Tolnai Népújság, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-09 / 109. szám
8 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. május 9. Egyházi hímzések, miseruhák tamási kiállítása Mint arról nemrég beszámoltunk, telt ház volt Tamásiban Révainé Kováts Éva Egyházi hímzések és modem miseruhák címet viselő kiállításának megnyitóján. Alább Matolcsi István körzeti esperes megipútó beszédéből adunk közre néhány gondolatot. Az egyház századok óta a művészetek pártfogója volt, mert templomai külső és belső szépségével, kegytárgyai csillogásával, liturgiájának zenei élményével is erősíteni igyekezett a hívek áhítatát. A katolikus templomok textíliáin - az oltárterítőkön, a kehelyta- karókon, de főleg a pap által viselt miseruhán és stólán hamarosan megjelentek a különböző díszítések, hímzések, amelyeknek a pompája alkotóik művészi ízlésén és persze az illető egyházközség anyagi erején múlott. A középkorban a királyok építettek templomokat, a főúri asszonyok, sőt királynék hónapokig tartó munkával készítették, hímezték a miseruhákat, palástokat. Ezek a miseruhák, palástok ma is az egyházi gyűjtemények féltve őrzött, becses darabjai. A mostani kiállításon látható katolikus egyházművészeti tárgyak a textilművészet gyönyörű példányai - képek és ruhák egyaránt. Utóbbiak ugyanakkor használati tárgyak is, ha nem is minden nap veszik őket elő. A nyugati kereszténység . jelképei és régi magyar motívumok, klasszikus formák, bibliai alakok és magyar szentek ábrázolásai jelennek meg olyan együttesekben, ami nem képzelhető el másutt, csak itt, e modern egyházi viseleteken. E sok szép munka itt Révainé Kováts Éva mű- és arany- himző iparművész munkája. A művésznő kiváló érzékkel használta ki a II. Vatikáni Zsinat megújító szellemét, ami a miseruhák stílusára is kihatott. A hívőkkel már szembemiséző papok a korábban egyre kisebbre stilizált miseruhák helyett újra az ókeresztény egyházban dívó, bő, széles köntöst kezdték viselni, amihez hasonlót a hagyomány szerint Jézus is hordott. Ezek a széles textilfelületek, nemes anyaguk szépsége mellett valósággal kínálják magukat a változatos ornamentika számára. Révainé Kováts Éva és Tas- nádiné Redeczky Anna munkái - amelyeket sok esetben alig lehet megkülönböztetni egymástól - megtalálhatók a Vatikánban, a Szent Péter bazilika magyar kápolnájában, a veszprémi és győri püspökségeken, Hévízen, Debrecenben, Esztergomban, budapesti templomokban és a Szent István bazilikában. Révainé Kováts Éva hímezte azt a régi magyar motívumokkal, a pápai címerrel és az esztergomi bazilika képével díszített fehér miseruhát is, amelyben a Szentatya Esztergomban és a budapesti Hősök terén misézett, amely azóta az esztergomi Kersztény Múzeum tulajdonában van. A bevezetőben azt mondtam: a művésznő ezzel a kiállítással közelebb akarja vinni a tárlat látogatóit Krisztushoz, az örök Szeretethez. Ezt szolgálják a szentek képei, amelyek a miseruhákra vannak hímezve. Ezen képek által ez a kiállítás mint egy létra, amely gondolatban a földről és a föld egykori lakóinak képei, életük Stóla, Árpád-házi szentekkel által az égbe, az ég lakói közé akarja vezetni az embert. Köszönjük Révainé Kováts Éva művésznőnek ezt a gondolatot. Muzsikáló szerszámok t ■ t •• •• T * Torokstp Nemes feladatot vállalt magára a Bartina zenekar akkor, amikor elhatározta, hogy a fenti címmel népi hangszereket mutat be és megismerteti azokat a fiatal korosztályokkal. Sorozatunkban a zenekar tagjainak, Szabó Józsefnek, Szabó Lászlónak és Vén Attilának a segítségével mi is bemutatunk ezek közül néhányat. A töröksíp az oboafélék családjába tartozik. A hódító arabok zamr nevű zeneszerszámából fejlődött ki Nyugat-Európában, míg a bizánciak keleten maradt zumája a törökök, délszlávok, sőt később a magyarok hangszere is lett. Eredetileg