hősei s a legenda a mi családunkban is élt, mert dédapám Görgey seregében szolgált, s Világos után éren, nádon át bujdosva tért vissza falujába, Zalakoppányba. S eljött az idő, amikor nekem is olyannak kellene lennem, mint gyerekkorom öregjei voltak, akár szakállt is növeszthetnék, hogy legalább külsőre hasonlítsak a bölcs aggastyánokhoz. De semmi kedvem a pátriárka szerephez, romló egészségem ellenére is elmém friss, érdeklődésem eleven, s ma is az a vágy vezet, ami ifjúkoromban, hogy megismerjen a világot, tanuljak, ameddig lehet. De más okból sem léphetnék a bölcs öregek sorába. Az én nemzedékem a világtörténelem díszletei közül, illúziók nélkül lép át az öregségbe, s azt is tudja, ellentétben a régi, hogy úgy mondjam, klasszikus öregekkel, nincs mivel dicsekednie, nem volt hős, nem vett részt dicső csatákban, az én nemzedékemnek csak a túlélő szerepe jutott. Szegény Radnóti ismert versében azt írta a hitvesnek, „bíbor parázson, ha kell zuhanó lángok közt varázslóm majd át magam, de mégis visszatérek". Sorsát tudjuk, s mi, a hozzá mindenképp méltatlanok, éltük túl ezt a kort, a ránk mért világtörténelmet. Éppen ezért mi csak a feladatra gondolhattunk, mert ha így kellett történnie, próbáljunk meg méltók lenni ahhoz a jövőhöz, amiben hittünk, bár folyton rászedett bennünket, s körvonalait ma sem látjuk tisztán. A túlélés sem volt könnyű. Az egymást váltó türelmetlen diktátorok életünkön kívül hűségeskünket is követelték, Horthy éppen úgy, mint Szálasi vagy Rákosi. A bosnyák hegyek közt vagy Gácsországban, ami már a térképen sem található, a régi öregek a hősi életre gondoltak s vitéz eleikre, én bujkálásom idején, mert nem akartam Horthy Miklós katonája lenni, amihez pedig a bakanóta is igyekezett kedvet csinálni, egy latin Hora- tius-kötetet vittem magammal, hogy valamiképp ellensúlyozzam a múlandóságot, a rontást, az országos pusztulást, ami körülvett, a kétezer éves költőtől remélve a szellem szabadságának vigaszát. Szekszárdra a véletlen vetett, 1952 januárjában. Vízkerszt napján érkeztem, éjjel, sűrű hóesésben. Móricz Zsigmond 1933-ban azt írta Szekszárdiról, „kedves, csöndes, úri város", de ennek akkor már nyoma sem volt. A házak és emberek sötétségbe burkolóztak és félelembe. Csak egy titkos sugár világította meg a szomorú utcákat, a maradandóság fényével, Babits csillaga, pedig értékpapírjait éppen ekkor nem is jegyezték az országos tőzsdén. Azt azonban írjuk a város javára, hogy a régi Szent László utca ekkor már hét éve az ő nevét viselte. A város vezetői buz- gólkodhattak volna, hogy kicseréljék az utcatáblát Lenin vagy Sztálin nevére, de ekkor sem tették, később sem gondolt erre senki. Még találkoztam öregurakkal, akik ha barátai nem is voltak, de legalább látták, szót válthattak vele, ami nekem nem adatott meg. Emlékező szavuk a titokzatos idegent idézte, aki akár egy távoli csillagról is érkezhetett volna, de a sejtelmes fényt kevesen látták, s Illyés Gyula soha nem bocsátotta meg a városnak, hogy nem ismerte fel legnagyobb fiát, a választottat, Isten küldöttét. Engem más is érdekelt, a város titka, hogy ezekről a szelíd dombokról miként látott el Párizsig, Londonig. ' Mert tiszta időben odáig is el lehet látni, s ezen a súlyos, félelmekkel teli télen, 1952-ben és később, magam is tapasztaltam, hogy a város csak átmenetileg tagadta meg önmagát, mert valójában Európa része s Babits révén Szophoklész, Dante, Shakespeare, Goethe igazi kortársunk, akiket az ő szava szólított ide. Csak ezt á nagyobb egységet kell felismerni a szellem térképén. Ennek már negyven éve. Ideje lenne tehát számvetést készíteni, hogy mit tettünk, mit mulasztottunk el. Takáts Gyula egyik versében azt kérdezi a kései utódtól, ki ötezerben él majd, érti-e dalunk, vagy csak egy tudós érzi meg, mire gondolt a hajdani rokon. A mi számvetésünk egyszerűbb, hétköznapibb. Nekünk elsősorban az volt a dolgunk, hogy megőrizzük az örökséget, Babitsot, Vörös- martyt, Európa szellemét, mert amit tettünk, nélkülük nem