Tolnai Népújság, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-30 / 127. szám
8 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. május 30. Egy kézfogás Latinovits Zoltánnal — Irigylem magát - nyújtotta kezét Latinovits Zoltán az öltözői folyosón. Kérdőn néztem rá1 és ő azonnal folytatta: — Fiatal és egészséges, bár maga most még aligha tudja értékelni... Aztán olyan Latinovitsos lendülettel lépett tovább. Kézfogásának az adott aktualitást, hogy híre röppent a színházban, hogy megkaptam a számomra kevésbé örömöt hozó katonai behívómat. Történt ez 1967 október havában, Budapesten a Thália Színházban. Díszletező munkásként dolgoztam ott és néhány esti előadás statisztája voltam. A társulat tagjai között György László, Nagy Attila, Latinovits Zoltán - hirtelen az eltávozottak jutnak eszembe - Kozák András, Drahota Andrea, Szabó Gyula, Mécs KÁ- roly, Kovács Károly, Dajka Margit, Sulyok Mária, Hacser Józsa, Inke László, Vallai Péter, Peti Sándor, és még sokan mások is szerepeltek. Kazimir Károly volt a főrendező. Latinovits Zoltán körül mindig valami különös légkör uralkodott, amiről akkor, ott senki nem beszélt, csak úgy a hatása alatt élt. Lehetne most forrónak, izzónak jellemezni azt a hangulatot, de ezek így semmit nem mondanak. Egyszerűen jó volt mellette lenni, ugyanakkor valami félelmetes érzés is bujkált az emberben. A társulat akkor játszotta a Tóthékat, a Mario és a varázslót egybek között. Ismert, hogy mindkettőben milyen alakítást nyújtott Latinovits Zoltán. Annak idején a színház tájolt is, azaz voltak vidéki előadásai. Rendszeresen járt például Székesfehérvárra, ahol az egyik előadáskor két jelenés között a büfé pultjánál ült Latinovits Zoltán. A műszaki embereknek, így a dísz- letezőknek ilyenkor már kevés dolguk volt, szabadon sétálgathattak a színház területén belül. Magam is a büfébe mentem. — Tiszteletem - köszöntem Latinovitsnak a színházi berkekben megszokott módon. — Meghívhatom egy üdítőre? - fordult felém, és hely- lyel kínált maga mellett. Nagy megtiszteltetésnek éreztem akkor. Furcsa volt, hogy egyedül ült és nem volt körülötte senki. Indulás előtt susogták, hogy ma idegesebb a Zoh,,és ... — Észrevettem - kezdte - hogy ott van minden délelőtti próbán. Érdekű a színház? Választ sem várva folytatta: — Tudja, a színészet em- bememesítés, embermegváltás. A művész olyan kiválasztott, játszó-ember, hívő-ember, és gyerek-ember... Kortyolt egyet és ma már nem emlékszem pontosan szavaira, mert úgy éreztem, nem is nekem szánja, két-há- rom perces monológját, hanem mintha összegezett volna valamit... Nem volt idő, hogy megszólaljak - szerencsére - mert színpadra hívták Latinovits Zoltánt. Amikor nevét meghallotta, összerezzent, felugrott, bal kezét vál- lamra téve lendített magán és visszaszólt: — Köszönöm, hogy meghallgatott ... Az évek jöttek, mentek. A színháztól messze kerültem. Maradt azonban valami, amit az ember nem felejthet ott fölösleges csomagként egy állomáson. Ez az emlék a fiatalságról, az egészségről, a megtapasztalt élmény, a játszó-, a hívő-, a gyermek-emberről, amilyen Latinovits Zoltán volt. Decsi Kiss János Fotó: Gottvald Károly Muzsikáló szerszámok Magyar parasztbanda Nemes feladatot vállalt magára a Bartina zenekar akkor, amikor elhatározta, hogy a fenti címmel népi hangszereket mutat be és azokat megismerteti a fiatal korosztályokkal. Sorozatunkban a zenekar tagjainak, Szabó Józsefnek, Szabó Lászlónak és Vén Attilának a segítségével mi is bemutatunk ezek közül néhányat. Mint a neve is mutatja, nem igazi cigányzenészekből, hanem magyar parasztokból, műkedvelő parasztzenészekből álló együttes: rezesbanda vagy cigányzenekárok mintájára alakult vonós együttes. A századforduló táján kezdtek nagyobb számban