ezt a hangszert nevezték nálunk tárogatónak, tárogatósípnak, sőt hadisípnak, Rákóczi-sípnak. Készítésük technikáját tekintve megállapítható, hogy e hangszereket szakemberek készítették olyan szakszerűséggel, ahogy általában a 17-18. századi fafúvó hangszerek készültek. Anyaguk leginkább valamilyen gyümölcsfa (szilva, cseresznye) vagy jávorfa. Hosszúságuk 30-40 cm között, különböző. Csövük hengeres vagy ritkábban enyhén kúpos, tölcsérük lyuggatott, leginkább 7, a hangképző nyílások nagyságának megfelelő lyuk van rajta. A síp kettős nádból készült, először vékonyodó rézcsőhöz kötözték, majd a rézcsövet csapszerűen a hangszertest felső végébe illesztették. Töröksípféle hangszereket a 16-18. században nemcsak Magyarországon, hanem máshol is használtak katonai hangszerként. Nagydobbal együtt pedig a 17-18. századi Erdélyben ugyanúgy kedvelt tánckísérő hang-' szer volt, ahogy a Balkán egy részén, a törököknél és az araboknál ma is uralkodó szerepe van a népi tánczenében. Fotó: Gottvald Károly A Daniel Speer rézfúvós kvintett A Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskola pécsi tagozatának hallgatóiból 1990 novemberében alakult a kvintett, amelyben két trombitás, egy kürtös, egy harsonás és egy tubás játszik. Repertoárjukban — és bemutató kazettájukon — reneszánsz és barokk táncok, szonáták és más művek mellett néhány romantikus darab, igen sok XX. századi kompozíció, illetve számos népszerű könnyűzenei átirat szerepel. Hétfőn, május 11-én Szek- szárdon is bemutatkoznak, este fél nyolckor kezdődik hangversenyük a Művészetek Házában. Horváth Zoltán, Pétersz A képen balról jobbra: Árpád, Maronics Zsolt, Blumenschein Gábor, Sörfőző István. írás közben (Európa házhoz jön) Váratlanul nagy vendégjárás köszönt ránk, végül tolmácsra is szükség van, mert a háziak szerény nyelvtudásából angolra nem futja, már pedig az egyik vendég angol, pontosabban skót, aki Edinburgh-ban befejezte tanulmányait s most Amsterdamban készíti doktori disszertációját, az egyetem vendégeként. Amsterdamból másik látogatónk is van, nyelvész, az ifjú rokon pedig az olasz irodalom leendő tudósa, nemsokára indul Ravennába. Mások is jönnek, néhány órára Európa költözik lakásunkba. Mindenkinek vannak emlékei, valaki arról beszél, hogy évekkel ezelőtt milyen bárányhúst evett Firenzében, mosolyognak, amikor elmondom, hogy Cortoná- ban, a középkori várkastélyból átalakított szállodában nem tudták, miféle náció a magyar, van, aki Drezdát idézi, ahol a Zwinger mellett két márkáért meg lehetett ebédelni. Hetek, hónapok alatt megváltozott Európa térképe, a fiatalok úgy hallgatnak minket, ahogy mi hallgattuk azokat, akik arról meséltek, milyen volt Európa az első világháború előtt. Más is megváltozott, nemcsak az országhatárok és az árak. Már az is történelem, hogy néhány éve - abban az időben! - csak messziről néztük a Brandenburgi kaput, nem volt tanácsos közelébe menni, mert a környező házak ablakából lövésre kész fegyveresek lesték lépteinket, időnként puskaropogás hallatszott, s gondolom, Honec- ker ilyenkor elégedetten dörzsölte a kezét. A határőrök azóta állást változtattak, kis kertjükben káposztát ültetnek, libát hizlalnak. Ma már csak az a kérdés, hol van Európa határa, a Kárpátoknál, a Prutnál, a Dnyeszter- nél vagy esetleg az Uralnál, ahogyan De Gaulle képzelte? Nincs időnk ezen törpengeni, Európa néhány órára házhoz jött, itt van ebben a szekszárdi lakásban, a sokféleség egységét dicsérve. De vajon valóban értjük-e egymást? A skót filozófus elégedett könyvtárammal, de íróasztalom zavarba hozza. A kéziratokat úgy nézi, ahogyan én néztem Gub- bióban a megfejthetetlen umber réztáblákat, s az írószerszámok is idegenek számára. Nem, nincs számítógépem, szövegszerkesztőt sem használok, úgy dolgozom, mint a régi kézművesek. Ez meglepi. Nézi