tehettük volna. Utánunk nem maradnak legendák, történeteink vesztett csatákról szólnak, kíméletlen zsarnokokról, áldozatokról. Csak a vigasztaló tények mentenek fel bennünket: ez házat épített, az szőlőt telepített, amaz jeleket rótt a kor falára. A kései .utód, aki ötezerben él majd, tűnődve néz vissza a múltba, s arra gondol, emberek jártak itt. Talán kibetűz néhány sort Babits vagy Takáts Gyula verséből, s a szó minket is idéz, akik hittünk az emberi tisztességben, a leírt szó erejében, így vállalva a túlélők feladatát. Nem tudom, elegendő-e tanulságnak? Azt sem tudom, ebben a nyugtalan világban mi lehet tanulság s van-e még követendő példa? A fogalmak átértékelődnek, a régi eszmények tükre megfakult. A évek során többször kérdezték tőlem, miért maradtam ebben a városban, amit 1952-ben magam is átmeneti menedéknek gondoltam, s ebben az országban, amely újra meg újra próbára tette hűségemet? De én nem Horthyhoz akartam hű lenni vagy Rákosihoz, mert aki hisz a szó megtartó erejében, nem bízhatja sorsát a politika ködlovagjaira. Akkor sem mentem el, amikor okom lett volna rá, mert nem tudtam megtagadni azt, amit legjobbjaink hagytak ránk, kultúránkat, a magyar nyelvet, Vörösmarty, Babits, Illyés nyelvét. Szekszárd is erre figyelmeztetett. A haza nem a napi politikában élt, hanem a magasban, mint Illyés versében, s akkor is tovább él „ha új tatárhad, ha kufárhad özönli el a tiszta tájat", és így maradok meg hírvivőnek őrizni kincses temetőnket. Homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi ott fészkel, égbemenekszik. Egy nyári éjszakán így néztük Illyéssel Szekszárd fényeit, amelyek egybefolytak a csülagokkal. Tudtuk, Babitsra is ezek a csillagok néztek le, s aki ötezerben majd megáll a szekszárdi dombokon, ezeknek a csillagoknak állásából próbál tájékozódni. Talán a mi reménységünkből is megpillant egy sugarat a nyáresti fényben. Csányi László Látogatóban a murgai fafaragónál Senki nem tanított rá A kapu és a ház zsindelye is olyan, mint a valóságban Murgán ismerkedtem meg Bíró Lőrinc bácsival. A sors felbecsülhetetlen értéktől fosztott volna meg, ha nem találkozom vele. A 71 évesen is fiatalos, keménykötésű ember haját az idő kifehérítette, arcát barázdák szelik át. Mélyen ülő szemei arról árulkodnak, hogy az élet kemény próbák elé állította. Hétköznapi, falusi ember, kedves, barátságos, de valahogy mégis más, mint a hozzá hasonló idősek. Magyarnak született 1921-ben a romániai Hadikfalván. De mindig éreztették vele, hogy nem odavalósi. Szegényen 11 éves gyerekként már két hónapot Moldovában dolgozott évente, cukorrépát kapált. — A csendőrök, meg a törvények bántottak bennünket, az volt a baj, hogy magyarnak születtünk. A negyvenes években el kellett hagyniuk Romániát, sokéves vándorlás után állapodott meg Murgán. A hosszú évek alatt bánat, keserűség kijutott neki, átélte a két világháborút, volt katona, s két asszonyt temetett el. Az élet keményítette meg és lett ilyen szívós ember. 1961-ben lett nyugdíjas, előtte juhászként kereste a kenyeret. Jóval később, 1974-ben gondolt egyet és elővette a bicskát, egy darab diófát ragadott és nekilátott a munkának. A mintákat saját fantáziája szerint alakította. A képein, szobrain az erdélyi ember kelt életre, de a Bibliából is merített. — Iskolába nem járhattam továbbtanulni, ezeket mind magamtól csináltam. Amikor unatkoztam, nekifogtam és egy-egy képkeretet, szobrot, vagy a juhászatból merített jelenetet faragtam meg képekben. Szívesen csináltam, mert örömömet leltem benne. Ma már nincs kedvem faragni, de akaraterőm sincs hozzá. Any- nyi bánat ért, meg annyi dolog van így egyedül a ház körül, hogy teljesen elvette az erőt. Lőrinc bácsi nem a népművészet mestere, de munkáiból kiállításokat, bemutatókat rendeztek már Szekszárdon, Dombóváron és Tamásiban 1987-ben a harmadik legjobbnak ítélte a zsűri a munkáját. Szakályba a fafaragó táborba majd minden évben ellátogat. Otthona is egy szépen berendezett múzeumként hat a látogatóra.- pusztai téri -