alakulni. (Régen a szórakoztató zenélést nem tartották tisztességes emberhez méltó foglalkozásnak. Ez volt az akadálya annak, hogy félhivatásos, vagy hivatásos szinten korábban is nagyobb számban alakuljanak.) Ezek az együttesek legtöbbször fúvós hangszereken is játszottak, így az utcai menetet rezesbandával kísérték végig. A három alaphangszer mellé - hegedű, kontra, bőgő - esetenként cimbalom is társult, ami nem harmóniákat játszott, hanem a dallamot erősítette. Fő feladatuk a tánc alá muzsikálás volt, így a hangsúlyt főként a tempóra és a ritmusra helyezték, a kíséret harmónia világa ezért szegényes maradt. A magyar népzenétől - különösen annak régebbi rétegeitől - a nyugat-európai harmóniai gondolkodás idegen. A hagyományos ízlésű magyar parasztok nagy többsége beéri ugyanolyan harmonizálással, mint amilyet évszázadokon át a dudától hallott. Ez a harmóniai igénytelenség valóban nem a zenei rátermettség hiányának a következménye, az abból is kiderül, hogy a nehéz fizikai munkát végző parasztemberek különösebb nehézség nélkül tanulnak meg a kétféle hangszeren, s a dallamjátszásban általában kifogástalanok. Sőt, akadnak közöttük nagyon jók is. Emellett közülük sokan a kottát is tűrhetően olvassák. Ismerünk azonban korábbi fejlődési fokot képviselő, paraszti népzenével jobban összenőtt cigányzenész együtteseket is. Egyik (a gar- don ismertetésénél már említett) a hegedű-gardon összeállítás Erdélyben, a csíki székelyeknél; a másik ugyancsak Érdélyben, főleg a Mezőségen, a hegedűből, brácsából és bőgőből álló háromtagú együttes. Ha a hegedű évszázados hagyományokban gyökerező, igen változatosan díszített játéka mellé az előbb említett kíséret társul, joggal elmondhatjuk, hogy az erdélyi hangszeres népzene az ugyanott legnagyobb bőségben található legszebb régi népdalainkkal egyenlő értékű. Fotó: Gottvald Károly Az együttes: hegedű, brácsa, bőgő írás közben (A biedermeier öröksége) A biedermeier az egyszerűség stílusa, de ennél több is, életforma. A napóleoni háborúk után a polgárság elszegényedett, a klasszicizmus emelkedettsége, az empire császári mesterkéltsége művészettörténeti emlék lett, a lelkek a romantikus kalandok, a hadi izgalmak után az otthon nyugalmára vágytak. A kor nőtipusa a derék háziasszony, aki kövéren és féltékenyen őrködik a házi békén, a teli kamrán, s arra is van gondja, hogy lányai ne olvassanak sok románt, mert tyúkeszüket elcsavarhatja. Egy közepes német festő, bizonyos Kari Jul. Milde megfestette a biedermeier család négy nemzedékét; Classen tanácsos háznépe békésen fogja körül a terített asztalt, melyen ká- vésfindzsák sorakoznak, a tálon kuglóf magasodik, a szerény polgári lét jelképei, A biedermeier polgár be is érte ezzel, a politika, a háború megcsalta, harci dicsőség helyett hivatali előléptetésben reménykedett, mert a biztonságot többre tartotta a csalfa hírnévnél. Bizonyos jelek azt mutatják, hogy új biedermeier felé lépkedünk. Krúdy történeteiben kedélyes gavallérok vagy evet-fürgeségű öregurak baktatnak a téti éjszakában, Podolinban vagy Budán, csonthúst esznek ecetes tormával, szakértőén ízlelik a borokat, közben a nők hűtlenségéről elmélkednek. Ezek a ködlovagok mindig a múltból lépnek elő, csak emlékeik vannak, nincs közük a jelenhez. Maguknak sem vallják be: félnek. A nők magányosan számolják az éji órákat, s arra gondolnak, a kályhát sem árt ellenőrizni, mert a kéményen át is leereszkedhet a pesti nőrabló, a férfiak összehúzzák magukon köpönyegüket s időnként hátra pillantanak, hogy nem követi-e őket elszánt hitelező, facér hamiskártyás vagy bakonyi betyár, aki a zsandárok elől Pest-Budán bujdosik. Ez a biedermeier világa, melyben mindent félteni kell, a nők erényét, a családi vagyon maradékát, az elrejtett Kossuth-bankót, egy