a ke- zemügyébe rakott tollakat s nyilván mosolyogna, ha elmondanám, nem átabotában állnak, hanem titkos rend szerint sorakoznak. Vendégem munkaeszköze a gép, ennek adja át filozófiai gondolatait s a képernyőn figyeli, mivé lesznek. Annyit azért megjegy- zek, hogy akkor nem ismeri azt a már-már érzéki örömöt, ahogyan a toll az ember kezébe simul s engedelmesen halad balról jobbra. Az 50 milliárd agysejt titokzatos működését ez az alig mérhető mozgás teszi láthatóvá, azok számára is, akik talán majd elolvassák. Nem, ő nem ismeri az írótoll érintésének örömét, nem is fontos, az agy és a mű között lerövidült az út, nekem ki kell sillabizálnom izgatott betűimet, míg ő a kész szöveget látja maga előtt. Bólintok, így van, de ez nem módszertani kérdés, inkább szemléleti, akár világnézetinek is mondhatjuk. A gépben tárolt adatok nyilván megbízhatóbbak, mint azok, amiket a fejemben tartok, de ez az előny mégis csak vitatható. A gép soha nem éri utol a gondolat röptét, a vers, amit a computer ír, - példák bizonyítják - szavak logikus halmaza, de nem a képzelet vezeti őket. Másra is gondolok: aki megadott mozgásrendszerbe kényszerül, aminek politikai oka épp úgy lehet, mint gazdasági, végül elveszti arányérzékét, fogékonyságát mindennel szemben, ami nem illeszthető szűk világába. — Magam is igyekeztem védekezni ellene, - mondom. - Kis népeknek vagy kis városok lakóinak óvakodniuk kell attól, hogy abszolutizálják értékeiket, de túlbe- csulniök sem szabad, ami kívülről érkezik. A skót filozófus ezt nem érti. Miként merülhet fel értékmérőként, hogy valami, egy ország, nép, kicsi-e vagy nagy? — A történelem, - mentegetőzött, mert ezer esztendős múltunk, annyi balszerencse közt, mégis csak a megmaradás csodája. De a múlt jogos bizonyítási alap-e, amikor minden népnek van történelme, természetesen a skótoknak is. Amit róluk tudok, vajmi kevés, azt is közvetve tudom, például Taci- tusból vagy éppen Shakespeare-ből, aki megírta a királygyilkos Macbeth tragédiáját. Valamit a Stuart-házról is tudok, de közben évszázadok maradnak sötétben, míg eljutunk Stuart Máriáig, aki - le is fordítottam egyszer - érzékeny versben búcsúzott Franciaországtól, ifjúságától. A többit Schiller írta meg, de drámájában több a költészet, mint a történelem, ahogy a későbbi évszázadokat is versek idézik, balladák, mint a Sir Patrick Spens, Arany fordításában. Miért kellene egy skót filozófusnak többet tudnia Magyarországról, mint amennyit mi tudunk Skóciáról? S vajon nem nemzeti hiúságunk diktálja-e, hogy tiszteletet követeljünk múltunknak vagy akár az elmúlt negyven évnek? Skót vendégem vállat von, nem érti, nem is fontos. Az irodalom más, itt vannak érintkezési pontok, de felesleges politikát keverni a művészetbe, s végképp érthetetlen, amikor pártállása szerint minősítenek egy költőt. Bólintok, évszázadok távolából ennek valóban nins jelentősége, Dante- ról például ki tudja, hogy guelf volt-e vagy guibellin? Az aktuális fogalmak folyamatosan átértékelődnek, a politikai indulatokat elnyeli az idő s marad a mű, az anyagon át- sugárzó titkos eszme, ahogyan Hegel látta. De már túl mélyre merültünk a történelemben, nehéz kiemelkedni belőle. Skót vendégem azt sem érti, amikor váratlanul Aragont idézem, magyarázatként, aki francia kényelemben írta dicsőítő verseit a szocializmus győzelméről, a munkaverseny szépségéről. Nálunk az iskolai tankönyvekbe is bevették ezeket a szörnyű klapanciákat, bizonyítandó, hogy a Nyugat leg- jobbjaiból verbuválódnak - természtesen illő honoráriumért - Sztálin udvari költői. A Lajtán túl azonban ez senkit nem érdekelt, a csatorna másik oldalán már Aragon nevét sem jegyezte meg senki. Ami marad, intő tanulság. Körülbelül így hangzik: Európa nem mindig azt értékeli, amit mi tartunk fontosnak, legyen szó múltról és