hajdani hölgy harisnyakötőjét, a szegényes állást a budai helytartótanácson. Az emlékek mélyén csilingelő szánkók viszik a bálozó lányokat Lublóra vagy a kedoutba, a távolban farkasok vonítanak, a behavazott udvarházban az öregúr alsóst játszik a kántorral, vén felesége kártyát vet, mert álmában ulánus tisztet látott, de mindez oly régen volt, hogy az emlékezés is alig találja nyomát. Ebben az elvarázsolt világban csak a hátát görbítő kandúr él igazán s az öreg kutya a küszöbön, szőrét huhatva, féhg már süketen. De van benne valami költői. Berzsenyi a megelégedést énekh, ami nem kér kínai pamlagot, Aranynak azt súgja szíve, „hogy a költőnek egy, csak egy hazája van", akkor is, ha „ő nemzetének hattyúéneke". A háború közeledtével visszatért a félelem, az élet megváltozott, pedig oly ártatlanul kezdődött az egész. Égy Szálasi nevezetű kvietált katonatiszt kiszabadult a börtönből, s zuglapokban olyan zavaros eszméket közölt, hogy mosolyogni kellett rajta. Több nyilast képviselőnek választottak, akik zöld ingben, felemelt karral nyomultak be a parlamentbe, ez is olyan mulatságos volt. Viccek keringtek, de mindenki tudta, hogy egyre nagyobb a tét, jó lesz óvatosnak lenni. A törvényhozás folyamatosan korlátozta az állampolgári jogokat, egyszer csak a családfát is igazolni kellett. A hatóság figyelmét semmi nem kerülte el, a zsidó nagymama is megbosszulta magát. Az emberek visszahúzódtak, gondosan ügyeltek ara, kivel váltanak szót, mert mindenki felett gyanú keringett, a „zsidóbérenc" erkölcsi megbélyegzést jelentett, annak minden következményével, de azt nem kérdezte senki, hogy milyen erkölcs nevében közösítenek ki embereket. A világ két részre szakadt, aki nem állt a hatalom oldalán, ellenség volt, bolsevista ügynök, gátlástalan liberális vagy éppen plutokrata, ami súlyos vád volt, bár senki nem tudta, mit jelent, de az indulatok fortyogásá- ban nem is firtatta senki. Ez már nem Krúdy világa volt, zöldharisnyás nőkkel, eltitkolt vágyakkal, szomorkás ősszel, amikor az országos esőben a sokat tapasztalt konstábler is a tavaszra gondolt. A biedermeierből csak a kiábrándultság maradt meg és a félelem. Sok mindentől lehet félni. Átéltem Pest bombázását, bujkáltam magyar kivégzó osztagok és nyilas pribékek elől. Az irracionális félelemnek csak tárgya van, érve nincs, értelmét nem lehet felfogni. Mert mire ment volna velem az a tábori csendőr, aki lepuffant a fonyódi országúton, s az őrjöngő nyilas is tudta, hogy azzal a puskalövéssel nem nyeri meg a háborút. Később másfajta félelemmel kellett együttélnünk. Mindenki a gyanú árnyékában élt, a baloldali, akit. a Horfhy-korszakban üldöztek, nyilván besúgó volt, a másik a kor haszonélvezője: az adóhivatali fogalmazó épp úgy népnyúzó szörnyeteg, mint a szorgalmas bádogosmester. Már a biedermeier biztonságát jelentő otthon sem volt érintetlen, a házakat államosították, a lakásokat társbérletre osztották, a lakók egymás ellen acsarkodtak. A silány közállapotok eltorzítják a jellemet, a hazugság a sejtekbe ivódik, az alattvalóvá zülelsztett állampolgár tehetetlenül áll a világ forgószinpadán. Minden a nép nevében történik, mondják, de a „nép", az örök hivatkozási alap, nincs sehol, csak emberek vannak, akik feltűrt kabátgallérral osonnak haza. A biedermeier polgár pontosan meg tudta fogalmazni félelmét, akár név szerint is megnevezte a köcsögkalapos besúgót, a képviselőjelöltnek pedig egy szavát sem hitte el. A mi 40-es éveink óta már a képviselőjelölt sem hitte el, amit mondott, s ez csak növelte gyanakvását, mert tudta, hogy senkiben sem bízhat. Az 50-es években a félelem felerősödött, akkor sem kapcsolódott személyekhez, ha a politika egyes szereplőit a párton belül keletkezett forgószél ragadta el. Hol volt már a biedermeier világ kedélyes félelme? Szindbádot régen elvitte a vörös postakocsi, Alvinczy Eduard úrnak is nyoma veszett, s legföljebb néhány öreg zsoké és ku- cséber emlegette, hogy valaha más világ volt, amiből csak a félelem maradt meg. Ma sokakban él az aggodalom, hogy visz- szahátrálunk a Horthy-korszakba. Pedig a hajdani ködlovagokat nem lehet feltámasztani, az eszmék is megkoptak, ha voltak egyáltalán. A történelmi tapasztalat azonban apáról fiúra|Szállt, s arra inti a polgárt, legyen óvatos. Ezért húzódik otthonába, nem megy el szavazni, nem enged a pártok csábításának; ha így történik, történjék nélküle. Vannak, akik visszakívánják a Horthy-éveket? Miért ne lennének? De ennél nagyobb veszély, hogy még mindig nem oldódott fel az a félelem, ami biedermeier örökség s a 40-es évek elején ivódott az emberekbe, s tart azóta is. A gazda, mint Babits versében, bekerítette házát, de ez is jelképes volt, miként az emlék, s az is lehet, hogy Krúdy ködlovagjai is csak ábrándoztak levendula illatú női fehérneműkről, bálokról, fenyőpálinkáról, amit felvidéki kolostorokban maguk főztek a barátok. Ránk csak félelmüket hagyták, s örökre hátijuk a deportáló vonatok zakatolását, az őrök ordibá- lását, a kivégző osztagok fegyvereinek robaját. Már az is megnyugtató emlék, hogy volt egyszer egy kor, melyben békés konstáblerek rosszaiban jelentették a császárnak, hogy az öreg polgár éjfél után kicsit pityókosan ment haza az Arabs szürkéből. Csányi László «« Ä ájU £ MM M I 1 1 I ft 1 I 4» I ft ft 17 / í I 1 t7 ft t m I r - 4 ft % li liü Ilii! ii \ \ A?ölLiiLa V—P^ ^ ^ ^ "ft ^ Jj^4^ ^"p’ Pn ffHl '"' Üj kórus született 1967. április 17-én Tamásiban, az akkor még nagyközség és a környékbeli falvak pedagógusainak kezdeményezésével. Induláskor negyvennégyen daloltak össze, s az első fellépés 1967. október 17-én, a megalakulás után hat hónappal volt. Ettől kezdve minden megyei rendezvényen, Liszt Ferenc dalostalálkozókon és forradalmi dalfesztiválokon jelen volt a kórus, mellette magas színvonalon szerepelt a helyi ünnepi rendezvényeken is. Az énekkar 1974-től közös fenntartású szövetkezeti kórus lett. Ettől az időtől résztvevője a területi szövetkezeti dalostalálkozóknak Celldö- mölkön, Kecskeméten, Fehérváron, Tamásiban és szereplője az országos dalostalálkozónak Szolnokon. Az első külföldi út 1982-ben volt, resztvettek Güterslohban az „Europa Singt" nemzetközi kórusfesztiválón, majd 1986-ban ismét, 1984-ben Velencében a Goldoni Színházban, Vigonzában és Doloban szerepeltek, 1986-ban Waiblingen- ben, 1987-ben ismét Velencében, majd 1990-ben az ausztriai Furthban. Valamennyi külföldi kórust fogadták Tamásiban is. Minden minősítésen részt vettek, utolsó minősítésük: arany. A kórus karnagya a 25 évvel ezelőtti alakulás óta Békefi Stefánia zenetanár, karnagy, a tamási Lajtha László Zeneiskola igazgatója. A jubileum alkalmából ma, május 30-án, szombaton 16 órakor ünnepi visszaemlékezés lesz a Diákcentrumban, 19 órakor koncert a művelődési házban. Résztvevők: a Székesfehérvári Ikarus Alba Regia Kórusa (karnagy: Kneif el Imre), az olaszországi Velencéből érkező Coro Alpino Veneziano (karnagy: Fabio Reggio), a németországi Waiblingenből jövő Frohsinn Kórus (karnagy: Harry Schroeder) és a tamási Pro Cul- tura Humana Vegyeskar (karnagy: Békefi Stefánia). Május 31-én, vasárnap 16 órakor a római katolikus templomban megtartandó hangversennyel folytatódik a jubileumi ünnepség. Közreműködik a Corro Alpino, a Pro Cultura Humana Vegyeskar, Fabrizio Milone gitáron és a Solisti Di Venezia fúvós kamarazenekar, vezényel Fabio Reggio. E kis visszaemlékezéssel köszöntjük a jubiláló kórust és a tamásiak nevében is köszönjük a sok kellemes percet, amivel nagyszerű küldetésüket teljesítették.