jelenről. Aragont sem szükséges emlegetni, a hazai szellemi élet sivárságát nem menti, hogy a Lajtán túl is voltak a sztálinizmusnak jól fizetet propagátorai. Azt pedig hagyjuk rájuk, hogy milyennek látnak bennünket. Van itt érték bőven, mondja skót vendégem, arit>l rövid idő alatt is meggyőződött. Nem vagyunk egyformák, de ne mentegezőzzünk, nincs is miért. Jobb lenne a közös jövőt keresnünk. Ebben maradtunk. Csányi László Múltunk nagy politikusa Baross Gábor Száz évvel ezelőtt országos gyásszal búcsúztak a fiatalon elhunyt minisztertől: Baross Gábortól. Alig múlt negyvennégy éves, amikor súlyos hastífusszal és a hozzá kapcsolódó mellhártyagyul- ladással nem bírt szervezete. A sírjánál feleségén és két kiskorú gyermekén kívül jelképesen az ország minden polgára ott állt, hiszen intézkedéseivel, rendeletéivel mindenkinek megkönnyítette az utazást. A későbbi miniszter életútja a kortársaihoz hasonlóan indult. A Trencsén megyei Fruzsinán született 1848-ban. A kisnemesi család fiaként jogi pályára adták szülei. A pesti egyetem elvégzése után visz- szatért szülómegyéjébe hivatalnoknak. Az aljegyzői, majd főjegyzői állás mellett kacérkodott az újságírással is. Az általa szerkesztett helyi lapban sok borsot tört hivatali társai és főnökei orra alá. A békességet kedvelő főispán 1875-ben úgy távolította el a megyei közéletből Barosst, hogy javaslatára képviselői mandátumot kapott és elköltözött a fővárosba. A kormánypárti listán 27 éves korában országgyűlési taggá vált. Baross óriási lelkesedéssel látott új feladatához. Hallatlanul szorgalmas és kitartó volt, s a nagy munkabírása miatt Tisza Kálmán miniszterelnök hamarosan fölfigyelt rá. Különféle kisebb feladatok példás teljesítése után 1883-ban váratlanul államtitkári megbízást kapott a Közmunka- és Közlekedési Minisztériumban. A hozzá fűzött reményeket beváltotta és példamutató módon rendet teremtett az Államvasutak igazgatóságán. Az ó javaslatára kezdődött meg a kincstár terheit növelő, de oda nyereséget soha be nem fizető magánvasutak államosítása. így került a MÁV kötelékébe a Bátaszéktől Dombóváron és Kaposváron át a Dráváig húzódó vasútvonal is. Amikor 1886-ban megüresedett a miniszteri bársonyszék, már senki nem vonta kétségbe, hogy akkor Baross volt a legalkalmasabb e tisztség betöltésére. Miniszterként gyors ütemben folytatta a gazdaságtalan magánvasutak államosítását, s a MÁV hálózatát több száz kilométerrel bővítette így. Az igazi nagy vitát és nagy népszerűséget kiváltó döntése a vasúti díjtételek csökkentése volt. Rájött arra, hogy kevés a hálózat bővítése, ha a szerelvények rendkívül alacsony (20 százalékos!) kihasználtsággal közlekednek. A magas személy- és árutarifa miatt az ország lakói nem vették igénybe a vasutak nyújtotta lehetőségeket. Egy intézkedéssorozattal változtatott ezen és óriási díjcsökkentést vezetett be! Az állami vonalakon a legközelebbi állomások között volt olyan jegy, aminek az ára tizedére csökkent! A másik támogatott jegy a 225 kilométeren túli utazásokra szóló volt, ahol tovább nem nőtt az ára, bármilyen messzire vette is igénybe az utas. Egyik napról a másikra óriási tömegek lepték el a szerelvényeket, s a teherszállítást is hasonló módon lendítette föl. Megtörtént a „csoda": az addig veszteséges MÁV egyetlen év alatt nyereséges állami vállalattá vált! Mindezt nem a díjak további növelésével, hanem ellenkező döntéssel: árcsökkentéssel érte el Baross Gábor! A szárazföldi kereskedelem mellett a vízi úton történő szállításokat is nagyon támogatta. Különösen a fiumei kikötő és a Vaskapu volt a szívügye. Az aldunai szabályozásokat több alkalommal személyesen ellenőrizte, s egyik útja során betegedett meg. A kortársak és az utódok nagy bánatára 1892. május kilencedikén elhunyt a nagyszerű szakember és politikus. Dr. Majdan János
